Kortárs koncertkrónika Három hangverseny májusban
"Keveseknek sokat" - talán így lehetne összefoglalni az Osztrák Kulturális Fórum Szalonjában zajló rendezvények krédóját. Az Andrássy út 43. alatt működő intézmény esetében a „szalon" meghatározás nem tulajdonítható fellengzősségnek vagy sznobériának, sokkal inkább tárgyilagos ténymegállapításnak. A koncertre nem jeggyel, hanem nevének bemondásával jut be az előre bejelentkezett hallgató, aki kabátját az előszobában teheti le, miközben a zenészek már a hallban hangolnak. Benyitunk egy ajtón: szép, méretes fürdőszobára bukkanunk. A koncert helyszíne a tágas, világos - és természetesen a sugárútra néző - nappali, azaz a szalon, amelyben kamaraegyüttesnyi muzsikus mellett vagy harminc hallgató fér el kényelmesen. Szükség esetén a szalon öszszenyitható a szomszédos szobával, s akkor nagyobb közönség is bebocsátható. A koncert fél hétkor kezdődött: hat, egyenként tizenegynéhány perces zenemű meghallgatására jöttünk össze, utána még sok minden belefért az estébe. Például az is, hogy az ember átgondolja a maga mögött hagyott másfél óra gazdag tapasztalatait. Az Intermoduláció Kamaraegyüttes hangversenye az Osztrák Kortárs Zenei Társaság (ÖGZM) közreműködésével valósult meg, műsorán három kortárs magyar és három kortárs osztrák szerző műve hangzott el. A két csoport között a Bécsben élő Varga Judit személye jelentett kapcsot, míg az este alkotó- és előadóművészeti dimenziója a művészeti vezető Tihanyi László személyében került átfedésbe. A koncertet két nappal később Bécsben megismételték. Amilyen egyszerűnek tűnik ez a koncepció első ránézésre, olyannyira bizonyult nagyszerűnek a megvalósítása. A nyolcvanas évek vége és a kétezres évek közepe között született művek anélkül reprezentálták a távolodó jelen zeneszerzésének sokszínűségét, hogy az élmény szétesővé vált volna. A művek közötti, művészi-intellektuális értelemben jól belakható idő- és térbeli távolságokat az egymás utáni elhangzás önmagában képes volt értelmezőn áthidalni. Ezzel együtt hasznosnak bizonyultak Tihanyi László rövid, tárgyszerű szerző- és műismertetései is. Rég túl vagyunk azon, hogy általánosságban beszéljünk „magyar" vagy „osztrák zeneszerzői iskoláról". Ugyanakkor a koncert összeállításából óhatatlanul adódott, hogy az ember megpróbáljon bizonyos rokonító alkotói attitűdöket felfedezni az azonos zenekulturális közegben szocializálódott három-három komponista munkáiban. Nem mellesleg szólva az is eszünkbe juthatott: az egykor oly gyakran emlegetett közép-európaiság, a közös múlt értékteremtő ereje csak akkor válhat a jelent érdemben alakító tényezővé, ha a kultúra munkásai a művelődés mindennapjaiban is dolgoznak az osztrák-magyar special relationship fenntartásán (és e tevékenységükben mások nem hátráltatják, netán még támogatják is őket). Az osztrák szerzők műsorra tűzött darabjaiban általános tendenciaként feltűnhetett a szándék a messzebbi 20. századdal, a Mahlerrel, Berggel, Sosztakoviccsal vagy Bartókkal folytatott dialógusra. Általában is jellemző volt ezekre a művekre egyfajta zenei figurativitás, a hagyományosabb értelemben vett dallamosság és harmóniák kiépítése. Nem giccsőr mentalitásról, s nem is retróstílusról van szó. Ha óvatosan konzervativizmusként azonosítom ezt az attitűdöt, akkor a fogalmat nem a konvenciókhoz való ragaszkodás vagy az újítástól való tartózkodás címkéjeként alkalmazom. Kissé körülményesen inkább azt mondhatnám, hogy e művek és stílusok „rárétegződnek" a zenetörténeti múltra, annak alakzatait szinte észrevétlenül teszik önmagukévá. Mindez a legnyilvánvalóbbá alighanem RICHARD DÜNSER (1959) klarinétra, csellóra és zongorára írt, 1988-ban befejezett Tage- und Nachtbücher című, nyílt mahleri hivatkozással élő művében vált. De a tendencia tetten érhető volt MICHAEL AMANN (1964) darabjában, a klarinétot, hegedűt, csellót és zongorát foglalkoztató Warped Musicban, illetve WOLFGANG LIEBHART (1958) volo notturnójában is, melynek apparátusa hegedű, cselló és zongora (ez utóbbi két mű 1994-ben, illetve 1997-ben keletkezett). Úgy sejtem, hogy a program bécsi reprízének közönsége bizonyos nagy vonalakban érvényesülő - stílusazonosságot nem jelentő - ízlésbéli rokonságot fedezhetett fel a magyar szerzők közül kettő: Tihanyi László (1956) és Horváth Balázs (1976) műveiben. Tőlük olyan művek hangoztak el, amelyek ugyanazt a Pierre Boulez Dérive-jére visszavezethető apparátust (fuvola, klarinét, vibrafon, zongora, hegedű és cselló) alkalmazzák. És mind a két kompozíciót afféle állapotzenének lehetett felfogni. HORVÁTH BALÁZS a Waiting for... című kompozíciójában (2005) először elszigetelt, rövid hangzó csapásokat mér a csend és hallgatás sziklájára, amelyből végül alázúdul a víz, azaz a folyamatos hangzás. Ez utóbbinak ereszkedő skálamotívumokra épülő szofisztikált többszólamúsága mintha a forrásból kicsiny erecskékben és patakocskákban tovaáramló víz útját „ábrázolná". (Mindezzel véletlenül sem a darab jelentéseit próbálom megfejteni, csupán a formáját próbálom metaforikusan - és leegyszerűsítve - körülírni). TIHANYI LÁSZLÓ Summer music című, Szigligeten komponált darabjának (1992) dinamikáját viszont inkább az állóvíz hullámzásának és fodrozódásának analógiája teheti képszerűvé. VARGA JUDIT (1979) Horváth Balázséval egy évben keletkezett műve, a klarinétra, hegedűre és zongorára írt Dialog (2. Fassung) ugyanakkor a játékosság és a humor minőségeit csillogtatta meg. Varga Judit művének előadásában különösen élveztem azt, hogy a zongorista Borbély László és a klarinétos Horn András nem pusztán a zenei gesztusok, de a hangszínek terén is dialogizált, adogatta egymásnak a zenei labdát. Kettejük vérbeli kamarazenészi hozzáállása általában is a hangverseny fontos hozzáadott értékének bizonyult. Azt is elismeréssel nyugtázhattuk a volo notturno előadásában, hogy Borbély László különösen szuverén értelmező, aki nemcsak struktúraként látja át a komplex zenei szövetet, de abba értelmet, jelentést is visz, s azt plasztikus zongorázással közvetíti. Rohmann Ditta játéka mintegy magától értődően és nagy empátiával azonosult a különböző zeneszerzői stílusokkal - egyaránt megőrizve egy jóleső, személyes könnyedséget a csellótónusban és az előadói attitűdben is. Az említetteken túl Line Ildikó (hegedű), Kaczander Orsolya (fuvola), Schlanger Tamás (vibrafon) közreműködése, valamint Tihanyi László vezénylete szavatolt azért, hogy az igényes koncepcióból értékes produkció is szülessék. (Május 15. - Osztrák Kulturális Fórum Szalonja. Rendező: Osztrák Kulturális PÉTERI LÓRÁNT Nem sokkal NÓGRÁDI PÉTER 60. születésnapja előtt szerzői estet rendezett műveiből a Nádor-terem. A hangversenyen az ünnepelt kilenc - kórusra írott, illetve hangszeres és vokális kamarazenei - kompozíciója hangzott fel. Az est végeredményben az énekhang, ha tetszik: az emberi hang elsöprő túlsúlyát hozta, hiszen a bemutatott művek közül csupán kettő képviselte a tisztán hangszeres zene világát. Lehetett ez valamiféle vallomás vagy deklaráció is a zeneszerző részéről pályájának ebben a hangsúlyos pillanatában - hiszen egyébként instrumentális kompozíciói is jelentős elismerést, díjakat szereztek számára. A kezdőszám gesztus és nemes játék volt egyszerre: az 1996-os Kyrie ugyanis talán legmeghatározóbb mesterének, Fekete-Győr Istvánnak a 60. születésnapjára készült, s íme, most a saját hasonló születésnapi koncertjét vezette be, mégpedig az akkori ünnepelt jelenlétében. A kompozíciót, mint a másik három felhangzó kórusművet, illetve kórusos művet is, legkiválóbb énekkaraink egyike, a nyíregyházi CANTEMUS KAMARAKÓRUS adta elő, SZABÓ SOMA mintaszerű és életteli vezényletével. A szépen felépített, hangvételével némileg Hindemith kórusművészetét idéző darab jól példázta Nógrádi teljes vértezettségét ebben a műfajban. A kamarakórus adta elő a második számot, a Ballada című népdalfeldolgozást is, amely - kicsit talán Kodály Székely keservese által ihletve - egy zsoltározó, sirató jellegű népi dallam felmagasztosítása, majd a semmibe vesző feloldása. Elidegedenedettebb hatást keltett ezt követően a három Pilinszky-dal, amelyet HUSZÁR ANITA énekelt CS. NAGY ILDIKÓ zongora-, illetve CS. NAGY TAMÁS mélyhegedű-kíséretével. Ezek a dalok a Nógrádi-művek kísérletező, az expresszivitásnak a dalirodalomból ismert eszközeit tüntetően mellőző rétegébe tartoznak, és leginkább egy-egy zeneszerzői ötlet kibontását teszik lehetővé. Az énekesnő kifejezetten szépen, kulturáltan, kitűnő intonációval adta elő a dalokat, amelyek tartalmas mezzoszoprán hanganyaga szempontjából egy kissé talán mélyre íródtak. Ezután a hangverseny két hangszeres száma következett. Az Arabeszk ősbemutatóként hangzott fel, a megírására Nógrádit felkérő művészek, SZOKOLAYNÉ SZőKE DIÁNA (zongora) és LINE ILDIKÓ (hegedű) előadásában. A kissé groteszk első, a poétikus második és nyersebb, vadabb harmadik tételből álló darab előadói közül ismét elsőrangú, meggyőző játékával tűnt ki Szőke Diána, akire éppen Nógrádi egyik tavaly szerzői estjén figyeltem fel először. Line Ildikó abszolút kulturáltan és korrektül, kifejezés szempontjából azonban határozottan visszafogottabban játszott. A művet egy olyan új mű részlete követte, amely átiratként tartalmazza egy korábbi kompozíció, a Gyöngyössy Zoltánnak írt Fuvallat két tételét. Az új műből, amelyet immár Gyöngyössy emlékének ajánlott a szerző, ezúttal csak a két átirat-tétel szólalt meg KLENYÁN CSABA és SZŰCS PÉTER (klarinét, illetve basszusklarinét), valamint GRANIK ANNA (zongora) tolmácsolásában, miután az eredeti mű egy részletének bejátszásával megidéztetett Gyöngyössy Zoltán fuvolajátéka is. A kitűnő előadásban elsősorban a játékos és hangulatilag szeszélyes, a kommersz zene hangját is felvillantó, végül azonban elkomoruló második tétel maradt emlékezetes. A második félidő kezdeteként Huszár Anita jutott ismét szóhoz: a Mondókák hármas sorozatát adta elő, ezúttal Cs. Nagy Tamás és CSONGÁR PÉTER (klarinét) kíséretével. Ezeknek a daloknak (ha szabad így neveznünk őket) a fekvése sokkal jobban megfelelt az énekesnő regiszterének, a magasabb fekvésben hangja szépen kinyílt, és még jobban megmutatkozott vonalérzéke. A kis sorozat csúcspontja a harmadik mondóka, a Fekete bikapata volt, amelyben a legjobban érvényesült Nógrádi sajátos humora. Majd ismét egy világi és egy egyházi kórusmű következett. A Négy kórus Weöres Sándor verseire másfél évtized alatt állt össze, s négy tétele, ebben a sorrendben, mintha a szerző kórusidiómájának Kodály-gyökerű, könnyed-játékos, vaskosabb humorú, illetve Bárdos Lajos-i oldalait mutatná be. Az ezt követő Suscipe, amelyet a magyarországi jezsuita rendtartomány felkérésére komponált, talán az egész hangverseny legszuggesztívebb, legerőteljesebb darabja volt: a prelúdium és fúga tételpár sugallta forma világos és meggyőző volt, emóciói nemesek és ihletettek, s a mű ezenfelül ökonómiájával, valamint pregnáns lezárásával is kitűnt. Végül a záró, alkalmi felkérésre készült háromtételes Kantáta ismét a népdal, a vallás és a humor hármasságára épült, és tételről tételre növekvő, sajátos összetételű együttes szólaltatta meg. Huszár Anita mellett PÁL ESZTER volt a másik énekes; az egyik tételben a kamarakórus női részlege szólalt meg, közreműködött még Csongár Péter, FAZEKAS LÁSZLÓ (ütők), illetve Cs. Nagy Ildikó. A népdalidézettel „elidegenített", záró Dervistánc vidám hangulattal koronázta meg a hangversenyt. (Május 20. - Nádor-terem. Rendező: Nádor Programiroda) MALINA JÁNOS
Emlékeim szerint a LIGETI GYÖRGY életművét ünneplő és immár hagyománnyá váló hommage-koncerteken még nem fordult elő, hogy a műsor legrégebben komponált darabját a legfrissebbtől bő fél évszázad választotta volna el. Idén az 1942-es négykezes zongoradarabtól, a Vidám indulótól vezetett a nagy ugrásokkal tarkított út az 1994-ben befejezett Brácsaszonátáig. Egy ilyen koncertprogram hallatán az ember szívesen alakítja ki véleményét a „korai" és „érett" fogalompár alkotta dichotómia keretein belül és önkéntelenül közhelyfordulatokba téved: a korai mű „már sejtet", „magabiztosan jósol" ezt vagy azt a későbbiekből. Igaza van Malina János kollégámnak, amikor a koncerten felcsendülő korai darabok hallatán így fogalmazott: „Ligetinek nem volt semmiféle naiv korszaka". Csengery Kristóf tapasztalata is hasonló. „Mindig izgalmas nagy alkotók zsengéivel ismerkedni, de Ligetiéivel kiváltképp. Mindenekelőtt azért, mert ezek korántsem zsengék". A koncert mindenkit meggyőzhetett arról, hogy a Ligeti-életmű nincs rászorulva a műsorszerkesztő tapintatára, jóindulatára („nem biztos, hogy mindent el kell játszani"), az œuvre valamennyi hangja magára vonja, valósággal kiprovokálja a hallgató érdeklődését, függetlenül attól, hogy mikor került papírra. Mindebből természetesen nem az következik, hogy kizárólag remekműveket hallhattunk, „csak" annyi, hogy egy-egy darabból kihallhattuk a remekműveket. Például a nem túl távoli Musica ricercata (néha nagyon is szó szerinti) fordulatait, de megpendült a kései művek közül a Síppal, dobbal, nádihegedűvel vagy a koncerten is játszott, brácsára írt Szólószonáta egy-egy hangja is. Nem tagadom az izgalmát az efféle nyomkeresésnek, de legalább ilyen izgalmas e korai darabokban felfigyelni a későbbiekben takarásba kerülő elemekre. Mindig is sejtettem, hogy a matematikára, természettudományokra szívesen hivatkozó szerző a bevallottnál sokkal jobban hallgatott az ösztöneire, és kompozíciós döntéseiben csak mellékszerepe volt a kalkulációnak. A formális logikáról tudomást sem véve azt gondoltam, hogy ha Ligeti zenéje rám zsigeri hatást gyakorol, akkor Ligeti bizonyosan zsigeri módon komponál. Ez a sejtés május 28-án, Ligeti György születésnapján, a Művészetek Palotájában beigazolódott. A négykezesekből (Csalog Gábor és Fejérvári Zoltán játszották) vagy a szólózongora-darabokból (Capriccio 1-2, Invenció) valósággal kiszakad a zene. És ugyanezekből a darabokból hallatszik az is, hogy a teremtő fegyelem miként zabolázza meg a robbanni mindig kész tehetséget. Világos, hogy Ligeti nem hangokkal, nem motívumokkal bíbelődik - e korai darabokban nem érezni a „kitalálás" kínját, a zene egyszerűen csak jön -, valóban nincs naivitás, nincsenek zsengék, mert hallatszik, érződik: a géniusz dolgozik önmagán. S ebből a magától értődő áradásból fénylik fel a józanság. Félelmetes, hogy a fiatal Ligeti mennyire tisztán látja, hogy a tehetség önmagában semmi. Ezek után kevésbé voltak hatásosak a dalok. Szabóki Tünde nagyon meg akarta mutatni, és mintha ugyanekkora elánnal meg is akarta volna védeni a Három Weöres-dalt és az Öt Arany-dalt. Túlmarkírozó, túlkarakterizáló előadásmódjával viszont épp az ellentétes hatást érte el. Elvonta a figyelmet magáról a művekről. A dalokról (a daloktól) tehát nem sok újat tudtam meg, a félidőt záró zenekari Concert Românesc (Román koncert) viszont új arcát mutatta. Korábban (felvételről) a két gyorsabb tételt éreztem izgalmasabbnak, eszesebbnek, a mű általános hangvételét ezekkel a tétekkel azonosítottam. A két lassú tételt ennyire komornak és egyben súlyosnak eddig még nem hallottam. A hangverseny második része a kései Ligeti stílus reprezentáns művével, a Brácsa szólószonátával kezdődött és a nyugati újrakezdés ugyancsak reprezentáns darabjaival (Apparitions - 1958/59; Atmospheres - 1961) folytatódott. Előbbit Dimitri Murrath, utóbbit a jelentős segéderőkkel felvonuló Concerto Budapest adta elő Rácz Zoltán vezényletével. A szonáta Hora lung nyitótétele rendkívül intenzíven jeleníti meg Ligeti visszavágyódását a hangok természetes világába (ebből a szempontból a Szólószonáta a Hamburgi koncert közeli rokona) és ugyanilyen erővel szembesít egy fájdalmas veszteséggel és paradoxonnal. Ligeti írja a brácsa C-húrján előadandó darabról, hogy természetes hangközöket használ benne, „tiszta nagytercet, tiszta kisszeptimet, s még a tizenegyedik részhangot is". A kottába pillantva pedig látszik, hogy ezeket a tiszta hangközöket hol kell az előadónak alkalmazni, és mennyivel szükséges az adott helyen a „normálisnál" mélyebben intonálni (Ligeti precízen megadja, hogy 49, 31 illetve 14 centtel mélyebben). Dimitri Murrath igen akkurátusan tett eleget a szerzői kérésnek és még a tétel karakterét is (Lento rubato e molto dolente) érzékeltette. Vajon ezt a fájdalmasan hamis éneket halljuk-e még valaha édeni tisztaságúnak? A koncentráció erőpróbája volt a két nagyzenekari mű és komolyan szóvá tehető problémát nem érzékeltem. Talán csak egyet: az Atmospheres „formáját", hangeseményeinek rendjét, tagolását, dramaturgiáját más előadásokban felismerni véltem, most nem. Ha a totális statikusság érzetét a karmester tudatosan óhajtotta előállítani, akkor sikerült neki. (Május 28. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) MOLNÁR SZABOLCS Tihanyi László Cs. Nagy Ildikó, Huszár Anita Felvégi Andrea felvételei Dimitri Murrath Csibi Szilvia felvétele |
|
Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%
Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.