CHRISTOPHER HOGWOOD volt a BU­DA­PES­TI FIL­HAR­MÓNI­AI TÁR­SA­SÁG ZENEKARÁ-nak már­­ci­usi kar­mes­ter­ven­dé­ge. Bi­zo­nyá­ra nem azért esett a vá­lasz­tás a ho­va­to­vább ve­te­rán­nak szá­mí­tó ré­gi­ze­ne-szak­em­ber­re, csem­ba­listára és az Academy of Ancient Music egy­ko­ri ala­pí­tó­já­ra, mert az Ope­ra­ház a his­to­riz­mus irá­nyá­ba sze­ret­né to­vább­fej­lesz­te­ni az elő­adá­sok ze­nei ré­szét, ha­nem azért, mert Hogwoodot ma­nap­ság ve­ze­tő Men­dels­sohn-szak­ér­tő­ként is jegy­zik: orosz­lán­részt vál­lalt a fo­lyó össz­ki­adás ké­szí­té­sé­ben, és kar­mes­ter­ként is a 19. szá­za­di nagy né­met mes­ter uta­zó nagy­kö­vet­évé sze­gő­dött. Ez­zel együtt el­is­me­rés il­le­ti a ze­ne­kar ve­ze­té­sét a rend­ha­gyó és iz­gal­mas sze­mé­lyi­ség meg­hí­vá­sá­ért - s mint a nyil­vá­nos fő­pró­ba mind­két ré­szét be­ve­ze­tő el­nök-kar­nagy, Győriványi Ráth György el­mond­ta, a kö­zös mun­ka min­den­eset­re nem csu­pán Men­dels­sohn­nal kap­cso­la­tos tu­dá­su­kat mé­lyí­tet­te el, ha­nem vé­gül is Hogwood his­to­ri­kus alap­ál­lá­sá­ból adó­dó­an is adód­tak szá­muk­ra iz­gal­mas ta­nul­sá­gok.

Christopher Hogwood - Tomas Opitz felvétele

A mű­sor tud­ni­il­lik ki­zá­ró­lag Men­dels­sohn-kom­po­zí­ci­ók­ból állt: a Ruy Blas-nyi­tány­ból, a g-moll zongoraversenyből és az Olasz szim­fó­ni­á­ból. A né­hány per­ces nyi­tány Men­dels­sohn leg­drá­ma­ibb meg­nyi­lat­ko­zá­sai kö­zé tar­to­zik, és tem­pe­ra­men­tu­má­ban leg­alább an­­nyi­ra olasz, mint ma­ga az Olasz szim­fó­nia. Rög­tön hall­hat­tuk, hogy a ze­ne­kar leg­ked­ve­zőbb, rend­sze­rint Ko­vács Já­nos ál­tal elő­hí­vott ar­cát mu­tat­ja ezen az es­tén, já­té­ka élt, áradt, dif­fe­ren­ci­ált és ak­cen­tu­sok­ban gaz­dag volt; érez­ni le­he­tett, hogy Hogwood ha­mar meg­hó­dí­tot­ta és mo­ti­vál­ni tud­ta őket.

A zon­go­ra­ver­seny szó­lis­tá­ja az egé­szen fia­­tal PALOJTAY JÁ­NOS volt. Já­té­kát eb­ben a pil­la­nat­ban ha­tá­ro­zot­tan te­het­ség­ről ta­nús­ko­dó­nak, ám né­mi­leg ki­for­rat­lan­nak jel­le­mez­ném. Tech­ni­ka­i­lag ki­fo­gás­ta­lan já­té­ka, ha sza­bad ezt mon­da­nom, ki­lenc­ven szá­za­lé­kos kontrolláltságú a bil­len­tés, a fra­ze­á­lás fi­nom rész­le­tei te­kin­te­té­ben. Fel­tét­len eré­nye, hogy elő­adá­sá­nak nyu­gal­ma van, min­den­re jut ide­je. S ha kön­­nyed­sé­ge né­ha kis­sé az egy­for­ma­ság, a túl­zott pu­ha­ság irá­nyá­ba húz, azért hal­lot­tunk tő­le pom­pás nonlegatókat is, pél­dá­ul az utol­só té­tel­ben; s tet­szett a las­sú té­tel né­hány szép lí­rai pil­la­na­ta is. S to­vább­ra is im­po­nált a ze­ne­kar mi­nő­sé­gi hang­zá­sa, a - szá­mom­ra ek­kor lát­ha­tat­lan - Hogwoodból ára­dó men­­dels­sohni ke­cses­ség és a meg­győ­ző tem­pók.

A szim­fó­nia azu­tán egy­ér­tel­mű­en a hang­ver­seny te­tő­pont­já­nak bi­zo­nyult. Itt hal­lat­szott iga­zán a ze­ne­kar fo­ko­zott igye­ke­ze­té­nek, a kar­mes­ter­rel va­ló jó kon­tak­tu­sá­nak ered­mé­nye. A hang­zás­kép egy­re éret­tebb­nek, homogénabbnak tet­szett, ami - a nyi­tó­té­tel Hogwood ál­tal dik­tált me­nős tem­pó­já­val kom­bi­nál­va - kü­lön­le­ge­sen len­dü­le­tes kez­dést ered­mé­nye­zett. A já­ték pre­­ci­zi­tá­sa, a fa­fú­vók re­mek tel­je­sít­mé­nye vi­lá­gos, sőt ola­szo­san nap­fé­nyes han­gu­la­tot te­rem­tett. Ami an­nál in­kább di­csé­re­tes, mert Hog­wood pre­cíz és jó ke­zű kar­mes­ter ugyan, de in­kább csak az alap­tem­pót és a na­gyobb gesz­tu­so­kat ve­zény­li, a já­té­ko­sok­nak te­hát ugyan­csak kon­cent­rál­ni­uk kel­lett. A las­sú té­tel ná­po­lyi nép­éne­ke is tisz­ta­sá­got su­gár­zó­an, be­szé­des szép­ség­gel bon­ta­ko­zott ki, míg a scher­zo- vagy ländler-funkciójú, idil­li-kép­sze­rű III. té­tel­ben az ad­dig is re­mek­lő bas­­szus-szek­ció mel­lett a rézfúvok pu­ha és még­is gaz­dag hang­zá­sa, át­ü­tő tisz­ta­sá­ga tűnt fel. Vé­gül a saltarellót ta­ran­tel­lá­val ve­gyí­tő fi­ná­lé nem­csak fel tud­ta ven­ni a szim­fó­nia kez­de­té­nek len­dü­le­tét, de Hogwood ke­ze nyo­mán a té­tel fo­ko­zá­sok so­rán ment ke­resz­tül, s a mű ra­gyo­gó, úgy­szól­ván eksz­ta­ti­kus te­tő­pon­ton ért vé­get. (Már­ci­us 25. - Ope­ra­ház. Ren­de­ző: Bu­da­pes­ti Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság Zenekara)

MALINA JÁNOS

A nya­nyel­vi szin­ten be­szé­lik Carl Philipp  Emanuel Bach bil­len­tyűs ver­seny­mű­vei­nek nyel­vét azok a mű­vé­szek, akik há­rom­ne­gyed rész­ben e con­cer­tók­ból ös­­sze­vá­lo­ga­tott mű­sor­ral ad­tak rá­dió­hang­ver­senyt áp­ri­lis­ban. Ar­ról a SPÁNYI MIK­­LÓS-ról és ar­ról a CON­CER­TO AR­MO­NICÓ-ról - az egyik leg­ré­geb­bi ma­gyar ré­gi hang­sze­res ka­ma­ra­ze­ne­kar­ról - van szó ugyan­is, aki és amely a BIS hang­le­mez­cég­nél mint­egy két év­ti­ze­de ké­szí­ti a fel­be­csül­he­tet­len ze­ne­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű Bach fiú csem­ba­ló­ver­se­nye­i­nek össz­ki­adá­sát. A fel­vé­te­lek, úgy tu­dom, lé­nye­gé­ben az idő­ren­det kö­ve­tik (hat­van-egy­né­hány kom­po­zí­ci­ó­ról van szó), min­den­eset­re az, hogy a nagy vál­lal­ko­zás a vé­ge fe­lé kö­ze­le­dik, ab­ból is ér­zé­kel­he­tő, hogy a há­rom el­hang­zott da­rab kö­zül ket­tő az élet­mű utol­só előt­ti (ha­tos) so­ro­za­tá­ból szár­ma­zott, egy pe­dig a hát­ra­lé­vő ket­tő kö­zül volt az egyik. Ez­zel, 1778-ban, le is zá­rult szer­ző­jük élet­mű­vé­ben e meg­ha­tá­ro­zó je­len­tő­sé­gű mű­faj tör­té­ne­te - bár tíz év­vel ké­sőbb, ha­lá­lá­nak évé­ben Carl Philipp Emanuel mind­ezt meg­ko­ro­náz­ta még egy ku­ri­ó­zum mi­vol­tá­ban is el­bű­vö­lő csem­ba­ló-zon­go­rás ket­tős­ver­sennyel (ke­ve­sebb, mint egy év­ti­zed­del az el­ső Bee­tho­ven­-kon­cer­tek előtt). Ha te­hát ez a szer­ző ele­ve szá­za­dá­nak leg­iz­gal­ma­sabb kom­po­nis­tái kö­zé tar­to­zik, két utol­só, ham­bur­gi év­ti­ze­de kü­lö­nö­sen iz­gal­mas kon­tex­tus­ba he­lye­zi őt, mint Bach fi­át, Telemann hi­va­ta­li utód­ját, egy­szer­smind a bé­csi klas­­szi­ka meg­szü­le­té­sé­nek ta­nú­ját, sőt - rész­ben - ins­pi­rá­ló­ját.

Spányi Miklós

Carl Philipp Emanuel Bach per­sze, tud­juk jól, olyan erős ze­nei egyé­ni­ség, hogy hat év­ti­ze­den át al­ko­tott mű­vei a ze­nei köz­nyelv még­oly gyö­ke­res vál­to­zá­sai kö­ze­pet­te is fél­re­is­mer­he­tet­le­nek. Ép­pen ez a hang az, amely oly ben­ső­sé­ge­sen is­me­rős a Philipp Emanuel-specialista Spányi és ve­le rég­óta ös­­sze­for­rott ze­ne­ka­ra szá­má­ra: a ze­nei fo­lya­mat lép­ten-nyo­mon vá­rat­lan irányt ve­vő, fan­tá­zi­a­sze­rű nyi­tott­sá­ga, a fo­gal­ma­zás tö­mör­sé­ge, a me­rész és erő­tel­jes, ám a nar­rá­ció ele­gan­ci­á­ját még­sem ve­szé­lyez­te­tő kont­­rasz­tok és gesz­tu­sok, a mes­te­ri egyen­súly az ide­ges nyug­ta­lan­ság és a szív­hez szó­ló lí­ra­i­ság kö­zött. Egy­ál­ta­lán, az har­non­court-i be­széd­sze­rű ze­ne tö­ké­le­tes meg­tes­te­sü­lé­se ez a stí­lus és idi­ó­ma.

A ze­nei szö­vet ci­zel­lált és szám­ta­lan ap­ró gesz­tust, ak­cen­tust és ar­ti­ku­lá­ci­ós fi­nom­sá­got ma­gá­ba sű­rí­tő ter­mé­sze­te erő­sen ka­ma­ra­ze­ne­i­vé te­szi a Philipp Emanuel-i ze­ne­kart. Ez meg­fe­lel a le­mez­fel­vé­tel öko­nó­mi­á­já­nak és a rá­di­ós Már­vány­te­rem akusz­ti­kai adott­sá­ga­i­nak is; így azu­tán min­den te­kin­tet­ben ide­á­lis­nak bi­zo­nyult a ze­ne­ka­ri vo­nó­sok mi­ni­má­lis, ba­rokk fo­gal­mak sze­rint is sze­rény, nyol­cas lét­szá­ma (3+2 he­ge­dű, a mé­lyebb hang­sze­rek ket­tő­zés nél­kül). Ez a kis Con­cer­to Armonico min­den­eset­re re­me­kül szólt, ta­lán még szeb­ben, mint - jó­részt már meg­le­he­tő­sen ré­gi - em­lé­ke­im sze­rint bár­mi­kor ko­ráb­ban. A nyi­tó­da­rab­ban, a H. 475-ös jegy­zék­szá­mú G-dúr kon­cert­ben, amely­nek vis­­sza­té­rő las­sú nyi­tó­sza­kas­­szal ke­re­te­zett el­ső té­te­lét el­ső­sor­ban fé­kez­he­tet­len sod­rá­sa tesz em­lé­ke­ze­tes­sé, a ze­ne­kar és kü­lö­nö­sen Spányi im­po­ná­ló len­dü­let­tel, rend­kí­vül rob­ba­né­ko­nyan ját­szott, emitt az ener­gi­kus for­te ak­cen­tu­sok, míg a má­so­dik és egy­ben zá­ró, Al­leg­ro té­tel­ben a leg­alább olyan szug­gesz­tív subito pi­a­nók vol­tak em­lé­ke­ze­te­sek. Ki­tű­nő volt a két fu­vo­lá­ból és két kürt­ből ál­ló fú­vós rész­leg is. A H. 476-os, ra­gyo­gó C-dúr kon­cert Al­leg­ró­já­ra ez­zel szem­ben el­ső­sor­ban a re­to­ri­kus, be­szé­des fo­gal­ma­zás­mód jel­lem­ző; itt elő­tér­be ke­rült Spányi vir­tu­o­zi­tá­sa és az a faj­ta szi­por­ká­zó já­ték, amely já­té­kos­sá­gá­ban is ko­moly ma­rad, és so­ha­sem vá­lik üres­sé. A kö­vet­ke­ző Larghetto bal­jós ár­nyak­kal szí­ne­zett, ih­le­tett las­sú té­tel, amely­ben a szó­ló­hang­szer és ze­ne­kar pár­be­széd­ét min­ta­sze­rű szer­ves­ség­gel és ki­fe­je­zés­sel szólaltatták meg az elő­adók. A fel­hőt­len zá­ró Al­leg­ró­ban pe­dig a vo­nós figurációk gon­do­san vá­lasz­té­kos meg­for­má­lá­sa tűnt fel.

Ábrahám Márta - Felvégi Andrea felvételei

A szü­net után Johann Sebastian Bach a-moll he­ge­dű­ver­se­nye kö­vet­ke­zett a ze­ne­kar kon­cert­mes­te­ré­nek, ÁB­RA­HÁM MÁR­TÁ-nak min­den te­kin­tet­ben ki­egyen­sú­lyo­zott, kul­tu­rált és per­fekt szó­ló­já­val. Tel­je­sít­mé­nye az­zal együtt ki­tű­nő volt, hogy a las­sú té­tel­ben, úgy ér­zem, egy ár­nya­lat­tal sem­le­ge­seb­ben és vis­­sza­fo­got­tab­ban, ke­ve­sebb iz­zás­sal és sza­bad­ság­gal ját­szott az ide­á­lis­nál. Ugyan­itt fel­fi­gyel­het­tünk vi­szont a ze­ne­ka­ri bas­­szus ne­mes és tö­mör zen­gé­sé­re. A zá­ró D-dúr csem­ba­ló­ver­seny (H. 478) nyi­tó­té­te­le ta­lán a leg­fan­tá­zi­a­sze­rűbb, leg­szub­jek­tí­vebb a há­rom kö­zül: alap­ve­tő­en de­rűs, sok­fe­lé ka­lan­do­zó té­tel ez, amely­ben Spányinak - aki­ről szí­ve­sen elhisszük, hogy a Mes­ter de­rűs és ba­rát­sá­gos fö­lé­nye tes­te­sül meg ben­ne - sok al­kal­ma nyílt já­té­ka ér­zé­keny­sé­gét, esz­kö­ze­i­nek dif­fe­ren­ci­ált­sá­gát ér­zé­kel­tet­ni; pél­dá­ul egy-egy re­mek „ujj­pe­dá­lo­zás­sal", vagy egy-egy dis­­szo­nan­cia elő­ké­szí­té­sé­vel. A kön­­nyed lép­tű, időt­len las­sú té­tel - a ma­ga meg­le­pő és igen szé­pen elő­­adott, nyúl­fark­nyi brá­csa­szó­ló­já­val -, majd a fi­ná­lé a kü­lö­nös gaz­dag­sá­gú kez­dő­té­tel utó­hang­ja­i­ként, azt le­ke­re­kí­tő el­len­súly­ok­ként ha­tot­tak. Egy­ben pe­dig egy él­mé­nyek­ben, be­nyo­má­sok­ban gaz­dag hang­ver­senyt is le­ke­re­kí­tet­tek. (Áp­ri­lis 5. - A Ma­gyar Rá­dió Már­vány­ter­me. Ren­de­ző: Ma­gyar Rá­dió)

Áp­ri­lis ele­jén a sváj­ci MATTHIAS BAMERT ven­dé­ges­ke­dett a NEM­ZE­TI FIL­HAR­MO­NI­KU­SOK kar­mes­te­ri do­bo­gó­ján: Szergej Prokofjev Ró­meó és Jú­li­á­já­nak sze­mé­lyes vá­lo­ga­tá­sú té­te­le­it, va­la­mint Jo­han­nes Brahms - Ar­nold Schönberg ál­tal ze­ne­kar­ra át­tett - g-moll zon­go­ra­né­gye­sét ve­zé­nyel­ve. Ro­kon­szen­ves és szo­lid kép­vi­se­lő­je ő a di­ri­gen­sek nem­zet­kö­zi I/b li­gá­já­nak: a né­ző­tér­ről is ér­zé­kel­he­tő karizma hí­já­val, ám­de egy­ér­tel­mű mu­zsi­ku­si eré­nyek­kel, ame­lye­ket leg­in­kább tán egy­faj­ta pasz­tell ár­nya­la­tú kar­mes­te­ri alap­at­ti­tűd, a ta­ka­ré­kos pál­ca­hasz­ná­lat vé­lel­me­zett kon­ci­li­áns jel­le­ge do­mi­nált. Ez per­sze ko­ránt­sem je­len­tet­te a ha­tá­ro­zott mű­vé­szi el­kép­ze­lés hi­á­nyát, ami­nek meg­lé­té­ről mind­járt a kon­cert ös­­sze­ál­lí­tá­sa is ta­nús­kod­ha­tott szá­munk­ra. A ze­ne­szer­ző­ként is mű­kö­dő Ba­mert ugyan­is Prokofjev há­rom Ró­meó és Jú­­lia-szvit­jé­nek té­te­le­i­ből vá­lo­gat­ta ös­­sze a ma­ga sze­mé­lyes Ró­meó és Jú­li­á­ját, amely így ter­je­del­me­seb­bé vált a kü­lön-kü­lön 7, 7, il­let­ve 6 té­te­les szvi­tek mind­egyi­ké­nél. (Ez­zel a meg­ol­dás­sal egyéb­iránt más kar­mes­te­rek is szí­ve­sen él­nek, le­gyen elég itt csu­pán Kurt Masur és a New York-i Fil­har­mo­ni­ku­sok Teldec-lemezének anya­gát fel­em­lí­te­nünk.) Hogy egész pon­to­san men­­nyi­vel is volt bő­vebb ez a sze­mé­lyes vál­to­zat, azt e so­rok író­já­nak szé­gyen­szem­re nem si­ke­rült meg­ál­la­pí­ta­nia, mi­vel a ki­adott mű­sor­lap meg­le­pő­en el­lent­mon­dá­sos­nak bi­zo­nyult eb­ben a kér­dés­ben. „Ki­lenc té­telt rak­tam ös­­sze" - idéz­te a szö­veg a ven­dég­kar­mes­tert, ám a té­te­lek elő­szám­lá­lá­sa­kor egé­szen a 11-es sor­szá­mig ju­tott a fel­so­ro­lás. Ha eh­hez még hoz­zá­ves­­szük, hogy a re­cen­zens mint­ha tí­zet vélt vol­na ös­­sze­szám­lál­ni a Prokofjev-szvitek té­tel­kí­ná­la­tá­ból, ak­kor az egy­szer­re ér­zé­kel­tet­he­ti az elő­adás kö­rül és a be­fo­ga­dó fe­jé­ben ural­ko­dó röp­ke za­vart. Ami azon­ban biz­tos­nak tet­szett: a ze­ne­kar kedv­vel játs­­sza a gaz­dag hang­sze­re­lé­sű mű­vet, és kü­lö­nö­sen a ba­lett­ből leg­in­kább el­hí­re­sült bá­li „Lo­va­gok tán­ca" ki­csat­ta­nó har­sány­sá­gá­ban is mű­gond­dal ci­zel­lált­nak hal­lat­szott. Még­is, itt-ott va­la­mi­fé­le hal­vány mo­ti­vá­lat­lan­ság ér­ző­dött a pro­duk­ci­ó­ban, amit ta­lán nem egé­szen igaz­sá­gos, de meg­le­he­tő­sen ké­zen­fek­vő a ven­dég­kar­mes­ter te­vé­keny­sé­gé­nek be­tud­ni.

Matthias Bamert - Csibi Szilvia felvétele

Előb­bi fel­te­vé­sün­ket erő­sít­he­ti, hogy a kon­cert má­so­dik fe­lé­ben az ak­tí­vabb je­len­lé­tet mu­ta­tó, va­gyis az irá­nyí­tói sze­re­pet erő­tel­jes­eb­ben ki­fe­je­ző Bamert mun­ká­ja és a ze­ne­kar tem­pe­ra­men­tu­mo­sabb já­té­ka egy­szer­re vált ész­re­ve­he­tő­vé és egy­ér­tel­mű él­mény­for­rás­sá. Mert­hogy a Zon­go­ra­né­gyes Schönberg-féle 1937-es nagy­ze­ne­ka­ri át­ira­ta, ame­lyet alig pár hó­nap­pal Christoph Eschenbach és a Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság kö­zös pro­duk­ci­ó­ját kö­ve­tő­en im­már má­sod­szor hal­lot­tunk idén bu­da­pes­ti kon­cert prog­ram­ján, ös­­szes­sé­gé­ben és rész­le­te­i­ben is igen kel­le­mes em­lé­ke­ket ha­gyott ma­ga után. Mert ha tán rej­lik is né­mi ha­tás­va­dász és/vagy anak­ro­nisz­ti­kus po­en­tí­ro­zás az 1861-es Brahms-mű hang­sze­re­lé­sé­ben, azért iga­zán kö­zön­ség­ba­rát kom­po­zí­ci­ót kö­szön­het a vi­lág a pá­lya­előd­je prog­res­­szív el­kö­te­le­zett­sé­gét (meg­le­het, mér­té­ken fe­lül) hang­sú­lyo­zó Schönbergnek. S ezt a po­pu­lá­ris jel­le­get ez­út­tal igen jól ér­vé­nye­sí­tet­te a Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok együt­te­se: le­gyen szó akár a má­so­dik té­tel re­mek re­zes tel­je­sít­mé­nye­i­ről, akár a ma­gya­ros-ci­gá­nyos zá­ró­té­tel­be (Rondo alla Zingarese) be­csem­pé­szett, Mah­ler­re és a klezmerre egy­ként oda­ka­csin­tó pil­la­na­tok ki­vi­te­le­zé­sé­ről. S bár eb­ben a len­dü­le­tes zá­ró sza­kasz­ban Bamert érez­he­tő­en na­gyobb sza­bad­sá­got en­ge­dett ze­né­sze­i­nek, azért a hang­zó vég­ered­mény szá­má­ra iga­zo­lást, szá­munk­ra pe­dig fel­hőt­len él­ve­ze­tet kí­nált. (Áp­ri­lis 6. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok)

LÁSZLÓ FERENC

„Hát nem az a nagy, ro­man­ti­kus prog­ram volt, de fan­tasz­ti­kus dol­go­kat csi­nált" - ér­té­kel­te FAZIL SAY szó­ló­est­jét egy idő­sebb hölgy a Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­tól tá­vo­lo­dó ket­tes vil­la­mo­son. Va­ló­ban: egy Haydn-mű ki­vé­te­lé­vel csu­pa múlt szá­za­di zon­go­ra­da­ra­bot hal­lot­tunk. A mű­vek el­ső­sor­ban a me­lan­kó­lia, a gyász és a zak­la­tott­ság han­gu­la­ti kö­re­it jár­ták be, el­te­kint­ve Stravinsky há­rom Petruska-tételének ke­re­te­ző ké­pe­i­től, az Orosz tánc­tól és A far­sang­utói vá­sár­tól. Ke­let- és kö­zép-eu­ró­pai bá­na­tok és bal­sej­tel­mek: ta­lán ezt a cí­met vi­sel­het­te vol­na a kon­cert, s e kon­cep­ci­ó­ba per­sze Pet­rus­ka, a szo­mo­rú bo­hóc-báb fi­gu­rá­ja is ki­vá­ló­an il­lesz­ke­dett.

Fazil Say - Felvégi Andrea felvétele

Az es­tet Leoˇs Janá­ˇcek 1905. X. 1. cí­mű szo­ná­tá­ja nyi­tot­ta. A cseh ko­ro­na or­szá­ga­i­nak et­ni­kai fe­szült­sé­gek­kel ter­hes ré­gi szá­zad­for­du­ló­ján is meg­rá­zó él­ményt je­len­tett a ze­ne­szer­ző szá­má­ra, ami­kor vá­ro­sá­ban, Brnóban egy pro-cseh tün­te­tés fel­osz­la­tá­sa ha­lá­los ál­do­za­tot kö­ve­telt. Ál­lí­tó­lag ez ad­ta a köz­vet­len in­dí­té­kot a mű meg­írá­sá­hoz, mely­nek kü­lön­le­ges ze­nei nyel­ve tö­re­dé­kek­­ből, ele­mi gesz­tus­ként ér­tel­mez­he­tő ele­mek­­ből épít­ke­zik. Ez az épít­ke­zés nem a né­met for­mai ha­gyo­mány­ban meg­szo­kott fej­lesz­tést, a ze­nei anyag úgy­mond szer­ves vagy lo­gi­kus ki­bon­ta­koz­ta­tá­sát je­len­ti. A for­ma in­kább a traumatikus fixációból, a tra­gi­kus pil­la­nat­hoz va­ló két­ség­beesett ra­gasz­ko­dás­ból, a der­medt, bé­nult is­mé­tel­ge­té­sek­ből épül ki. Fazil Say Ja­ná­ˇcek-értelmezése nagy szug­gesz­ti­vi­tás­sal in­dí­tot­ta a kon­cer­tet. Rög­tön ér­vé­nye­sül­he­tett ki­vé­te­les ké­pes­sé­ge a di­na­mi­ka pi­a­no ré­gi­ó­já­nak kü­lön­le­ge­sen sok­fé­le szín­nel, mély­ség­gel és tar­ta­lom­mal va­ló be­ren­de­zé­sé­re.

Lé­nye­ge­sen ener­gi­ku­sabb és he­te­ro­gé­nebb, de zord és sö­tét szí­nek­kel nem ke­vés­bé ter­hes az oro­szok nagy hon­vé­dő há­bo­rú­ja alatt ke­let­ke­zett Prokofjev-mű, a 7. szo­ná­ta (B-dúr, op. 83). Hogy stí­lu­so­san Bo­risz Aszaf­jev ter­mi­nu­sá­val él­jünk, szá­mos is­me­rős, már szin­te túl­sá­go­san is is­me­rős in­to­ná­ció buk­kan fel e mű­ben, me­lyek ko­ráb­bi Pro­kofjev-darabok, nem utol­só­sor­ban a Ró­­meó és Jú­lia hang­vé­te­le­it idé­zik. Az utol­só té­tel, a Precipitato vir­tu­óz tech­ni­kát kö­ve­te­lő, el­len­áll­ha­tat­lan ro­ham­ze­né­jé­nek elő­adá­­sa so­rán fel­fi­gyel­het­tünk az amúgy is rend­kí­vül lát­vá­nyo­san zon­go­rá­zó, a ze­ne ál­ta­li meg­érin­tett­sé­gét és el­ra­ga­dott­sá­gát el­ken­dőz­ni nem kí­vá­nó Say pi­a­nis­ta vi­sel­ke­dé­sé­nek egy sa­já­tos­sá­gá­ra. Ne­ve­ze­te­sen ar­ra, hogy per­gő rit­mi­ká­jú, de kü­lö­nö­sen a met­ri­ka­i­lag vál­to­za­tos pas­­szá­zsok­ban elő­sze­re­tet­tel kí­sé­ri han­gos láb­dob­ban­tá­sok­kal sa­ját já­té­kát. Ha csu­pán egy-két eset­ről len­ne szó, úgy fe­les­le­ges vol­na em­lí­te­ni, ám a Petruskában (Stravinsky no­tó­ri­us met­ri­kai já­té­ka­i­nak kö­szön­he­tő­en) a do­bo­gás már a zon­go­rá­zás ál­lan­dó kí­sé­rő­jé­ül sze­gő­dött - már­pe­dig a hely­zet egy­sze­rű­en az, hogy ez a mó­di a Fazil Say ál­tal amúgy vi­lág­szín­vo­na­lon űzött tár­sas­já­ték (a klas­­szi­kus kon­cert) egyik já­ték­sza­bá­lyá­nak meg­sze­gé­sét je­len­ti. Nem ér­ték­íté­le­tet, csu­pán szub­jek­tív be­nyo­mást rög­zí­tek az­zal: hoz­zám kö­ze­lebb áll an­nak a Bo­risz Berezov­szkij­nak az at­ti­tűd­je, aki­nek zon­go­rá­zá­sát az évad so­rán szin­tén A Zon­go­ra cí­mű ki­vá­ló hang­ver­seny­so­ro­zat­nak kö­szön­he­tő­en hall­hat­tuk Bu­da­pes­ten. Rob­ba­né­kony­ság­ban, túl­ára­dó ener­gi­á­ban, sod­ró len­dü­let­ben ép­pen­ség­gel Berzovszkij já­té­ka sem szű­köl­kö­dik, mind­eh­hez azon­ban egy pó­ker­ar­cú szak­em­ber már-már re­zig­nált nyu­gal­mat árasz­tó lát­vá­nya csat­la­ko­zik.

Az in­terp­re­tá­ció irá­nya, a fel­fo­gás szem­pont­já­ból érez­tem né­mi­képp prob­le­ma­ti­kus­nak Haydn f-moll va­ri­á­ci­ó­i­nak (Hob. XVII:6) elő­adá­sát. Gyö­nyö­rű szí­nek­ben úszott az elő­adás, te­le volt öt­let­tel, meg­le­pő pil­la­nat­tal, de úgy érez­tem, hogy a szél­ső­sé­ge­sen romantizáló mo­dor ide­gen a da­rab ze­nei nyel­vé­től. Say a for­ma ívét fel­ál­doz­ta a pil­la­na­tok gyö­nyö­rű­sé­gé­ért, a ki­sebb lép­té­kek­ben pe­dig le­mon­dott a ze­ne ter­mé­sze­tes lé­le­gez­te­té­sé­ről. An­nál hi­te­le­sebb­nek és ér­té­ke­sebb­nek érez­tem Bernd Alois Zimmer­mann Enchiridion cí­mű so­ro­za­ta 1951-ben kom­po­nált 2. kö­te­té­nek elő­adá­sát. Say ke­ze alatt nagy in­ten­zi­tás­sal, ki­vé­te­les össz­pon­to­sí­tás­sal és le­bi­lin­cse­lő ki­fe­je­ző­e­rő­vel szó­lal­tak meg a szi­kár, le­tisz­tult bil­len­tyűs tex­tú­rák. 

És vé­gül a Petruska, pon­to­sab­ban: Há­rom té­tel a Petruskából zon­go­rá­ra. Van va­la­mi za­var­ba ej­tő a zse­ni­á­lis ze­ne­ka­ri bur­leszk szer­­zői zon­go­ra­vál­to­za­tá­ban. Egyes pas­­szá­zsok­­ról a pa­zar hang­sze­re­lés hí­ján ki­de­rül, hogy bi­zony igen so­vány ze­nei szubsz­tan­cia hor­do­zói; más sza­ka­szok pe­dig - a ze­ne­ka­ri ihletettségű fel­ra­kás­ból kö­vet­ke­ző­en - anél­kül ad­nak szin­te le­játsz­ha­tat­la­nul ne­héz ját­sza­ni­va­lót a zon­go­ris­tá­nak, hogy an­nak le­he­tő­sé­ge vol­na lát­vá­nyo­san csil­log­tat­ni vir­tu­o­zi­tá­sát. (Ter­mé­sze­te­sen nem a már ele­ve zon­go­rá­ra írt epi­zó­dok­ra gon­do­lok: a Petruska ze­ne­ka­ri vál­to­za­tá­ban em­lé­ke­ze­te­sen fon­tos sze­rep jut a hang­szer­nek.) Iz­gal­mas pil­la­na­tok és ap­róbb pon­tat­lan­sá­gok egy­szer­re jel­le­mez­ték Fazil Say já­té­kát, amely egé­szé­ben lelkesítőleg ha­tott a kö­zön­ség­re, mely há­lá­san fo­gad­ta a rá­adá­sok so­rát is. A zon­go­ra­mű­vész ol­dot­tan, egyút­tal le­bi­lin­cse­lő­en ját­szot­ta sa­ját mű­ve­it, me­lyek jaz­zes és kö­zel­-ke­le­ti tra­di­ci­o­ná­lis ele­me­ket öt­vöz­nek improvizatív gesz­tu­sok­kal: a SES (op. 40), a Bodrum és a Black Earth (Ka­­­ra Toprak) cí­mű mű­vek hang­zot­tak el (kö­szö­net a Jakobi Kon­cert­ Kft.-nek, mely a kon­cer­ten meg nem ne­ve­zett rá­adás­szá­mok lis­tá­ját hon­lap­ján köz­zé­tet­te). (Áp­ri­lis 11. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Jakobi Kon­cert Kft.)

PÉTERI LÓTÁNT

Va­la­hány­szor MAREK JANOWSKI  (1939) mű­vé­sze­té­vel ta­lál­ko­zom, az él­mény min­dig meg­győz ar­ról, hogy a len­gyel szár­ma­zá­sú, de Né­met­or­szág­ban (az egy­ko­ri NSZK nyu­ga­ti szé­lén, Wuppertalban) ne­vel­ke­dett kar­mes­ter pom­pás mu­zsi­kus és el­ső­ran­gú ze­ne­kar­ve­ze­tő, mun­ká­já­ra min­dig ér­de­mes oda­fi­gyel­ni. E ta­lál­ko­zá­sok kö­zül a leg­el­ső egy hang­le­mez­hez kap­cso­ló­dik: egy hí­ján har­minc éve, 1983-ban ma­gam is meg­vet­tem (a pes­ti De­ák té­ren, az NDK Kul­tú­ra Há­zá­ban) azt a négy nagy­sze­rű Eterna-albumot, amely a Wag­ner-cen­te­ná­ri­u­mon a Drez­dai Staatskapelle köz­re­mű­kö­dé­sé­vel, a vi­lág leg­jobb éne­ke­se­i­vel (Theo Adam, Peter Schreier, Yvonne Min­ton, Siegmund Nimsgern, Lu­cia Popp, Mat­­ti Salminen, Jeannine Altmeyer, Jessye Nor­man, René Kollo és má­sok), Janowski ve­zény­le­té­vel rög­zí­tet­te a Rin­get. (Drá­gák vol­tak per­sze ezek a le­me­zek, a négy kö­zül két al­bum há­tán ma is ott az ár­cé­du­la: A Raj­­na kin­cse 330, A Walkür 550 Fo­rint­ba ke­rült.) Ek­kor ta­nul­tam meg Janowski ne­vét, akit 1993 feb­ru­ár­já­ban a BU­DA­PES­TI FESZ­TI­VÁL­ZE­NE­KAR jó­vol­tá­ból sze­mé­lye­sen is lát­hat­tam-hall­hat­tam, olyan kon­cer­ten, amely min­den­ben meg­erő­sí­tet­te és iga­zol­ta a nyolc­va­nas évek­be­li le­mez kva­li­tá­sa­it. Ké­sőbb is­mét el­jött Bu­da­pest­re - saj­nos nem elég sű­rűn -, há­rom al­ka­lom­mal (1994, 1997, 2000) új­ból a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar meg­hí­vott­ja­ként, egy­szer pe­dig a kö­zel­múlt­ban, 2010 áp­ri­li­sá­ban, ak­ko­ri ze­ne­ka­ra, az Orchestre de la Suisse Romande élén. Min­dig ugyan­azt kap­tuk tő­le: pon­tos­sá­got, gon­dos­sá­got, szi­kár és hi­va­tal­no­ki (meg­koc­káz­ta­tom: vi­zu­á­li­san tel­je­sen ér­dek­te­len) kar­mes­te­ri stí­lust, amely nem ke­re­si sem a kö­zön­ség, sem a ze­ne­kar ke­gye­it. És nagy­sze­rű ze­né­lést! Janowski az el­kép­zel­he­tő leg­ro­kon­szen­ve­sebb di­ri­gen­si mód­szert kép­vi­se­li: nem tar­to­zik a „szép­fi­úk" kö­zé, nem a sze­mé­lyi­sé­ge bá­já­val hat, ha­nem pró­bál. A Fesz­ti­vál­ze­ne­kar egyik tag­já­tól hal­lot­tam, hogy mun­ká­ja so­rán nem fo­lya­mo­dik köl­tői ha­son­la­tok­hoz, nem bo­csát­ko­zik esz­té­ti­kai fej­te­ge­té­sek­be, ha­nem mint va­la­mi mér­nök, be­ál­lít­ja a pro­duk­ció ará­nya­it: itt egy ki­csi­vel több má­so­dik fu­vo­lát, ott egy ki­csi­vel ke­ve­sebb el­ső kür­töt ké­rek. Hát igen, így is le­het. Sem­mi hó­kusz­pó­kusz, csak fe­le­lős­ség­tu­dat, nagy-nagy tu­dás és lel­ki­is­me­re­tes mun­ka.

És per­sze for­má­tum, el­kép­ze­lé­sek. Utób­bi­ak ar­ról, hogy Richard Strauss mind­má­ig kis­sé furcsálkodva-fanyalogva fo­ga­dott szim­fo­ni­kus köl­te­mé­nye, a „há­zi mi­to­ló­­giát" fel­dol­go­zó Sinfonia domestica (op. 53, 1903) ön­ma­gá­ért helyt­ál­ló, iz­gal­mas re­mek­mű, amely, ha jól játs­­szák, le­ve­szi a lá­bá­ról a hall­ga­tót. Ez tör­tént a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar és Janowski együtt­mű­kö­dé­sé­nek ered­mé­nye­kép­pen, a leg­utób­bi ven­dég­sze­rep­lés há­rom kon­cert­jé­nek má­so­dik fe­lé­ben. A mű, ez a sok­szor ku­szá­nak ha­tó for­má­jú, tö­re­de­zett ze­nei fo­lya­mat fel­fény­lett, cent­ri­pe­tá­lis erő­i­vel ma­gá­ba rán­tot­ta a hall­ga­tót, aki elő­ször azon ámult el, mi­lyen gaz­dag a hang­sze­re­lés, mi­lyen tel­ten zeng­nek a tut­tik, majd ar­ra fi­gyelt fel, men­­nyi ka­ma­ra­ze­nei át­tört­ség és vir­tu­óz szó­ló szí­ne­sí­ti ezt a par­ti­tú­rát. Janowski ve­zény­lé­se és a ki­vá­ló­an fel­ké­szí­tett, lát­ha­tó-hall­ha­tó kedv­vel és pon­to­san ját­szó Fesz­ti­vál­ze­ne­kar kö­zös mu­zsi­ká­lá­sa ar­ra is rá­mu­ta­tott, men­­nyi hu­mor, iró­nia és ön­iró­nia van eb­ben a pre-posztmodern (a Heldenlebenhez ha­son­ló­an ön­idé­ze­te­ket is tar­tal­ma­zó) mű­ben - de ugyan­ez a ve­zény­lés a kom­po­zí­ció pá­to­szát, hár­mas fú­gá­já­nak mo­nu­men­ta­li­tá­sát és a vég­ki­fej­let kas­­sza­si­kert cél­zó ha­tá­sos­sá­gát sem szé­gyell­te. Nem­hogy nem szé­gyell­te: ki­dom­bo­rí­tot­ta! Hi­szen Ja­now­ski ol­va­sa­ta ép­pen er­ről szólt: a Sinfonia domestica, Strauss ös­­szeg­ző szim­fo­ni­kus köl­te­mé­nye sok­szí­nű és el­lent­mon­dá­sos mi­vol­tát tu­da­to­sí­tot­ta.

Marek Janowski

A kon­cert két ro­man­ti­kus re­mek­mű­vet ál­lí­tott egy­más mel­lé: Strausst meg­előz­ve, az el­ső rész­ben Brahms He­ge­dű­ver­seny­ét (op. 77, 1878) hal­lot­tuk. Büsz­kék le­he­tünk ar­ra, hogy a vi­lág­szer­te si­ke­re­ket ara­tó vir­tu­ó­zok kö­zött olyan sztá­rok vall­ják ma­gu­kat Zsigmondy Dé­nes ta­nít­vá­nyá­nak, mint ISABELLE FA­UST. Igaz, a nyi­tó­té­tel je­len­tős ré­szé­ben úgy tűnt, hogy a negy­ven­éves né­met he­ge­dűs va­ló­ban csak uta­zó vir­tu­óz, nem több. Kez­det­ben ugyan­is kis­sé „túl­kon­szo­li­dál­ta" já­té­kát: az amúgy is vég­le­te­kig csi­szolt, pon­tos he­ge­dü­lés az Al­leg­ro non troppóból a non troppót hang­sú­lyoz­ta, a fe­szes-drá­mai és lágy-lí­rai ka­rak­te­rek kö­zött in­gá­zó, jel­leg­ze­te­sen brahm­si „ket­tős té­tel­ka­rak­ter" janus-arcából fő­ként a lí­rai pro­fil­ra vet­ve az in­terp­re­tá­ció fé­nyét. De már a nyi­tó­té­tel vé­gén meg­mu­tat­ta, hogy még­is­csak von­zó­dik az újí­tás­hoz: nem Joachim Jó­zsef im­már a mű ré­szé­vé vált cadenzáját ját­szot­ta, ha­nem Ferruccio Bu­so­ni 1913-as kel­te­zé­sű szó­ló­be­tét­jét - amely, bár iz­gal­ma­san kí­sér­le­te­zik (hi­szen a he­ge­dű mö­gött ott hall­juk ben­ne a timpanit is), né­ze­tem sze­rint stí­lus- és mű­faj­ide­gen. Se­baj, száz Joachim-cadenza után egy Busoni még ak­kor is üdí­tő vál­to­za­tos­ság, ha nem ér­tünk egyet a (gyer­mek­ként egyéb­ként még Brahms­nak is zon­go­rá­zó) ze­ne­szer­ző­vel, aki amúgy a timpani hasz­ná­la­tá­val Isabelle Fa­ust sze­rint (a mű­vész­nő egy in­ter­jú­ja ta­nús­ko­dik er­ről) alig­ha­nem a Brahms-he­ge­dű­ver­seny „bee­tho­­ve­ni vo­ná­sa­it" akar­ta tu­da­to­sí­ta­ni. (Em­lé­kez­he­tünk: Bee­tho­ven He­ge­dű­ver­seny­ének nyi­tó­té­te­lé­ben rend­kí­vül fon­tos sze­rep jut a tim­pa­ni­nak.) A má­so­dik és har­ma­dik té­tel azu­tán meg­mu­tat­ta a szó­lis­ta mu­zsi­ku­si kva­­li­tá­sa­it is: az Ada­gi­ó­ban mély és tisz­ta, ben­ső­sé­ges szó­lót hal­lot­tunk, a mű­vet zá­ró ron­dó pe­dig tü­zes, tem­pe­ra­men­tu­mos meg­­fo­gal­ma­zás­ban hang­zott fel, és Isa­belle Fa­ust e té­tel tol­má­cso­lá­sa­kor a ze­né­ben meg­bú­vó tánc­ka­rak­ter je­len­lé­té­ről sem fe­led­ke­zett meg - vég­ered­mény­ben te­hát (akár­­csak Ja­now­ski a Sinfonia Domes­ti­­­cá­ról) kö­rül­jár­ha­tó port­rét raj­zolt a mű­ről. A nagy si­kert Bach C-dúr szó­ló­szo­ná­tá­já­nak Largo té­te­lé­vel kö­szön­te meg. (Áp­ri­lis 14. - Bar­­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Bu­da­pes­ti Fesz­ti­vál­ze­ne­kar)

CSENGERY KRISTÓF

Me­lyik a 20. szá­zad leg­nép­sze­rűbb ma­gyar ope­rá­ja? A kér­dés­re több vá­lasz is ad­ha­tó. Bi­zo­nyá­ra akad, aki a Kék­sza­kál­lú­ra sza­vaz, más a Vér­nászt ne­vez­né meg. Gya­núm sze­rint jó esél­­lyel in­dul a ver­seny­ben Ránki György mű­ve, a Pomádé király új ruhája (1953), mi­vel ez a mű nem­csak fel­nőt­te­ket ké­pes meg­hó­dí­ta­ni, ha­nem gye­re­ke­ket is. Vagy for­dít­va: nem­csak gye­re­kek­nek szól, ha­nem fel­nőt­tek szá­má­ra is ér­vé­nyes a mon­dan­dó­ja? Bár a mű ere­de­ti mű­­faj­meg­je­lö­lé­se me­se­ope­ra, és szö­ve­gét is An­der­sen köz­is­mert tör­té­ne­té­ből (A ki­rály új ru­há­ja) ír­ta Kár­olyi Amy, még­is ne­héz vol­na meg­mon­da­ni, mi az imént jel­zett gye­rek-fel­­nőtt-dilemma fel­ol­dá­sa. Igaz, épp ez a nyi­tott­ság jel­zi, mi­lyen élet­re­va­ló da­rab is a Po­má­dé, hi­szen a je­len­tős al­ko­tá­sok tu­laj­don­sá­ga, hogy több­fé­le ol­va­sa­tuk funk­ci­o­nál­hat egyi­de­jű­leg, at­tól füg­gő­en, ki fo­gyaszt­ja a da­ra­bot: öreg vagy fi­a­tal, úr vagy szol­ga, át­la­gos íz­lé­sű ha­lan­dó vagy ki­fi­no­mult írás­tu­dó. A Ham­let­től A va­rázs­fu­vo­lá­ig re­mek­mű­vek vis­­sza­té­rő kö­zös ne­ve­ző­je a több­ré­te­gű ol­vas­ha­tó­ság esz­té­ti­kai de­mok­­ra­tiz­mu­sa.

Re­mek­mű­nek per­sze in­do­ko­lat­lan vol­na ne­vez­ni a Po­má­dét, eh­hez túl jól is­mer­jük a kü­lön­fé­le kri­ti­kák ilyen-olyan (több­nyi­re meg­ala­po­zott) ki­fo­gá­sa­it. De elég, hogy ki­tű­nő da­rab: szel­le­mes, já­té­kos, sok­szí­nű - és min­de­nek­fe­lett: élő. Ugyan mely ma­gyar ope­rá­ról mond­ha­tó el, hogy mi­köz­ben az Andrássy úton szór­vá­nyo­san mű­so­ron tart­ják, egy vi­dé­ki szín­ház pro­duk­ci­ó­já­ban is kö­zön­ség elé ke­rül? A Po­má­dét áp­ri­lis­ban lát­hat­ta a Müpa Fesz­ti­vál Szín­há­zá­nak kö­zön­sé­ge, az ott ven­dég­sze­rep­lő Veszp­ré­mi Pe­tő­fi Szín­ház pro­duk­ci­ó­já­ban. Az elő­adás ez­út­tal - né­mi re­duk­ci­ót al­kal­maz­va - nyo­ma­té­ko­san gyer­me­kek szá­má­ra pre­zen­tál­ta a me­se­ope­rát, a Fesz­ti­vál Szín­ház sül­­lyesz­tő­jé­ben is el­fé­rő, (és nem kü­lö­nö­seb­ben nagy igén­­nyel ját­szó) ap­rócs­ka ze­ne­kar­ral (kar­mes­ter: Oberfrank Péter). A jel­me­zek tar­kák és já­té­ko­sak, a tör­té­net me­se mi­vol­tát hang­sú­lyoz­zák, a dísz­le­tek és egyéb kel­lé­kek szel­le­me­sek. Alap­mo­tí­vum­ként egy ha­tal­mas ru­hás­szek­rény funk­ci­o­nál - en­nek két aj­ta­ja tá­rul ki előt­tünk, hogy meg­mu­tat­koz­zék mö­göt­te a ki­rá­lyi ud­var vi­lá­ga. Ami az egyéb kel­lé­ke­ket il­le­ti, ke­vés van be­lő­lük, de fon­tos sze­re­pet ját­szik a jár­mű­ből fur­fan­gos ál-szö­vő­szer­ke­zet­té is át­ala­kul­ni ké­pes bi­cik­li, és ér­de­mes meg­em­lí­te­ni a haj­bó­ko­ló alatt­va­lók szin­te mind­egyi­ké­nek ke­zé­ben ott vi­rí­tó, szí­nes gom­­­­bó­­­cok­kal meg­ra­kott, ha­tal­mas fagy­lalt­töl­csért is, me­lyet gya­kor­ta szá­juk­hoz emel­nek, je­lez­vén, hogy leg­főbb te­vé­keny­sé­gük a nya­lás (dísz­let és jel­mez: Ju­hász Ka­ta­lin).

Dani és Béni: Decsi András és Szerdahelyi Pál

Garda Roberto és Pomádé: Szeles József és Cseh Antal - Pető Zsuzsa felvételei

Az ere­de­ti mű szín­lap­já­hoz ké­pest meg­ros­tált sze­rep­lő­gár­da leg­több tag­ja gyer­mek­szín­há­zi me­se­já­ték­stí­lus­ban, íz­lés­sel és mér­ték­tar­tó­an, még­is élet­te­li­en ko­mé­di­á­zik. A mos­ta­ni szín­re­vi­tel he­lyi ér­té­kei sze­rint Gar­da Robertóban (Sze­les Jó­zsef) is van va­la­mi bo­hóc­sze­rű, ezért az­tán Dzsufinak (Óhegyi Filoretti) már csak az ud­va­ri­bo­lond-fi­gu­ra túl­ját­szá­sá­nak le­he­tő­sé­ge ma­rad. Nyársatnyelt Tó­bi­ás (Baranyi Pé­ter) pec­kes­ség mö­gé rej­ti fé­lel­mét, a két cso­da­ta­kács, Da­ni és Bé­ni ala­kí­tó­ja (Decsi And­rás és Szer­da­he­lyi Pál) fris­sen, öt­le­te­sen és fur­fan­go­san ad­ja a lec­kéz­tet­ve vis­­sza­té­rő Lúdas Ma­tyi-iker­párt. Ka­pi­tány­ként Dorn Ti­bor-t, Ti­ze­des­ként Lechner And­rás-t lát­juk-hall­juk. Akad olyan szakmámbeli, aki a Po­má­dé hi­bá­já­ul ró­ja fel, hogy sze­rin­te a da­rab egyet­len iga­zán sze­ret­he­tő (de leg­alább­is rész­vé­tün­ket ki­vál­tó) alak­ja ma­ga a hü­lye des­po­ta. Vi­tat­ko­zom az il­le­tő­vel, a két de­rék szél­há­mos igaz­ság­té­tel­ének fon­tos­sá­gá­ra és tár­sa­da­lom­ne­ve­lő ha­tá­sá­ra hi­vat­koz­va, ám be­lá­tom, tény, hogy To­rony­kői At­ti­la ren­de­zé­sé­ben is Po­má­dé (Cseh An­tal) az egyet­len iga­zi em­ber. Si­lány em­ber, de em­ber - a töb­bi­ek csak fi­gu­rák. Hi­bá­ja ez a mű­nek (vagy a ren­de­zés­nek)? Ahogy ves­­szük. Le­het úgy is ér­té­kel­ni, hogy me­se­ala­kok­tól nem vár­ha­tó el a jel­lem rész­le­te­ző ki­dol­go­zott­sá­ga. Min­den­eset­re a mi Po­má­dén­kat leg­alább meg­saj­nál­juk, lát­ván, mennyi­re te­le a nad­rág­ja, és mi­lyen ször­nyen bu­ta. S mi­vel a rész­vét az azo­no­su­lás egy faj­tá­ja, alig­ha­nem olya­nok is akad­tak a né­ző­té­ren (sej­té­sem sze­rint nem ke­ve­sen, de per­sze csak a gye­re­kek kí­sé­rői kö­zött), akik el­sut­tog­ták ma­guk­ban az anch' io sono Po­má­dé mé­la­bús kon­fesszi­ó­ját. (Áp­ri­lis 15. - Müpa Fesz­ti­vál Szín­ház. Ren­de­ző: Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

CSENGERY KRISTÓF

A PURCELL KÓ­RUS és az ORFEO ZE NE­KAR bér­le­ti so­ro­za­tá­ban Händel ké­sei  óratóriumremeke, a Te­o­dó­ra szó­lalt meg eb­ben a hó­nap­ban. Em­lé­ke­ze­tes Vas­he­gyi-pro­duk­ció volt ez már el­ső be­mu­ta­tó­ja ide­jén, vagy hét-nyolc év­vel ez­előtt is, de ilyen egy­sé­ge­sen és még­is szí­ne­sen, ki­dol­go­zot­tan bi­zo­nyá­ra most hang­zott fel elő­ször. A cím­sze­re­pet ez­út­tal, új köz­re­mű­kö­dő­ként, BARÁTH EMŐ­KE éne­kel­te; part­ne­re, a má­sik fő­sze­rep­lő, Didymus meg­­­­sze­mé­lye­sí­tő­je most is BÁ­RÁNY PÉ­TER volt. Te­o­dó­ra bi­zal­ma­sát, Irene-t HEITER ME­LIN­DA, Septimiust, Didymus ba­rát­ját JEFFREY THOMPSON, Va­lens hely­tar­tót CSER KRISZ­TI­ÁN sze­mé­lye­sí­tet­te meg, a Hír­nök ki­sebb sze­re­pét a kó­rus­ból ki­lé­pő KÁL­MÁN LÁSZ­LÓ éne­kel­te. A hang­ver­seny­mes­ter SI­MON STAN­­DAGE volt, VAS­HE­GYI GYÖRGY pe­dig nem­csak ve­zé­nyel­te az elő­adást, ha­nem GYÖN­GYÖ­SI LE­VEN­TE mel­lett az egyik con­ti­nuo-csembalista sze­re­pét is vál­lal­ta.

Az elő­adás ezt a vi­lá­gos struk­tú­rát nem csu­pán a sze­rep­lők tér­be­li el­he­lye­zé­sé­vel szol­gál­ja, ha­nem - és, azt hi­szem, ez a leg­na­gyobb eré­nye - az­ál­tal is, hogy erő­tel­je­sen ka­rak­te­ri­zál­ja azo­kat a re­lá­ci­ó­kat és konf­lik­tu­so­kat, ame­lyek a sze­rep­lők kö­zött a fen­ti struk­tú­rá­ban el­fog­lalt hely­ze­tük­ből adó­dó­an ki­ala­kul­nak. Eb­ből a szem­pont­ból ki­fe­je­zet­ten sze­ren­csés, hogy a két, s per­sze más-más mó­don „bil­le­gő" sze­rep­lő meg­sze­mé­lye­sí­tő­je olyan éne­kes, aki nem csu­pán ze­ne­i­leg-han­gi­lag ki­tű­nő, de je­len­té­keny szí­né­szi ké­pes­sé­gek­kel, sze­mé­lyes ki­su­gár­zás­sal is ren­del­ke­zik, s így a kulcs­­­fon­tos­sá­gú pil­la­na­to­kat drá­ma­i­lag is em­lé­ke­ze­tes­sé tud­ja ten­ni. Jeffrey Thomp­son­ra és Bá­rány Pé­ter­re gon­do­lok; kö­zü­lük a Septimiust ala­kí­tó Thompson a rá jel­lem­ző, már-már ka­ri­ka­tú­ra­sze­rű, de hi­te­les­sé­gét min­dig meg­őr­ző, sis­ter­gő in­du­lat­tal, hal­lat­la­nul élet­sze­rű­en és egyet­len ös­­sze­tett jel­le­met ki­raj­zo­ló mó­don játs­­sza el a ro­kon­szen­ve­ző, a hi­va­tal­ból kö­te­le­ző vé­le­ményt menny­dör­gő, majd vé­gül a se­gí­te­ni, köz­ben­jár­ni pró­bá­ló ba­rát sze­re­pét. Bá­rány Pé­ter Di­dy­mus­ként egé­szen más, rej­tet­tebb esz­kö­zök­kel épít fel egy ha­son­ló­an meg­győ­ző fi­gu­rát. ő nincs pa­ran­cso­lás­hoz szok­va, mint ba­rát­ja, a ha­ta­lom szó­szó­ló­ja. Az ő meg­nyil­vá­nu­lá­si for­má­ja a csen­des el­tö­kélt­ség, amely a ma­ga mód­ján a dal­lam­ívek ne­me­sen ele­gáns meg­for­má­lá­sá­ban, a dí­szí­té­sek ki­vi­te­le­zés­ének fi­nom tö­ké­lyé­ben is meg­nyil­vá­nul. Szi­lárd­ság és mél­tó­ság su­gár­zik min­den meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ból, ami min­den part­ne­ré­vel szem­ben egyen­lő súlyt biz­to­sít szá­má­ra: ak­kor is, mi­kor a ha­tal­mi má­mor­ban menny­dör­gő Va­lens el­le­né­ben igyek­szik szót emel­ni a ke­resz­té­nyek ér­de­ké­ben, ak­kor is, ha Septimiust rá­ve­szi: le­gyen cin­ko­sa a be­bör­tön­zött Te­o­dó­ra ki­sza­ba­dí­tá­sá­ban, majd a mű vé­gén, a ha­lál­ra­ítélt sze­re­pé­ben is. Ala­kí­tás ez a ja­vá­ból.

A fi­a­tal és sok­ol­da­lú­an te­het­sé­ges Baráth Emő­ke ne­héz és ös­­sze­tett sze­re­pét kü­lön­le­ges af­fi­ni­tás­sal, han­gi­lag im­po­ná­ló­an, ze­ne­i­leg csi­szol­tan és éret­ten éne­kel­te, s ezért min­den el­is­me­rést meg­ér­de­mel. Te­o­dó­ra alak­já­nak, sze­mé­lyi­sé­gé­nek azon­ban el­ső­sor­ban a lí­rai, sze­rel­mes ol­da­lát for­mál­ta meg iga­zán ma­gá­val ra­ga­dó­an - a ki­kezd­he­tet­len hi­tű és aka­rat­ere­jű már­tír fi­gu­rá­ja sok­kal in­kább el­sik­kadt, for­má­lis ma­radt. Mind­ez leg­nyil­ván­va­lób­ban az el­ső rész 5. je­le­ne­té­ben, a „hi­va­ta­los", ke­resz­tény­el­le­nes mi­nő­sé­gé­ben el­já­ró Septimiusszal va­ló ös­­sze­csa­pás­ban mu­tat­ko­zott meg: a ha­ta­lom pen­ge­éles és di­a­bo­li­kus kép­vi­se­lő­jé­vel szem­ben már pusz­tán a sze­mé­lyi­sé­gek faj­súly­kü­lönb­sé­ge okán alul­ma­rad, s bár­mit éne­kel is, er­köl­csi fö­lé­nyét nem tud­ja hi­he­tő­vé ten­ni. Baráth azon­ban egy­ál­ta­lán nem ad­ja fel a fi­gu­ra fel­épí­té­sé­nek ter­vét, s ér­zel­me­i­nek hi­te­les­sé­gé­vel, s az­zal a ma­gas­ren­dű exp­res­­szi­vi­tás­sal, ame­lyet rend­sze­rint ak­kor ér el, ami­kor a leg­egy­sze­rűb­ben, leg­esz­köz­te­le­neb­bül mer éne­kel­ni, igen sok­ban kár­pó­tol a drá­mai ös­­sze­csa­pá­sok­ból hi­ány­zó ke­mény­sé­gért. Ala­kí­tá­sá­nak csúcs­pont­jai kö­zé tar­to­zik pél­dá­ul a 2. rész gyö­­­nyö­rű, val­lo­má­sos ári­á­ja, („The pilgrim's home"), vagy a Didymusszal éne­kelt ös­­szes du­ett, a köl­csö­nös al­kal­maz­ko­dás­nak és össze­csi­szolt­ság­nak e gyöngy­sze­mei.

Va­lens­ként Cser Krisz­ti­án ki­vá­ló­an for­mál­ta meg a hatalomittas és ke­gyet­len hely­tar­tó egysíkúbb, de így is rop­pant szug­gesz­tív alak­ját, s még a ko­lo­ra­tú­rák ének­lé­sé­nek für­ge­sé­ge sem bon­tot­ta meg a fi­gu­ra ze­nei és han­gi egy­sé­gét. Irene hal­vá­nyabb szí­nek­kel meg­fes­tett alak­ját Heiter Me­lin­da ab­szo­lút kul­tu­rál­tan és csi­szol­tan, ám­de né­mi­leg egy­han­gú­an és itt-ott han­gi­lag is sá­pad­tan for­mál­ta meg. Kál­mán Lász­ló szá­má­ra a Hír­nök sze­re­pe úgy­szól­ván ujj­gya­kor­lat volt, ám ezt is a tő­le meg­szo­kott ma­xi­má­lis am­bí­ci­ó­val és kon­cent­rá­ci­ó­val éne­kel­te.

A re­mek for­má­ban és ezer szín­nel ját­szó ze­ne­kar és a vég­zet fel­tar­tóz­tat­ha­tat­lan út­ját tö­ret­len ív­ben fel­raj­zo­ló kar­mes­ter mel­lett ez­út­tal nyo­ma­té­kos el­is­me­rés­sel kell szól­nom a Purcell Kó­rus dif­fe­ren­ci­ált és él­mény­sze­rű elő­adá­sá­ról, amel­­lyel a mű - Händel ora­tó­ri­u­ma­in be­lül is kü­lön klas­­szist kép­vi­se­lő - fen­sé­ges kó­rus­té­te­le­it meg­szó­lal­tat­ták. (Áp­ri­lis 19. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Orfeo Ala­pít­vány)

MALINA JÁNOS

A Mu­zsi­ka áp­ri­li­si szá­má­ban kö­szön­tötte a 90 éves Zsigmondy Dé­nes he­ge­dű­mű­vészt egy­ko­ri ta­nít­vá­nya, Környei Zsó­fia, aki írá­sa vé­gén ar­ra em­lé­ke­zett: még nö­ven­dék­ként, mes­te­re egyik nyá­ri fesz­ti­vál­ján, egy vo­nós­né­gyes-kon­cert né­ző­te­rén ér­te olyan él­mény, amely­nek ha­tá­sá­ra el­ha­tá­roz­ta, hogy ma­ga is e mű­faj mű­ve­lői kö­zé lép. Ter­ve két­sze­re­sen is meg­va­ló­sult: alig­ha­nem ő ma az egyet­len olyan ma­gyar mu­zsi­kus, aki egy­szer­re két kvar­tett­nek is tag­ja, rá­adá­sul két­fé­le mi­nő­ség­ben: 2010 óta a Keller Quartet má­so­dik he­ge­dű­se, a 18 esz­ten­de­je ala­pí­tott AKA­DÉ­MIA VONÓS­NÉ­GYES-ben pe­dig kez­det­től ő a primárius. Iz­gal­mas ta­pasz­ta­lat le­het két kü­lön­bö­ző kot­ta­pult mö­gött ül­ve, két kü­lön­bö­ző szó­lam gaz­dá­ja­ként, két­fé­le sze­rep­kör­ben vé­gig­ját­sza­ni a kvar­tettiro­da­lom leg­fon­to­sabb al­ko­tá­sa­it. (Ezt már csak az múl­hat­ná felül, ha vol­na egy har­ma­dik kvar­tett, amely­ben Környei Zsó­fia brá­csá­zik...) Fó­kusz­ban a vo­nós­né­gyes cím­mel a Bar­tók Bé­la Em­lék­ház nem­rég - elég­gé nem di­csér­he­tő mó­don - hat­ré­szes hang­ver­seny­so­ro­za­tot in­dí­tott, ez­zel is fo­koz­ni pró­bál­va a ma­nap­ság el­ha­nya­golt mű­faj irán­ti fi­gyel­met. E cik­lus má­so­dik est­jén lé­pett fel Környei Zsó­­­fia, Bodó An­tó­nia, Mó­ré Lász­ló és Maróth Bá­lint - az ala­pí­tá­sa óta azo­nos ös­­sze­té­tel­ben mu­zsi­ká­ló Aka­dé­mia Vo­nós­né­gyes.

Há­rom mű kép­vi­sel­te kon­cert­jü­kön a ze­ne­tör­té­net há­rom pe­ri­ó­du­sát: Schu­bert c-moll vo­nós­né­gyes-té­te­le (D. 703 - 1820) a ma­ga sú­lyos vál­sá­got sej­te­tő zak­la­tott­sá­gá­val és űzött-szen­ve­dé­lyes ka­rak­te­ré­vel (no meg per­sze a be­fe­je­zet­len mű, a Bruchstück jel­leg­ze­te­sen ko­ra 19. szá­za­di stá­tu­sá­val) a klasszi­ka és a ko­rai ro­man­ti­ka ha­tár­vi­dé­ké­re ka­la­u­zol. Sosztakovics egyik leg­ne­ve­ze­te­sebb vo­nós­né­gye­se, az 1960 jú­li­u­sá­ban, Drez­dá­ban há­rom nap alatt kom­po­nált 8. kvar­tett (op. 110) szin­tén mély sze­mé­lyes krí­zist do­ku­men­tál - a ze­ne­szer­ző a mű írá­sa ide­jén az ön­gyil­kos­ság gon­do­la­tát fon­tol­gat­ta -, és a kom­po­nis­ta egyik leg­erő­tel­jes­eb­ben ön­élet­raj­zi al­ko­tá­sa, nem­csak azért, mert tar­tal­maz­za a hí­res d-esz-c-h mo­tí­vu­mot (akár­csak az 1. csel­ló­ver­seny, az  1. he­ge­dű­ver­seny, a 10. és 15. szim­fó­nia vagy a 2. zon­go­ra­szo­ná­ta), de azért is, mert a par­ti­tú­ra te­le van ön­idé­ze­tek­kel: az 1. és  5. szim­fó­ni­á­ból, az 1. csel­ló­ver­seny­ből, a
2. zon­go­ra­tri­ó­ból és a Mcenszki já­rás La­dy Mac­beth­jé­ből. E két sö­tét han­gu­la­tú, szen­ve­dés­sel te­li opusz után a klas­­szi­ci­zá­ló ro­man­ti­ka 19. szá­zad vé­gi hul­lá­mát kép­vi­se­lő Brahms-vo­nós­né­gyes, az a-moll kvar­tett (op. 51/2, 1873) a ma­ga jól is­mert mű­fa­ji vi­dé­ke­ket be­já­ró (s a har­ma­dik té­tel­ben még a 18. szá­za­di me­nü­ett bá­ját-ke­cses­sé­gét is új­ra­ál­mo­dó) ki­egyen­sú­lyo­zott­sá­gá­val ma­ga a nyu­ga­lom és a bé­ke.

Az Aka­dé­mia Vo­nós­né­gyes a c-moll Quar­tett­satzot a vi­har­zó Schu­bert-ze­né­hez il­lő di­na­miz­mus­sal, sö­tét szí­nek­kel, sű­rű hang­zás­sal és sok éles-erős hang­súl­­lyal ját­szot­ta, a sod­ró rit­mi­kát meg-meg­sza­kí­tó rö­vid szó­ló­sza­ka­szok­ban dek­la­má­ló elő­adás­mód­hoz fo­lya­mod­va, a ma­gas­ban szét­te­rü­lő, szé­le­sen ének­lő he­ge­dű­me­ló­di­á­ban a schu­­ber­ti dal­köl­té­szet vo­ká­lis min­tá­it kö­vet­ve. A Quartettsatz jel­leg­ze­tes­sé­ge a szin­te orkesztrálisan dús hang­zás - elő­adá­suk en­nek a kö­ve­tel­mény­nek is meg­fe­lelt. Sosz­ta­ko-vics 8. vo­nós­né­gyes­ében a sö­tét tó­nus egy más re­gisz­te­ré­re kap­csolt az együt­tes - eb­be a meg­szó­la­lás­mód­ba már a nyer­­­se­s­ség­nek, a fa­nyar­ság­­nak is be­le kel­lett fér­nie, ugyan­úgy, mint a mo­­nog­ram­té­ma tö­mör-ha­tá­ro­zott meg­szó­la­lá­sá­nak, vagy a kü­lön­bö­ző fri­vol hang­vé­te­lek­nek: csasz­tus­ka, val­cer. A tol­má­cso­lás meg­győ­ző­en köz­ve­tí­tet­te a mű­ből ára­dó sú­lyos le­tar­gi­át épp­úgy, mint aho­gyan gesz­tu­sa­i­val a mű fo­lya­ma­tos­ság­ra épí­tő dra­­ma­tur­gi­á­ját és ki­vé­te­les tö­mör­sé­gét is mél­tón kép­vi­sel­te. A szü­net után, Brahms a-moll kvar­tett­jé­hez ér­ve fon­tos sze­re­pet ka­pott az együt­tes já­té­ká­ban az az át­tet­sző hang­zás­kép, ame­lyet a né­met ro­man­ti­kus szer­ző tu­da­to­san vett át a klas­­szi­kus örök­ség­ből. Ez tet­te le­he­tő­vé, hogy az Aka­dé­mia Vo­nós­né­gyes plasz­ti­ku­san át­vi­lá­gít­sa a nyi­tó­té­tel szó­lam­moz­gá­sa­it, vagy hogy az An­dan­te mo­de­ra­to má­so­dik té­tel­ben ér­zék­le­tes­sé te­gye a mo­tí­vu­mo­kat egy­más­nak ado­ga­tó hang­sze­rek ka­ma­ra­ze­nei kér­dés-fe­le­let já­té­kát. A me­nü­ett ke­ret­ré­sze a ho­mo­fó­nia fe­lé haj­ló kö­zös já­ték­ra te­rem­tett al­kal­mat, a trió­sza­kasz ti­zen­ha­tod-ská­lái a mu­ta­tós vir­tu­o­zi­tás meg­fe­le­lő te­re­pé­ül kí­nál­koz­tak, s vé­gül a fi­ná­lé fe­szes-kac­ki­ás rit­mu­sú (és a fi­fi­kás Brahms­­­hoz hí­ven hang­súly-ös­­sze­za­va­ró szin­kó­pák­kal ala­po­san te­le­tűz­delt) dal­la­ma­i­ban a szó­ló + kí­sé­ret kép­let is sze­rep­hez ju­tott. Há­rom je­len­tős mű - há­rom ins­pi­rált elő­adás. Amit min­den­kép­pen ér­de­mes vol­na (sőt kell is) to­vább tö­ké­le­te­sí­te­ni, az egy­részt az in­to­ná­ci­ós kont­roll, más­részt a kvar­tetthang­zás tisz­ta­sá­ga - ezen a té­ren va­la­men­­nyi pro­duk­ció ha­gyott kí­ván­ni­va­ló­kat ma­ga után: hol itt, hol ott tűn­tek fel ha­mis han­gok, hol itt, hol ott szen­­nyez­te sa­la­kos meg­szó­la­lás­mód a vo­nós­né­gyes-tex­tú­ra pu­ha vagy épp zen­gő hang­zás­szö­ve­tét. Tö­ké­le­te­sed­je­nek to­vább a szép elő­adá­sok! (Áp­ri­lis 20. - Bar­tók Bé­la Em­lék­ház. Ren­de­ző: Bar­tók Bé­la Em­lék­ház)

CSENGERY KRISTÓF

Ro­man­ti­kus es­tet ve­zé­nyelt a NEM­ZE­TI FIL­HAR­MO­NI­KU­SOK élén KO­CSIS ZOL­TÁN - a há­rom kom­po­zí­ció azon­ban há­rom egé­szen kü­lön­bö­ző vi­lá­got kép­vi­selt kor­ban, stí­lus­ban és nem­ze­ti te­kin­tet­ben egy­aránt. Ber­li­oz Benvenuto Cellini-nyitányát Rahmanyinov 2., c-moll zon­go­ra­ver­se­nye (op. 18) kö­vet­te LOVRO PO­GO­RELICH szó­ló­já­val, a hang­ver­seny má­so­dik fe­lé­ben pe­dig Schu­bert „Nagy" C-dúr szim­fó­ni­á­ja hang­zott fel.

A Ber­li­oz leg­nép­sze­rűbb ze­ne­ka­ri kom­po­zí­ci­ói kö­zé tar­to­zó, a nagy hang­tö­me­gek­kel nem ta­ka­ré­kos­ko­dó nyi­tány amo­lyan be­me­le­gí­tés sze­re­pét ját­szot­ta a ze­ne­kar és a kö­zön­ség szem­pont­já­ból egy­aránt; a pon­tos és fe­gyel­me­zett elő­adás mel­lett azon­ban ar­ra is fel­fi­gyel­het­tünk, hogy Ko­csis eb­ben a meg­le­he­tő­sen lár­más mű­ben is rá tu­dott mu­tat­ni ext­ra­va­gáns, né­ha egye­ne­sen stra­vinkysan fa­nyar és el­ide­ge­ne­dett hang­zá­sok­ra és hang­sze­re­lé­si ef­fek­tu­sok­ra. Az el­ső fő mű­sor­szám, a c-moll zon­go­ra­ver­seny, ame­lyet Rahmanyinov is „ké­nyel­met­len­nek" tar­tott, im­po­ná­ló­an ös­­sze­fo­gott és szug­gesz­tív elő­adás­ban szó­lalt meg, amely­ről nem mond­ha­tom per­sze, hogy nem ér­ző­dött ben­ne erő­fe­szí­tés, de ab­ból a jó­fé­le, iz­zad­ság­men­tes, az elő­adót ins­pi­rá­ló és mind­járt meg is ju­tal­ma­zó faj­tá­ból. Az ér­zel­mek­kel min­dig túl­te­lí­tett Rahmanyinovi ze­ne­kar höm­pöly­gé­se Ko­csis szi­go­rú ve­zény­lé­sé­nek és az él­mény­sze­rű­en tö­mör és egy­sé­ges ze­ne­ka­ri hang­zás­nak kö­szön­he­tő­en mind­vé­gig irá­nyí­tott és mér­ték­le­tes ma­radt, Pogorelich pe­dig - amint az vár­ha­tó volt - ide­á­lis Rahmanyinov-játékosként mu­tat­ko­zott be. A ro­busz­tus tech­ni­ka mel­lett el­ső­sor­ban já­té­ká­nak póz­ta­lan ter­mé­sze­tes­sé­ge vált már az el­ső per­cek­ben nyil­ván­va­ló­vá. Sze­mé­lyé­ben az ar­ti­ku­lá­ci­ó­val, a har­mó­ni­ai fo­lya­mat­tal, az egyen­sú­lyok­kal kap­cso­la­tos ér­zé­keny­ség és a ma­xi­má­lis kon­cent­rá­ció ter­mé­sze­tes mó­don tár­sul a rob­ba­né­kony­ság­gal, az erő­nek a vir­tu­óz sze­rep­pel já­ró fo­lya­ma­tos ér­zé­kel­te­té­sé­vel, ami az ő ese­té­ben men­tes min­den­faj­ta eről­kö­dés­től. Örö­mün­ket fo­koz­ták a zon­go­ris­ta és a ze­ne­ka­ri szó­lis­ták meg­ka­pó­an szép dal­lam­ívei is. Az Ada­gio köl­tő­i­sé­ge és min­dent át­ha­tó lágy­sá­ga re­mek kont­rasz­tot al­ko­tott a szél­ső té­te­lek­kel; gyö­nyö­rű, só­ha­jos és sza­ba­don szár­nya­ló kla­ri­nét­szó­lót hal­lot­tunk, el­om­ló­an pu­ha basszuspizzicatókat, a zon­go­ra ré­szé­ről pe­dig a dal­lam só­vár­gó, vég­te­len­nek tű­nő to­vább­szö­vő­dé­sét, a met­ri­ku­san üt­kö­ző szó­la­mok ér­zé­ki egy­be­fo­nó­dá­sát, és egy nagy­sze­rű cadenzát. A zá­ró­té­tel pe­dig Rahmanyinovnak a rá ke­vés­bé
jel­lem­ző já­té­kos, a tánc és a ba­lett iránt fo­­gé­kony hang­ját mu­tat­ta be meg­győ­ző­en, szá­mos kön­­nyed, üde és fi­nom szín va­rázs­la­tá­val, re­mek össz­já­ték­kal, szi­por­ká­zó be­fe­je­zés­sel. Pogorelich a rá­adás­ként el­ját­szott, ara­beszk­sze­rű Rahmanyinov-pre­lű­döt is mes­te­ri­en, ha­tal­mas si­ker­rel ad­ta elő.

Kel­lett a szü­net ah­hoz, hogy elő­adók és kö­zön­ség egy­aránt át­áll­ja­nak a Schu­bert-ze­ne igen­csak más­fé­le ki­fe­je­zé­si esz­kö­ze­i­re, el­té­rő redundanciafokára. Ám­bár eb­ben a C-dúr szim­fó­ni­á­ban a meg­szo­kás­hoz vi­szo­nyít­va ke­ve­sebb volt a „klas­­szi­kus" le­göm­bö­lyí­tett­ség és több volt a rob­ba­né­kony­ság, az ak­cen­tus és az in­du­lat. A nyi­tó­té­tel­ről in­kább azt mon­da­nám: nyug­­ta­la­nabb, lo­bo­góbb volt az át­la­gos­nál, a fo­ko­zá­sok ere­je szin­te meg­emel­te a pó­di­u­mot, a bal­jós ár­nyak már-már lát­ha­tó­vá vál­tak. A szo­ro­san ös­­sze­fo­nó­dó ze­nei szö­vet­ből egy­re-más­ra iz­gal­mas ak­cen­tu­sok és ef­fek­tu­sok buk­kan­tak elő - eb­ben az elő­adás­ban szün­te­le­nül tör­tént va­la­mi. A las­sú té­tel pe­dig mes­te­ri dra­ma­tur­gi­á­val és fo­ko­za­tos­ság­gal ju­tott el a kez­det de­rűs, sőt vir­gonc hang­já­tól a te­tő­pont pa­ro­xiz­mu­sá­ig, majd a sem­mi­be zu­ha­ná­sig. Va­ló­di és fel­hőt­len de­rűt su­gár­zott vi­szont a Scher­zo, a ma­ga kön­­nyed­sé­gé­vel, ál­lan­dó szín- és alak­vál­to­zá­sa­i­val; a tri­ót meg ép­pen Smetana pa­rasz­ti tánc­je­le­ne­tei elő­kép­ének is hall­hat­tuk. A fi­ná­lé szá­mos fi­nom rész­le­té­vel, fe­lel­ge­té­se­i­vel együtt fer­ge­te­ges ha­tá­sú volt, és per­sze ugyan­úgy te­lít­ve volt vá­rat­lan rész­le­tek­kel, mind az ösz­­szes meg­elő­ző té­tel. S vé­gül hadd em­lít­sem meg a da­rab nem hi­va­ta­los fő­sze­rep­lő­jé­nek, a ra­gyo­gó el­ső obo­ás­nak a ne­vét: Hor­váth Bé­la. (Áp­ri­lis 20. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok)

MALINA JÁNOS

LAJKÓ IST­VÁN egy­órás ma­ti­né­já­nak  mű­so­rán Men­dels­sohn és Schu­mann zon­go­ra­mű­vei sze­re­pel­tek: előbb há­rom - igen kü­lön­bö­ző ter­mé­sze­tű - rö­vi­debb kom­po­zí­ció, Men­dels­sohn op. 35-ös pre­lú­di­u­mai és fú­gái kö­zül az el­ső, e-moll hang­ne­mű tételpár, Schu­mann op. 28-as Há­rom ro­mán­ca kö­zül a kö­zép­ső, Fisz-dúr da­rab, il­let­ve ugyan­csak Schu­mann­tól a g-moll Pa­­ga­­ni­ni-etűd az op. 10-es so­ro­zat­ból. Eze­ket egy cik­li­kus mű, Schu­mann f-moll hang­ne­mű „concert sans orchestre"-je, tu­laj­don­kép­pen szo­ná­tá­ja (op. 14) kö­vet­te. A mű­fa­ji­lag szí­nes mű­sor­nak ho­mo­gén jel­le­get adott a két, szin­te egy­idős szer­ző, il­let­ve, hogy min­den hang­ja a Men­dels­sohn-fú­ga 1827-es és a Schu­mann-fan­tá­zia 1839-es ke­let­ke­zé­si éve kö­zött, te­hát egy bő év­ti­ze­den be­lül író­dott.

A szé­pen ös­­sze­ál­lí­tott és ki­egyen­sú­lyo­zott mű­sor jól il­lett a Liszt-ku­ta­tás ha­zai fel­leg­vá­rá­hoz, ám a ro­kon­szen­ves és si­ke­res fi­a­tal mű­vészt - ez­út­tal leg­alább­is - nem se­gí­tet­te hoz­zá ah­hoz, hogy egy­ér­tel­mű­en ked­ve­ző ké­pet ala­kít­son ki ma­gá­ról. A csa­ló­dás a zon­go­ra­hang­gal kez­dő­dött, amely ki­fe­je­zet­ten tom­pá­nak és matt­nak ha­tott. Bár a pa­ti­nás te­rem min­dig az ide­á­lis­nál „vi­ze­sebb" akusz­ti­ká­jú volt, s va­la­me­lyest szűk is egy hang­ver­seny­zon­go­ra szá­má­ra, még­sem em­lék­szem rá, hogy más­kor ugyan­en­­nyi­re fény­te­le­nül szólt vol­na ben­ne a zon­go­ra. A vi­ha­ros és ba­rok­ko­san bő­ví­tett sze­kun­dos Men­dels­sohn-pre­lú­di­um egye­bek­ben kor­rek­tül hang­zott el, a fú­gá­ban vi­szont több­ször is vá­rat­lan tem­pó­vál­toz­ta­tá­sok­ra - lé­nye­gé­ben min­dig: gyor­sí­tá­sok­ra - let­tem fi­gyel­mes, ame­lyek azu­tán a hang­ver­seny to­váb­bi da­rab­ja­i­ban is elő-elő­for­dul­tak. Ahogy a fú­ga hang­szer­ke­ze­lé­se fo­ko­za­to­san el­tá­vo­lo­dott a bachi­tól a Busoni-féle irány­ba, és egy­re hang­sú­lyo­zot­tab­ban vir­tu­óz­zá vált, úgy je­len­tek meg ki­sebb mel­lé­üté­sek a to­vább gyor­su­ló tem­pó­ban, s ami tu­laj­don­kép­pen na­gyobb baj, bi­zo­nyos fo­kú el­na­gyolt­ság a ki­vi­te­le­zés­ben, pél­dá­ul a jobb kéz staccato ját­szott ok­táv­me­ne­tei nem iga­zán gyön­gyöz­tek, nem vol­tak tel­je­sen egyen­le­te­sek.

A rö­vid Fisz-dúr ro­mánc, a zon­go­ra­hang prob­lé­má­já­tól el­te­kint­ve, elég­gé meg­győ­ző­en ha­tott. A Pa­ga­ni­ni-etűd vi­szont az ér­te­mét vesz­tet­te el az­ál­tal, hogy a hall­ga­tó jól ér­zé­kel­te, me­lyek az iga­zán ne­héz pont­jai: ezek­nek a ki­vi­te­le­zé­se nél­kü­löz­te a köny­­nyed­sé­get, bi­zony iz­zadt­ság­sza­gú volt, s ezen a da­rab egé­szé­nek meg­for­mált­sá­ga sem se­gí­tett.

A szo­ná­ta nem volt men­tes az ed­dig jel­zett prob­lé­mák egyi­ké­től sem, vég­ered­mény­ben azon­ban ez a négy té­tel jobb be­nyo­mást kel­tett az elő­ző négy­nél (Lajkó a leg­ké­sőb­bi, négy­té­te­les ver­zi­ót ját­szot­ta.) Míg a nyi­tó Al­leg­ro té­tel elő­adá­sát kor­rekt­nek, bár kis­sé is­ko­lás­nak vagy egy­sí­kú­nak ér­zé­kel­tem, a Carnaval el­kó­szált té­te­lé­nek ha­tó, büsz­ke tar­tá­sú Scher­zót, úgy érez­tem, kis­sé túl ke­mé­nyen, el­sú­lyo­sít­va, egy­szer­smind nem elég­gé sza­ba­don ját­szot­ta Lajkó Ist­ván. A Clara Wiecknek szó­ló, a pil­la­nat re­mény­te­len­sé­ge mi­att gyász­in­du­ló-ka­rak­te­rű va­ri­á­ci­ós té­tel vi­szont ép­pen­ség­gel nem ha­tott elég sú­lyos­nak, jól­le­het a kon­cert fo­lya­mán itt elő­ször ér­zé­kel­tem szub­jek­tí­vebb, szen­ve­dé­lye­sebb pil­la­na­to­kat. Vé­gül a zá­ró­té­tel nyug­ta­lan, sőt szer­te­len szá­gul­dá­sá­ból elég­gé hi­ány­zott az „a cap­ric­cio" elem, amely­re az egyik elő­adá­si jel­zés utal. Itt is akad­tak bot­lá­sok és iz­za­dá­sok; a zá­ró üte­mek fél­re­vert ha­rang­ja­i­ban vi­szont új­ra meg­szó­lalt va­la­mi­lyen sze­mé­lyes, két­ség­beesett hang. (Áp­ri­lis 21. - Ré­gi Ze­ne­aka­dé­mia, Liszt Fe­renc Ka­ma­ra­te­rem. Ren­de­ző: Liszt Fe­renc Em­lék­mú­ze­um)

MALINA JÁNOS

Bu­da­pes­ti Pan­non-bér­le­té­nek har­ma­dik hang­ver­se­nyén az észt OLARI ELTS ve­zé­nyel­te a PAN­NON FIL­HAR­MO­NI­KU­SOK együt­te­sét. Mű­so­ru­kon Brahms Tra­gi­kus nyi­tá­nya, Sosztakovics 1., a-moll he­ge­dű­ver­se­nye - szó­lis­ta: BA­RÁ­TI KRIS­TÓF - és Brahms 1. szim­fó­ni­á­ja sze­re­pelt.

A Brahms-nyi­tány alatt egy­ér­tel­mű­en ked­ve­ző be­nyo­mást sze­rez­het­tünk a ze­ne­kar hang­zá­sá­ról; a kar­mes­ter­ről pe­dig egy­elő­re an­­nyit tud­hat­tunk meg biz­to­san, hogy ve­zény­lé­sét - hí­ré­nek meg­fe­le­lő­en - va­ló­ban bi­zo­nyos ext­ra­va­gan­cia jel­lem­zi: moz­gá­sa mint­ha kis­sé túl vol­na ko­re­og­ra­fál­va, mi­köz­ben több­nyi­re fél kéz­zel ve­zé­nyel; az is egy­ér­tel­mű­vé vált azon­ban, hogy a nyi­tány biz­tos kéz­zel és meg­győ­ző­en van meg­for­mál­va.

A Sosztakovics-Hegedűverseny azu­tán egy csa­pás­ra ki­vé­te­les hely­ze­tet te­rem­tett. Ba­rá­ti Kris­tóf klas­­szi­sa úgy­szól­ván eg­­gyé ol­vasz­tot­ta az elő­adó­kat: a kar­mes­tert, a ze­ne­kart és ön­ma­gát, úgy­szól­ván szét­szá­laz­ha­tat­lan­ná té­ve eré­nye­i­ket. A gon­dos, pre­cíz és rend­kí­vül ha­tá­ro­zott kar­mes­ter, egy mind ré­sze­i­ben, mind egé­szé­ben el­ső­ran­gú ze­ne­kar és egy ki­vé­te­le­sen nagy­sze­rű he­ge­dűs ta­lál­ko­zott ös­­sze egy meg­rá­zó­an szép Sosztakovics-produkcióban. De ne fe­led­kez­zünk el ma­gá­ról a mű­ről, amely­ről egy ilyen szin­tű elő­adás mu­tat­hat­ja csak meg iga­zán, hogy erő­sen re­mek­mű-gya­nús. Ám ez­zel a fel­is­me­rés­sel nem aján­dé­koz­hat meg min­ket akár­ki - vé­gül is a he­ge­dű­szó­lam egy David Ojsztrahra lett mé­re­tez­ve.

Köz­hely az 1. he­ge­dű­ver­seny ka­ma­ra­kon­cert jel­le­ge; s ez nem ki­zá­ró­lag a fi­nom és át­tet­sző hang­sze­re­lés­ből, a szó­ló­fú­vó­sok gya­ko­ri sze­re­pel­te­té­sé­ből ered, ha­nem ab­ból is, hogy jó­sze­ri­vel hi­á­nyoz­nak be­lő­le a zárt ze­ne­ka­ri tutti sza­ka­szok, s a szó­ló­hang­szer szin­te fo­lya­ma­to­san ját­szik, fo­lytonos be­szél­ge­tést foly­tat a ze­ne­kar­ral - amely ze­ne­kart nem egy­szer egyet­len fa­gott vagy hár­fa kép­vi­sel. Él­mény hall­gat­ni ezt a Ba­rá­ti-fé­le ze­ne­be­szé­det. A ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en ha­tó vég­ered­mény va­ló­já­ban hi­he­tet­le­nül ös­­sze­tett erő­fe­szí­té­sek ere­dő­je­ként jön lét­re. Ba­rá­ti hang­ja az el­ső rend­kí­vü­li tel­je­sít­mény, ez a kris­tá­lyos és haj­lé­kony hang, amely ere­den­dő kar­csú­sá­ga el­le­né­re a leg­vas­ta­gabb ze­ne­ka­ri kí­sé­ret mel­lett sem szo­rul hát­tér­be, úgy ma­rad hall­ha­tó, hogy köz­ben csep­pet sem vá­lik éles­sé. Ott van azu­tán Ba­rá­ti ze­né­lé­sé­nek ki­zök­kent­he­tet­len nyu­gal­ma - ne­vez­het­ném akár böl­cses­ség­nek is -, amely a leg­szél­ső­sé­ge­sebb, leg­zak­la­tot­tabb meg­nyil­vá­nu­lá­sok kö­ze­pet­te is meg­őr­zi, nem en­ge­di szét­zi­lál­ni az elő­adás fe­gyel­me­zett meg­for­mált­sá­gát. Ve­gyük hoz­zá eh­hez a ki­kezd­he­tet­len és de­rűs per­fe­k­ciót, amel­­lyel Ba­rá­ti a leg­va­ló­szí­nűt­le­nebb kö­rül­mé­nyek kö­zött, gyors tem­pó­ban, ket­tős­fo­gá­sok­ban is fenn­tart­ja a han­gok tel­jes kont­roll­ját és a ha­sí­tó­an tisz­ta in­to­ná­ci­ót. És foly­tat­hat­nánk a sort ar­­ti­ku­lá­ci­ó­já­nak és szí­ne­i­nek hal­lat­lan vál­to­za­tos­sá­gá­val, rit­mi­ká­já­nak és ago­gi­ká­já­nak ős­ere­jé­vel, s to­vább, ki tud­ja, med­dig. Ám Ba­rá­ti já­té­ka lé­nyé­nek ere­den­dő ki­egyen­sú­lyo­zott­sá­ga el­le­né­re sem sze­mély­te­len - még­sem ste­ril, mint azt adott eset­ben egyet­len hang­gal, mond­juk a Passacaglia él­mény­sze­rű­en ér­zé­keny, só­haj­sze­rű be­lé­pé­sé­vel egy­ér­tel­mű­vé te­szi. Ugyan­en­nek a té­tel­nek a nagy­sza­bá­sú cadenzájában pe­dig a zo­ko­gás­tól a vad gesz­­­ti­ku­lá­lá­sig az in­ten­zív ér­ze­lem­ki­fe­je­zés szé­les ská­lá­ját jár­ja be.

Mind­eköz­ben a ze­ne­kar, mint utal­tam rá, ide­á­lis part­ner­ként áll mel­let­te. A pár­be­széd va­ló­ban két­ol­da­lú; a mű kü­lön­le­ges szín­fan­tá­zi­á­ja él­mény­sze­rű­en vá­lik hall­ha­tó­vá a nyi­tó­té­tel ko­mor vagy me­leg ár­nya­la­ta­i­tól a Scher­zo vir­tu­óz és já­té­kos fú­vós fé­nye­i­ig, s a ka­rak­te­rek ta­lál­nak és erő­sek a fa­báb­sze­rű tánc­tól és a zá­ró­té­tel ke­le­ti­es gro­teszk­sé­gé­től a las­sú tel­jes le­tisz­tult­sá­gá­ig. Elts adott­sá­gai pe­dig ide­á­li­sak ah­hoz, hogy mind­ezt úgy­szól­ván ide­á­li­san ös­­sze­han­gol­ja és „le­ve­zé­nyel­je".

És iga­zán min­den rend­­ben van a Brahms-szim­fó­ni­á­ban is, ami­kor már nem le­hel lel­ket mind­­eb­be egy nagy mű­vész je­len­lé­te. De va­la­mi még­is ha­tá­ro­zot­tan hi­ány­zik. És­pe­dig egy­ér­tel­mű­en nem a ze­ne­kar­ból - azt most is él­mény hall­gat­ni. És azt sem mond­hat­juk, hogy Elts nem vi­szi vé­gig a hos­­szú tá­vú fo­lya­ma­to­kat, hogy lan­kad­na a pre­ci­zi­tá­sa, a kon­cent­rá­ci­ó­ja - kis­sé űzött moz­du­la­ta­i­hoz pe­dig már tö­ké­le­te­­sen hoz­zá­szok­tunk. Nem sa­jog­Mnak fel iga­zán a fáj­dal­mas dis­­szo­nan­ci­ák; de leg­­fő­képp az­zal jel­le­mez­­he­tem az ér­zett ki­elé­gü­let­len­sé­get, hogy a kar­mes­ter ugyan nagy­sze­rű köz­le­ke­dé­si rend­őr eb­ben a par­ti­tú­rá­ban, de vol­ta­kép­pen nem is igen akar en­nél több len­ni. Ezért a ze­ne­kar re­mek tel­je­sít­mé­nye, az egész elő­adás alap­ve­tő mi­nő­sé­gi jel­le­ge vé­gül mé­gis­csak be­vál­tat­lan ígé­ret ma­rad. Vár­juk a kö­vet­ke­ző kon­cert­jü­ket, a kö­vet­ke­ző di­ri­gens­sel. (Áp­ri­lis 21. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­­­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Pan­non Fil­har­mo­ni­ku­sok)

MALINA JÁNOS

Mind­ös­­sze há­rom esz­ten­de­je, 2009-ben ala­kult, de már­is szá­mos si­kert ara­tott a KE­LE­MEN KVAR­TETT. Ke­le­men Bar­na­bás, Ho­mo­ki Gá­bor, Kokas Ka­ta­lin és Kokas Dó­ra együt­te­se 2011 jú­li­u­sá­ban meg­nyer­te a Mel­bourne­-i Nem­zet­kö­zi Ka­ma­ra­ze­nei Ver­seny 2. dí­ját és kö­zön­ség­dí­ját, ugyan­ez év szep­tem­be­ré­ben a 4. Pe­kin­gi Nem­zet­kö­zi Ze­nei Ver­seny 1. dí­ját. Fel­vé­te­le­ket ké­szí­tet­tek és vi­lág­szer­te kon­cer­tez­nek. Leg­utóbb az MTA dísz­ter­mé­ben adott telt há­zas es­tet az együt­tes, mű­so­rán négy év­szá­za­dot kép­vi­se­lő kom­po­zí­ci­ók­kal: Mo­zart, Csaj­kovsz­kij, Bar­tók és Kurtág ze­né­je szó­lalt meg a mu­zsi­ku­sok hang­sze­rén.

A c-moll ada­gio és fú­ga (K. 546, 1788) el­ső té­te­lé­nek in­dí­tá­sát a ze­ne jel­le­gé­hez hí­ven ba­rok­kos súly és dignitás jel­le­mez­te. Rend­kí­vül fe­szes rit­mu­sú és sű­rű hang­zá­sú ol­va­sat­ban szó­lalt meg Mo­zart ar­cha­i­zá­ló ze­né­je. A fú­ga meg­szó­lal­ta­tá­sá­ban a kor­hű régizenei elő­adó­pra­xis­ból le­vont ta­nul­sá­gok je­len­lét­ét vél­tem fel­fe­dez­ni: a hos­­szú han­gok rö­vi­den, tár­gyi­la­go­san kö­vet­ték egy­mást, ke­vés vibrátót al­kal­maz­tak a ze­né­szek. Ez volt az érem egyik ol­da­la, más­fe­lől azon­ban meg kell em­lí­te­nem, hogy a hang­zás mind­vé­gig na­gyon sű­rű és sú­lyos be­nyo­mást kel­tett, ez pe­dig né­mi­képp el­lent­mond a his­to­ri­kus ide­ál­nak. Ily mó­don sa­já­to­san egyé­ni, hib­rid elő­adás szü­le­tett, ame­lyet a mu­zsi­ká­lás ha­tá­ro­zott­sá­ga tett bel­ső el­lent­mon­dá­sai el­le­né­re még­is egy­sé­ges­sé.

Bar­tók 5. vo­nós­né­gye­se (1934) per­sze más vi­lág. Itt rög­tön a nyi­tó Al­leg­ró­ban meg­szó­lalt az a jel­leg­ze­tes, „nyűvős" hang, amely­nek gyö­ke­re egy­részt a né­pi he­ge­dü­lés nyers földközelisége, más­részt ál­ta­lá­nos­ság­ban  a 20. szá­za­di hang­zás­vi­lág ér­de­sebb-kar­cosabb jel­le­ge. Ez itt, Bar­tók­nál per­sze ma­xi­má­li­san a he­lyén ér­vé­nye­sült, mint aho­gyan il­lett a kom­po­zí­ci­ó­hoz az a rend­kí­vül ener­gi­kus ma­ga­tar­tás is, amely nem­csak a nyi­tó­té­tel, de a tel­jes kom­po­zí­ció tol­má­cso­lá­sát jel­le­mez­te. A Ke­le­men Kvar­tett Bar­tók-ol­va­sa­ta érez­he­tő­en a ha­tá­ro­zott­sá­got, a ka­rak­te­rek vég­le­tes meg­élé­sét és meg­je­le­ní­té­sét igyek­szik tár­sí­ta­ni a rep­re­zen­ta­tív vir­tu­o­zi­tás­sal és a ki­dol­go­zás ma­xi­má­lis tö­­ké­le­tes­sé­gé­vel. A vég­ered­mény rend­kí­vül mu­ta­tós, de Bar­tók komp­le­xi­tá­sá­ból itt és így in­kább „az ős­erő bar­bár Bar­tók­ja" ér­vé­nye­sül, a ve­le min­dig pár­ban já­ró alterego, „az in­tel­lek­tu­á­lis Bar­tók" már ke­vés­bé. Et­től füg­get­le­nül csak el­is­me­rés il­let­he­ti a két las­sú kö­zül az Ada­gio molto má­so­dik té­tel faj­sú­lyos-ben­ső­sé­ges gesz­tu­sa­it, az An­dan­te ne­gye­dik té­tel hi­deg el­vont­sá­gát, a cent­rá­lis Scher­zo (Alla bulgarese) rusz­ti­kus nép­tánc-ka­rak­te­re­it vagy a fi­ná­lé pe­net­ráns-drasz­ti­kus-le­hen­­ger­lő össz­ha­tá­sát, vé­gén a re­me­kül el­ta­lált „verk­liepi­zód­­dal". Min­den­kép­pen csúcs­tel­je­sít­mény­ként ér­té­kel­het­jük ezt a Bar­­tók-elő­adást, még ha a ze­ne­szer­ző össze­tett sze­mé­lyi­sé­gé­nek csak egyik ve­tü­le­tét vi­lá­gí­tot­ta is meg.

A kon­cert mű­sor­szá­ma­it az el­hang­zás sor­rend­jé­ben tár­gya­lom, bár ha nem így ten­­ném, egy­sze­rűbb dol­gom vol­na. A mű­sort zá­ró Csaj­kovsz­kij-al­ko­tás, a rit­kán fel­csen­dü­lő esz-moll vo­nós­né­gyes ol­va­sa­ta (op. 30, 1876) ugyan­is, bár­mi­lyen meg­le­pő­en han­goz­zék is, vol­ta­kép­pen egy hú­ron pen­dült a Ke­le­men Kvar­tett Mo­zart- és Bar­tók-já­té­ká­ban kör­vo­na­la­zó­dó ide­ál­lal. A Csaj­kov­szkij-tol­má­cso­lás­ról te­hát ké­sőbb, előt­te azon­ban ar­ról, ami egy­sze­rű­en nem en­ged­te ér­vé­nye­sül­ni azt a min­dent el­ura­ló rá­me­nős­sé­get, amely Mo­zart­ban, Bar­tók­ban, Csaj­kov­sz­kij­ban egy­aránt meg­ha­tá­roz­ta Kelemenék alap­­ma­ga­tar­tá­sát, s ez Kurtág cik­lu­sa, a 6 Moments Musicaux (op. 44) volt. A mű, ame­lyet Kur­tág a Bor­­deaux­-i Nem­zet­kö­zi Vo­nós­­né­gyes­verseny fel­ké­ré­sé­re írt, s 2005-ben fe­je­­zett be, a ma­ga be­szé­des­sé­gé­vel, moz­du­lat­gaz­dag­sá­gá­val, fi­no­man ki­ke­vert szí­ne­i­vel és a csen­dek fon­tos sze­re­pé­vel, min­de­nek­fe­lett pe­dig a gon­do­la­tok ki­mon­dá­sá­nak ra­di­ka­liz­mu­sá­val, ma­gá­tól ér­tő­dő­en há­rí­tot­ta el ma­gá­tól az út­­hen­­ger-ef­fek­tust, és va­la­mi sok­kal fi­­no­mabb­­ra: rebbenékeny, vil­­ló­dzó, hiperérzékeny vál­tá­sok­ban bő­vel­ke­dő já­ték­ra kész­tet­te a négy mű­vészt. Ilyen ér­te­lem­ben min­den­kép­pen ez volt a kon­cert leg­je­len­tő­sebb in­terp­re­tá­ci­ós él­mé­nye - hi­szen az iga­zi ese­mény min­­dig az, ha egy mű ar­ra kész­te­ti elő­adó­it, hogy ki­lép­je­nek ön­ma­guk­ból.

És az­tán a vé­gén, ahogy je­lez­tem, Csaj­kov­szkij nagy­sza­bá­sú esz-moll kvar­tett­je. Ér­tem én, hogy­ne ér­te­ném, mit akar Ke­le­men Bar­na­bás és há­rom mű­vész­tár­sa a túl­csor­du­ló­an te­lí­tett hang­zás­sal, a di­na­mi­kai, ér­zel­mi és in­du­la­ti ha­tá­sok ha­tár­ér­té­kig va­ló fo­ko­zá­sá­val. Szak­zsar­gon­ban úgy mond­ják ezt, hogy a da­rab na­gyon oda lett té­ve. Ami ér­zel­mes, az szin­te el­ol­vad, ami in­du­la­tos, az va­ló­ság­gal tor­kon ra­gad, fal­hoz vág. El­lent­mon­dást nem tű­rő elő­adás. Az ilyes­mi rend­sze­rint el­söp­rő si­kert arat - így tör­tént most is. Az össz­ha­tás azon­ban - szá­mom­ra leg­alább­is - éme­lyí­tő­vé vált. Nincs iga­zán ér­zék­le­tes ma­gyar szó ar­ra, mi­lyen volt ez a kvar­tett, csak né­met: üppig. Úgy érez­tem, olyan a szi­tu­á­ció, mint­ha a mu­zsi­ku­sok olyas­mit ten­né­nek nyílt szí­nen, vi­lá­gos­ban, sok em­ber előtt, amit csak zárt aj­tók mö­gött, be­hú­zott füg­gö­nyök­nél, né­­ző­kö­zön­ség nél­kül szo­kás. Za­var­ba jöt­tem, mint aki aka­rat­la­nul le­sel­ke­dés­be ke­ve­re­dett, szí­ve­sen ki is men­tem vol­na. Tu­dom, hogy ez egy­faj­ta fel­fo­gá­sa Csaj­kovsz­kij stí­lu­sá­nak, s azt is tu­dom, hogy el­ter­jedt. De ha így hal­lom elő­ad­ni a mű­ve­it, min­dig eszem­be jut, hogy Pjotr Il­jics vol­ta­kép­pen a klas­­szi­kus ará­nyok sze­rel­me­se volt, és ra­jon­gott Mo­zar­tért. Ezt se fe­lejt­sük el. (Áp­ri­lis 22. - MTA dísz­ter­me. Ren­de­ző: Starlet Music Management Bu­da­pest)

CSENGERY KRISTÓF

Tu­dom, hogy A Zon­go­ra cí­mű bér­let­ben meg­hir­de­tett Bee­tho­ven­-est­jé­nek mű­so­rát BOGÁNYI GER­GELY az ere­de­ti­leg kö­zölt prog­ram­hoz ké­pest a kon­cer­tet meg­elő­ző leg­utol­só he­tek­ben át­ren­dez­te, még­is az­zal kell kez­de­nem a kri­ti­kát, hogy a vé­gül lét­re­jött ös­­sze­ál­lí­tás, bár­ho­gyan ala­kult is ki, kü­lön­le­ge­sen kon­cent­rált, tu­da­tos szer­kesz­tést sej­te­tett. Az est ge­rin­cét meg­raj­zol­va há­­rom nagy mű kö­vet­te egy­mást: a Pa­te­ti­kus szo­ná­ta (c-moll, op. 13, 1798/99), a Hold­fény-szo­ná­ta (cisz-moll, op. 27/2, 1801) és az Appassionata szo­ná­ta (f-moll, op. 57, 1804/06) - e hár­mas egy­szer­re nyújt be­te­kin­tést a mel­lék­név­vel el­lá­tott, nagy Bee­tho­ven­-zon­go­ra­szo­ná­ták vi­lá­gá­ba (füg­get­le­nül at­tól, hogy e mel­lék­ne­vek több­nyi­re nem Bee­tho­ven­től szár­maz­nak), a je­len­tős moll kom­po­zí­ci­ók cso­port­já­ba, a kü­lön­le­ges erő­pró­bát je­len­tő, rep­re­zen­ta­tív vir­tu­o­zi­tást kö­ve­te­lő mű­vek kö­zé - de leg­in­kább e tu­laj­don­sá­go­kat mint­­egy ös­­sze­fog­lal­va, a ro­man­ti­kus meg­szó­la­lás­mó­dot elő­le­ge­ző Bee­tho­ven mű­he­lyé­be.

Ho­gyan il­lesz­ke­dik e nagy mű­vek­hez az el­ső rész­ben meg­szó­lalt Für Elise (WoO 59)? Ké­zen­fek­vő: ez az agyon­ját­szott, nép­sze­rű (és könnyű) té­te­lecs­ke más ol­dal­ról bár, de szin­tén a ro­man­ti­kus han­got jós­ló Bee­tho­ven port­ré­já­ra vet fényt, hi­szen itt a 19. szá­zad egyik leg­nép­sze­rűbb mű­fa­ja, az Al­bum­blatt egyik ko­rai meg­je­le­né­si for­má­já­val ta­lál­ko­zunk. S aki a mű­sor­lap­ra pil­lant­va azt gon­dol­ta, hogy az el­ső rész má­sik „ka­kukk­to­já­sa", a szin­tén WoO (Werke ohne Opuszahl - opusszám nél­kü­li mű­vek) stá­tu­sú A-dúr va­ri­á­ci­ók (WoO 71) már tény­leg ki­lóg a sor­ból - nos, az té­ve­dett, mert ez­út­tal a kap­cso­ló­dás motivikus ter­mé­sze­tű: a Wranitzky-dallamra (a Wald­mädchen-balett Orosz tán­cá­ra) kom­po­nált ti­zen­két vál­to­zat 11. té­te­lé­ben, a cik­lus har­ma­dik mi­nore va­ri­á­ci­ó­já­ban akár­ki hall­hat­ta („sza­bad fül­lel" is) a Pa­te­ti­kus szo­ná­ta fi­ná­lé-dal­la­má­nak a-moll­ban tör­té­nő elő­le­ge­zé­sét (a va­ri­á­ció­so­ro­zat há­rom év­vel a Sonata p­a­­thé­tique előtt, 1796-ban ke­let­ke­zett). És ez még min­dig nem elég, mert Bogányi az est két rá­adá­sát is rend­kí­vül ér­zé­keny kéz­zel vá­lasz­tot­ta ki, a hall­ga­tó­sá­got egy kis­sé meg is tré­fál­va. Fel­szis­­szen­het­tünk az el­ső aján­dék­da­rab hal­la­tán: ugyan mi­ért ját­szik vala­ki egy vegy­tisz­ta Bee­tho­ven­-est után Lisz­tet? Hát mert a Transz­cen­dens etű­dök so­ro­za­tá­nak 10., f-moll (!) té­te­lét Ferruccio Bu­­­so­ni a ze­ne űzött-szen­ve­dé­lyes ka­rak­te­ré­re utal­va Appas­sionatának ke­resz­tel­te el. Ha­son­ló­képp fur­csáll­hat­tuk De­bus­syt is a má­so­dik rá­adás­ban - a té­tel azon­ban a Ver­laine-ih­lette Suite bergamasque 3. té­te­le, a Claire de Lune (Hold­fény) volt. Aki­nek en­­nyi jó ke­vés...

Nagy­sze­rű­en meg­kom­po­nált mű­sor, mely iránt rend­kí­vü­li ér­dek­lő­dés mu­tat­ko­zott. Ami a hang­sze­res ki­vi­te­le­zést és a ze­nei meg­for­má­lást il­le­ti, Bogányi Ger­gely kon­cert­je­in so­ha nem kell csa­lód­nunk, hi­szen a ma­gyar zon­go­ra­mű­vész tár­sa­da­lom él­vo­na­lá­ba tar­to­zó elő­adó ke­vés­bé kon­cent­rált pil­la­na­ta­i­ban is vi­lág­szín­vo­na­lat nyújt. Ez most is így volt: a hang­ver­seny egy­fe­lől se­reg­nyi szép rész­let­tel, más­fe­lől egyen­le­te­sen ma­gas tech­ni­kai és mű­vé­szi szín­vo­nal­lal aján­dé­koz­ta meg a je­len­lé­vő­ket. Még­is, a rend­kí­vü­li ké­pes­sé­gek­kel meg­ál­dott zon­go­ris­ta nagy­ság­rend­jé­nek tar­to­zik an­­nyi­val a kri­ti­kus, hogy le­szö­ge­zi: Bogányi Ger­gely en­nél több­re ké­pes, mind köl­tői ih­le­tett­ség, mind hang­sze­res tel­je­sít­mény dol­gá­ban. Ami az előb­bit il­le­ti, az est fo­lya­mán gyak­ran kel­lett hi­á­nyol­ni a gesz­tu­sok sú­lyát, az iga­zi je­len­tő­ség at­mosz­fé­rá­ját. Ez a de­fi­cit fő­ként olyan val­lo­má­sos té­te­lek­ben vált fáj­dal­mas­sá, mint ami­lyen a Pa­te­ti­kus szo­ná­ta ben­ső­sé­ges Asz-dúr Ada­gio cantabiléje, a Hold­fény-szo­ná­ta hang­zat­fel­bon­tá­sos nyi­tó­té­te­le (Ada­gio sostenuto), de leg­fő­képp az Appassionata vég­ső­kig ér­lelt, sal­lang­ta­la­nul egy­sze­rű és tisz­ta, va­ri­á­ci­ós Desz-dúr An­dan­te con moto té­te­lé­nek hall­ga­tá­sa­kor tűnt ke­vés­nek a mű­vé­szi sze­mé­lyi­ség hoz­zá­já­ru­lá­sa. A zon­go­ra­tech­ni­ka ap­ró gyar­ló­sá­gai rész­ben hang­hi­bák for­má­já­ban, rész­ben a vir­tu­óz ská­la­me­ne­tek és hang­zat­fel­bon­tá­sos sza­ka­szok váz­la­tos al fresco ér­tel­me­zé­sé­ben je­lent­kez­tek - min­de­nek­előtt a Hold­fény-szo­ná­ta fi­ná­lé­já­ban és az Appassio­na­ta két sa­rok­té­te­lé­ben. Nem min­den­kit za­var az a né­hány ki­dol­go­zás­be­li szep­lő vagy el­na­gyolt­ság, ame­lyet fel­em­le­ge­tek, még­is, ilyen ran­gú mű­vész­től eb­ben az élet­kor­ban - 38 éve­sen! - ta­lán túl ko­rai ezek fö­lött szó nél­kül na­pi­rend­re tér­ni. Ze­ne­kri­ti­kák­ban már nem egy­szer idéz­tem Kosz­to­lá­nyi ver­sét, a Köl­tő a hu­sza­dik századbant: „én ön­ma­ga­mat ön­ma­gam­mal mé­rem". A kri­ti­kus ne más­hoz ha­son­lít­sa a mű­vész tel­je­sít­mé­nyét, ha­nem sa­ját leg­jobb le­he­tő­sé­ge­i­hez.
A min­den­ko­ri Bogányi mér­cé­je a leg­jobb Bo­gá­nyi le­gyen. En­nek a gon­dol­ko­dás­mód­nak a szel­le­mé­ben (és per­sze a mű­vész ko­ráb­bi tel­je­sít­mé­nye­i­re em­lé­kez­ve) mond­hat­juk, hogy Bogányi Ger­gely mind ze­ne­i­leg, mind hang­sze­re­sen töb­bet tud, mint amen­­nyit ez­út­tal nyúj­tott. (Áp­ri­lis 26. - Bar­tók Bé­la Nem­­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Jakobi Kon­­cert Kft.)

CSENGERY KRISTÓF

Negy­ven éve még be­vett gya­kor­lat­nak szá­mí­tott, hogy a nagy szim­fo­ni­kus ze­ne­kar­ok nem­csak a ro­man­ti­kus és 20. szá­za­di re­per­to­árt szó­lal­tat­ták meg, ha­nem rend­sze­re­sen ját­szot­ták a ba­rokk szer­ző­ket - ma már az is rit­ka­ság­szám­ba megy, ha mű­so­ru­kon fel­buk­kan egy Mo­zart- vagy Haydn-szim­fó­nia. Nem vé­let­le­nül ala­kult ez így: idő­köz­ben le­zaj­lott a his­to­riz­mus for­ra­dal­ma, lét­re­jöt­tek a spe­ci­á­lis te­rü­le­tek­re sza­ko­so­dott ré­gi hang­sze­res együt­te­sek, s ez­zel egyi­de­jű­leg a mo­dern szim­fo­ni­kus ze­ne­kar­ok fo­ko­za­to­san vis­­sza­hú­zód­tak a re­per­to­ár má­sok ál­tal el­fog­lalt vi­dé­ke­i­ről. Ez jó is, meg rossz is: jó, hogy a ba­rokk és bé­csi klas­­szi­kus termés tör­té­ne­ti­leg hi­te­les ér­tel­me­zés­ben szó­lal meg, a kor­ra sza­ko­so­dott mű­vé­szek elő­adá­sá­ban, de hos­­szú tá­von rend­kí­vül ká­ros, ha egy át­la­gos szim­fo­ni­kus ze­ne­ka­ri mu­zsi­kus ho­ri­zont­ja le­szű­kül a Bee­tho­ven­től má­ig ter­je­dő sáv­ra. Ta­nár­ként a ze­ne­ka­ri mű­vé­szek ho­gyan ta­nít­sák nö­ven­dé­ke­ik­nek Haydnt, Mo­zar­tot (Bach­ról nem is be­szél­ve), ha min­den­nap­ja­ik­ban, gya­kor­ló ze­nész­ként so­ha­sem ta­lál­koz­nak ve­le? E prob­lé­ma meg­ol­dá­sán ép­pen azok fá­ra­doz­nak, akik, úgy­mond „el­vet­­ték" a mo­dern szim­fo­ni­kus ze­­ne­­kar­ok­tól a ba­rok­kot és a klas­­szi­kát: a his­to­ri­kus tá­bor azon kar­mes­te­rei, akik vál­lal­ták és vál­lal­ják, hogy szem­lé­le­tü­ket mint szel­le­mi por­té­kát a kom­mersz hang­ver­seny­ipar­ba ex­por­tál­ják. Harnoncourt, Gardiner, Nor­ring­ton, Hog­wood és má­sok év­ti­ze­dek óta ve­zé­nyel­nek olyan együt­te­se­ket, mint az Amsz­ter­da­mi Concertgebouw, a Ber­li­ni és
a Bé­csi Fil­har­mo­ni­ku­sok, a Lon­do­ni és Bé­csi Szim­fo­ni­ku­sok, a Stutt­gar­ti Rá­di­ó­ze­ne­kar - s ezek az együt­te­sek e nagy te­kin­té­lyű mű­vé­sze­ket el­fo­gad­va, ve­ze­té­sük­kel lé­nye­gé­ben új­ra­ta­nul­ják a régizenei re­per­to­árt. Nagy si­ke­rű kon­cer­tek és le­mez­fel­vé­te­lek so­ka­sá­ga ta­nús­ko­dik az ef­faj­ta együtt­mű­kö­dés si­ke­ré­ről.

Fischer Iván, a BU­DA­PES­TI FESZ­TI­VÁL­ZE­NE­KAR fő­ze­ne­igaz­ga­tó­ja nem vé­let­le­nül mu­ta­tott már év­ti­ze­dek­kel ez­előtt élénk ér­dek­lő­dést a his­to­ri­kus ré­gi­ze­ne-já­ték iránt: Auszt­ri­á­ban töl­tött ta­nu­ló­évei alatt ma­ga is járt Nikolaus Harnoncourt órá­i­ra, most pe­dig - ősz óta - együt­te­sé­nek kon­cert­kí­ná­la­tá­ba új színt ho­zott a Musica Antiqua Köln egy­ko­ri ala­pí­tó­ja, a har­minc­évi kon­cert­mes­te­ri mun­ka után ma di­ri­gens­ként ak­tív REINHARD GOEBEL meg­­hí­vá­sá­val. Goebel (1952) nem ke­ve­sebb­re vál­lal­ko­zott, mint ar­ra, hogy egy-egy kon­cert ide­jé­re ava­tott his­to­ri­kus együt­tes­sé kép­zi át a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar vá­lo­ga­tott mu­zsi­kus­gár­dá­ját. Ős­­szel a Bach csa­lád ze­né­jé­ből ös­­sze­ál­lí­tott kon­cert kép­vi­sel­te az el­ső vál­lal­ko­zást, most pe­dig Goebel fran­cia-né­met ba­rokk mű­sor­ral, két kor­társ: Jean-Féry Rebel (1666-1747) és Georg Phi­lipp Te­­le­mann (1681-1767) mű­ve­i­vel tért visz­­sza. Az át­lé­nye­gü­lés leg­ne­he­zebb ré­sze ha­gyo­má­nyos szim­fo­ni­kus ze­ne­kar ese­té­ben a fú­vós­kar, nem cso­da, hogy a pro­duk­ci­ók­hoz kó­pia­hang­sze­re­ken ját­szó (ki­vá­ló) ven­dég­fú­vó­so­kat hív­tak, s azon sem le­pőd­he­tünk meg, hogy a vo­nós­kar élé­re a ba­rokk­­he­ge­dűs Chouchane Siranossiant ül­tet­ték. A ze­ne­kar tör­zsét, a vo­nós­kart azon­ban a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar ál­lan­dó tag­jai al­kot­ták, s el­mond­hat­juk, is­mét re­me­kül vizs­gáz­tak ru­gal­mas­ság­ból, al­kal­maz­ko­dó­ké­pes­ség­ből.

Goebel a Bar­tók Rá­di­ó­nak adott in­ter­jú­já­ban el­mond­ta, hogy a ze­ne­kar­ral vég­zett mun­ka nem volt kön­­nyű, és azt is, hogy bi­zony, a mű­sor, ame­lyet ös­­sze­ál­lí­tott, a kö­zön­ség­től is so­kat kö­ve­tel. Kri­ti­kus­ként öröm­mel tu­da­tom, hogy mind­eb­ből a né­ző­té­ren sem­mit sem le­he­tett ér­zé­kel­ni: a ze­ne­kar ma­ga­biz­tos, ta­pasz­talt és gya­kor­lott be­nyo­mást kel­tett - mint­ha csak Eu­ró­pa egyik él­vo­nal­be­li régizenei együt­te­sét hal­la­nánk, olyan mu­zsi­ku­so­kat, akik­nek rég­óta ez a stí­lus és elő­adás­mód az él­te­tő kö­ze­gük. Ami pe­dig a mű­ve­ket il­le­ti, Az ele­mek cí­mű mi­ni­a­tűr an­to­ló­gia há­rom da­rab­já­ból ket­tő, Rebel cím­adó szvit­je, a Les éléments, va­la­mint Telemann re­me­ke, a Ham­bur­ger Ebb' und Fluth (Ham­bur­gi apály és da­gály) al­cí­mű C-dúr Wassermusik (Vízi zene) ma­ga volt a ze­nei gyö­nyö­rök kert­je. Hogy eze­ket ne­héz vol­na be­fo­gad­ni? A né­ző­té­ren kör­be­pil­lant­va csu­pa ön­fe­ledt, bol­dog ar­cot lát­tam: a kö­zön­ség él­ve­zet­tel ad­ta át ma­gát az ele­mek de­rűs ere­jé­nek.

Kezd­jük az­zal az egyet­len mű­vel, amely nem volt ilyen ma­gá­tól ér­tő­dőn köz­vet­len ha­tá­sú. A ba­rokk gesztika már az őszi mű­sor­ban is fon­tos sze­re­pet ját­szott, s Tele­mann Ino cí­mű dra­ma­ti­kus kan­tá­tá­já­ban CHRISTINE WOLFF most is úgy moz­gott, aho­gyan azt a te­rü­let szak­ér­tő­jé­től, Mar­git Leglertől ta­nul­ta. Aran­­nyal gaz­da­gon éke­sí­tett ba­rokk jel­me­zé­ben és kor­hű pa­ró­ká­já­ban „meg­kés­ve": a ze­ne­ka­ri be­ve­ze­tő üte­mek alatt si­e­tett a te­rem­be, a tel­jes kan­tá­ta alatt gyak­ran vál­toz­tat­ta he­lyét a szín­pa­don, a lé­lek­ta­ni szi­tu­á­ci­ót tag­lej­tés­sel, mi­mi­ká­val is nyo­ma­té­ko­sít­va. Szük­ség is volt mind­er­re, hi­szen Karl Wilhelm Ramler sab­lo­no­kat kö­ve­tő, hos­­sza­dal­mas ba­rokk ver­se­ze­te a ma­ga kör­mön­font át­té­te­les­sé­gé­vel igen tá­vol áll a mai kö­zön­ség íz­lés­vi­lá­gá­tól. Christine Wolff azon­ban ki­tű­nő szop­rán és re­mek elő­adó: a mű si­ke­rét nem­csak plasz­ti­kus szö­veg­ej­té­sé­vel, kar­csú és kön­­nye­dén moz­gé­kony hang­já­val, de szug­gesz­tív sze­mé­lyi­sé­gé­vel is hí­ven szol­gál­ta. Az ered­mény: Inó, a mi­to­ló­gi­ai gö­rög hős­nő, Kad­mosz leá­­nya, Athamasz boiótiai ki­rály má­so­dik fe­le­sé­ge hi­te­les fi­gu­ra­ként lé­pett elénk tör­té­ne­té­nek a kan­tá­ta ál­tal fel­dol­go­zott leg­utol­só sza­ka­szá­ban.

Bár a kon­cer­ten a kan­tá­ta szá­mí­tott kö­zép­pon­ti att­rak­ci­ó­nak, szá­mom­ra még­is az ezt ke­re­te­ző két mű kép­vi­sel­te a leg­főbb vonz­erőt: Rebel szvit­jé­ben le­fegy­ve­re­zőn ha­tott a mű fes­tő­i­sé­ge, az az élénk áb­rá­zo­ló haj­lam, ame­lyet Goebel di­na­mi­kus és a mű­vé­sze­ket fel­sza­ba­dult já­ték­ra ösz­tön­ző ve­zény­lé­se igye­ke­zett min­den le­het­sé­ges esz­köz­zel ér­vény­re jut­tat­ni. Mu­ta­tós vir­tu­o­zi­tás ural­ta a té­te­le­ket,  a mu­zsi­ká­lást hall­­gat­va mind­un­ta­lan fel­fi­gyel­het­tünk a ki­csat­ta­nó ener­gi­á­ra és élet­öröm­re, a dús és za­ma­tos hang­zás te­ret adott a né­pi­es­ség nyer­sebb tó­nu­sa­i­nak, öröm­mel töl­te­kez­het­tünk a ki­he­gye­zett, oly­kor da­ra­bo­sabb rit­mi­ka vagy a plasz­ti­kus tánc­zsá­ne­rek életközeliségével. Mű és elő­adás csu­pa szín és vál­to­za­tos­ság volt! Mint aho­gyan szí­nek­ben és ka­rak­te­rek­ben gaz­da­gon hang­zott fel a szü­net után Telemann Vízi zenéje is. A gran­di­ó­zus Ouverture moz­gal­mas­sá­gá­val és rep­re­zen­ta­tív hang­vé­te­lé­vel hó­dí­tott, a Sa­ra­bande-ban két re­mek fu­ru­lyás du­ó­ját él­vez­het­tük, majd di­na­mi­kus Bourrée, jól­esőn da­ra­bos Loure, moz­gé­kony és ke­cses Gavotte in­vi­tált a té­tel­sor bel­se­jé­be. Az Har­le­qui­ande-ban a sok erős hang­súly­ra kap­ta fel fe­jét a hall­ga­tó, A vi­har­zó Aeolus tő­ről met­szett ter­mé­szet­ze­né­jét szá­gul­dó ská­la­me­ne­tek tet­ték élet­hű­vé, „Az eny­he ze­fír"-t áb­rá­zo­ló Me­nü­ett pe­dig gá­láns gesz­tu­sa­i­val te­rel­te vis­­sza a mű­vet és hall­ga­tó­ját a ki­mért ele­gan­cia biz­ton­sá­go­sabb te­rü­le­té­re. A mű leg­mu­ta­tó­sabb rész­le­tei kö­zé so­rol­hat­tuk az apályt és da­gályt cres­cen­do és di­mi­nu­en­do hul­lám­­zá­sá­val meg­je­le­ní­tő Gigue-et, be­fe­je­zé­sül pe­dig a Canarie za­ma­tos zen­gé­sű, vér­bő mu­zsi­ká­ja idéz­te fel a víg ten­ge­ré­szek tán­cát. Mi­fe­lénk ko­ráb­ban il­lett le­be­csül­ni a vielschreiber Telemannt: ez a kon­cert meg­mu­tat­ta, hogy aki a ze­ne­szer­ző fon­tos da­rab­jai kö­zül vá­lo­gat, kin­cse­ket ta­lál­hat. (Áp­ri­lis 28. - Olasz In­té­zet. Ren­de­ző: Bu­da­pes­ti Fesz­­ti­vál­ze­ne­kar)

CSENGSERY KRISTÓF

Áp­ri­lis 28-án a CON­CER­TO BU­DAPEST hang­ver­se­nyé­vel zá­rult a Müpa Szim­fo­ni­kus fel­fe­de­zé­sek cí­mű négy­es­tés so­ro­za­ta: KELLER AND­RÁS kar­mes­te­ri és BA­RÁ­TI KRIS­TÓF szó­lis­tai köz­re­mű­kö­dé­sé­vel, két hu­sza­dik szá­za­di orosz klas­­szi­kus­sal és egy kor­társ ha­zai mű ős­be­mu­ta­tó­­já­val. Ez utób­bi da­rab, Zombola Pé­ter Ka­ma­ra­szim­fó­ni­á­ja in­dí­tot­ta a kon­cert prog­ram­ját, amely a még min­dig csak hu­szon­éves kom­po­nis­ta 2. vo­nós­né­gyes­ének ze­ne­ka­ri át­ira­ta, s amely­nek szer­zői aján­lá­sa az el­ső elő­adás­ra vál­lal­ko­zó ze­ne­kar­nak és ve­ze­tő kar­na­gyá­nak szól. „Ze­nei anya­ga mind ka­­ma­ra­ze­nei, mind ze­ne­ka­ri kör­nye­zet­ben ér­vé­nye­sül" - fo­gal­ma­zott a kí­sé­rő­fü­zet ta­nú­sá­ga sze­rint Zombola, s ki­je­len­té­sé­vel nem le­het okunk vi­tá­ba száll­ni: je­les mes­ter­ség­be­li tu­dás­sal for­mált, gon­do­san ki­mun­kált és gusz­tu­sos mű­vet hall­hat­tunk Kellerék - fel­leng­ző for­du­lat ide vagy oda - ügy­sze­re­tet­től át­ha­tott elő­adá­sá­ban. Mind­ös­­sze az tűnt prob­le­ma­ti­kus­nak, hogy a ze­ne­szer­ző ál­tal meg­val­lott ha­tá­sok kö­zül leg­in­kább ta­lán Arvo Pärt be­fo­lyá­sát tük­rö­ző da­rab öt té­te­lé­nek mes­­sze túl­nyo­mó több­sé­ge ab­ban a re­gisz­ter­ben moz­gott, ame­lyet ke­vés­sé szak­sze­rű, ám­de ki­fe­je­ző jel­ző­vel el­ál­mo­sí­tó­nak szo­kás ne­vez­ni. S kon­cert­in­dí­tó szám­ról lé­vén szó, a tán túl­zott szi­gor­ral meg­ítélt han­gu­la­ti-di­na­mi­kai egy­ne­mű­ség nem ked­ve­zett az es­té­re va­ló rá­han­go­ló­dás ak­tu­sá­nak.

Alig­ha­nem így tör­tén­he­tett meg, hogy utóbb, túl az egy­szer­re ud­va­ri­as és va­ló­ban el­is­me­rő tap­so­kon, el kel­lett tel­nie egy-két perc­nek, amíg va­la­men­­nyi je­len­lé­vő ész­re­vet­te: a kon­cert má­so­dik szá­ma min­den szem­pont­ból kü­lön­le­ges él­ményt kí­nál. Szergej Prokofjev 1., D-dúr he­ge­dű­ver­se­nye ugyan­is át­tört ele­gan­ci­á­jú re­mek­mű, a báj és a le­tisz­tult­ság majd­nem tö­ké­le­tes al­ko­tá­sa, mely tény­re ez­út­tal leg­fő­ként Ba­rá­ti Kris­tóf mé­lyen po­é­ti­kus és mo­ti­vált já­té­ka cso­dál­koz­tat­ta rá az egy­be­gyűl­te­ket. A kö­zön­ség­nek utóbb két tisz­ta Bach-rá­adás­sal is ked­ves­ke­dő fi­a­tal he­ge­dűs a Royal Phil­harmonic Orchestra már­ci­us vé­gi kon­cert­jén ját­szott Bee­tho­ven­-ver­seny­mű bra­vúr­ját kö­ve­tő­en ez­út­tal új­fent bi­zony­sá­gát ad­ta an­nak, hogy mű­vé­szi fej­lő­dé­se je­len­té­ke­nyen elő­re­ha­ladt az el­múlt hó­na­pok so­rán. Ma­nu­á­lis kész­sé­ge ugyan ér­dem­ben már nem­igen fej­lőd­het to­vább, de a mu­zsi­ku­si sze­mé­lyi­ség­ből most mint­ha több tá­rul­na elénk - ter­mé­sze­te­sen a mű­vek tisz­te­let­re­mél­tó­an alá­za­tos tol­má­cso­lá­sán ke­resz­tül.

A fő­fo­gás még ez­zel együtt is a szü­net után­ra ma­radt, s vég­képp csak ek­kor, Dmit­rij Sosztakovics 10., e-moll szim­fó­ni­á­já­nak elő­adá­sa so­rán vált meg­fel­leb­bez­he­tet­len bi­zo­nyos­ság­gá, hogy az amúgy mind­vé­gig jó for­mát hal­la­tó Con­cer­to Bu­da­pest együt­te­se is ha­tá­ro­zot­tan fel­szál­ló ág­ban ta­lál­ta­tik. A Sztá­lin meg­vál­tó ha­lá­la után, 1953 de­cem­be­ré­ben be­mu­ta­tott szim­fó­nia li­dér­ces egy al­ko­tás, s itt nem csu­pán a ha­gyo­mány sze­rint Sztá­lin-port­ré gya­nánt azo­no­sí­tott má­so­dik té­tel (Al­leg­ro) ör­dög­fu­ta­má­ra kell gon­dol­nunk. A kon­cert le­zá­rá­sa­képp vé­gül egé­szé­ben meg­új­rá­zott té­tel mel­lett a má­sik bel­ső té­tel, a tán­cos-fé­lel­mes Al­leg­ret­to je­lez­te leg­in­kább a ze­ne­ka­ri össz­já­ték emelt fo­kát. S ami a for­má­tu­mos szó­ló­tel­je­sít­mé­nyek gar­ma­dá­ján túl ugyan­csak za­jos mél­ta­tást ér­de­mel: Keller And­rás lát­vá­nyos kar­mes­te­ri ma­ga­biz­tos­sá­ga, amellyel vé­gig­ve­zet­te ze­ne­ka­rát és kö­zön­sé­gét ezen a hi­deg­le­lős pil­la­na­ta­i­ban is von­zó és a ma­gyar hall­ga­tó szá­má­ra al­kal­ma­sint el­ső hal­lás­ra is meg­le­pő­en is­me­rős bel­vi­lá­gú szim­fó­ni­án. (Áp­ri­lis 28. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

LÁSZLÓ FERENC

Christopher Hogwood

Tomas Opitz felvétele

Spányi Miklós

Ábrahám Márta

Felvégi Andrea felvételei

Matthias Bamert

Csibi Szilvia felvétele

Fazil Say

Felvégi Andrea felvétele

Marek Janowski

Garda Roberto és Pomádé: Szeles József és Cseh Antal

Dani és Béni: Decsi András és Szerdahelyi Pál

Pető Zsuzsa felvételei

Baráth Emőke, Heiter Melinda, Bárány Péter, Vashegyi György, Jeffrey Thompson és Cser Krisztián

Felvégi Andrea felvétele

Az Akadémia Vonósnégyes:
Maróth Bálint, Bodó Antónia, Környei Zsófia és Móré László

Kocsis Zoltán és Lovro Pogorelich

Csibi Szilvia felvétele

Lajkó István

Felvégi Andrea felvétele

Olari Elts

Toomas Volkmann felvétele

A Kelemen Kvartett

Felvégi Andrea felvétele

Bogányi Gergely

Csibi Szilvia felvétele

Christine Wolff és Reinhard Goebel

Felvégi Andrea felvétele

Baráti Kristóf

Pető Zsuzsa felvétele