Felvégi Andrea felvétele 

- Rám az új­don­ság ere­jé­vel hat, hogy Sáry Bánk ze­ne­ka­ri mű kom­po­ná­lá­sá­ba kez­dett.

- Rám is... Szí­ve­sen pró­bál­ko­zom olyas­mi­vel, ami­vel ed­dig nem, vagy csak ke­ve­set kí­sér­le­tez­tem. Le­he­tő­sé­gem sem igen volt ze­ne­ka­ri da­rab írá­sá­ra, amíg ta­valy az NKA pá­lyá­za­tán nem kap­tam tá­mo­ga­tást. Az­az két éve a BMC ze­ne­szer­ző­ver­se­nyé­re be­ad­tam egy par­ti­tú­rát, de az nem nyert, s az­óta sem szó­lalt meg. Ab­ban az Ős­­szel cí­mű da­rab­ban ütő­hang­szer­ként cin­tá­nyért és nagy­do­bot hasz­ná­lok, szó­lis­ta sze­rep­kör­ben pe­dig cim­bal­mot. A most mun­ká­ban lé­vő El­rej­tett em­lék­ben el­len­ben vib­ra­fon és ma­rim­ba mel­lett tan­gó­har­mo­ni­ka sze­re­pel.

- Ez utób­bi apai örök­ség...

- Az ő hang­szer­ét már gye­rek­ko­rom­ban pró­bál­gat­tam, de ak­kor még ha­tal­mas volt. Most pe­dig fe­le­sé­gem nagy­pa­pá­já­tól örö­köl­tem egy tan­gó­har­mo­ni­kát, amin el­kezd­tem ját­szo­gat­ni, na­gyon ins­pi­rál. Vis­­sza­tér­ve a ze­ne­kar­ra: ki­hí­vás szá­mom­ra a nagy ap­­pa­rá­tus, a ki­seb­bek­ben az évek fo­lya­mán ott­ho­no­sab­bá vál­tam.

- Azért for­dulsz most a ze­ne­kar­hoz, hogy mint­egy ké­pezd ma­gad az ed­dig nem meg­hó­dí­tott orkesztrális nyel­ve­zet­ben?

- Igen. Az újabb mű­vek meg­írá­sá­val ju­tok előbb­re, azo­kon ta­nu­lok leg­töb­bet. Most ezt a fel­ada­tot adom ma­gam­nak...

- A nagy­ze­ne­kar­ra a ki­sebb ap­pa­rá­tu­sok­ban va­ló gon­dol­ko­dást transz­po­ná­lod - for­má­lás, il­let­ve hang­sze­re­lés te­rén -, vagy ép­pen a ze­ne­kar tömb­sze­rű­sé­gét és gran­di­o­zi­tá­sát ak­ná­zod ki?

- Pró­bá­lom nem a ka­ma­ra­együt­te­sen meg­szo­kott gon­dol­ko­dás­mó­do­mat át­ül­tet­ni a szim­fo­ni­kus­ra, ha­nem a ze­ne­kart mint nagy­sza­bá­sú lényt ki­is­mer­ni és meg­moz­gat­ni. El­ső­sor­ban hang­sze­re­lé­si szem­pont­ból. De a leg­újabb da­ra­bom­ban sze­re­pet ka­pott a vé­let­len is, ami új­don­ság a kom­po­ná­lá­som­ban. A mű­ben két na­gyobb ter­je­del­mű aleatorikus for­ma­rész is van, ame­lyek­ben szó­lisztikusan ke­ze­lem a hang­sze­re­ket. Van, ahol har­minc szó­lam­ra bon­tom az együt­test, de akad, ahol an­­nyi­fé­lét ját­sza­nak, ahá­nyan van­nak - ha nyolc­va­nan, ak­kor nyolc­va­nat.

- Men­­nyi­re irá­nyí­tott ez az aleatória?

- Hang­zás­ban na­gyon, azt gon­do­san meg­írom. Az idő­vel ját­szom, azt te­szem ru­gal­mas­sá ve­le. Ez­ál­tal, per­sze, elő­re nem lát­ha­tó vál­to­za­tok áll­nak elő har­mó­ni­á­ban is.

- Mi­u­tán elő­ző ze­ne­ka­ri da­ra­bod, az Ős­­szel nem szó­lalt meg, nem kér­dez­he­tem, hogy le­von­tál-e be­lő­le va­la­mi­lyen ta­nul­sá­got, de hogy lá­tod, van kap­cso­lat a ket­tő kö­zött, vagy egé­szen má­sok?

- Egé­szen má­sok. Va­la­mit biz­to­san ta­nul­tam az elő­ző­ből, de ze­ne­ka­ri da­rab­nál iga­zán a meg­szó­la­lás­ból le­het kö­vet­kez­te­tést le­von­ni. Egy tri­ót vagy akár kvin­tet­tet in­kább el tu­dok kép­zel­ni, mint egy szim­fo­ni­kus fel­ra­kás hang­zó ered­mé­nyét. Ezért is örü­lök, hogy az El­rej­tett em­lék ok­tó­ber 9-én el is hang­zik a Kecs­ke­mé­ti Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kar elő­adá­sá­ban, amely pe­dig a be­mu­ta­tás­ra pá­lyá­zott si­ker­rel. Kü­lön jó ér­zés szá­mom­ra, hogy azon az Olasz Intézet-beli hang­ver­se­nyen Jós­ka nagy­bá­tyám egyik mű­ve is sze­re­pel.

- Mi­lyen em­lé­ket rej­tesz el?

- A cí­me­im in­kább ne­kem je­len­te­nek va­la­mit, több­nyi­re nem tar­tom fon­tos­nak, hogy a hall­ga­tót be­avas­sam a tar­tal­muk­ba. Az ős­szelt pél­dá­ul Ga­lya­te­tőn kezd­tem ír­ni, ahol az éj­sza­ka kö­ze­pén szar­vas­bő­gés­re let­tem fi­gyel­mes. Ki­men­tem az al­ko­tó­ház előt­ti rét­re és meg­igéz­ve hall­gat­tam, majd ezt pró­bál­tam a da­rab ele­jé­be „be­le­hang­sze­rel­ni", amely vol­ta­képp a ter­mé­sze­tet ké­pe­zi le. Az El­rej­tett em­lék bo­nyo­lul­tabb, több sí­kon mo­zog. Liszt Fe­renc élet­mű­ve előt­ti tisz­tel­gés­nek szá­nom, s ve­le kap­cso­lat­ban rej­tet­tem el - nem ze­nei idé­zet­sze­rű - uta­lá­so­kat, me­lye­ket a hall­ga­tó­nak nem kell fel­fe­dez­nie.

- Ha va­la­ki ró­lad kér­dez­ne en­gem, elég so­ká­ra jut­na eszem­be, hogy té­ged Liszt ins­pi­rál.

- Jól lá­tod. Min­dig is tisz­tel­tem Lisz­tet, de igen ne­he­zen kö­ze­lí­tet­tem hoz­zá. Volt, ami­kor eről­tet­tem ma­gam eb­ben a kö­ze­le­dés­ben. A ké­sői zon­go­ra­mű­ve­i­nek mély­sé­ge hat rám nagy fel­fe­de­zés­ként. Richard Strauss is né­mi­képp ilyen szá­mom­ra: gya­kor­ta ide­gen, de ha a Négy utol­só éne­ket hall­ga­tom, ele­ven a kap­cso­lat.

- Ak­kor hát nem kell át­raj­zol­nom ma­gam­ban a ró­lad al­ko­tott ké­pet: nem a csil­lo­gó Liszt­tel ér­zel ro­kon­sá­got, ha­nem a 20. szá­za­dot elő­re­ve­tí­tő­vel. Úgy ta­pasz­ta­lod hogy a 19. szá­zad nagy újí­tó­ja még a 21. szá­zad­nak is ak­tu­á­li­sat mond?

- Min­den­kép­pen. Lát­juk, hogy a 20-21. szá­zad ze­ne­szer­ző­je mi­lyen ér­dek­lő­dést mu­tat a re­ne­szánsz iránt. Ne­kem itt az a re­ve­lá­ció, hogy a 19. szá­zad is tud va­la­mi fris­set kö­zöl­ni.

- Már is­mer­jük, ho­va ve­zet­tek el Liszt újí­tá­sai: Bar­tók­hoz, a tizenkétfokúsághoz. És te mer­re me­hetsz még to­vább?

- Más irány­ba tu­dok in­dul­ni ugyan­ar­ról a kez­dő­pont­ról.

- 2. vo­nós­né­gye­sed is be­mu­ta­tás­ra vár. Aki már nem elő­ször for­dul a kü­lö­nö­sen igé­nyes mű­faj­hoz, an­nak ko­moly kö­ze le­het hoz­zá.

- Két kvar­tet­tem kö­zött 17 év telt el. Re­mé­lem, az újab­bal együtt az el­ső is meg­szó­lal majd, az­zal vet­tek föl a Ze­ne­aka­dé­mi­á­ra. Ke­vés vál­lalt di­ák­ko­ri da­ra­bom egyi­ke, de át­ír­ni nem aka­rom, mert az óha­tat­la­nul mai gon­dol­ko­dá­so­mat ve­tí­te­né rá.