Klaus Rudolp felvétele

- Leg­utób­bi be­szél­ge­té­sünk­ben is szó esett ar­ról a na­gyon ra­ci­o­ná­lis, szin­te mér­nö­ki mun­ka­mód­szer­ről és terv­sze­rű idő­be­osz­tás­ról, amely ze­ne­szer­zői és elő­adói mun­ká­ját egy­aránt jel­lem­zi. Ez ju­tott az eszem­be most is, ami­kor meg­be­szél­tük ezt  a már­ci­us vé­gi találkozást. Nem volt kön­­nyű idő­pon­tot egyez­tet­ni, mert egyik el­fog­lalt­sá­ga szin­te üres­já­rat nél­kül kö­ve­ti a má­si­kat. Ké­rem, avas­son be, hogy zaj­lot­tak az el­múlt he­tek-hó­na­pok?

- Az utób­bi na­po­kat Pá­rizs­ban töl­töt­tem. A Louvre négy­száz sze­mé­lyes ve­tí­tő­ter­mé­ben Az ope­ra és a modernitás Pelléastól nap­ja­in­kig cím­mel ope­ra­szer­zők tar­tot­tak film­ve­tí­tés­sel egy­be­kö­tött elő­adást sa­ját ope­rá­ik­ról és két 20. szá­za­di „klas­­szi­kus" ope­rá­ról. A mai szer­­zők név­so­ra a nyu­ga­ti ope­ra­há­zak­ban jól is­mert: Thomas Ad`es, Georges Aper­ghis, Philippe Boesmans, Pas­cal Du­sa­pin, Philippe Ma­noury, Kaija Saaria­ho, va­la­mint én.

- Lá­tom a mű­sor­ban, hogy ön a Há­rom nő­vért, A Makropoulos-ügyet és a Kék­sza­káll­út vá­lasz­tot­ta. A sa­ját mű nem igé­nyel ma­gya­rá­za­tot, a má­sik ket­tő­ről tu­dom, hogy ve­zé­nyel­te őket. Ezen túl­me­nő­en van-e kö­zöt­tük olyan te­ma­ti­kus vagy sti­lá­ris kap­cso­ló­dá­si pont, amely in­do­kol­ja a vá­lasz­tást?

- A meg­hí­vást a Há­rom nő­vér­nek kö­szön­he­tem, a má­sik ket­tőt pe­dig azért vá­lasz­tot­tam, mert sze­re­tem, és az ope­ra­árok­ból is­me­rem. Csak Pá­rizs­ban vet­tem ész­re, hogy ez a há­rom ope­ra men­­nyi­re egy kul­túr­kör­ből va­ló. Cse­hov,   ­ˇCapek és Ba­lázs Bé­la szö­veg­köny­ve a hu­sza­dik szá­zad leg­ele­jé­hez kö­tő­dik. A há­rom­szor két­órás elő­adá­son jel­leg­ze­te­sen ke­let-eu­ró­pai hang­zás és gon­dol­ko­dás­mód je­lent meg, amit a fran­cia kö­zön­ség na­gyon sze­re­tett, új, is­me­ret­len te­rü­let­nek érez­te. Pe­dig a Há­rom nő­vért 2001-ben a Chatelet-ban is ját­szot­tuk, és en­nek a film­fel­vé­tel­ét mu­tat­tuk be a Louvre-ban.

- Egy ko­ráb­bi in­ter­jú­ban em­lí­tet­te, hogy Janá­ˇcek Mak­­ropoulos-ügyét Glyn­debourne-ban ve­zé­nyel­te. Na­gyon lel­ke­sen be­szélt a da­­rab­ról.

- Janá­ˇcek a nyu­ga­ti ope­ra­há­zak­ban rop­pant nép­­sze­rű, de ez a hul­lám csak nem­rég kez­dő­dött. A hú­szas évek­ben már kezd­ték egye­dül­ál­ló szín­­pa­di te­het­sé­gét el­is­mer­ni, vi­szont a há­bo­rú el­vág­ta a si­ker út­ját, és az utá­na in­du­ló avant­gárd nem vál­lal­ta őt előz­mény­kép­pen. Janá­ˇcek nem tar­to­zott sem­mi­lyen is­ko­lá­hoz, csak sa­ját ma­gá­hoz. Na­gyon sze­mé­lyes han­gon szól
a ze­né­je. A Makropoulos-ügy hi­he­tet­len in­ten­zi­tá­sú, el­ső hal­lás­ra ta­lán nem könnyen emészt­he­tő. Ko­ráb­bi ope­rái vi­szont im­már száz-száz­húsz éve­sek és ma már az ope­ra­iro­da­lom alap­re­per­to­ár­já­hoz tar­toz­nak. A Makropoulos-ügyet két pro­duk­ci­ó­ban is ve­zé­nyel­tem: Glyndebourne-ban és Brüsszel­ben, így az elő­adá­si pra­xis­ról is tud­tam a pá­ri­zsi kö­zön­ség­nek in­for­má­ci­ót ad­ni. A Kék­sza­kál­lú­ról pe­dig „sors­dön­tő" gyer­mek­ko­ri em­lé­ke­ket őr­zök. Ti­zen­egy éve­sen lát­tam Pes­ten a há­rom Bar­tók-egy­fel­vo­ná­sost. Még most is min­den ap­ró moz­za­nat­ra em­lék­szem az elő­adás­ból. Meg­ha­tá­roz­ta az éle­te­met. A Kék­sza­káll­út kon­cer­ten sok­szor di­ri­gál­tam, szín­pa­di elő­adás­ban To­ki­ó­ban és utol­já­ra Salz­burg­ban, 2009-ben a Bé­csi Fil­har­mo­ni­ku­sok­kal; egy CD-fel­vé­te­le­met pe­dig Grammy-díjra je­löl­ték.

Ope­ra­ter­ve­im kö­zött egyéb­ként sze­re­pel egy egy­fel­vo­ná­sos ope­ra Alessandro Baricco Vér­te­le­nül (Senza sangue) cí­mű no­vel­lá­já­ból, ame­lyet a Kék­sza­kál­lú­val egy es­tén sze­ret­nék mű­sor­ra tűz­ni. Ezt az ope­rá­mat a New York-i Fil­har­mo­ni­ku­sok ren­del­ték meg, és a Kék­sza­kál­lú­val együtt fog­ják be­mu­tat­ni kon­cer­ten 2015-ben Köln­ben, utá­na New York­ban, Pá­rizs­ban és Lon­don­ban. A szín­pa­di be­mu­ta­tó pe­dig Amsz­ter­dam­ban lesz. Ezt az ope­rát a Mezzo/Armel-Fesztivál ke­re­té­ben Sze­ge­den is be­mu­tat­ják majd Al­föl­di Ró­bert ren­de­zé­sé­ben. Ugyan­csak Pá­rizs­ban volt - köz­vet­le­nül a Louvre előt­ti két na­pon - egy ze­ne­tu­do­má­nyi kon­fe­ren­cia Grabócz Már­ta szer­ve­zé­sé­ben. Ti­zen­nyolc ze­ne­tu­dós tar­tott elő­adást két fran­cia szer­ző­ről, Fran¸cois-Bernard Mache-ról és Jean-Claude Risset-ről, va­la­mint ró­lam. Egyi­künk sem tar­to­zik sem­mi­lyen sti­lá­ris irány­zat­hoz, mind­hár­munk­ra a füg­get­len, sze­mé­lyes hang jel­lem­ző. Ami a há­rom szer­zőt ös­­sze­kö­ti, az az alap­ve­tő ér­dek­lő­dés, ame­lyik a ze­nei hang­zás ere­de­tét, gyö­ke­rét, for­rá­sát ke­re­si a ter­mé­szet­ben, vagy az elekt­ro­ni­ká­ban, és en­nek az alap­anyag­nak meg­fe­le­lő struk­tú­rák­ból hoz­zák lét­re a kom­po­zí­ci­ó­kat.

- Mit érez ilyen­kor egy élő szer­ző? Bi­zo­nyá­ra ér­de­kes, mit kezd ze­né­jé­vel a muzikológus, de le­het va­la­mi él­ve­bon­co­lás jel­le­ge is. Ön­nek mit je­lent egy-egy ilyen al­ka­lom?

- Az elő­adá­so­kat na­gyon ér­de­kes­nek ta­lál­tam. Sok min­dent csak ak­kor fe­de­zek fel a sa­ját mű­ve­im­ben, ami­kor má­sok­tól hal­lom. Ál­ta­lá­ban nyi­tott va­gyok, nin­cse­nek el­len­ér­zé­se­im. Amit mon­da­nak, el­te­szem ma­gam­nak. Ha ne­ga­tí­vu­mot hal­lok, el­gon­dol­ko­dom raj­ta. A di­csé­rő kri­ti­kák nem iz­gat­nak. Az ob­jek­tív, a ze­né­met va­la­mi­lyen kon­tex­tus­ba he­lye­ző elem­zé­se­ket tar­tom fon­tos­nak és hasz­nos­nak. Az ilyen vé­le­mé­nyek ér­de­kel­nek, fog­lal­koz­tat­nak, és ala­kí­ta­nak is.

- Pá­rizs előtt - mint me­sél­te - Ka­na­dá­ban járt, és a kor­társ ze­ne nép­sze­rű­sí­té­se szem­pont­já­ból pél­da­mu­ta­tó ren­dez­vé­nyen vett részt.

- Pá­rizs előtt Mont­re­al­ban vol­tam. Már­ci­us 15-ikén ve­zé­nyel­tem a Mont­re­a­li Szim­fo­ni­kus Ze­ne­kart, Boulez Répons cí­mű mű­vét és Stra­vinsky 1919-es Tűz­ma­dár-szvit­jét ját­szot­tuk. Kent Nagano, a ze­ne­kar ve­ze­tő kar­mes­te­re az idén Boulez-sorozatot tű­zött a ze­ne­kar éves mű­so­rá­ra. Négy kon­cer­ten hang­zot­tak el ze­ne­ka­ri mű­vei, mind­egyik es­tét más kar­mes­ter ve­zé­nyel­te. Az én kon­cer­tem volt a so­ro­zat utol­só es­té­je. Min­den­ki­nek tu­dom aján­la­ni, aki hang­ver­seny­mű­so­rok ös­­sze­ál­lí­tá­sá­val fog­lal­ko­zik: ha egy élő szer­ző­től egy sze­zo­non be­lül el­oszt­va há­rom-négy mű is hall­ha­tó, ak­kor ala­kul ki a hall­ga­tó szá­má­ra egy szé­le­sebb pa­no­rá­ma. Olyan ez, mint egy fes­tő tár­la­ta egy ga­lé­ri­á­ban.

- Ez na­gyon hasz­nos le­het, hi­szen né­hány mű­vet egy­más után meg­hall­gat­va sok­kal in­kább ké­pet le­het kap­ni egy szer­zői élet­mű­ről, mint ami­kor öt­let­sze­rű­en, egy-egy mű sze­re­pel egy-egy mai kom­po­nis­tá­tól egy évad mű­so­rán. Rá­adá­sul er­re fel le­het ké­szí­te­ni a kö­zön­sé­get. Nyil­ván az is szük­sé­ges, hogy vál­lal­ko­zó ked­vű, ér­dek­lő­dő, el­fo­gu­lat­lan és nyi­tott pub­li­kum ül­jön ott. A mont­re­a­li meg­fe­lel ezek­nek a kö­ve­tel­mé­nyek­nek?

- A mont­re­a­li kö­zön­ség na­gyon nyi­tott és fi­gyel­mes volt, kö­hö­gés nél­kül hall­gat­ta vé­gig a hang­ver­se­nye­ket. Ez a faj­ta mű­sor­szer­kesz­tés na­gyon ki­fi­ze­tő­dő, ha rend­sze­re­sen al­kal­maz­zák. Vol­ta­kép­pen min­den ze­ne­kar éle­té­ben adott a le­he­tő­ség, hogy egy évad­ban egy szer­ző­től több da­ra­bot is be­mu­tas­son. Így a kom­po­nis­ta meg­kap­ja az esélyt: az el­ső kon­cer­ten meg­hall­gat­ják, a má­so­di­kon már „oda­hall­gat­nak", a har­ma­di­kon kez­dik ér­te­ni, a ne­gye­di­ken pe­dig már ér­tik. Itt nem szó­ra­koz­ta­tás­ról, ha­nem kul­tu­rá­lis in­for­má­ci­ók köz­ve­tí­té­sé­ről van szó, ami min­den ze­ne­kar­nak alap­ve­tő fel­ada­ta. Eh­hez a té­má­hoz kap­cso­ló­dik a mont­re­a­lit meg­elő­ző, két­he­tes to­ron­­tói tar­tóz­ko­dá­som is. Tor­on­tó­ban tíz éve min­den év­ben két­he­tes kor­társ ze­nei fesz­ti­vált ren­dez­nek. Min­den fesz­ti­vál­ra meg­hív­nak egy szer­zőt, aki a kon­cer­tek fe­lét kap­ja, a má­sik fe­lét pe­dig el­oszt­ják két má­sik kom­po­nis­ta kö­zött. Ez utób­bi­ak nem ok­vet­le­nül élő szer­­zők, de fon­to­sak és te­ma­ti­ka­i­lag il­lesz­ked­nek a meg­hí­vott­hoz.

Idén én vol­tam a re­zi­dens kom­po­nis­ta. Négy da­ra­bo­mat mu­tat­tuk be, ket­ten ve­zé­nyel­tünk: a ze­ne­kar ki­tű­nő ve­ze­tő kar­na­gya, Pe­ter Oundjian és én. Tő­lem el­hang­zott a he­ge­dű­ver­se­nyem (Se­ven),  a brá­csa­ver­se­nyem (Replica), a csel­ló­ver­se­nyem (Cello Con­cer­to Gros­so) és a ZeroPoints. A má­sik két szer­ző Jörg Widmann és Claude Vivier volt. Ugyan­eb­ben az idő­szak­ban a tor­on­tói kor­társ ze­nei együt­tes há­rom má­sik da­ra­bo­mat is be­mu­tat­ta. A tor­on­tói fesz­ti­vál nagy­sze­rű­sé­ge egye­bek mel­lett ab­ban áll, hogy tíz év alatt egy nem­ze­dék­nyi ze­ne­ba­rát meg­is­mer húsz-hu­szon­öt mai szer­zőt a vi­lág min­den tá­já­ról. Kurtág György op. 34-es Üze­ne­tek cí­mű so­ro­za­tát is ve­zé­nyel­tem, amely­nek el­ső da­rab­ját Kurtág ne­kem aján­lot­ta. Ez a fesz­ti­vál nem tu­ris­ták­nak szó­ló ren­dez­vény, ha­nem a ze­ne­kar sa­ját kö­zön­sé­gé­nek szó­ló in­for­má­ci­ós fesz­ti­vál.

Fon­tos, hogy a kö­zön­ség éven­te ta­lál­ko­zik ze­ne­szer­zők­kel, lát­ja és meg­hall­gat­ja őket. Min­den da­rab előtt be­szél­ge­tést hal­la­nak, be­ve­ze­tést, rá­ve­ze­tést. Ket­tes­ben men­tünk ki a pó­di­um­ra Peter Oun­dji­annal, és min­den da­rab előtt el­mond­tuk, mit fog­nak hal­la­ni.  Itt­hon Fischer Iván szo­kott ha­son­lót csi­nál­ni, ő eb­ben na­gyon ott­ho­no­san mo­zog. Egy­szer, na­gyon ré­gen, a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar „Ma­­­dár­­kon­cert­jén" én is így is­mer­tet­tem a da­ra­bo­kat. De Stutt­gart­ban pél­dá­ul, ahol há­rom évig el­ső ven­dég­kar­mes­ter­ként mű­köd­tem, ugyan­csak min­den egyes kon­cer­tet be­ve­zet­tem. Az el­ső al­ka­lom­mal kö­rül­be­lül száz­öt­ve­nen vol­tak, a má­so­di­kon le­het­tek vagy há­rom­szá­zan, úgy­hogy a kis te­rem­ből át kel­lett men­nünk a nagy­ba, mert nem fért be a kö­zön­ség. A har­ma­dik hang­ver­seny be­ve­ze­tő­jét pe­dig már hat­szá­zan hall­gat­ták meg. Ilyen so­kat szá­mít, ha az em­ber meg­ta­lál­ja a jó for­má­kat az in­for­má­ci­ók to­vább­adá­sá­hoz: egy­re szé­le­sebb kör fog ér­dek­lőd­ni.

Az el­ső es­te meg­mu­tat­tam a kö­zön­ség­nek Ba­lázs Bé­la és Le­ni Riefenstahl 1931-es Kék fény cí­mű film­jét, utá­na rész­le­tet hall­hat­tak a Dal a Földrőlből és A ró­zsa­lo­vag­ból, ame­lyek egy­idő­sek A kék­sza­kál­lú her­ceg vá­rá­val. És utá­na jött csak a Bar­tók-mű. Ezek az ös­­sze­füg­gé­sek hoz­zá­se­gí­te­nek egy-egy mű meg­ér­té­sé­hez. Rá­ve­ze­tik az em­be­re­ket a meg­szó­la­ló ze­nék­re. Ha szo­kat­lan hang­szer is sze­re­pel, azt kü­lön be­mu­ta­tom. Az em­lí­tett Kurtág-darabban pél­dá­ul meg­szó­lal egy tom­pí­tó­pe­dál­lal el­lá­tott pi­a­ní­nó is. Olyan, mint ami­lyet ré­geb­ben az al­bér­le­tek­ben hasz­nál­tak. A ze­ne­kar­ral meg­mu­tat­tuk en­nek a hang­szer­nek a hang­ját, és el­ma­gya­ráz­tam hasz­ná­la­tá­nak cél­ját is: en­nek a tom­pí­tott pi­a­ní­nó­nak a hang­ja Kurtágnál olyan fe­szült­sé­get tud te­rem­te­ni, mint a rob­ba­nás előt­ti csend. A kö­zön­ség en­nek az in­for­má­ci­ó­nak a bir­to­ká­ban azon­nal ve­szi a la­pot, és más­képp fi­gyel.

- Bécs­ben most bú­csú­zott: az idén le­járt a szer­ző­dé­se a Rá­di­ó­ze­ne­kar­nál.

- Há­rom évig vol­tam az el­ső ven­dég­kar­mes­ter­ük. Az együtt­mű­kö­dést Schönberg-esttel zár­tuk. Az op. 16-os Öt ze­ne­ka­ri da­ra­bot és a He­ge­dű­ver­senyt mu­tat­tuk be Hilary Hahn szó­ló­já­val, majd Brahms g-moll kvar­tett­jé­nek Schönberg-féle hang­sze­re­lé­sét.

- A rá­di­ó­ze­ne­kar­ok az­előtt sok új ze­nét ját­szot­tak, ez volt az egyik leg­fon­to­sabb fel­ada­tuk és spe­ci­a­li­tá­suk. Nyil­ván ön is fő­leg mai ze­nét ve­zé­nyelt Bécs­ben.

- Brittenig és Ko­dá­lyig vis­­sza­me­nő­en hu­sza­dik szá­za­di és mai ze­nét. Rend­sze­re­sen meg­je­len­tünk a gra­zi Musikprotokoll fesz­ti­vá­lon és a Wi­en Mo­dern ren­dez­vé­nye­in.

- Egy­szer ott ül­tem egy ve­ze­tő ma­gyar ze­ne­kar pró­bá­ján, ame­lyen kor­társ mű­ve­ket ját­szot­tak. A mu­zsi­ku­sok szin­te sze­mé­lyes sér­tés­nek vet­tek min­den han­got. Olyan is lett az­tán a kon­cert. Ezt csak azért me­sé­lem, mert a Wi­en Mo­dern ke­re­te­in be­lül az idei évad­ban a Bé­csi Fil­har­mo­ni­kus Ze­ne­kart is ve­zé­nyel­te, amely­nek nem min­den­na­pi ke­nye­re az új ze­ne. Hogy áll ne­kik a kor­társ ze­ne?

- Le­ül­tek, és el­ját­szot­ták, ami a kot­tá­ban áll. Egy zok­sza­vuk sem volt. Tud­ják, hogy pro­fi mu­zsi­kus nem aka­dé­kos­ko­dik, ha­nem meg­old­ja a fel­ada­tot. Pro­fes­­szi­o­ná­lis tes­tü­let nem en­ged­he­ti meg ma­gá­nak azt, amit az előbb me­sélt. A Bé­csi Fil­har­mo­ni­ku­sok­nál min­den hang­nak meg­van a ma­ga kont­roll­ja a ze­ne­ka­ron be­lül, és erő­sen mű­kö­dik az ön­kont­roll. Egy nyolc­van­ta­gú ze­ne­kar nem nyolc­van tag, ha­nem egy ze­ne­kar. És ezt egy jó ze­ne­kar tud­ja is ma­gá­ról. A ze­ne­szer­ző és a kar­mes­ter egy­sé­ges egész­ként ke­zel egy ze­ne­kart. Egy ze­nész egynyolcvanad ré­sze a ze­ne­kar­nak. A leg­szebb pél­da er­re a Cleve­landi Ze­ne­kar, ame­lyet né­hány éve ve­zé­nyel­tem. Rá­juk ez fo­ko­zot­tan áll. Hi­he­tet­le­nül fi­gyel­nek egy­más­ra, a hang­ra, a ze­né­re. A kar­mes­ter szin­te nem is ve­zé­nyel, ha­nem együtt hall­gat­ja ve­lük a ze­nét. Egé­szen kü­lö­nös vi­szo­nyuk van a hang­zó anyag­hoz. Et­től az­tán min­dig egy pi­cit hal­kab­ban ját­sza­nak, min­den­ki hall min­dent és va­la­hogy egé­szen más, egé­szen sa­já­tos hang­kö­zegük ala­kult ki. Na­gyon sze­ret­tem ve­lük dol­goz­ni.

- Fur­csák és meg­fog­ha­tat­la­nok ezek a sa­já­tos vo­ná­sok, ame­lyek egy-egy ze­ne­kar egyé­ni­sé­gét ad­ják. Ma már nem­igen ta­lál­ni olyan kar­mes­tert, mint pél­dá­ul Széll volt Clevelandben, aki év­ti­ze­de­ket tölt el egy ze­ne­kar­nál, és for­mál­ja an­nak hang­zá­sát. A mu­zsi­kus-után­pót­lás is nem­zet­kö­zi. Ho­gyan őr­ződ­nek meg még­is ezek az egyé­ni szí­nek?

- Clevelandben a ze­ne­kar na­gyon tu­da­to­san őr­zi a Széll-tra­dí­ci­ót. És eb­ben a mos­ta­ni ve­ze­tő kar­nagy, Franz Welser-Möst tel­je­sen part­ne­rük.

- Tér­jünk vis­­sza a Bé­csi Fil­har­mo­ni­ku­sok­ra és a kor­társ ze­né­re.

- Most dol­goz­tam má­sod­szor ez­zel a nagy­sze­rű ze­ne­kar­ral. Elő­ször 2009-ben di­ri­gál­tam őket, Salz­burg­ban ját­szot­tunk Bar­tók-mű­ve­ket. Most, a Wi­en Mo­der­nen Bar­tó­kot ad­tunk elő, és Cerha Ütős­versenyét. Ezt a da­ra­bot elő­ző­leg egy ma­ti­nén ezer gim­na­zis­ta előtt is elő­ad­tuk, ami iga­zán pél­dás kez­de­mé­nye­zés. A da­rab hang­fel­vé­tel­ét és a hoz­zá kap­cso­ló­dó in­for­má­ci­ós anya­got fél év­vel ko­ráb­ban ki­küld­ték az is­ko­lák­nak, il­let­ve ös­­sze­gyűj­töt­ték az in­for­má­ci­ók to­váb­bí­tá­sá­ra vál­lal­ko­zó ta­ná­ro­kat. A di­á­kok­nak te­hát volt al­kal­muk meg­is­mer­ked­ni a da­rab­bal, föl­ír­ták a kér­dé­se­i­ket és a be­­nyo­má­sa­i­kat, ame­lye­ket a ma­ti­nét mo­de­rá­ló két lány és egy fiú is­mer­te­tett a pó­di­u­mon ülő ze­ne­kar­ral és ve­lem, a kar­mes­ter­rel. A fia­­ta­lok így élő­ben is ta­lál­koz­hat­tak a fel­vé­tel­ről már hal­lott mű­vel.

Ha­son­lót ko­ráb­ban is csi­nál­tunk már, pél­dá­ul a Há­rom nő­vér lyo­ni be­mu­ta­tó­ja előtt. Ak­kor is hat-nyolc hó­nap­pal ko­ráb­ban kezd­tük. An­nak ide­jén ta­lál­koz­tam egy iro­da­lom- és egy ze­ne­ta­nár­ral, vé­gig­be­szél­tük az ope­ra iro­dal­mi és ze­nei vo­nat­ko­zá­sa­it. Ők ve­zet­ték azt a ta­nár­cso­por­tot, amely az ope­rám meg­hall­ga­tá­sá­ra ké­szí­tet­te fel a fi­a­ta­lo­kat. Ez a le­he­tő leg­fon­to­sabb, amit a jö­vő kö­zön­sé­gé­nek ne­ve­lé­sé­ért meg­te­he­tünk. Saj­nos Ma­gyar­or­szá­gon nincs di­vat­ja. Egyéb­ként több­ször is el­hang­zott most kö­zöt­tünk a kor­társ ze­ne és a kor­társ fesz­ti­vál ki­fe­je­zés. A kö­zel­múlt­ban itt járt ná­lam a do­nau­e­schingeni fesz­ti­vál igaz­ga­tó­ja, aki­vel er­ről is be­szél­get­tünk. Tő­le tu­dom, egy kon­fe­ren­ci­án meg­egyez­tek ab­ban, hogy el­hagy­ják a ze­ne elől a kor­társ, a mo­dern és az avant­gárd jel­zőt. Ugyan­ezt hal­lot­tam egy bé­csi kon­fe­ren­ci­án is. Ez jó, mert úgy tű­nik, ele­gük van a get­tó­ból. Csak ze­ne lé­te­zik: a múl­té, a je­le­né és a jö­vőé. He­lyük­re kel­le­ne ke­rül­ni­ük az ará­nyok­nak, kü­lö­nö­sen Ma­gyar­or­szá­gon, hi­szen itt tény­leg ele­nyé­sző­en ke­vés a mai mű a hang­ver­se­nyek mű­so­rán.

- Ezt nyil­ván a ré­geb­bi és a friss da­ra­bok ügyes ve­gyí­té­sé­vel le­het el­ér­ni. A kor­társ ze­nei „get­tó" fa­lát így le­het le­bon­ta­ni.

- Igen, ilyen hang­ver­seny­prog­ram volt pél­dá­ul az, ame­lyet Zü­rich­ben, a Tonhalle Ze­ne­kar­ral ját­szot­tunk. Liszt Me­fisz­tó-ke­rin­gő­je után Perényi Mik­lós el­ját­szot­ta a csel­ló­ver­se­nye­met (Cello Con­cer­to Gros­so), és Bar­tók Con­cer­tó­já­val fe­jez­tük be a kon­cer­tet. Ezt a mű­sort há­rom es­tén ját­szot­tuk telt ház előtt, ami egy­ér­tel­mű­en jel­zi, hogy a kö­zön­ség nyi­tot­tab­bá vált.

- A mai ze­ne irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­get va­ló­ban sok­fe­lé ta­pasz­tal­ni. A Ber­li­ni Fil­har­mo­ni­ku­sok­nál rég­óta mű­kö­dik a kor­társ ze­nei pro­fi­lú Scharoun En­semble, és ezt a pél­dát sok­fe­lé kö­ve­tik. Ná­lunk a nagy szim­fo­ni­kus ze­ne­kar­ok kö­zül a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar és a Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­kus Ze­ne­kar is egy­re in­kább el­kö­te­le­zett­je a mai ze­né­nek. Mint­ha mos­ta­ná­ban ná­lunk is ér­zé­kel­he­tő vol­na a vál­to­zás.

- Igen, en­nek az el­múlt év­ti­zed­ben a ze­ne­ka­ri já­ték egé­szé­ben tör­tént ug­rás­sze­rű szín­vo­nal­be­li ja­vu­lás az egyik oka. Ma már szó­lis­ta­fel­ada­tok­ra is gyak­ran fel le­het kér­ni ze­ne­ka­ri ta­go­kat.

- Ez a ze­nész-túl­kép­zés­nek kö­szön­he­tő? Az el­he­lyez­ke­dé­si le­he­tő­sé­gek be­szű­kü­lé­se mi­at­ti ag­go­da­lom­nak? Min­den­ki­nek fel kell köt­nie a ga­tyá­ját, ha jó ze­ne­kar­ban akar ját­sza­ni?

- Biz­to­san ez is sze­re­pet ját­szik ben­ne. De a csúcs­ze­ne­kar­ok olyan el­ké­pesz­tő tem­pót dik­tál­nak, ami­vel lé­pést kell tar­ta­ni egy olyan vi­lág­ban, ami­kor a fi­nan­szí­ro­zás kö­rül ál­lan­dó­ak a gon­dok, és sok együt­tes­nek ál­lan­dó­an bi­zo­nyí­ta­nia kell ah­hoz, hogy ne szün­tes­sék meg. Ki­ala­kult egy ma­gas szín­vo­nal, ami kö­te­lez.

- A Mu­zsi­ka ol­va­sói em­lé­ke­im sze­rint utol­já­ra Az ör­dög tra­gé­di­á­ja mün­che­ni be­mu­ta­tó­já­ról ol­vas­hat­tak. Egy nagy szé­ria leg­utób­bi da­rab­ja volt - a ze­nés szín­ház fő­sze­re­pet ka­pott az élet­mű­vé­ben.

- Ed­dig hét ope­rát és két ka­ma­ra­ope­rát (Ha­ra­ki­ri, Radames) kom­po­nál­tam. A ka­ma­ra­ope­rák 1973-ban és 1975-ben ké­szül­tek, az el­ső egész es­tés ope­ra, a Há­rom nő­vér be­mu­ta­tó­ja 1998-ban volt Lyon­ban. A be­mu­ta­tó óta száz­húsz elő­adást tar­tot­tak, a kö­vet­ke­ző Zü­rich­ben lesz 2013-ban. Az An­gya­lok Ame­ri­ká­ban 2012-ben Wroc­/lawban, 2013-ban Los An­ge­les­ben ke­rül szín­re fé­lig szce­ní­ro­zott, kon­cert­sze­rű elő­adás­ban. Az ör­dög tra­gé­di­á­já­nak szö­veg­könyv­ét ta­valy át­ír­tam, a hang­súlyt az ör­dög he­lyett Ádám el­ső fe­le­sé­gé­re, Lilithre he­lyez­tem, ez lesz az új ope­ra cí­me is, 2013-ban mu­tat­ják be a Wi­en Mo­dern ke­re­té­ben.

- Mi­lyen ope­ra­ter­vei van­nak a kö­vet­ke­ző évek­re?

- Schimmelpfennig Golden Dra­gon cí­mű da­rab­já­ból írok ope­rát, amely­nek 2014-ben lesz a pre­mi­er­je Frank­furt­ban. (Ma­gát a szín­da­ra­bot Bu­da­pes­ten, a Ka­to­na Jó­zsef Szín­ház­ban is le­het lát­ni). Ez az Ensemble Mo­dern „uta­zó ope­rá­ja" lesz ti­zen­hat ze­nés­­szel és öt éne­kes­sel. Úgy ter­vez­zük, hogy két-há­rom évig tur­néz­hat majd ve­le a tár­su­lat. 2016-ra új ope­rát írok a köl­ni ope­ra­ház­nak, Juan Rulfo Pedro Páramo cí­mű no­vel­lá­ja alap­ján. Ez egy­elő­re az utol­só ope­ra­ter­vem, de van még egy ora­tó­ri­um, ame­lyet szin­tén 2016-ra a Bé­csi Fil­har­mo­ni­ku­sok szá­má­ra ter­ve­zek, Es­ter­házy Pé­ter szö­ve­gé­re. Ő már meg­ír­ta, én még nem.

- Egyéb mű­faj­ok­ban mit ír most?

- 2013 ja­nu­ár­já­ban lesz a be­mu­ta­tó­ja a Midori szá­má­ra ké­szü­lő He­ge­dű­ver­se­nyem­nek, az­tán Monte Carlóban Maazel ve­zény­li majd az Ütősversenyemet, és még az idén is lesz egy be­mu­ta­tóm: a Baszk Ál­la­mi Ze­ne­kar év­for­du­ló­já­ra ír­tam egy ju­bi­le­u­mi da­ra­bot.

- Ko­ráb­ban be­szél­tünk az Eöt­vös In­té­zet­ről és a ta­ní­tás­ról is. Ez­zel kap­cso­lat­ban mi­lyen ter­vei van­nak?

- Idén no­vem­ber­re el­ké­szül a Bu­da­pest Music Cen­ter épü­le­te, amely­ben nagy­sze­rű kör­nye­ze­tet, ki­vé­te­les le­he­tő­sé­get ka­punk a nyil­vá­nos­ság­hoz. A ta­ní­tást kur­zu­sok for­má­já­ban fo­gom foly­tat­ni. Az idén Luzernben Ives Ne­gye­dik szim­fó­ni­á­ját ta­ní­tom, jö­vő­re pe­dig Szom­­bat­he­lyen a Bar­tók Sze­mi­ná­ri­u­mon ta­ní­tok is­mét. Az Eöt­­vös In­té­zet­ben olyan ze­ne­szer­ző-pro­jek­tet sze­ret­nék lét­re­hoz­ni, amely­ben Mro.zek Nyílt ten­ge­ren cí­mű da­rab­já­ból ír­nak ka­ma­ra­ope­rát a részt­­ve­vők. A tör­té­net­ben há­rom fér­fi ver­gő­dik a nyílt ten­ge­ren, el­fo­gyott az éle­lem, és mind­hár­man el­mond­ják, mi­ért ne őt egye meg a má­sik ket­tő. Ki­lenc szer­zőt fo­gok ki­vá­lasz­ta­ni, kö­zü­lük ma­rad majd az a hat, aki vé­gül meg­ír­ja a ka­ma­ra­ope­rát, amely­ben há­rom hang­sze­res ze­nész és há­rom éne­kes mű­kö­dik köz­re. A tör­té­net két­szer hang­zik el, min­den sze­re­pet más szer­ző ír, én pe­dig af­fé­le ko­or­di­ná­to­ri sze­re­pet töl­tök be, ami­kor a há­rom-há­rom szer­ző ál­tal írott szó­la­mo­kat ös­­sze­kö­töm és egy­más­hoz iga­zí­tom.

- Me­lyik az a te­vé­keny­sé­gi kör, ame­lyet az Eöt­vös In­té­zet ma­gyar­or­szá­gi ter­veiben a leg­fon­to­sabb­nak tart?

- A leg­fon­to­sabb itt­ho­ni fel­ada­to­mat az is­me­ret­ter­jesz­tés­ben, azok­nak az in­for­má­ci­ók­nak a köz­ve­tí­té­sé­ben lá­tom, ame­lyek nin­cse­nek je­len a ma­gyar ze­nei élet­ben. Kü­lö­nös mó­don Ma­gyar­or­szá­gon az ös­­szes mű­vé­sze­ti ág­ban lé­te­zik egy­faj­ta nap­ra­kész ori­en­tált­ság, csak a ze­né­ben nem. Itt mint­ha min­den „le len­ne ár­nyé­kol­va", ami a nagy­vi­lág­ban a ze­né­ben tör­té­nik. A hely­zet szin­te ros­­szabb, mint az öt­ve­nes-hat­va­nas évek­ben. Ak­kor leg­alább tud­tuk, mit nem ját­sza­nak. De ott volt Le­hel György és Mi­hály And­rás, és meg­is­mer­te­tett min­ket a hi­ány­zó mű­vek­kel. Eb­ben a mos­ta­ni hely­zet­ben vi­szont az igény tom­pul el, ho­lott a mi fel­ada­tunk nem az, hogy a kö­zön­ség igé­nye­it ki­elé­gít­sük, ha­nem az, hogy a kö­zön­ség igé­nye­it meg­te­remt­sük. Er­ről szól a Schil­ler: energische Schönheit cí­mű mű­vem is. A ma­gyar­or­szá­gi ál­ta­lá­nos ze­nei íz­lés (az épí­té­szet­hez ha­son­ló­an) meg­állt kö­rül­be­lül azon a fo­kon, mint ami­lyen az 1900-as Mil­len­ni­um ko­rá­ban volt. A leg­fris­sebb épí­té­sze­ti att­rak­ció a Ha­lász­­bás­tya és a Hő­­­sök te­re, er­re jön­nek a tu­ris­ták, mert en­nél mo­der­­nebb szim­bo­li­kus épít­mény az­óta sem szü­le­tett. A kon­­cert­mű­so­rok is min­dig olya­nok, mint­ha a tu­ris­ták­nak szer­vez­nék. A Bu­da­pest Music Cen­ter­ben meg­pró­bál­juk meg­te­rem­te­ni an­nak le­­­he­tő­sé­gét, hogy a ze­ne (mint mű­vé­sze­ti ág) iránt ér­dek­lő­dők is lé­pést tart­has­sa­nak a vi­lág­gal, tu­laj­don­kép­pen sa­ját ma­guk­kal.

Sisi Burn felvételei