Múlik az idő

Massenet:Mannon - Verdi : Traviata Két élő internetes közvetítés a New York-i Metropolitan Operából

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2012 június

2012. áp­ri­lis 7.

Metropolitan Ope­ra, New York

Massenet

Manon

 

Manon                           An­na Netrebko

des Grieux lo­vag           Piotr Becza/la

Lescaut                          Paulo Szot

des Grieux gróf             David Pittsinger

Kar­mes­ter                     Fabio Luisi

Dísz­let                           Chantal Thomas

Jel­mez                           Laurent Pelly

Vi­lá­gí­tás                        Jo¨el Adam

Ko­re­og­rá­fus                  Lionel Hoche

Dra­ma­turg                     Agathe Mélinand

Rendező                        Laurent Pelly

 

2012. áp­ri­lis 14.

Metropolitan Ope­ra, New York

Ver­di: Traviata

Vi­o­let­ta                      Natalie Dessay

Alfredo Germont       Matthew Polenzani

  

Ami a jelen kort illeti, volt mit komolyan   összevetni a Met-évad utolsó két közve­títésében. Ha nem is a messze jövendővel, de az intő közelmúlttal.

A két szop­rán sztár - Natalie Dessay és An­na Netrebko - egy ide­je ri­va­li­zál egy­más­sal és ön­ma­gá­val Manon és Vi­o­let­ta sze­re­pé­ben.

Manont Netrebko ko­ráb­ban két di­a­dal­mas pro­duk­ci­ó­ban éne­kel­te, az egyik­ben Rolando Villazónnal, a má­sik­ban Roberto Alagnával, a ber­li­ni, il­let­ve a bé­csi Staats­oper­ben. Az előbbit Vincent Paterson ren­dez­te (ere­de­ti­leg a Los An­ge­les-i Ope­rá­ban), az utób­bit Andrei ¸Serban. Villazón Des­say Manonjának is a part­ne­re volt, egy nem ke­vés­bé szen­zá­ci­ós előadásban, ame­lyet David McVicar ál­lí­tott szín­pad­ra a bar­ce­lo­nai Gran Teatre del Liceuban.

Vi­o­let­tá­nak Netrebko ha nem is a vi­lág­ra­szó­ló ki­ug­rást kö­szön­het­te, mert az ko­rább­ra, a Don Giovanni Don­na An­ná­já­hoz köthető (mindkettőnek a Salz­bur­gi Ün­ne­pi Já­té­kok volt a hely­szí­ne), de a vi­lág­hisz­té­ri­át min­den­képp. A Ver­di-ope­rá­ban is Vil­la­zón­nal lé­pett föl. Ket­te­jü­ket álompárként aposzt­ro­fál­ta és kap­ta szárny­ra az egye­dül a száz év­vel ko­ráb­bi­hoz ha­son­lít­ha­tó ope­rai celebkultusz. Willy Decker el­hí­re­sült salz­bur­gi ren­de­zé­sét vet­te át a Metropolitan a ta­va­lyi sze­zon­ban, és kí­nál­ta most föl a Vi­o­let­tát ezen a szín­pa­don először éneklő Dessay szá­mára.

Egyik vál­lal­ko­zás sem volt ri­zi­kó­men­tes, mindkettőben mű­kö­dött a ket­tős koc­ká­zat el­ve.

Anna Netrebko

Netrebkónak Dessay Manonján kí­vül ma a sa­ját­ja­i­val is meg kell küz­de­nie: az­zal a gyö­­­nyö­rű, kar­csú, neg­li­zsé­re vetkőztetett fi­a­tal nővel, aki fri­vol csitriből el­ké­nyez­te­tett szép­­ség­gé, szen­ve­dé­lyes szeretővé és meg­ta­po­sott ál­do­zat­tá vá­lik. A rom­lás vi­rá­gá­val szem­ben Dessay Manonja a bűnhődés és a gyöt­rel­mek heroinája volt. A fel­vé­te­lek ide­jén, 2007 tá­ján mind­két énekesnő vo­ká­lis pom­pá­já­ban mu­tat­ko­zott, Netrebkót 2010-ben élőben is lát­tam Manonként Bécs­­ben, ak­kor­ra kis­sé már telt­kar­csú lett, de tö­ké­le­tes il­lú­zi­ót kel­tett.

Dessay mos­ta­ni Vi­o­let­ta-koc­ká­za­tát meg­ter­hel­te, hogy ugyan­ab­ban a ren­de­zés­ben kel­lett helyt­áll­nia, amely 2005-ben meg­ren­­get­te a vi­lá­got, és az­óta le­gen­dá­vá vált. Le­het ezt a Traviata-felfogást vi­tat­ni, a leg­hi­te­le­sebb kri­ti­ku­sok is meg­tet­ték, de aki sze­mé­lye­sen szem- és fül­ta­nú­ja volt Salz­burg­ban - más ne­vé­ben nem nyi­lat­koz­ha­tom, csak a sa­já­to­mé­ban -, az nem tud­ta ki­von­ni ma­gát a ha­tá­sa alól. A ma­gya­rá­zat, ami­lyen egy­sze­rű, olyan vul­gá­ris. Hogy ope­ra­éne­ke­sek úgy néz­ze­nek ki, úgy éne­kel­je­nek, és olyan szív­szag­ga­tó drá­mát pro­du­kál­ja­nak - a drá­ma szót skru­pu­lus nél­kül he­lyet­te­sít­het­jük a giccs szó­val -, mint ak­kor Net­reb­ko és Villazón, az rit­ka­ság a mű­faj új­ko­ri tör­té­ne­té­ben.

Van te­hát két ope­rai dí­vánk, akik­nek ha nem is meg­ha­lad­ni­uk, de leg­alább meg­kö­ze­lí­te­ni­ük kel­le­ne ré­szint ri­vá­li­su­kat, ré­szint nem is olyan ré­gi, há­rom-öt év­vel ez­előt­ti ön­ma­gu­kat. És van két, egy­más­ra ha­ja­zó sze­rep, két té­vedt nő, hol dús­kál­va, hol ki­­foszt­va, hol kur­ti­zán­ként tün­dö­köl­ve, hol élet­mód­já­ért ve­ze­kel­ve, hol ra­gyo­gó fény­ben, hol a ha­lál kü­szö­bén.

Kell en­nél ins­pi­rá­lóbb tét?

A z időközben göm­böly­ded­dé vált Net­rebko már nem az a femme fatale Manon, aki volt, kis­sé kívülről és iro­ni­ku­san te­kint a sze­rep­re, ami mar­káns já­ték­in­tel­li­gen­ci­á­ra vall, és mel­les­leg jól áll ne­ki. Az I. fel­vo­nás­ban el­tûnt belőle a fa­lu­si kis­lány na­i­vi­tá­sa mö­gött lap­pan­gó ka­cér­ság, amely csak ar­ra vár, hogy jöj­jön va­la­ki, és éb­res­­sze föl ben­ne a nagy­vi­lá­gi nőt. (Eszem­be jut Jean-Pierre Ponnelle, aki egy­szer Zerlinát jel­le­mez­te úgy, hogy min­den­nap le­si a te­le­font a ho­lly­woo­di sze­rep­aján­lat­tal.) A mai Netrebko-Manon őszintén játs­­sza a na­i­vát, a hun­cut, rá­tar­ti, min­den paj­kos­ság­ra kész felnőtt ka­maszt, aki­ben nem a sze­re­lem, in­kább a ka­land­vágy lán­gol föl, és ha Des Grieux nem jön, ak­kor is tör­té­nik ve­le va­la­mi, mert nem fér a bőrébe, plá­ne nem a ko­los­tor­ba. A ze­nei hang­súly­ok­hoz iga­zí­tott moz­gás és a cso­dál­ko­zó kér­dés­sé kun­ko­rí­tott ál­na­i­vi­tás pom­pás mó­ka. („Nous vivrons `a Pa­ris", lel­ke­se­dik a fér­fi, „tous les deux?", ke­re­ke­dik el Net­­rebko sze­me.) A ref­le­xi­vi­tást erősíti a III. fel­vo­nás gavotte-jának ref­rén­je („Pro­fi­tons bien de la jeunesse... nous n'avons encor que vingt ans"), mely­ben a vingt ans-t úgy lö­ki oda, ahogy ko­ráb­ban so­ha­sem, mint aki azt mond­ja, oké, nesz­tek a húsz éve­tek, süs­sé­tek meg, akad­jon a tor­ko­to­kon! És mo­so­lyog hoz­zá, fö­lé­nye­sen.

Te­he­ti, mert vo­ká­li­san rend­ben van, bár­son­­nyal bé­lelt, dús, drá­mai erővel te­lí­tett lí­rai szop­rán­ja kar­ban van tart­va, ho­mo­ge­nei­­tá­sát min­den re­gisz­ter­ben őrzi, a felső ré­gi­ók­­ban is aka­dály­men­te­sen ka­lan­do­zik, ero­ti­kus együtt­ha­tó­ja még nőtt is. A ko­lo­ra­tú­rá­kat job­bá­ra mellőzi, ha már „ver­seny­ről" van szó, eb­ben nem akar Dessay-vel mér­­kőz­ni, aki­nek gyöngyöző fu­ta­mai, pél­dá­ul a gavotte-ban (a fel­vé­te­le­ken leg­alább­is) a lé­ha, kön­­nyed csil­lo­gás fri­vo­li­tá­sát köl­csö­nöz­­ték a ka­rak­ter­nek, de hát eb­ben sincs sem­mi, min­den­ki a (hang)ka­rak­te­re sze­rint... Dessay narcisztikusan bű­völ­te ön­ma­gát, Netrebko a fér­fi­fal­ká­nak ját­szik.

Más kér­dés, hogy job­bá­ra ma­gá­ra ma­rad, mert part­ner­nek egy ér­zé­ket­len te­nor­gé­pet ka­pott, akit an­­nyi­ra nem le­het el­csá­bí­ta­ni, hogy sze­gény Manon a St. Sulpice-jelenet­ben majd­nem ma­gá­hoz nyúl, ami­kor sa­ját - Des Grieux-re lát­ha­tó­an ha­tás­ta­lan - szen­vedélyétől alél­tan, szét­ve­tett lá­bak­kal föl­tér­del az ágy­ra, és fel­húz­za a szok­nyá­ját. (Net­reb­ko szexepiljéből a lá­ba ma­radt vi­szony­lag in­takt, ki­telt alak­ja mi­att levetkőztetni már nem le­het, a sze­rel­mi fé­szek­ben a hosz­­szú fér­fi­ing a leg­több, mi ad­ha­tó rá. Egyút­tal a leg­ke­ve­sebb is.) Piotr Becza/la ér­té­kes, ki­egyen­lí­tett, a lí­rai alap­tó­nust ko­moly len­dü­let­tel és vivőerővel sti­mu­lál­va cél­ba jut­ta­tó hang bir­to­ko­sa, de a szük­sé­ges­nél ke­ve­sebb exp­res­­szi­vi­tás­sal és kifejező erővel. A lo­vag if­jon­ti hevéről, sérülékenységéről, két­ségbeeséséről és ki­tar­tá­sá­ról ke­ve­set mond el. Mint te­nor van je­len a szín­pa­don, nem mint Des Grieux; árul­ko­dó­ak a köz­ve­tí­tés kö­ze­li­jei, me­lyek­ben egy be­szé­des és egy üres te­kin­tet néz el egy­más mel­lett. Va­gyis ha Netrebko meg­fe­szült vol­na - ön­fel­ál­do­zó kí­sér­le­tet min­den­eset­re tett rá -, ak­kor sem tud­ta vol­na meg­kö­ze­lí­te­ni azt a va­rázst, ame­lyet Villazón zsúr­fi­ús és Alagna kis­fi­ús szen­ve­dé­lye egy­kor kel­tett ben­ne, il­let­ve ko­ráb­bi, el­káp­ráz­ta­tó Manonjában.

Piotr Beczala és David Pittsinger

Fotó: Metropolitan Opera/Ken Howard

A ze­ne­ka­ri ko­lo­rit csil­log Fabio Luisi pál­cá­já­nak en­ge­del­mes­ked­ve, a Covent Garden­ból köl­csön­zött előadás mint szín­ház vi­szont in­kább szür­ké­nek mond­ha­tó. Laurent Pelly ren­de­zé­se össz­ha­tá­sá­ban nem rossz - leg­alább nem ása­tag, és he­lyen­ként szé­pen sti­li­zál -, de nél­kü­lö­zi az egy­sé­ges ví­zi­ót. Van ben­ne né­mi tá­vol­ság­tar­tó gro­teszk, az amiens-i fo­ga­dó ud­va­ra pél­dá­ul olyan, mint egy ma­kett (báb­szín­há­zi háztetők a ho­ri­zon­ton, az ab­lak­sze­rű dísz­let­nyí­lá­so­kon ki­kan­di­ká­ló kó­rus), a pá­ri­zsi man­zárd a sem­mi­be ál­lí­tott eme­le­tes vas­tra­verz, a sé­ta­tér­re szer­ződtetett ope­rai ba­lett­pat­kány­ok mű­so­rát a fér­fi­a­sí­tott ve­gyes kó­rus mint föl­ger­jedt kö­zön­ség (ahogy majd a Traviatában is) „A sza­bin nők el­rab­lá­sa" amatőr ak­ci­ó­já­val fe­je­li meg, és így to­vább, de az egész meg­ma­rad az ötletelés szint­jén. A száz év­vel kö­ze­lebb ho­zott cse­lek­mény köl­csö­nöz ugyan né­mi la­za­sá­got a pa­ró­kák me­rev­sé­ge és a rizs­­por he­lyett (igaz, aló­luk értő kéz­ben szé­­pen előlopakodhatna az enyé­szet), eh­hez ké­pest a Transylvanie szál­ló­ban le­zaj­ló ne­gye­dik, moz­gal­mas, le­tar­tóz­ta­tá­si fi­ná­lé olyan sta­ti­kus, akár a leg­kon­ven­ci­o­ná­li­sabb operaelőadásokban. Amit az sem ma­gya­ráz, hogy a rendező több­ször él a kép ki­me­re­ví­té­sé­nek esz­kö­zé­vel. Ha a pos­ta­ko­csi­ból ki­pa­kolt bőröndöket a kó­rus mint em­be­ri fu­tó­sza­lag ad­ja to­vább, ak­kor a rendezői uta­sí­tá­son kí­vül nincs az az és­­sze­rű ma­gya­­rá­zat, amely in­do­kol­ná, hogy a rendőrileg ül­dö­zöt­tek és az el­fo­ga­tá­si pa­ran­csot fo­ga­na­to­sí­tó kö­zeg - tőlük kellő tá­vol­ság­ban le­cö­ve­kelt - képviselői bé­nán vár­ják a füg­göny­hul­lást. De a be­fe­je­zés lám­pa­so­ra, hát­tér­ben a ki­kö­tő ma­kett­jé­vel po­é­ti­kus, és kellő nosz­tal­gi­á­val em­lé­kez­tet a mú­ló szép­ség­re.

A  Traviata Willy Decker-féle ren­de­zé­se az  idő mú­lá­sá­ról szól. Hogy el ne té­vesz­­szük, a szín­pad jobb ol­da­lán áll a szim­bo­li­kus óra, amely­nek mu­ta­tói oly­kor őrült vág­tá­ba kez­de­nek, Vi­o­let­ta egy al­ka­lom­mal rá­juk is ve­ti ma­gát, hogy meg­ál­lít­sa őket. Száj­­ba­rá­gó al­le­gó­ria, nem vi­tás, az ér­zé­ke­nyebb kri­ti­ku­sok jog­gal ide­gen­ked­tek tőle. A rendező még fo­koz­ta is a gic­­cset, ami - vall­juk be - nem áll tá­vol az ere­de­ti da­rab­tól: a III. fel­vo­nás­ban szereplő Grenvil dok­tort meg­tet­te transz­cen­dens fi­gu­rá­nak, a Sors, a Vég­zet jel­kép­ének, eset­leg ma­gá­nak az Is­ten­nek, aki gon­dos­ko­dó, figyelmeztető vagy szem­re­há­nyó fel­vi­gyá­zó­ként, af­fé­le me­men­to moriként vé­gig­gras­­szál­ja a cse­lek­ményt. Ezo­te­ri­kus lánc fû­zi Vi­o­let­tá­hoz: in­tőn sze­mez ve­le, atya­i­an a kar­ja­i­ba zár­ja, és a ka­mé­li­át is ő ad­ja oda ne­ki, vagy ve­szi vissza tőle. Nem a leg­mé­lyebb el­kép­ze­lés, és egy külső nézőpont rá­ve­tí­té­se a cse­lek­mény­re, de leg­alább el­kép­ze­lés, és Decker kö­vet­ke­ze­te­sen mû­köd­te­ti. Az óra nem egy­sze­­­rû­en sta­ti­kus szim­bó­lum, ha­nem egy át­fo­gó vi­zu­á­lis rend­szer ré­sze, a má­so­dik es­­tély­­je­le­net­ben kár­tya- vagy in­kább ru­lett­asztal­ként hasz­nál­ják, amely­re föl­fe­szí­tik a ko­ráb­ban amúgy is ki­gú­nyolt ál­do­za­tot (a ba­let­tet Vi­o­let­ta-pa­ró­di­á­ra ko­re­og­ra­fál­ták a szív­te­len há­zi­ak), s ez a kép vis­­sza­tér a hal­dok­ló „far­san­gi" ví­zi­ó­já­ban. A já­ték mint­ha egy föl­gyor­sí­tott vagy ös­­sze­sû­rí­tett pil­la­nat­ba, eset­leg flashbackbe akar­ta vol­na rög­zí­te­ni „az el­té­ve­lye­dett nő" ha­lál­tán­cát - a má­so­dik fel­vo­nás­tól kezd­ve az előadás meg­sza­kí­tás nél­kül egy­be kom­po­nált „vég­já­ték" -, amely­ben a hősnő ver­senyt fut az idővel.

A salz­bur­gi ere­de­ti­ben Netrebko és Villa­zón az időből ki­es­ve tö­ké­le­te­sen fe­led­tet­ték a kon­cep­ció ki­mó­dolt­sá­gát. Ők ket­ten egy­részt ma­guk vol­tak a tündöklő fi­a­tal­ság, más­­részt a já­té­kos szür­re­a­li­tás - Alfredo „De' miei bollenti spiriti" ári­á­ja nem szó­ló, ha­nem álom- vagy me­men­tó­sze­rű bú­jócs­ka Vi­o­let­tá­val, aki később is, mi­köz­ben An­ni­na be­szá­mol Pá­rizs­ba uta­zá­sá­ról, „benn ma­­rad" a je­le­net­ben -, s ez fö­lül­ír­ta az el­mú­­lás­ról szó­ló me­lod­rá­mát. A ref­le­xi­ó­kat tö­ké­le­te­sen el­nyom­ta az ope­ra­szín­pa­don még a je­len­ko­ri te­át­rá­lis igé­nyes­ség­re tö­rek­vés ide­jén is szo­kat­lan fizikalitás, mo­bi­li­tás és energiadús éle­tes­ség. Nem hin­ném pél­dá­ul, hogy Alfredo „O mio rimorso!" kez­de­tű strettáját bár­ki el mer­né éne­kel­ni úgy, ahogy Villazón, al­só­ga­tyá­ban kezd­ve, és fo­lya­ma­to­san ma­gá­ra rán­gat­va az öl­tö­nyét. (Eb­ben nem a mu­tat­vány a lé­nye­ges, ha­nem a düh­ki­tö­rés és az el­ro­ha­nás­ra al­kal­mas ál­la­pot­ba ke­rü­lés kö­zöt­ti szink­ron, va­gyis nem áll meg a cse­lek­mény, amíg a sze­rep­lő ki­dü­hön­gi ma­gát, nem „ári­á­zik", oszt el­ro­han, ha­nem a kény­sze­rű kap­ko­dás köz­ben for­tyog, mint min­den „nor­má­lis em­ber".)

Koc­ká­za­tos, bár nem istenkísértő vál­lal­ko­zás má­so­la­tot ké­szí­te­ni egy le­gen­dá­ból, fő­­ként ha az nem pusz­tán má­so­lat, mi­vel cse­­rélődnek a szereplők. Dessay éne­kelt már Netrebko után a Metben. Bár Lu­ci­a­ként Do­­ni­zet­ti ope­rá­já­ban őelőtte de­bü­tált, az élő köz­ve­tí­té­sek so­ro­za­tá­ban ő kö­vet­te ri­vá­li­sát, és nem ma­radt le mö­göt­te; a szo­ká­sos kü­lönb­ség ez­út­tal is a hangkarakterből fa­kadt, a drá­mai sű­rű­ség ver­seny­zett a ko­lo­ra­tú­rák hisz­té­ri­á­já­val. Nem volt a mos­ta­ni Tra­viatába sem be­kó­dol­va a ve­re­ség, csak­hogy Dessay re­ked­ten és in­disz­po­nál­tan lé­pett föl, rend­re tes­tet­len­né vált a hang­ja, sőt el­fo­gyott és ki­ha­gyott a kö­zép­re­gisz­ter­ben, a ko­lo­ra­tú­rá­kat pe­dig ne­héz­ke­sen pré­sel­te ki. Kö­hö­gött is nyílt szí­nen - fi­gye­lem, nem Vi­o­let­ta, a tüdőbeteg kö­hö­gött, ezt Decker jó ér­zék­kel meg­til­tot­ta, ha­nem Dessay, az énekesnő! -, ta­lán jobb lett vol­na le­mon­da­nia az es­tét. Nincs ok azt hin­ni, hogy vo­ká­li­san ha­nyat­ló­ban vol­na, az egy év­vel ez­előt­ti Lucia-élő nem ezt bi­zo­nyít­ja, és egy, a you­tube-on is elérhető, há­rom év­vel ez­előt­ti „`E strano! `E strano!" ária iga­zol­ja, hogy a hang­ma­té­ria eredendő kar­csú­sá­ga nem nél­kü­lö­zi a sze­rep­hez szük­sé­ges sú­lyo­sabb ár­nya­la­to­kat, di­na­mi­kát és te­lí­tett­sé­get. (Hogy tu­da­to­san ala­kít­ja pá­lyá­ját, ar­ra egy feb­ru­á­ri nyi­lat­ko­za­ta a pél­da, amely sze­rint 2015-ig ma­rad az ope­ra­szín­pa­don. Ak­kor lesz öt­ven.)

Ne­héz tip­pel­ni, mi­lyen le­het­ne Dessay op­ti­má­lis Vi­o­let­tá­ja, min­den­eset­re nyil­ván­va­ló, hogy ugyan­az a ren­de­zés más szerep­lők­kel nem ismételhető meg au­to­ma­ti­ku­san. Ha az adott­ság­ból in­du­lunk ki, ak­kor egy már nem fi­a­tal, utol­já­ra fel­lán­go­ló, de az élet­tel le­szá­mo­ló kur­ti­zán - vagy ta­lán a hí­re - tart bű­vö­let­ben egy őszintén na­iv, ké­sőn érő, gye­re­kes, mac­kós fi­a­tal­em­bert. Ez a me­lo­drá­mai szü­zsé­hez illő, működőképes szok­vány. Matthew Polenzani az eset­len ra­jon­gó tí­pu­sa - len­ne. Ha meg vol­na ren­dez­ve. Igyek­szik, per­sze, és van­nak jó per­cei, fo­ko­za­to­san nő fel a fel­adat­hoz, a kez­de­ti el­fo­gó­dott­ság még nem Alfredóé, ha­nem az éne­ke­sé - a te­nor is túl vé­kony, túl szen­ve­dély­te­len a hi­te­le­sen ömlengő sze­rel­mes lí­rai port­ré­já­hoz -, de a csa­ló­dott, el­ke­se­re­dett, kí­mé­let­len kra­ké­ler és az ös­­sze­tört bűn­­bá­nó már szé­pen ki­raj­zo­ló­dik, mind a sz­á­mon­ké­rés pa­ro­xiz­mu­sá­ban („Ogni suo aver tal femmina"), mind a fi­ná­lé te­he­tet­len két­ség­beesés­ében. Dessay ese­té­ben az el­vi­rág­zás moz­za­na­tai - a múlt­nosz­tal­gia és a ha­lál­kö­zel­ség ré­mü­le­te - a leg­ih­le­tet­teb­bek, és az el­mú­lás ka­tak­liz­má­ját föl­sza­ba­dult, vo­­ká­li­san egész­sé­ges ál­la­pot­ban nyil­ván köz­ve­tí­te­ni tud­ná, meg­ol­dott már en­nél össze­tet­tebb fel­ada­tot is. S ha már múlt­nosz­­tal­gia: Dmitri Hvo­­ros­tovsky kis­sé foj­tott, na­zá­lis ba­ri­ton­ja nyo­má­ba sem ér az ere­de­ti salz­bur­gi előadás Ger­mont-jának, Tho­mas Hamp­sonnak, aki a pol­gá­ri gőgjében bősz apa idült re­to­ri­ká­ját pom­pá­za­to­san ki­fi­no­mult ar­ti­ku­lá­ci­ó­val és a kantiléna pá­rat­lan ener­gi­á­já­val jut­tat­ta ki­fe­je­zés­re.

Mi­lyen mes­­sze tud ke­rül­ni a múlt idő! Ami­lyen tá­vol van a jobb előadásokat más­hon­nan ki­vá­sár­ló, min­den adott­sá­ga, ké­pes­sé­ge és gaz­dag­sá­ga - vá­sár­ló­ere­je - el­le­né­re is leg­több­ször má­sod­la­gos Metro­po­li­tan Ber­­lintől, Bécstől s oly­kor még Bar­­­ce­lo­ná­tól is.

 

Natalie Dessay és Matthew Polenzani

 

 

Dmitri Hvorostovsky

Fotó: Metropolitan Opera / Marty Sohl

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.