A repertoár szinte magától épül

Beszélgetés Isabelle Faust hegedűművésszel

Szerző: J. Gyõri László
Lapszám: 2012 június
 

 

Felix Broede felvétele

- Mos­ta­ni bu­da­pes­ti fel­lé­pé­sét a pla­ká­ton úgy rek­lá­moz­ták, mint­ha két szó­lis­tá­ja len­ne a kon­cert­nek: ön és Csip­ke­ró­zsi­ka ne­vű hang­sze­re. Sok kol­lé­gá­ja ját­szik Stradivarin, ezek­nek ál­ta­lá­ban van va­la­mi­lyen tu­laj­don­ne­vük. Az ön hang­sze­re ho­gyan lett Csip­ke­ró­zsi­ka?

- Egy­sze­rű: száz­öt­ven évig kal­ló­dott. 1900-ban ta­lál­tak rá, egy lon­do­ni hang­szer­ké­szí­tő azo­no­sí­tot­ta, és ő ad­ta ne­ki ezt a ne­vet. Tu­do­má­som sze­rint ké­sőbb sem hasz­nál­ták. A II. vi­lág­há­bo­rú­ban Svájc­ban őriz­ték. Én 1996 óta hegedülök raj­ta. Ami­kor meg­kap­tam, olyan volt, mint­ha egy új hang­sze­ren ját­sza­nék.

- Igaz, hogy egy he­ge­dű, ame­lyen nem ját­sza­nak, el­ve­szí­ti bi­zo­nyos tu­laj­don­sá­ga­it?

- Úgy fo­gal­maz­nék, hogy el­ha­nya­gol­va ér­zi ma­gát. A fá­nak hi­á­nyoz­nak a rez­gé­sek, de nem hi­szem, hogy - mint azt so­kan mond­ják - egy he­ge­dű tönk­re­megy, ha nem hasz­nál­ják. Néz­ze meg Csip­­ke­­ró­zsi­kát: száz­öt­ven évig nem ját­szott raj­ta sen­ki, és még­is csúcs­­for­má­ban van, nem jut­na az eszé­be, hogy ez csak egy da­rab fa. Sze­­ren­csé­re meg­fe­le­lő kli­ma­ti­kus vi­szo­nyok kö­zött tá­rol­hat­ták. Az igaz, hogy éve­kig el­tar­tott, amíg ilyen szép hang­ja lett.

- Mit kel­lett ve­le csi­nál­ni? Mi­lyen edzés­prog­ra­mot dol­go­zott ki ne­ki, hogy for­má­ba hoz­za?

- Igye­kez­tem a le­he­tő leg­töb­bet hasz­nál­ni, rész­ben hogy meg­is­mer­jem, rész­ben hogy be­játs­­szam. Nem sza­bad kí­mél­ni, óva­tos­kod­ni ve­le. Az el­ső idő­ben szin­te na­pon­ta le­he­tett hal­la­ni a vál­to­zást. Szé­pen „fej­­lő­dött". Ter­mé­sze­te­sen hang­szer­ész is lát­ta, ge­ren­dát cse­rélt ben­ne, az­tán meg kel­lett ta­lál­ni hoz­zá a meg­fe­le­lő vo­nót is. Szó­val el­tar­tott vagy hat évig, amíg mai ál­la­po­tá­ba ke­rült.

- Hoz­zá­ér­tők sze­rint ahány hang­szer, an­­nyi egyé­ni­ség. Mi­lyen Csip­ke­ró­zsi­ka egyé­ni­sé­ge?

- Fi­nom, vi­lá­gos, ra­gyo­gó hang­ja és transz­pa­rens hang­zá­sa van. És na­gyon ér­zé­keny. Nem csu­pán a lel­ke az: a kli­ma­ti­kus vi­szo­nyok­ra is erős re­ak­ci­ó­kat ad. Min­den­eset­re azt hi­szem, na­gyon meg­fe­lel az én egyé­ni­sé­gem­nek is, bár eb­be biz­to­san be­le­ját­szik az is, hogy ő is ala­kí­tott en­gem, be­fo­lyá­sol­ta az el­kép­ze­lé­se­i­met. Ha egy má­sik hang­szer­rel nőt­tem vol­na ös­­sze, bi­zo­nyá­ra más­képp ját­sza­nék. Biz­to­san ko­mi­kus­nak tű­nik, hogy úgy be­szé­lek ró­la, mint egy em­ber­ről, és azt mon­dom, ez egy adok-kapok-viszony, de ko­mo­lyan gon­dolom.

- So­kat ját­szik ré­gi ze­nét bél­húr­okon. Ah­hoz má­sik hang­szert hasz­nál?

- Nem, ezt az egy he­ge­dűt hasz­ná­lom, min­dent ezen ját­szom.  A ré­gi ze­né­hez ki­cse­ré­lem a hú­ro­kat.

- Elég an­­nyi? Hi­szen a ré­gi hang­sze­rek épí­té­se is más egy ki­csit.

- Ez komp­ro­mis­­szum. Egy ki­csit min­dig iz­gu­lok, mert nem­csak ma­ga a he­ge­dű ér­zé­keny: a bél­húr­ok is na­gyon ér­zé­ke­nyen re­a­gál­nak az idő­já­rás-vál­to­zá­sok­ra. Nem sze­re­tik a ned­ves­sé­get. A ti­tok ab­ban áll, hogy jó­val a hang­ver­seny előtt ki kell cse­rél­ni a hú­ro­kat, hogy a hang­szer hoz­zá­szok­has­son. Meg per­sze meg­fe­le­lő vo­nót kell hasz­nál­ni.

- Azt mond­ják, a mu­zsi­ku­so­kat gyak­ran meg­za­var­ja, hogy más a han­go­lás.

- Azért an­nak is van elő­nye, ha az em­ber­nek nincs ab­szo­lút hal­lá­sa. Tíz perc alatt meg­szo­kom, meg ahogy mon­da­ni szok­tam, úgy­sem tu­dom, mi­lyen han­got ját­szom ép­pen...

- Be­szél­ge­té­sün­ket az ön bu­da­pes­ti hang­ver­se­nyei előtt egy nap­pal foly­tat­juk. Lát­tam az interneten, hogy most van az ön ta­ná­rá­nak, Zsigmondy Dé­nes­nek a ki­lenc­ve­ne­dik szü­le­tés­nap­ja. Ho­gyan ke­rül­tek kap­cso­lat­ba egy­más­sal?

- Áp­ri­lis ki­len­ce­di­kén volt a szü­le­tés­nap­ja. A meg­is­mer­ke­dé­sünk pe­dig an­nak kö­szön­he­tő, hogy Zsigmondy és fe­le­sé­ge, Anneliese Nis­sen an­nak a gim­ná­zi­um­nak az au­lá­já­ban adott hang­ver­senyt, ahol a pa­pám ta­ní­tott. Mi per­sze csa­lá­di­lag ki­vo­nul­tunk. Én ti­zen­egy éves vol­tam, és na­gyon fé­lénk, szé­gyel­lős. A pa­pám ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy men­jek oda, és kér­jek au­tog­ra­mot. Oda is tusz­kolt hoz­zá. Vé­gül meg­kap­tam az au­tog­ra­mot, és még töb­bet: on­nan­tól kezd­ve tíz éven át min­den nyá­ron részt vet­tem a Starnbergi-tó­nál tar­tott mes­ter­kur­zu­sa­in.

- Zsigmondy ré­vén va­la­men­­nyi­re ma­gyar ha­tá­sok is ér­het­ték. Va­jon egy mára en­­nyi­re nem­zet­kö­zi szak­má­ban, mint az önö­ké, van-e még je­len­tő­sé­ge az ilyes­mi­nek?

- A ma­gyar ha­tá­so­kat önök­nek, ma­gya­rok­nak kell fel­fe­dez­ni a já­té­kom­ban, én nem tud­nám meg­mon­da­ni, hogyan van ez ná­lam. De Zsigmondy Dé­nes ha­tá­sa meg­ha­tá­roz­ta egész ké­sőb­bi éle­te­met. Bar­tó­kot egé­szen biz­to­san ne­ki kö­szön­he­tem. Ve­le kezd­tem el ti­zen­egy éve­sen ta­nul­ni a Szó­ló­szo­ná­tát.

- Ezt a da­ra­bot a kí­vül­ál­ló nem na­gyon as­­szo­ci­ál­ja kis­gye­re­kek­kel. Nem volt túl ko­rai?

- De, na­gyon ko­rai volt. Ugyan­ak­kor jó is, mert eh­hez az in­tel­lek­tu­á­li­san hi­he­tet­le­nül igé­nyes mű­höz egy na­iv emo­ci­o­ná­lis meg­kö­ze­lí­tést ta­nul­hat­tam Zsigmondytól. Ez a mű alig­ha­nem ma­te­ma­ti­ka­pél­da lett vol­na számomra, ha nincs ez a hoz­zá­ál­lás. Egyéb­ként ez nem csu­pán Bar­tók­ra áll, ha­nem min­den­re, amit ve­le ta­nul­tam: a ze­nét nem csak a fe­jünk­kel, a szí­vünk­kel is meg kell ér­te­nünk. Ma már per­sze na­gyon más­képp ját­szom Bar­tó­kot és az ös­­szes töb­bi ze­­ne­szer­zőt is, de a spon­ta­ne­i­tást és az őszin­te­sé­get igyek­szem meg­­őriz­ni. Zsigmondy Dé­nes já­té­ká­ban an­­nyi élet volt, szá­má­ra min­den hang fon­tos. Amíg élek, a pél­da­ké­pe­im kö­zé fog tar­toz­ni.

- Sok le­me­zé­nek is­me­re­té­ben az a be­nyo­má­som, hogy az ön re­per­to­ár­ja - a ko­ro­kat te­kint­ve, ame­lye­ket át­fog - meg­le­he­tő­sen szé­les. Na­gyon ko­rán kez­dő­dik, ba­rokk mű­vek­kel, és a kor­társ re­per­to­ár­ral ér vé­get. Ho­gyan, mi­lyen meg­gon­do­lá­sok alap­ján ta­nul és tűz mű­sor­ra új mű­ve­ket, ho­gyan ala­kít­ja re­per­to­ár­ját?

- Ná­lam min­den va­la­hogy na­gyon ter­mé­sze­te­sen ala­kul. Én is meg­ta­nul­tam a stan­dard re­per­to­árt, az­tán ami­kor azt már tud­ja az em­ber, ak­kor néz jobb­ra és néz bal­ra. A mű­vek ad­ják ma­gu­kat. A Bee­tho­ven­-he­ge­dű­ver­senyt nem játsz­ha­tod el iga­zán jól, ha nem ját­szod a szo­ná­tá­kat, az­tán a szo­ná­ták után a tri­ó­kat, sa­töb­bi, sa­töb­bi. A re­per­to­ár szin­te ma­gá­tól épül. A his­to­ri­kus ze­né­lés­hez is így ju­tot­tam el. Hi­he­tet­le­nül sok in­for­má­ci­ót le­het be­lő­le sze­rez­ni. Ha az em­ber Frans Brüggennel játsz­hat­ja a Bee­tho­ven­-he­ge­dű­ver­senyt, sok min­den­re rá­jön. A Bee­tho­ven­nel va­ló fog­lal­ko­zást se­gí­ti, ha is­me­rem az előz­mé­nye­ket, te­hát ha nem „vis­­sza­fe­lé", a ro­man­ti­ka és a 20. szá­zad fe­lől pró­bá­lom meg­kö­ze­lí­te­ni. Én így dol­go­zom, de tel­je­sen le­gi­tim­nek ér­zem azt is, amit sok kol­lé­gám csi­nál, hogy egy szű­kebb idő­in­ter­val­lum ze­né­jé­ben pró­bál mé­lyebb­re ás­ni. Ne­kem ez a mód­sze­rem, így pró­bá­lom meg fris­sen tar­ta­ni kap­cso­la­to­mat a stan­dard re­per­to­ár­ral. Egy-egy ki­ruc­ca­nás­ból vis­­sza­tér­ve megint friss szem­mel né­zem a rég­óta ját­szott mű­ve­ket. Igyek­szem el­ke­rül­ni a ru­tint.

- Mint­ha csak ezt akar­ná il­luszt­rál­ni az a CD-je, ame­lyet nem­rég hall­hat­tam: Abbado és az ál­ta­la ala­pí­tott Mo­zart Ze­ne­kar tár­sa­sá­gá­ban játs­­sza a Berg- és a Bee­tho­ven­-kon­cer­tet. A le­me­zen elő­ször a Berg-művet hall­ja az em­ber, az­tán a Bee­tho­vent. Meg­le­pő fel­is­me­rés: a két da­rab meg­hall­ga­tá­sa után az em­ber azt ér­zi, Bee­tho­ven mi­lyen mo­dern és Berg men­­nyi­re klas­­szi­kus. Hogy ke­rült ez a két mű egy mű­sor­ba?

- Claudio Abbado öt­le­te és dön­té­se volt ez a pá­ro­sí­tás. Egy ki­csit tar­tot­tam is tő­le, mit szól majd a le­mez­tár­sa­sá­gom, hi­szen a Bee­tho­ven­-he­ge­dű­ver­senyt már ko­ráb­ban is föl­vet­tem. Abbadóval so­kat dol­go­zom, és hang­ver­se­nyen is ki­pró­bál­tuk együtt a két da­ra­bot. Min­dig eb­ben a sor­rend­ben pró­bál­tuk, és kon­cer­ten is így ját­szot­tuk. Ne­kem tel­je­sen ter­mé­sze­tes­nek tű­nik, és örü­lök, ha a hall­­ga­tó azt ér­zi ki be­lő­le, amit ön is mond.

- Ed­dig min­dig csak ze­ne­ka­ri es­ten hal­lot­tam önt, és is­me­rem sok le­me­zét. Ami­kor szo­ná­ta­es­tet ad, ho­gyan ál­lít­ja ös­­sze mű­so­ra­it? Ez a Berg-Beethoven pá­ro­sí­tás pél­dá­ul jel­lem­ző­en mu­tat­ja azt is, hogy mű­so­ra­i­ban egy-egy nagy ívet akar meg­húz­ni, vagy in­kább egy-egy szer­ző­nél vagy kor­szak­nál ma­rad?

- Nem sze­re­tem, ha túl sok­fé­le szer­ző túl sok­fé­le ze­né­je hang­zik el egy es­ten, ahogy azt sem, ha csak egy szer­ző azo­nos mű­fa­jú mű­vei szó­lal­nak meg. Ez per­sze nem je­len­ti, hogy ne ját­sza­nám pél­dá­ul a tíz Bee­tho­ven­-szo­ná­tát há­rom es­tén. De ez azért jó prog­ram, mert itt egy szer­ző azo­nos zsá­ne­rű da­rab­ja­in be­lül ak­ko­ra a vál­to­za­tos­ság, hogy nem le­het el­un­ni. Mind­egyik­nek más a ka­rak­te­re. Vagy - ha­son­ló meg­gon­do­lás­ból - szí­ve­sen ját­szom egy es­te egy szü­net­tel a Bach-partitákat és -szonátákat.

- Az bor­zasz­tó­an meg­eről­te­tő le­het...

- Az is, de hig­­gye el, még min­dig ke­vés­bé ne­héz, mint ha két es­té­re bon­ta­ná az egé­szet. Ez egy na­gyon kü­lö­nös és na­gyon kon­cent­rált gon­do­lat­me­net, amely a hall­ga­tó­tól is so­kat kö­ve­tel. De a leg­jobb, ha az em­ber egy­szer­re te­szi meg ezt az utat, és az es­te vé­gé­re cél­ba ér. Amúgy igyek­szem olyan prog­ra­mo­kat ös­­sze­ál­lí­ta­ni, ame­lyek va­la­mi­fé­le ös­­sze­füg­gést - tematikusat, vagy biografikusat - mu­tat­nak. Nem kön­­nyű a mű­sor­ter­ve­zés, mert pa­pí­ron fan­tasz­ti­kus in­tel­lek­tu­á­lis él­ményt ígér­het két mű együtt, de emo­ci­o­ná­li­san is il­le­ni­ük kell egy­más­hoz.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.