Az utolsó nagy mesélők egyike volt Keller András a Végh Sándor-centenáriumról
Keller András Születésének századik évfordulóján nagyszabású eseménysorozat emlékezik meg a 20. század egyik legnagyobb muzsikusáról. Végh Sándor születésnapját májusban a tanítványok - Várjon Dénes, Fenyő László, Keller András, Klenyán Csaba, Arvid Engeg°ard és a Keller Quartet kamarakoncertje, illetve ugyanazon az estén Ránki Dezső és Klukon Edit közreműködésével és Keller András vezényletével a világhírű Camerata Salzburg hangversenye ünnepelte meg. Június 4-től pedig indul az első Végh Sándor Nemzetközi Vonósnégyesverseny, melynek művészeti vezetője ugyancsak Keller András hegedűművész, a Keller Vonósnégyes vezetője és a Concerto Budapest zeneigazgatója. - Abban a kulturális sivatagban, amelyben ma élünk, ki merészelt ekkorát álmodni, és minek köszönhető, hogy az álomból valóság lett, illetve lesz? - Gedényi Ildikó keresett meg engem elsőként a Művészetek Palotájából: a Müpa ötlete volt Végh Sándor századik születésnapjának megünneplése, és a megvalósítást is ők vállalták. Ugyancsak köszönettel tartozunk Szőcs Géza államtitkár úrnak, Végh Sándor régi tisztelőjének, aki felajánlotta, hogy az NKA-n keresztül biztosítja a verseny anyagi támogatását. Abban valamennyien egyetértettünk, hogy adóssága van vele szemben a hazának, és legfőbb ideje, hogy ezt a nagy művészt a szó szellemi értelmében hazahozzuk. Halála után valóságos űrt hagyott maga után, hiszen generációkat nevelt fel: osztályokat, mesteriskolát vezetett, zenekart irányított, fesztivált alapított, nem beszélve arról a sok-sok kvartettről, amelyik tőle tanult. Hihetetlenül széles körű tevékenységet folytatott, és nagyon sok irányban hatott. De miután 1946-ban arra kényszerült, hogy elhagyja hazáját, Magyarország elfeledkezett róla, és csak élete utolsó periódusában, a nyolcvanas évek közepétől kezdték koncertekre és mesterkurzusokra rendszeresen hazahívni. A diplomakoncertemen, 1984 októberében, úgy, hogy előre senki nem tudta, ott ült a páholyban. Beethoven Hegedűversenyét játszottam, felnéztem, és megláttam. Nagyon jó érzés volt. Óriási meglepetés. Nem sokkal később kapta az első meghívásokat magyarországi kurzusokra, majd koncertekre. De a halála, 1997 óta felnőtt egy generáció, amelyik már nem is ismeri őt. Ezért amikor eldőlt, hogy a születése évfordulóját megünnepelhetjük, arra gondoltam, jó lenne, ha egyetlen ünnepi koncertnél többel lehetne a szellemét megidézni, és spirituális jelenlétét itthon valahogy rendszeressé tenni. És az jutott eszembe, hogy Magyarország, amely annyi nagyságot adott a világnak a kamarazenében, egy nemzetközi verseny ideális házigazdája lehetne. Örvendetes dolog, hogy ez most megvalósul. Nagy összefogással, hiszen a rendezésben részt vesz a NEFMI, az NKA, a MÜPA, az MTVA, a Végh család és a mi kis szervezetünk is. - Ez utóbbi a Végh Sándor Kamarazenei Központ? - Igen. Azt reméljük, hogy e szervezet segítségével a jövőben sokkal nagyobb súllyal tud a kamarazene a magyar zeni életben megjelenni. A Végh Sándor Kamarazenei Központnak ez a mostani az első nagy rendezvénye, de a jövőben rendszeres tevékenységet szeretnénk folyatni. Azt tervezzük, hogy kurzusokat tartunk, koncerteket szervezünk, valamilyen formájú posztgraduális képzést, illetve nemzetközi mesterkurzusokat indítunk Végh Sándor szellemének jegyében és az ő egykori és jelenlegi, azóta jelentős művészekké vált tanítványai közreműködésével. Mindez persze a remélt további állami támogatások függvényében valósulhat meg. - Az biztos, hogy Végh Sándor szellemi hagyatékát illetően van pótolnivaló. Sokan vannak, akik még a nevét sem hallották. Pedig Végh Sándor hegedűművészként Hubay-tanítvány volt, zeneszerzést Kodálytól tanult, az első nagyobb nyilvános koncertjén Richard Strauss vezényelt. Hubay-díjjal ismerték el. Új Magyar Vonósnégyesével ő mutatta be Bartók 5. vonósnégyesét. 1940-ben megalapította a híres Végh Kvartettet. 1946-tól külföldön élt, 1978-ban átvette a világhírű salzburgi Camerata Accademica irányítását. 1997. január 7-én halt meg. Mi az, ami ebből a gazdag életműből a legmaradandóbb: a hegedűművész, a karmester, a kvartettalapító és -vezető, vagy a legendás tanár? - Ez mind együtt. Sugárzott belőle valami, ami nagyon hatott. Aki abban az élményben részesülhetett, hogy a közelében zenélhetett, érezte ezt a sugárzást. Nem egyszerűen óriási művész, fantasztikus, univerzális muzsikus, hanem az utolsó nagy mesélők egyike volt. Mesélő hegedűs, aki csak látszólag hegedül, igazából történeteket énekel meg. Rajta keresztül értettem meg, hogy nekünk, muzsikusoknak az a feladatunk, hogy önmagunkon áteresztve, a saját személyiségünk által keltsük életre a zeneműveket, amelyeket nekünk nem eljátszani, hanem elmondani, elmesélni kell. Ő ennek nagyon nagy mestere volt. Életre hívta a zenét. Számára ez volt a legtermészetesebb nyelv. Miközben, tegyük hozzá, bár itthon beszélnének sokan olyan szépen magyarul, mint ahogy ő ötven év távollét után is beszélt. Mikszáth vagy Ady is megszólalt a szavaiban, de ugyanúgy a játékában is. Mindig egyenesen megmondta a véleményét, nem köntörfalazott, gyűlölt mindent, ami művi. Aki láthatta őt csak két percig is hegedülni, ha volt hozzá szeme, azonnal észrevehette, hogy a gesztusaiban rejlő rendkívül éles akcentusokkal és mozdulatokkal mennyi mindent fejezett ki. A zene mindig tánc, mindig mozgás, de az ő gesztusrendszere egészen különleges volt. A gesztusaiban ott voltak a hangok. Egyetlen mozdulat tartalmazott egy teljes Bartók-dallamot, vagy akár egy egész Mozart-tételt. - Ha Mikszáthot, Adyt is hallani lehetett abban, amit mondott, vagy ahogy a zenével mesélt, nyilván nem maradt benne nyom nélkül a külföldön töltött negyven éve sem. Vajon Végh mesélő hegedűjének vagy dirigálásának hangjaiban ugyanúgy hallani Európát is, mint a magyar gyökereket? - Abszolút. Kedves mondása volt, hogy az olaszok adták a világnak a hegedűt, a franciák a vonót, a németek a nagy szellemet, mi, magyarok meg a paprikát. Értsd: a spirituszt, a tüzet. A zenéről magyar és egyben európai összefüggésben gondolkodott. - Egy interjúban ön azt mondta, hogy Végh Sándor iránytű volt. Milyen értelemben? - Sokféle értelemben. Volt egy jellegzetes, csibészes kacsintása, abban benne volt minden. Az, hogy ez játék, az, hogy valamennyien szeretnénk gyermekek maradni, és tisztasággal és őszinteséggel közelíteni a világhoz. Ezt tartotta ő nagyon fontosnak: hogy az előadóművész őszintén és saját magából kiindulva közelítsen a zenéhez. Hogy ne a saját lényétől, érzelmeitől, gondolataitól elkülönült foglalatosság legyen számára a hangszeren való játék. - Vajon Keller András hegedűművész, kvartettalapító és dirigens személy szerint mit tanult tőle? Illetve, abból, amit tanult, mit tart a legfontosabbnak? - Életem egyik nagy szerencséjének tartom, hogy kijárhattam hozzá Salzburgba, és ott sokat foglalkozott velem. Nagyon fontos pillanat volt, amikor a legelső találkozásunkkor tett egy megjegyzést azzal kapcsolatban, ahogy egy Brahms-szonátát eljátszottam neki, de rögtön hozzátette, hogy csak akkor fogadjam el a tanácsát, ha tényleg tetszik nekem, amit mond. Az már önmagában meglepő volt, hogy javasolt valamit, vagyis partnerként kezelt. Ráadásul hozzátette azt is, hogy ezt ő a tanárától, Hubaytól, Hubay Joachimtól, Joachim meg egyenesen magától Brahmstól hallotta. Nekem, a fiatal kölyöknek azonnal rá kellett döbbennem, hogy micsoda tradícióval állok itt szemben. Ugyanakkor azt a lehetőséget is megkaptam, hogy én döntsem el, hiszen a darabot én fogom játszani. Az enyém a felelősség, hogy mit választok. Mert a darab csak akkor lesz hiteles, ha az én szívemen keresztül szólal meg. Ha csak szót fogadok, akkor nem lesz jó. Ezt tanította meg nekem Végh. És ez nekem azóta is alapvető. Hogy végső soron mindenki önmaga tanára. A mester irányt mutathat, tanácsokat ad, de a zenét önmagunknak kell felfedezni. Ráadásul minden nap. - Érdekes, hogy az ön pályájának alakulása nagy vonalaiban követte a Végh Sándorét. Mindketten hegedűművészként indultak, aztán jött a kamaramuzsika, majd a vezénylés. Mindkettőjük számára a kamarazene az alap, még a nagyzenekari munkában is. - Ezt én soha nem gondoltam másképp. A társas zenélésben az a csoda, hogy egymást tudjuk benne alakítani, változtatni. Valamit mond egy hang, arra egy másik reagál. Ha máshogy mondja, másképp reagál. Ahogy Kurtág mondja, egy hang még nem zene. Kettő már olyannyira az, hogy lehet akár egy történet is. - De megkapja-e ma a kamarazene azt az elismerést, azt a rangot, amit megérdemelne? - Egyáltalán nem. Ám a világot nem lehet a sarkaiból kifordítani, én nem kérhetem meg az embereket, hogy ne menjenek mindig autópályán, néha gyalogoljanak is. Pedig jobb gyalogolni. Azért van remény. Ahogy az ember néha megtorpan az utcán, mert észrevesz valamit, ami szép, a kamarazenére is van, aki „rátorpan", és meghallja benne, hogy milyen gyönyörű, hogy ezerszínű, és egy cseppet sem kevésbé értékes, mint a szimfonikus zene. Csak az olyan látványos, olyan grandiózus, mert sokan játsszák. Az intimebb dolgok első pillantásra talán nem annyira érdekesek. - A világszerte elismert magyar kamaraegyüttesek, mint a Bartók, a Kodály vagy akár a Keller Kvartett mellett van-e utánpótlás? Három magyar vonósnégyes is bejutott azok közé, akik a versenyben nyilvánosan megmérettetnek. Milyenek? - Remélem, nagyszerűek. Bár a verseny nem függöny mögött zajlik, én valahogy mégis szeretnék a szemem elé egy függönyt, és csak a koncerteket szeretném hallani, ahol darabok szólalnak meg, műveket újra felfedező, tehetséges előadásokban. Én ezt várom. - És a világban vannak-e ígéretes fiatal kamaramuzsikusok?
- Ha jól értem, éppen ezt a szellemiséget keresi, vagy szeretné feltámasztani a nemzetközi kvartettverseny. Képes lehet rá? - Szeretném remélni, hogy igen. Mert azt gondolom, hogy aki a Végh Sándor-versenyre benevez, valamit csak próbál ebből megérezni, megtapasztalni. Végh Sándort már valóban csak CD-n lehet meghallgatni, ez tény, és másolni őt nem szabad, de valamit megsejteni belőle igenis lehet. Annak idején, amikor a Keller Kvartett-tel elkezdtünk gyakorolni, éjszakákon át együtt hallgattuk a nagy elődök felvételeit és jártunk a fantasztikus mestereinkhez, Kurtághoz, Radoshoz, Végh-hez, Devich Sándorhoz, Mihály Andráshoz. Szenvedélyesen szerettünk volna mindannyian ugyanolyan jól játszani. De egy ponton rájöttünk, hogy bármilyen csodálatosak a „tudorok", most már azt kellene kitalálni, hogy mit akarunk mi, és hogyan szüljük meg magunkban a zenét. Hogy megtaláljuk önmagunkat. Ezt a folyamatot indíthatja el reményeim szerint a Végh-versenyre való felkészülés. - A koncerteken és a versenyen kívül a centenáriumnak vannak más hozadékai is. A május 17-i születésnapra jelent meg Lőwenberg Dániel dokumentumokkal és fotókkal gazdagon illusztrált monográfiája és a Végh Sándor Magyarországon című CD-sorozat első albuma a BMC gondozásában.
Végh Sándor 1993-ban, Budapesten
Az 1986-os budapesti fellépésen Felvégi Andrea felvételei |
|
Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%
Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.