Az utolsó nagy mesélők egyike volt

Keller András a Végh Sándor-centenáriumról

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2012 június
 

 

 

Keller András

Szü­le­té­sé­nek szá­za­dik év­for­du­ló­ján nagy­sza­bá­sú ese­mény­so­ro­zat em­lé­ke­zik meg a 20. szá­zad egyik leg­na­gyobb mu­zsi­ku­sá­ról. Végh Sán­dor szü­le­tés­nap­ját má­jus­ban a ta­nít­vá­nyok - Vár­jon Dé­nes, Fe­nyő Lász­ló, Keller And­rás, Klenyán Csa­ba, Ar­vid Engeg°ard és a Keller Quartet ka­ma­ra­kon­cert­je, il­let­ve ugyan­azon az es­tén Ránki De­zső és Klukon Edit köz­re­mű­kö­dé­sé­vel és Keller And­rás ve­zény­le­té­vel a vi­lág­hí­rű Camerata Salz­burg hang­ver­se­nye ün­ne­pel­te meg. Jú­ni­us 4-től pe­dig in­dul az el­ső Végh Sán­dor Nem­zet­kö­zi Vo­nós­né­gyes­ver­seny, mely­nek mű­vé­sze­ti ve­ze­tő­je ugyan­csak Keller And­­rás he­ge­dű­mű­vész, a Keller Vo­nós­né­gyes ve­ze­tő­je és a Con­cer­to Bu­da­pest ze­ne­igaz­ga­tó­ja.

- Ab­ban a kul­tu­rá­lis si­va­tag­ban, amely­ben ma élünk, ki me­ré­szelt ek­ko­rát ál­mod­ni, és mi­nek kö­szön­he­tő, hogy az álom­ból va­ló­ság lett, il­let­ve lesz?

- Gedényi Il­di­kó ke­re­sett meg en­gem el­ső­ként a Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­ból: a Müpa öt­le­te volt Végh Sán­dor szá­za­dik szü­le­tés­nap­já­nak meg­ün­nep­lé­se, és a meg­va­ló­sí­tást is ők vál­lal­ták. Ugyan­csak kö­szö­net­tel tar­to­zunk Szőcs Gé­za ál­lam­tit­kár úr­nak, Végh Sán­dor ré­gi tisz­te­lő­jé­nek, aki fel­aján­lot­ta, hogy az NKA-n ke­resz­tül biz­to­sít­ja a ver­seny anya­gi tá­mo­ga­tá­sát. Ab­ban va­la­men­­nyi­en egyet­ér­tet­tünk, hogy adós­­sá­ga van ve­le szem­ben a ha­zá­nak, és leg­főbb ide­je, hogy ezt a nagy mű­vészt a szó szel­le­mi ér­tel­mé­ben ha­za­hoz­zuk. Ha­lá­la után va­ló­sá­gos űrt ha­gyott ma­ga után, hi­szen ge­ne­rá­ci­ó­kat ne­velt fel: osz­tá­lyo­kat, mes­ter­is­ko­lát ve­ze­tett, ze­ne­kart irá­nyí­tott, fesz­ti­vált ala­pí­tott, nem be­szél­ve ar­ról a sok-sok kvar­tett­ről, ame­lyik tő­le ta­nult. Hi­he­tet­le­nül szé­les kö­rű te­vé­keny­sé­get foly­ta­tott, és na­gyon sok irány­ban ha­tott. De mi­u­tán 1946-ban ar­ra kény­sze­rült, hogy el­hagy­ja ha­zá­ját, Ma­gyar­or­szág el­fe­led­ke­zett ró­la, és csak éle­te utol­só pe­ri­ó­du­sá­ban, a nyolc­va­nas évek kö­ze­pé­től kezd­ték kon­cer­tek­re és mes­ter­kur­zu­sok­ra rend­sze­re­sen ha­za­hív­ni. A dip­lo­ma­kon­cer­te­men, 1984 ok­tó­be­ré­ben, úgy, hogy elő­re sen­ki nem tud­ta, ott ült a pá­holy­ban. Bee­tho­ven He­ge­dű­ver­seny­ét ját­szot­tam, fel­néz­tem, és meg­lát­tam. Na­gyon jó ér­zés volt. Óri­á­si meg­le­pe­tés. Nem sok­kal ké­sőbb kap­ta az el­ső meg­hí­vá­so­kat ma­gyar­or­szá­gi kur­zu­sok­ra, majd kon­cer­tek­re. De a ha­lá­la, 1997 óta fel­nőtt egy ge­ne­rá­ció, ame­lyik már nem is is­me­ri őt. Ezért ami­kor el­dőlt, hogy a szü­le­té­se év­for­du­ló­ját meg­­ün­ne­pel­het­jük, ar­ra gon­dol­tam, jó len­ne, ha egyet­len ün­ne­pi kon­cert­nél töb­bel le­het­ne a szel­le­mét meg­idéz­ni, és spi­ri­tu­á­lis je­len­lét­ét itt­hon va­la­hogy rend­sze­res­sé ten­ni. És az ju­tott eszem­be, hogy Ma­gyar­or­szág, amely an­­nyi nagy­sá­got adott a vi­lág­nak a ka­ma­ra­ze­né­ben, egy nem­zet­kö­zi ver­seny ide­á­lis há­zi­gaz­dá­ja le­het­ne. Ör­ven­de­tes do­log, hogy ez most meg­va­ló­sul. Nagy össze­fo­gás­sal, hi­szen a ren­de­zés­ben részt vesz a NEFMI, az NKA, a MÜPA, az MTVA, a Végh csa­lád és a mi kis szer­ve­ze­tünk is. 

- Ez utób­bi a Végh Sán­dor Ka­ma­ra­ze­nei Köz­pont?

- Igen. Azt re­mél­jük, hogy e szer­ve­zet se­gít­sé­gé­vel a jö­vő­ben sok­kal na­gyobb súl­­lyal tud a ka­ma­ra­ze­ne a ma­gyar ze­ni élet­ben meg­je­len­ni. A Végh Sán­dor Ka­ma­ra­ze­nei Köz­pont­nak ez a mos­ta­ni az el­ső nagy ren­dez­vé­nye, de a jö­vő­ben rend­sze­res te­vé­keny­sé­get sze­ret­nénk fo­lyat­ni. Azt ter­vez­zük, hogy kur­zu­so­kat tar­tunk, kon­cer­te­ket szer­ve­zünk, va­la­mi­lyen for­má­jú poszt­gra­du­á­lis kép­zést, il­let­ve nem­zet­kö­zi mes­ter­kur­zu­so­kat in­dí­tunk Végh Sán­dor szel­le­mé­nek je­gyé­ben és az ő egy­ko­ri és je­len­le­gi, az­óta je­len­tős mű­vé­szek­ké vált ta­nít­vá­nyai köz­re­mű­kö­dé­sé­vel. Mind­ez per­sze a re­mélt to­váb­bi ál­la­mi tá­mo­ga­tá­sok függ­vé­nyé­ben va­ló­sul­hat meg.

- Az biz­tos, hogy Végh Sán­dor szel­le­mi ha­gya­té­kát il­le­tő­en van pó­tol­ni­va­ló. So­kan van­nak, akik még a ne­vét sem hal­lot­ták. Pe­dig Végh Sán­dor he­ge­dű­mű­vész­ként Hubay-tanítvány volt, ze­ne­szer­zést Ko­dály­tól ta­nult, az el­ső na­gyobb nyil­vá­nos kon­cert­jén Richard Strauss ve­zé­nyelt. Hubay-díjjal is­mer­ték el. Új Ma­gyar Vo­nós­né­gye­sé­vel ő mu­tat­ta be Bar­tók 5. vo­nós­né­gyes­ét. 1940-ben meg­ala­pí­tot­ta a hí­res Végh Kvar­tet­tet. 1946-tól kül­föld­ön élt, 1978-ban át­vette a vi­lág­hí­rű salz­bur­gi Camerata Accademica irányítását. 1997. ja­nu­ár 7-én halt meg. Mi az, ami eb­ből a gaz­dag élet­mű­ből a leg­ma­ra­dan­dóbb: a he­ge­dű­mű­vész, a kar­mes­ter, a kvar­tettala­pí­tó és -vezető, vagy a le­gen­dás ta­nár?

- Ez mind együtt. Su­gár­zott be­lő­le va­la­mi, ami na­gyon ha­tott. Aki ab­ban az él­mény­ben ré­sze­sül­he­tett, hogy a kö­ze­lé­ben ze­nél­he­tett, érez­te ezt a su­gár­zást. Nem egy­sze­rű­en óri­á­si mű­vész, fan­tasz­ti­kus, uni­ver­zá­lis mu­zsi­kus, ha­nem az utol­só nagy me­sé­lők egyi­ke volt. Me­sé­lő he­ge­dűs, aki csak lát­szó­lag he­ge­dül, iga­zá­ból tör­té­ne­te­ket éne­kel meg. Raj­ta ke­resz­tül ér­tet­tem meg, hogy ne­künk, mu­zsi­ku­sok­nak az a fel­ada­tunk, hogy ön­ma­gun­kon át­ereszt­ve, a sa­ját sze­mé­lyi­sé­günk ál­tal kelt­sük élet­re a ze­ne­mű­ve­ket, ame­lye­ket ne­künk nem el­ját­sza­ni, ha­nem el­mon­da­ni, el­me­sél­ni kell. Ő en­nek na­gyon nagy mes­te­re volt. Élet­re hív­ta a ze­nét. Szá­má­ra ez volt a leg­ter­mé­sze­te­sebb nyelv. Mi­köz­ben, te­gyük hoz­zá, bár itt­hon be­szél­né­nek so­kan olyan szé­pen ma­gya­rul, mint ahogy ő öt­ven év tá­vol­lét után is be­szélt. Mik­száth vagy Ady is meg­szó­lalt a sza­va­i­ban, de ugyan­úgy a já­té­ká­ban is. Min­dig egye­ne­sen meg­mond­ta a vé­le­mé­nyét, nem kön­tör­fa­la­zott, gyű­lölt min­dent, ami mű­vi. Aki lát­hat­ta őt csak két per­cig is he­ge­dül­ni, ha volt hoz­zá sze­me, azon­nal ész­re­ve­het­te, hogy a gesz­tu­sa­i­ban rej­lő rend­kí­vül éles ak­cen­tu­sok­kal és moz­du­la­tok­kal men­­nyi min­dent fe­je­zett ki. A ze­ne min­dig tánc, min­dig moz­gás, de az ő gesz­tus­rend­sze­re egé­szen kü­lön­le­ges volt. A gesz­tu­sa­i­ban ott vol­tak a han­gok. Egyet­len moz­du­lat tar­tal­ma­zott egy tel­jes Bar­tók-dal­la­mot, vagy akár egy egész Mo­zart-té­telt.

- Ha Mik­szát­hot, Adyt is hal­la­ni le­he­tett ab­ban, amit mon­dott, vagy ahogy a ze­né­vel me­sélt, nyil­ván nem ma­radt ben­ne nyom nélkül a kül­föld­ön  töl­tött negy­ven éve sem. Va­jon Végh me­sé­lő he­ge­dű­jé­nek vagy di­ri­gá­lá­sá­nak hang­ja­i­ban ugyan­úgy hal­la­ni Eu­ró­pát is, mint a ma­gyar gyö­ke­re­ket?

- Ab­szo­lút. Ked­ves mon­dá­sa volt, hogy az ola­szok ad­ták a vi­lág­nak a he­ge­dűt, a fran­ci­ák a vo­nót, a né­me­tek a nagy szel­le­met, mi, ma­gya­rok meg a pap­ri­kát. Értsd: a spi­ri­tuszt, a tü­zet. A ze­né­ről ma­gyar és egy­ben eu­ró­pai össze­füg­gés­ben gon­dol­ko­dott.

- Egy in­ter­jú­ban ön azt mond­ta, hogy Végh Sán­dor irány­tű volt. Mi­lyen ér­te­lem­ben?

- Sok­fé­le ér­te­lem­ben. Volt egy jel­leg­ze­tes, csi­bé­szes ka­csin­tá­sa, ab­ban ben­ne volt min­den. Az, hogy ez já­ték, az, hogy va­la­men­­nyi­en sze­ret­nénk gyer­me­kek ma­rad­ni, és tisz­ta­ság­gal és őszin­te­ség­gel kö­ze­lí­te­ni a vi­lág­hoz. Ezt tar­tot­ta ő na­gyon fon­tos­nak: hogy az elő­adó­mű­vész őszin­tén és sa­ját ma­gá­ból ki­in­dul­va kö­ze­lít­sen a ze­né­hez. Hogy ne a sa­ját lé­nyé­től, ér­zel­me­i­től, gon­do­la­ta­i­tól el­kü­lö­nült fog­la­la­tos­ság le­gyen szá­má­ra a hang­sze­ren va­ló já­ték.

- Va­jon Keller And­rás he­ge­dű­mű­vész, kvar­tettala­pí­tó és di­ri­gens sze­mély sze­rint mit ta­nult tő­le? Il­let­ve, ab­ból, amit ta­nult, mit tart a leg­fon­to­sabb­nak?

- Éle­tem egyik nagy sze­ren­csé­jé­nek tar­tom, hogy ki­jár­hat­tam hoz­zá Salz­burg­ba, és ott so­kat fog­lal­ko­zott ve­lem. Na­gyon fon­tos pil­la­nat volt, ami­kor a leg­el­ső ta­lál­ko­zá­sunk­kor tett egy meg­jegy­zést az­zal kap­cso­lat­ban, ahogy egy Brahms-szo­ná­tát el­ját­szot­tam ne­ki, de rög­tön hoz­zá­tet­te, hogy csak ak­kor fo­gad­jam el a ta­ná­csát, ha tény­leg tet­szik ne­kem, amit mond. Az már ön­ma­gá­ban meg­le­pő volt, hogy ja­va­solt va­la­mit, va­gyis part­ner­ként ke­zelt. Rá­adá­sul hoz­zá­tet­te azt is, hogy ezt ő a ta­ná­rá­tól, Hubaytól, Hubay Joachimtól, Joachim meg egye­ne­sen ma­gá­tól Brahms­tól hal­lot­ta. Ne­kem, a fi­a­tal kö­lyök­nek azon­nal rá kel­lett döb­ben­nem, hogy mi­cso­da tra­dí­ció­­val ál­lok itt szem­ben. Ugyan­ak­kor azt a le­he­tő­sé­get is meg­kap­tam, hogy én dönt­sem el, hi­szen a da­ra­bot én fo­gom ját­sza­ni. Az enyém a fe­le­lős­ség, hogy mit vá­lasz­tok. Mert a da­rab csak ak­kor lesz hi­te­les, ha az én szí­ve­men ke­resz­tül szó­lal meg. Ha csak szót fo­ga­dok, ak­kor nem lesz jó. Ezt ta­ní­tot­ta meg ne­kem Végh. És ez ne­kem az­óta is alap­ve­tő. Hogy vég­ső so­ron min­den­ki ön­ma­ga ta­ná­ra. A mes­ter irányt mu­tat­hat, ta­ná­cso­kat ad, de a ze­nét ön­ma­gunk­nak kell fel­fe­dez­ni. Rá­adá­sul min­den nap.

- Ér­de­kes, hogy az ön pá­lyá­já­nak ala­ku­lá­sa nagy vo­na­la­i­ban kö­vet­te a Végh Sán­do­rét. Mind­ket­ten he­ge­dű­mű­vész­ként in­dul­tak, az­tán jött a ka­ma­ra­mu­zsi­ka, majd a ve­zény­lés. Mind­ket­tő­jük szá­má­ra a ka­ma­ra­ze­ne az alap, még a nagy­ze­ne­ka­ri mun­ká­ban is.

- Ezt én so­ha nem gon­dol­tam más­képp. A tár­sas ze­né­lés­ben az a cso­da, hogy egy­mást tud­juk ben­ne ala­kí­ta­ni, vál­toz­tat­ni. Va­la­mit mond egy hang, ar­ra egy má­sik re­a­gál. Ha más­hogy mond­ja, más­képp re­a­gál. Ahogy Kurtág mond­ja, egy hang még nem ze­ne. Ket­tő már oly­an­­nyi­ra az, hogy le­het akár egy tör­té­net is.

- De meg­kap­ja-e ma a ka­ma­ra­ze­ne azt az el­is­me­rést, azt a ran­got, amit meg­ér­de­mel­ne?

- Egy­ál­ta­lán nem. Ám a vi­lá­got nem le­het a sar­ka­i­ból ki­for­dí­ta­ni, én nem kér­he­tem meg az em­be­re­ket, hogy ne men­je­nek min­dig au­tó­pá­lyán, né­ha gya­lo­gol­ja­nak is. Pe­dig jobb gya­lo­gol­ni. Azért van re­mény. Ahogy az em­ber né­ha meg­tor­pan az ut­cán, mert ész­re­vesz va­la­mit, ami szép, a ka­ma­ra­ze­né­re is van, aki „rá­­tor­pan", és meg­hall­ja ben­ne, hogy mi­lyen gyö­nyö­rű, hogy ezer­szí­nű, és egy csep­pet sem ke­vés­bé ér­té­kes, mint a szim­fo­ni­kus ze­ne. Csak az olyan lát­vá­nyos, olyan gran­di­ó­zus, mert so­kan játs­­szák. Az in­ti­mebb dol­gok el­ső pil­lan­tás­ra ta­lán nem an­­nyi­ra ér­de­ke­sek.

- A vi­lág­szer­te el­is­mert ma­gyar ka­ma­ra­együt­te­sek, mint a Bar­tók, a Ko­dály vagy akár a Keller Kvar­tett mel­lett van-e után­pót­lás? Há­rom ma­gyar vo­nós­né­gyes is be­ju­tott azok kö­zé, akik a ver­seny­ben nyil­vá­no­san meg­mé­ret­tet­nek. Mi­lye­nek?

- Re­mé­lem, nagy­sze­rű­ek. Bár a ver­seny nem füg­göny mö­gött zaj­lik, én va­la­hogy még­is sze­ret­nék a sze­mem elé egy füg­gönyt, és csak a kon­cer­te­ket sze­ret­ném hal­la­ni, ahol da­ra­bok szó­lal­nak meg, mű­ve­ket új­ra fel­fe­de­ző, te­het­sé­ges elő­adá­sok­ban. Én ezt vá­rom.

- És a vi­lág­ban van­nak-e ígé­re­tes fi­a­tal ka­ma­ra­mu­zsi­ku­sok?

- Úgy ve­szem ész­re, hogy vi­lág­szer­te fel­duz­zadt, ugyan­ak­kor fel­hí­gult a me­zőny. Ren­ge­teg a kvar­tett, de ke­vés köz­tük a je­len­tős. Hi­he­tet­le­nül ma­gas tech­ni­kai ní­vón, na­gyon ki­gya­ko­rol­va ját­sza­nak, de hi­á­nyo­lom a sze­mé­lyes ka­rak­tert, az egyé­ni­sé­get, az ere­de­ti­sé­get. Az a be­széd­sze­rű já­ték, ami­ért pél­dá­ul a Végh Kvar­tet­tet is an­­nyi­ra sze­ret­tük, mint­ha ki­ve­sző­ben vol­na. A je­len­tős gon­do­la­tok je­len­tős tol­má­cso­lá­sa. Ab­ból nincs sok.

- Ha jól ér­tem, ép­pen ezt a szel­le­mi­sé­get ke­re­si, vagy sze­ret­né fel­tá­masz­ta­ni a nem­zet­kö­zi kvartettverseny. Ké­pes le­het rá?

- Sze­ret­ném re­mél­ni, hogy igen. Mert azt gon­do­lom, hogy aki a Végh Sán­dor-ver­seny­re be­ne­vez, va­la­mit csak pró­bál eb­ből meg­érez­ni, meg­ta­pasz­tal­ni. Végh Sán­dort már va­ló­ban csak CD-n le­het meg­hall­gat­ni, ez tény, és má­sol­ni őt nem sza­bad, de va­la­mit meg­sej­te­ni be­lő­le igen­is le­het.  An­nak ide­jén, ami­kor a Keller Kvar­tett-­tel el­kezd­tünk gya­ko­rol­ni, éj­sza­ká­kon át együtt hall­gat­tuk a nagy elő­dök fel­vé­te­le­it és jár­tunk a fan­tasz­ti­kus mes­te­re­ink­hez, Kurtághoz, Radoshoz, Végh-hez, Devich Sán­dor­hoz, Mi­hály And­rás­hoz. Szen­ve­dé­lye­sen sze­ret­tünk vol­na mind­an­­nyi­an ugyan­olyan jól ját­sza­ni. De egy pon­ton rá­jöt­tünk, hogy bár­mi­lyen cso­dá­la­to­sak a „tu­do­rok", most már azt kel­le­ne ki­ta­lál­ni, hogy mit aka­runk mi, és ho­gyan szül­jük meg ma­gunk­ban a ze­nét. Hogy meg­ta­lál­juk ön­ma­gun­kat. Ezt a fo­lya­ma­tot in­dít­hat­ja el re­mé­nye­im sze­rint a Végh-versenyre va­ló fel­ké­szü­lés. 

- A kon­cer­te­ken és a ver­se­nyen kí­vül a cen­te­ná­ri­um­nak van­nak más ho­za­dé­kai is. A má­jus 17-i szü­le­tés­nap­ra je­lent meg Lőwenberg Dá­ni­el do­ku­men­tu­mok­kal és fo­tók­kal gaz­da­gon il­luszt­rált mo­nog­rá­fi­á­ja és a Végh Sán­dor Ma­­­gyar­or­szá­gon cí­mű CD-so­ro­zat el­ső al­bu­ma a BMC gon­do­zá­sá­ban.
A szü­le­tés­na­pi ün­nep­sé­gek ré­sze­ként lep­lez­ték le Ko­lozs­vá­rt a meg­hir­de­tett szo­bor­pá­lyá­za­ton el­ső dí­jat nyert al­ko­tást. Ál­ta­lá­nos meg­le­pe­tést kel­tett, hogy er­re a pá­lyá­zat­ra negy­ven mun­ka ér­ke­zett be! Ezért az­tán eg­­gyel bő­vül is a ki­ad­vány­ok szá­ma: a szob­rok­ról fo­tó­al­bum je­le­nik majd meg. És ha le­zaj­lott a cen­te­ná­ri­um? Lesz-e foly­ta­tás?

- Re­mé­nye­ink sze­rint igen. A ver­senyt a jö­vő­ben há­rom­éven­te sze­ret­nénk meg­ren­dez­ni, és úgy gon­dol­juk, hogy ez ta­lán va­la­mi­fé­le ka­ma­ra­ze­nei fesz­ti­vál­lal is ös­­sze­köt­he­tő len­ne. Egy­elő­re az a lé­nyeg, hogy el­in­dul va­la­mi. Egy nagy szel­lem és egy szel­le­mi­ség ta­lán ha­za­tér.

 

 

 

 

 

  

                  Végh Sándor 1993-ban, Budapesten

 

Az 1986-os budapesti fellépésen  

Felvégi Andrea felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.