Kortársak karneválja

Öt koncert februárban és márciusban

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2012 április
 

Az idei bu­da­pes­ti far­san­gi sze­zon meglepően sok kor­társ ze­nei kon­cer­tet kínált. Szalai And­rás és Szûcs Pé­ter cim­ba­lom-kla­ri­nét-­est­jén (FU­GA, ja­nu­ár 22.) ősbemutatók so­ra hang­zott el, az Óbu­dai Tár­sas­kör­ben a Nagy ta­nár­egyé­ni­sé­gek a Ze­ne­aka­dé­mi­án so­ro­zat ke­re­té­ben (feb­ru­ár 27.) Szervánszky-növendékek mû­vei szó­lal­tak meg. Az Oszt­rák Kul­tu­rá­lis Fó­rum Sza­lon­já­ban (már­ci­us 8.) Gabriel Proy szerzői est­jé­re ke­rült sor; Zarándy Ákos és Klenyán Csa­ba ér­de­kes ös­­sze­ál­lí­tá­sú mû­so­rát a Mil­le­ná­ris Te­át­rum­ban hall­gat­hat­tuk meg (már­ci­us 9.). Az UMZE Ka­ma­ra­együt­tes koncertjéről és a Szom­bat­he­lyi Szim­fo­ni­ku­sok bu­da­pes­ti fellépéséről kri­ti­kus­tár­sa­im tu­dó­sí­ta­nak. Az aláb­bi­ak­ban to­váb­bi öt koncertről szá­mo­lok be.

A függő vá­ros és más ze­nék cím­mel sok mű­fajt és leg­alább ugyan­en­­nyi hang­vé­telt fel­vo­nul­ta­tó kon­cert kö­szön­töt­te az idén hat­van esztendős SELMECZI GYÖR­GY-öt. A há­rom­ré­szes, kö­zel négy­órás, éj­sza­ká­ba nyú­ló hang­ver­seny az el­múlt bő har­minc év ter­mé­séről adott át­te­kin­tést, a „ha­gyo­má­nyos" kon­cert­ter­mi da­ra­bok­tól a szak­rá­lis kom­po­zí­ci­ó­kon át a szín­há­zi és film­da­lo­kig.

Az est fel­üté­se­ként szó­lalt meg az 1979-ben kom­po­nált Ko­dály Zol­tán ka­lan d­jai. A kü­­lönböző ze­nei stí­lu­sok fény­tö­ré­sé­be ál­lí­tott (és el­ide­ge­ní­tett) Kodály-biciniumok la­za fü­zé­re min­ta­sze­rű poszt­mo­dern gesz­tus, nincs mit cso­dál­koz­ni azon, hogy egy­ko­ron ér­tet­len­ség­gel ve­gyes fel­há­bo­ro­dást kel­tett. Má­ra incselkedő hommage-darabbá sze­lí­dült, hol szel­le­me­sebb, hol fá­rad­tabb sza­ka­szok vál­to­gat­ják ben­ne egy­mást, s mint­ha az egy­ko­ri kon­tex­tus köd­dé vá­lá­sá­val a ta­laj is ki­csú­szott vol­na a da­rab alól.

Kü­lön­le­ges - meg­koc­káz­ta­tom: ti­tok­za­tos - da­rab a Witold Gombrowicz drá­má­já­ra uta­ló, kó­rus­ra és ze­ne­kar­ra kom­po­nált Operetka. A fel­szí­nes, ext­ro­ver­tált ope­rett-vi­lág meg­idé­zés­re Selmeczi ki­vá­lasz­tot­ta az er­re a cél­ra kü­lö­nö­sen „al­kal­mat­lan­nak" tet­­­­sző mű­fajt, a kan­tá­tát. A szö­veg­könyv Gom­b­­­rowicz és Samuel Beckett kö­zött li­bi­kó­ká­zik, a „két­irá­nyú szélsőségesség - vall­ja a szerző - a ze­né­ben is meg­nyil­vá­nul: a De­ne­vér hang­ja a Wozzeck al­lú­zi­ó­já­val fér meg ben­ne". A da­rab­ról azon­ban nem a szél­ső­sé­gek gal­va­ni­zál­ta fe­szült­ség, nem a sis­ter­gő kont­raszt­ha­tá­sok em­lé­két vis­­szük ma­gunk­kal, né­mi ta­nács­ta­lan­ság­gal csak azt nyug­táz­hat­juk, hogy bi­zony-bi­zony a ma­gán­mi­to­ló­gi­ák ter­mé­sze­té­hez hoz­zá­tar­to­zik (mi­ni­mum Schu­mann óta) az as­­szo­ci­á­ci­ós lé­pé­sek ki­is­mer­he­tet­len­sé­ge. Az elő­adás szín­vo­nal­ára mind­azo­nál­tal nem le­he­tett pa­nasz, Kesselyák Ger­gely im­pul­zí­van, ter­mé­sze­tes ze­nei ösz­tö­ne­i­re tá­masz­kod­va irá­nyí­tot­ta a Bu­da­fo­ki Dohnányi Ze­ne­kar mu­zsi­ku­sa­it, il­let­ve a Deb­re­ce­ni Ko­dály Kó­rust.

 Selmeczi György és Kele Brigitta - Csibi Szilvia felvétele

Ze­nei performance-ként ha­tá­roz­ta meg Selmeczi A függő vá­ros cí­mű da­rab mű­fa­ját. A ve­tí­tett lát­ván­­nyal kiegészülő mű nyolc éve ké­szült, és a ko­lozs­vá­ri pol­gár­mes­ter­ként reg­ná­ló Funar dest­ruk­tív vá­ros­ve­ze­té­sé­re hív­ta fel a fi­gyel­met. Gya­ní­tom, hogy a Ko­lozs­vár-mi­to­ló­gia is­me­re­te el­en­ged­he­tet­len ah­hoz, hogy A függő vá­ros lel­ki él­ménnyé vál­jon, az esz­té­ti­kai él­mény le­he­tő­sé­ge azon­ban egy nyu­gat-du­nán­tú­li hall­ga­tó szá­má­ra is adott, s ta­lán ez­út­tal va­la­mit meg is sejt­he­tett a ko­lozs­vá­ri­ság­ból. Ko­lo­nits Klá­ra és Rajk Ju­dit hang­já­val, Melis Lász­ló „fi­gu­rá­já­val" nö­vel­te e kü­lön­le­ges, össz­mű­vé­sze­ti al­ko­tás ha­tá­sát.

A kon­cert ze­ne­i­leg leg­ki­egyen­lí­tet­tebb szín­vo­na­lú ré­sze a szak­rá­lis te­ma­ti­ká­jú má­so­dik „fel­vo­nás" volt. A Selmeczire oly jel­lem­ző sti­lá­ris mon­tázs­tech­ni­ka a Haj­nal cí­mű kom­po­zí­ci­ó­ban iga­zi te­li­ta­lá­lat­nak ha­tott. A né­pi szür­re­a­liz­mus és a val­lá­sos te­­ma­ti­ka, a klas­­szi­kus vo­nós ka­ma­ra­hang­zás és a mezőségi há­rom­hú­ros brá­csa hang­ja ma­gá­tól értődő ter­mé­sze­tes­ség­gel ol­vadt ös­­sze. A Him­nu­szok so­ro­zat most hal­lott hat té­te­lé­ben az­tán ugyan­er­re a sa­já­tos za­ma­tú lel­ki­ség­re is­mer­het­tünk rá, szűr­tebb, abszt­rak­tabb for­má­ban.

A „Rá­adás" cí­mű har­ma­dik rész a Fe­hér Lász­ló kan­tá­tá­val kezdődött, a drá­mai-te­át­rá­lis kom­po­zí­ció af­fé­le híd­ként ve­ze­tett át a szín­há­zi son­gok és film­da­lok vi­lá­gá­ba. A kan­­tá­ta szó­lis­tá­ja, Bátori Éva in­ten­zív szín­pa­di je­len­lét­tel, az emo­ci­o­ná­lis azo­no­su­lás mar­káns gesz­tu­sa­i­val köz­ve­tí­tet­te a da­rab szel­le­mét, zon­go­rán a szerző kí­sér­te.

Igó Éva ter­mé­sze­tes mu­zi­ka­li­tás­sal, a kon­cert há­zi­gaz­dá­ja, Hirtling Ist­ván kup­lés la­za­ság­gal éne­kel­te a szel­le­mes szí­nész­da­lo­kat, majd Oláh Ibo­lya kö­vet­ke­zett a le­gen­dás nem­ze­dé­ki film, az Idő van két - Cser­há­ti Zsu­­zsa hang­já­ra és sze­mé­lyi­sé­gé­re írt - da­lá­val. Szem­ben a te­le­ví­zi­ós te­het­ség­ku­ta­tók fel­fe­de­zett­je­i­vel, Oláh Ibo­lya va­ló­di te­het­ség, előadásmódjának sal­lang­ta­lan­sá­ga ko­moly mű­vé­szi és ének­tech­ni­kai fejlődésről és érés­ről árul­ko­dott, a da­lo­kat min­den­fé­le eről­kö­dés és erőltetés nél­kül szab­ta ön­ma­gá­ra.

Önál­ló mű­sor­rész­nek is be­il­lett a Szín­ház és Film­mű­vé­sze­ti Egye­tem ze­nés szí­nész osz­tá­lyá­nak (vezető Novák Esz­ter és Sel­me­czi György) előadása, a Diótörő her­­ceg ke­reszt­met­sze­te. Min­den­ki leg­alább egy dalt ka­pott, ha jól szá­mol­tam, ti­zen­né­gyen vol­tak. A tel­jes pro­duk­ci­ót leg­in­kább a fi­a­ta­los jó han­gu­lat tar­tot­ta egy­ben. Köz­hely, de ez­út­tal is igaz, hogy a ke­ve­sebb több lett vol­na. (Feb­ru­ár 5. - Fesz­ti­vál Szín­ház)

 A Qaartsiluni Ensemble négy   koncertből álló so­ro­za­ta (Kö­zép-eu­ró­pai port­rék) KON­DOR ÁDÁM és a szlo­vák MA­RI­ÁN LEJAVA mű­ve­it ál­lít­ja kö­zép­pont­ba. Az első hangverseny (Meg­ta­lált vá­la­szok) a ha­gyo­mány és a referencialitás kér­dé­se­it bon­col­gat­ta, Kon­dor most hal­lott mű­vei prog­ram­sze­rű­en, Lejava da­rab­jai la­záb­ban kap­cso­lód­tak e te­ma­ti­ká­hoz.

A há­rom Kon­dor-mű más-más szerzők da­rab­ja­i­val al­ko­tott tételpárokat, CHRIS­TI­AN WOLFF Serenade-jára a Quartet to Chris­tian Wolff ref­lek­tált, a Pár­hu­za­mos so­ro­zat (Pa­­ral­lel Series) BOZAY AT­TI­LA So­ro­zat cí­mű da­rab­já­val ke­rült szo­ro­sabb kap­cso­lat­ba, a Tayil pe­dig egy LU­CA LOM­BAR­DI-kom­po­zí­ci­ót idé­zett meg. (A kon­cer­ten vé­gül nem az „ihlető" mű, ha­nem egy má­sik Lom­bar­di-té­tel, a Cinque istantanee, per cont­ra­basso hang­zott el.) A kvázi-té­telpárokban az egyes da­ra­bok más-más funk­ci­ót töl­töt­tek be. A ko­rai Wolff-darab és a Quartet kap­­cso­la­tá­nak fel­is­me­ré­se él­mény­sze­rű volt, né­ha már-már úgy tűnt, mint­ha a Kon­dor-kvar­tett egy­faj­ta double len­ne. A da­rab elő­­adása ki­vá­ló volt, ér­tel­mes, fo­lyé­kony és mu­­zi­ká­lis (Rá­kóczy An­na - fu­vo­la, Kru­­lik Esz­­­­ter - he­ge­dű, Rozmán La­jos - kla­ri­nét, Kán­­­tor Ba­lázs - csel­ló). A két önál­ló kom­po­zí­ci­ót ér­de­mes len­ne eb­ben az alak­ban, az­az tételpárként mű­so­ron tar­ta­ni.

A Bozay-sorozattal va­ló ös­­sze­kap­cso­ló­dás ke­vés­bé volt re­ve­lá­ló, egyfelől a két mű­vet egy hang­ver­seny­szü­net is el­vá­lasz­tot­ta, másfelől a két mű ze­nei anya­ga nem, csak az anya­gok el­ren­de­zé­se mu­ta­tott ro­kon­sá­got. Kon­dor a 2008-ban írt Pa­ral­lel Series par­ti­tú­rá­já­nak előszavában így fo­gal­ma­zott: a mű „Bozay At­ti­la So­ro­zat (Series, 1970) cí­mű da­rab­já­nak pa­ra­frá­zi­sa. Meg­tar­tot­tam a Bozay-darab hang­sze­re­lé­sét és for­mai be­osz­tá­sát. Ar­ra va­gyok kí­ván­csi, mi­lyen ta­nul­sá­gok szűrhetők le az ös­­sze­ha­son­lí­tás­ból. Meg­lát­szik-e a két da­ra­bon a köz­tük levő kö­zel 40 év tá­vol­ság? To­váb­bá tesz­tel­he­­tő, ho­gyan mű­kö­dik egy abszt­rakt for­mai kon­cep­ció tel­je­sen különböző anya­gok­kal". E kér­dé­sek­re az egy­sze­ri kon­cert­ta­pasz­ta­lat alap­ján ta­lán felelőtlenség vá­la­szol­ni, így csak a sej­tést re­giszt­rá­lom. A 40 év tá­vol­ság lé­nye­gé­ben ér­zé­kel­he­tet­len - hisz mit te­kint­he­tünk a ko­rai '70-es évek hang­já­nak, és va­jon mi­lyen hang­ütés­ben ma­ni­fesz­tá­ló­dik a 21. szá­zad első év­ti­ze­de? A for­ma mű­kö­dé­se el­vi­leg tesztel­he­tő vol­na, ám Kon­dor nem tel­je­sen ugyan­úgy mű­köd­te­ti a min­tá­ul hasz­nált for­mát. Az egyes sza­ka­szok tem­pó­ja és tar­ta­ma, e sza­ka­szok el­ha­tá­ro­lá­sá­nak mód­ja igen­csak eltérő. Bozay az öt té­tel­ben (Las­­sú I. - Friss; Köz­­já­ték - Se­bes; Las­­sú II.) mar­káns tem­pó­vál­tá­so­kat va­ló­sí­tott meg és vi­lá­go­san je­lez­te, hogy mely sza­ka­szok kap­­cso­lód­nak össze (attac­ca), s me­­lye­ket kell éles ce­zú­rá­val el­ha­tá­rol­ni. Kon­dor tem­­­­pó­ka­rak­te­rei szű­­­kebb sáv­ban mo­­zog­nak, ő ér­zé­kel­­hetően a ce­­zú­rák el­ho­má­lyo­sí­tá­sát tűz­te ki cé­lul. Míg Bozaynál egy­ér­tel­mű az új ze­nei anyag meg­je­le­né­se, ad­dig Kon­dor­nál a fo­lya­ma­tos ze­nei fej­lesz­tés ered­mé­nye­ként pró­bál­juk  (a do­log termé­sze­té­ből adó­­dó­an si­ker­te­le­nül) be­azo­no­sí­ta­ni az újabb és újabb ze­nei anya­go­kat. A meg­le­he­tő­sen komp­li­kált par­ti­tú­rák­ban Rozmán La­jos ve­zény­le­te sem je­lölt ki vi­lá­gos tá­jé­ko­zó­dá­si pon­to­kat. (1972-ben Kroó György egye­net­len­sé­gei el­le­né­re is jelentős mű­nek tar­tot­ta a So­ro­za­tot. Az egy­ko­ri pre­mi­er­rel kap­cso­lat­ban szel­le­me­sen-ud­va­ri­a­san meg­­je­gyez­te, hogy az „előadóknak, kü­lö­nö­sen Jancsovics An­tal kar­mes­ter vál­lal­ko­zó ked­vé­nek és ér­zé­keny­sé­gé­nek há­lá­sak le­he­tünk, hogy a da­ra­bot meg­szó­lal­tat­ták. De még nem szó­lalt meg". Úgy lát­szik, hogy a negy­ven év eb­ben a te­kin­tet­ben sem ho­zott mar­káns vál­to­zást.)

Iz­gal­mas ös­­sze­ha­son­lí­tás­ra adott lehető­sé­get a Tayil cí­mű kompozíció. Ám nem egy má­sik mű­vel (hisz ezen az es­tén a hi­vat­ko­zott Lom­bar­di-da­rab nem hang­zott el), ha­nem ön­ma­gá­val lé­pett referenciális kap­cso­lat­ba. A Tayilt 2002-ben már hal­lot­tam a Mű­csar­nok szép­re­mé­nyű Hang­szem­lé­jén, ak­ko­ri kri­ti­kám­ban azt ír­tam, hogy „Kon­dor da­rab­ját mi­ha­ma­rabb új­ra elő kell ven­ni". Er­re tíz év el­tel­té­vel ke­rült sor, ám ha nem hang­zik fel a kom­po­zí­ci­ó­ban egy Mi­che­lan­ge­lo­-vers (az olasz szö­ve­get ez­út­tal Bezerédi Zol­tán sza­val­ta), bi­zony nem jöt­tem vol­na rá, hogy a mű­vel nem most ta­lál­ko­zom elő­ször. A két, ra­di­ká­li­san különböző akusz­ti­kus (és a mű szem­pont­já­ból egy­for­mán sze­ren­csét­len) kör­nye­zet ugyan­ab­ból a da­rab­ból két, lé­nye­gé­ben ös­­sze­ha­son­lít­ha­tat­lan mű­vet kre­ált. A ki­szá­mít­ha­tat­la­nul zengő-kon­gó Mű­csar­nok­ban sti­mu­lá­ló ha­tá­sú volt a Tayil, a szűrt-szá­raz „Tra­fós" vál­to­zat szá­mom­ra kis­sé ide­gen­nek ha­tott.

Marián Lejava nem konst­ru­ál egye­di kon­tex­tu­so­kat. He­ge­dű­re írt szó­ló­da­rab­ja pél­dá­ul a vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb mód­ján hi­vat­ko­zik a Bach-tra­dí­ci­ó­ra. Violino solo (Ciac­co­na - sonata no. 1) fel­ira­tú té­te­lét hall­gat­va azon­nal re­giszt­rál­juk a referenciális moz­za­na­tot, ami­vel a mű hátralévő ré­szé­ben már nincs is dol­gunk. A hol ér­de­ke­sebb, hol ke­vés­bé ins­pi­rált ze­nei anyag is már-már má­sod­la­gos­sá vá­lik, fi­gyel­mün­ket a nagy­fe­szült­sé­gű előadásmód kö­ti le. A szlo­vá­ki­ai Milan Pa­la a ro­man­ti­kus (!) Bach-já­ték szel­le­mé­ben mu­zsi­kál­ta vé­gig a kom­po­zí­ci­ót, já­té­kát hall­gat­va azon­nal fel­me­rült a kér­dés, hogy sok ma­gyar kol­lé­gá­ja mi­ért játs­­sza oly gyak­ran fan­tá­zi­át­la­nul és fél­sze­gen - a kor­rekt­ség ne­vé­ben - kor­tár­sa­ink ze­né­jét. Ha a Qaartsiluni Ensemble so­ro­za­ta hoz né­mi vál­to­zást az előadói at­ti­tű­dök­ben, már meg­ér­te élet­re hív­ni.

Nem volt en­­nyi­re im­pul­zív, in­kább csak tisz­tes a má­sik szó­ló­pro­duk­ció (LU­CA LOM­­­BAR­DI: Cinque istantanee, per cont­ra­bas­so), Juraj Griglak nagybőgőzését tech­ni­kás­nak, vir­tu­óz­nak hal­lot­tam, kü­lö­nö­sebb nyo­mot azon­ban nem ha­gyott ben­nem.

Az est Lejava reVENIr (veni's marchin'on) cí­mű kön­­nyed-ha­tá­sos da­rab­já­val ért vé­get. A kön­­nyű­ze­nei ele­me­ket és re­pe­titív tech­ni­ká­val meg­írt sza­ka­szo­kat is fel­vo­nul­ta­tó kom­po­zí­ció jó ízlésről és ki­vá­ló dra­ma­tur­gi­ai érzékről árul­ko­dott, a kö­zön­ség nem is ma­radt há­lát­lan. (Feb­ru­ár 10. - Tra­fó)

N

 

[1]N egy­ven­nél több Kurtág-tétel kap­cso­ló­dott ös­­sze két cik­lus­sá Csalog Gá­bor, Ke­menes And­rás és a Ludium Együt­tes kon­cert­jén. A ko­ráb­ban hal­lott ha­son­ló so­ro­za­tok (Mû­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja - Üveg­te­rem, Vér­tes­acsa - Paj­ta) ese­té­ben úgy érez­tem, hogy csak jó­ko­ra döccenőkkel teremtődik meg - és ta­lán nem is szán­dék - az összefüggő cik­lus ér­

Negyvennél több Kurtág-tétel kapcsolódott össze két ciklussá Csalog Gábor, Kemenes András és a Ludium Együttes koncertjén. A korábban hallott hasonló sorozatok (Művészetek Palotája - Üvegterem, Vértesacsa - Pajta) esetében úgy éreztem, hogy csak  jókora döccenőkkel teremtődik meg - és talán nem is szándék - az összefüggő ciklus érzete.  Ez­út­tal azon­ban úgy tûnt, hogy a leg­több té­telt si­ke­rült ide­á­li­san po­zí­ci­o­nál­ni, jól kö­rül­ha­tá­rol­ha­tó és dra­ma­tur­gi­a­i­lag ko­he­rens, ka­rak­te­res ki­sebb egy­sé­gek szü­let­tek. Az sem za­vart, hogy egyes té­te­lek - önál­ló­sá­gu­kat fel­ad­va - ki­zá­ró­lag a cik­li­kus rend­ben be­töl­tött funk­ci­ó­juk sze­rint mû­köd­tek, mint pél­dá­ul a Bán Má­té előadásában fel­hang­zó két fu­vo­la­té­tel (Auf! Schwung!; Doloroso), me­lyek amo­lyan for­ma­ha­tárt jelző szig­nál­nak ha­tot­tak. De em­lít­he­tem a Szál­kák cí­mû cim­ba­lom­cik­lust követő Hommage `a Far­kas Fe­renc (2) - fosz­lá­nyok egy kolinda emlékképéből fel­ira­tú zon­go­ra­da­ra­bot is, mely epi­ló­gus gya­nánt vissz­hang­ként, utó­zen­gés­ként ke­re­kí­tet­te le a cim­ba­lom­mû­vet. Nem mel­lé­kes, hogy eb­ben a cik­lus­nak ér­zé­kelt té­tel­fo­lyam­ban a hal­vá­nyabb előadások fe­lett is kön­­nyeb­ben sze­met huny­ha­tott az em­ber.

Az egy­sé­ges­ség il­lú­zi­ó­ját az is se­gít­het­te, hogy a zon­go­ra­té­te­lek ez­út­tal két elő­adó, Csalog Gá­bor és Ke­me­nes And­rás kö­zött osz­lot­tak meg. Csalog jel­lem­zően „hom­­­mage" té­te­lek­ből, Ke­me­nes in­kább a zsi­­ge­ri-já­té­kos vagy gro­tesz­kebb hang­vé­te­lű művekből ját­szott töb­bet. Előbbi meggyőző igye­ke­zet­tel bon­tot­ta ki a da­ra­bok szel­lem­idé­ző jel­le­gét, így a kon­cer­ten egy-egy ap­ró moz­za­nat ere­jé­ig Scar­lat­ti, Mu­szorgsz­kij, Pet­ro­vics, egy ki­csit Li­ge­ti György és Var`ese is szót ka­pott. Ke­menes pe­dig im­po­ná­ló kon­cent­rá­ci­ó­val ra­gad­ta meg a da­ra­bok lé­nye­gét.

Kemenes András és Csalog Gábor 

Az első rész leg­vé­gén el­hang­zó az Egy té­li al­kony em­lé­ké­re cí­mű dal­cik­lus (Sza­kács Il­di­kó - ének, Tor­nyai Pé­ter - he­ge­dű, Szalai And­rás - cim­ba­lom), a kon­cer­ten ki­fe­je­zet­ten szer­vet­len­nek ha­tott, és utó­lag sem tű­nik úgy, hogy Csalogék jó hely­re tet­ték. De vis­­sza-vis­­sza­gon­dol­va a da­lok­ra, egy­re in­kább az a gya­núm, hogy nem is le­het a kom­po­zí­ci­ót ügye­sen hely­zet­be hoz­ni: a Gu­lyás Pál ver­si­re, 1969-ben írt négy dal va­la­hogy min­den­kép­pen „ki­lóg­na" a Kurtág-művek uni­ver­zu­má­ból.

 

 Tornyai Péter, Kiss Péter és Szalai András

A má­so­dik rész több já­ték­ra adott le­h­e­tő­sé­get. A bi­zarr hang­sze­re­lé­sű Kis csá­va (Bán Má­té - piccolo, Ko­vács Ba­lázs - har­so­na, Ti­már Le­ven­te - gi­tár) amo­lyan nyi­tány­ként szó­lalt meg a színházias ha­tá­sok­kal is bát­rab­ban élő egyik blokk ele­jén, mely­nek első „fel­vo­ná­sá­ban" egy mor­bid pan­to­mi­mot (Üze­net a túl­vi­lág­ról) lát­hat­tunk, majd kö­vet­ke­zett az Eszká-emlékzaj, az utol­só fel­vo­nás pe­dig a Né­ma­já­ték (Ve­sze­ke­dés 2) volt. Az Esz­ká-emlékzaj ze­nei ér­te­lem­ben e kon­cep­ció ál­do­za­tá­vá vált, Bod­ro­gi Éva - egy ká­vé­há­zi je­le­ne­tet mí­mel­ve - a Tandori-szö­ve­gek fi­­lo­zo­fi­kus­sá­gát fri­vol­lá han­gol­ta át. El­fo­ga­dom, ha va­la­ki ezt sú­lyos té­ve­dés­nek aposzt­­­ro­fál­ja, ma­gam ér­té­kel­tem a kísérletező ked­vet.

Egy má­sik (szin­tén szín­pa­di­as) kí­sér­let el­ra­ga­dó­an va­rázs­la­tos han­gu­la­tot te­rem­tett. A Vi­rág az em­ber... Mi­ja­kó­nak vo­nós­trió-vál­to­za­ta va­­la­hon­nan a te­rem hát­só vé­gé­ből, a füg­göny mö­gül szó­lalt meg, a két­ke­zes zon­go­ra­vál­to­zat pe­dig a szín­pad­ról vá­la­szolt rá. Na­gyon ha­tá­sos volt az est utol­só szá­ma, slussz­po­én­ja. A Kár­olyi Amy-da­lok­ból a La­bi­rin­tus té­tel csen­dült fel Bod­­ro­gi Éva és Kemenes And­rás elő­adá­sá­ban. „Nincs Ariad­ne, nincs fo­nál", mond­ja a dal, ám a kon­cert most épp az ellenkezőjét iga­zol­ta, a sok-sok té­tel la­bi­rin­tu­sán Csa­lo­gék - fo­nál­­lal vagy nél­kü­le - ha­tá­ro­zot­tan ve­zet­ték vé­gig a kö­zön­sé­get. Ka­land­nak min­den­kép­pen iz­gal­mas volt. (Feb­ru­ár 25. - Tra­fó)

 

Ki­adós, öt ősbemutatót is kí­ná­ló prog­ram­mal lé­pett fel a Trio Inception (Kiss Pé­ter - zon­go­ra, Há­ry Pé­ter - csel­ló, Szendrey Dá­ni­el - kürt) a FUGA-ban. A mû­sor az együt­tes szá­má­ra írt tri­ók­ból állt, a kom­po­zí­ci­ók 2011 ta­va­sza és 2012 ja­nu­ár­ja kö­zött ke­let­kez­tek. Elsőként KED­VES CSA­NÁD Moments l'état élémentaire cí­mû kom­po­zí­ci­ó­ja hang­zott el, a mû meggyőzően iga­zol­ta  a szer­ző sti­lá­ris fejlődését. Hi­ány­ér­ze­tet pusz­tán az kel­tett, hogy a fel­épí­tés szán­dé­kos dezintegráltságában ma­gát a szán­dé­kot, az al­ko­tói kon­cep­ci­ót nem si­ke­rült fel­fe­dez­nem. Az előadást sem érez­tem kü­lö­nö­seb­ben gon­dos­nak, úgy tûnt, hogy er­re a da­rab­ra a szük­sé­ges­nél ke­ve­sebb idő ju­tott: több részletről de­rült ki, hogy előadói szem­pont­ból ké­nyel­met­len-há­lát­lan. TOR­NYAI PÉ­TER da­rab­ja, az an­tik-rom- (ha jól ér­tem, ak­kor a cím a ré­gi­re és a ro­man­ti­kus­ra utal) na­gyon is jól szer­ve­zett mû, sok-sok iz­gal­mas rész­let­tel. Ám az előadás eb­ben az eset­ben is ho­mály­ban ha­gyott szá­mos - ér­zé­sem sze­rint lé­nye­gi - moz­za­na­tot.

Az első, ma­ra­dék­ta­lan él­ményt szerző pro­duk­ci­­ót BA­LOGH MÁ­TÉ (tr)io  fel­ira­tú da­rab­já­nak kö­szön­het­tük. A est leg­fi­a­ta­labb szer­ző­je feltűnően sze­re­ti a han­go­kat, ba­bus­gat­­ja, ér­zé­ke­nyen (weberni mó­don) szí­nez­ge­ti „őket", mind­egyi­ket szép „csend­te­rek­kel" ve­szi kör­be. A mu­zsi­ku­sok is eb­ben a mű­ben ta­lál­tak iga­zán ma­guk­ra, fel­ja­vult for­má­ju­kat a kon­cert vé­gé­ig meg­tar­tot­ták.

 Szendrey Dániel, Balogh Máté és Kiss Péter

CSER ÁDÁM (Ludus 4/d) most hal­lott mű­vé­ben ke­ve­sebb ér­zé­keny­sé­get mu­tat az egyes han­gok iránt, in­kább har­mó­ni­ák­ban, moz­gás­ban és fe­lü­le­tek­ben gon­dol­ko­zik. A to­ná­lis ref­le­xek­re hi­vat­ko­zó, zongorafi­gu­rá­ci­ók­kal moz­gás­ban tar­tott és mo­no­króm­­ként el­gon­dolt mű­nek ér­zé­sem sze­rint ár­tott a „ke­ve­sebb ér­zé­keny­ség", a szer­ző gyak­ran en­ge­dett a ref­le­xek és a bil­­len­tyű­kép­le­tek csá­bí­tá­sá­nak.

Ki­vá­ló kom­po­zí­ci­ót írt FE­KE­TE GYU­LA a Trio Inception fel­ké­ré­sé­re. A Pa­mut név­re ke­resz­telt da­rab for­mai kon­cep­ci­ó­já­ban a tá­gas­ság és az ará­nyos­ság, hang­sze­re­lé­sé­ben a ter­mé­sze­tes­ség és öt­le­tes­ség, ka­ma­ra­ze­nei fel­ra­ká­sá­ban a rész­let­gaz­dag­ság és át­te­kinthetőség, dra­ma­tur­gi­ai épít­ke­zé­sé­ben a ma­ga­biz­tos­ság eré­nye­it csil­log­tat­ta. Ma­gam az utób­bi évek­ben elsősorban vo­ká­lis mű­ve­ket (ope­rát, da­lo­kat) hal­lot­tam a szer­ző­től, új mun­ká­já­ban más­faj­ta hang­ütést és hang­vé­telt, meg­koc­káz­ta­tom: más nyel­vet fe­dez­tem fel. Öröm­mel nyug­táz­tam, hogy Fe­ke­te ezt a nyel­vet is ak­cen­tus nél­kül be­szé­li, ez a hang is az övé.

SZI­GE­TI MÁ­TÉ zon­go­rás tri­ó­já­ban mint­ha a ba­rokk trió­szo­ná­ta fel­ra­ká­sát ve­tí­tet­te vol­na rá a zon­­go­ra-csel­ló-kürt ös­­sze­ál­lí­tás­ra, a Trio (5) így kis­sé ne­héz­kes­nek, szög­le­tes­nek és gyak­ran „cso­mós­nak" tűnt. Né­ha olyan ér­zé­sem tá­madt, hogy a kürt- és a csel­ló­anya­go­kat ér­de­mes len­ne egy-két ok­táv­val ma­ga­sab­ban (te­hát más hang­sze­re­ken) is ki­pró­bál­ni. A kon­cer­tet OTT RE­ZSŐ Trainoid for Three cí­mű da­rab­ja ke­re­kí­tette le, len­dü­le­te­sebb első sza­ka­sza könnyű des­­szert­nek, las­sú má­so­dik ré­sze amo­lyan ki­en­ge­dés­nek ha­tott. (Feb­ru­ár 26. - FU­GA Bu­da­pes­ti Épí­té­sze­ti Köz­pont)

 
 

]A Qaartsiluni Ensemble Kö­zép-eu­ró­pai portrék cí­mű so­ro­za­tá­nak má­so­dik kon­cert­jén is­mét MARIÁN LEJAVA és KON­DOR ÁDÁM mű­vei, ez­út­tal tri­ók han­goz­tak el. Ta­lán a zeneszerzők szá­má­ra és tri­ós for­má­ci­ó­ra utalt a kód­sze­rű al­cím: 2by3in1.

 Kántor Balázs, Várföldi Anna, Borbély László, Marián Lejava és Rozmán Lajos

 A kon­cert előtt Rozmán La­jos egy rá­han­go­ló be­szél­ge­tés­sel hoz­ta kö­ze­lebb a mű­ve­ket a kö­zön­ség­hez. Min­den da­rab­bal kap­cso­lat­ban fel­tet­te a zeneszerzőnek a kér­dést, hogy az adott kom­po­zí­ci­ót mi­ért ír­ta meg, majd egy-egy jellemző rész­le­tet - szerzői kom­men­tár­ral - a ze­né­szek be is mu­tat­tak. Így a kon­cer­ten már nem tel­je­sen is­me­ret­len da­ra­bok­kal ta­lál­ko­zott az al­ko­tói prob­lé­má­ra ér­zé­ke­nyí­tett hall­ga­tó­ság. Az öt­let re­mek, a ki­vi­te­le­zés pe­dig frap­páns volt. Va­la­hogy így kell érdeklődést és bi­zal­mat kel­te­ni az új mű­vek iránt.

Kondor Ádám, Marek és Peter Zwiebel, Kántor Balázs

és a zongoránál Marián Lejava

Felvégi Andrea felvételei

Kon­dor Ádám­tól egy vo­nós­tri­ót (Dis­semi­na­tion) és egy fa­fú­vós tri­ót (Swan­songs Book 2 - Bizarre Objects 11) hall­hat­tunk. A két mű - árul­ta el a szerző - gyö­ke­re­sen más tech­ni­ká­val ké­szült, a vo­nós­tri­ó­ban a hang­sze­re­sek tö­ké­le­te­sen különböző és önál­ló pro­fi­lú anya­go­kat ját­sza­nak, a fú­vós­tri­ó­ban vi­szont épp ellenkezőleg, a há­rom mu­zsi­kus azo­nos időben és vé­gig ugyan­az­zal a ma­té­ri­á­val dol­go­zik. A két kom­po­zí­ció el­vi­leg ös­­sze­vet­he­tet­le­nül különböző. Azért csak el­vi­leg - osz­tot­ta meg Kon­dor a kö­zön­ség­gel a ta­pasz­ta­la­tát -, mert egy má­sik szerző (Ma­rián Le­java) mű­­vei­­nek kör­nye­ze­té­ben (kon­­tex­tu­sá­ban) a két sa­ját kom­po­zí­ci­ó­ban meg­lepően sok ro­kon vo­nást fe­dez­he­tünk fel. Lejava a hang­zás, Kon­dor a nyelv fe­lől kö­ze­lít a ze­ne­szer­zés­hez. Kon­dor szá­má­ra a ze­nei tex­tus va­ló­ban szö­veg­sze­rű - sza­vak, mon­da­tok, be­kez­dé­sek kap­­cso­lód­nak egy­más­hoz. A ze­né­nek ná­la gram­­ma­ti­ká­ja, szin­ta­xi­sa van. Lejavát ez­zel szem­ben az ér­zé­ki be­nyo­má­sok fog­lal­koz­tat­ják job­ban, kom­po­zí­ci­ói elsősorban akusz­ti­kus fe­no­mé­nek. őnála a nyelv döntő moz­za­na­ta a hang­zás, a ze­né­nek te­hát fo­ne­ti­ká­ja van. Ezen a kon­cer­ten leg­alább­is biz­to­san így volt.

A hang­zás mik­ro­szko­pi­kus vizs­gá­la­tát cé­loz­ta meg Lejava Langsamer Satz cí­mű da­rab­já­ban. A mű cí­me egy­ben a fel­na­gyí­tás tech­ni­ká­já­ra is utal: az egyes ze­nei ese­mé­nyek kö­zött nagy tá­vol­sá­go­kat te­rem­tett a szer­ző, egy­faj­ta ze­nei las­sí­tott fel­vé­telt hall­hat­tunk. A ki­fe­je­zet­ten ér­de­kes da­rab­bal kap­cso­la­tos alap­ta­pasz­ta­lat né­mi­leg el­lent­mon­dott a szerzői prog­ram­nak, ma­gam egy­ál­ta­lán nem hal­lot­tam a té­telt las­sú­nak, sem a tem­pó, sem a ka­rak­ter te­kin­te­té­ben. A „langsamer" ha­tás ezek sze­rint nincs ösz­­sze­füg­gés­ben az in­for­má­ció­sű­rű­ség­gel. Rész­ben ha­son­ló tech­ni­ká­val ké­szült, de ös­­szes­sé­gé­ben va­rázs­la­to­sabb és ér­zé­kibb kom­po­zí­ció Lejava pre­pa­rált zon­go­rá­ra, he­ge­dű­re és csel­ló­ra írt Notturnója. In­du­la­to­sabb, va­dabb gesz­tus­vi­lá­gú, di­rek­tebb ha­tá­sok­kal ope­rá­ló kom­po­zí­ció a Con Brio. Az elő­­­adók - elsősorban a zon­go­ris­ta Bor­bély Lász­ló - nem­csak él­tek az előadói zic­ce­rek­kel, ha­nem hi­te­le­sí­tet­ték is azo­kat.

Sze­ren­csés hely­zet, hogy az est leg­erő­sebb előadása a legerősebb mű­nek ju­tott ki. Kon­dor Dissemination cí­mű da­rab­ját a Zwie­bel Trio (Marek Zwiebel - he­ge­dű; Peter Zwie­bel - brá­csa; Kán­tor Ba­lázs - csel­ló) szó­lal­tat­ta meg, ugyan­az a kezdeményező kedv jel­le­mez­te az in­terp­re­tá­ci­ót, me­lyet a so­ro­zat el­ső kon­cert­jén Milan Pa­la he­ge­dű­já­té­ká­ban fe­dez­het­tünk fel. A da­rab lel­kü­le­tét nagy­sze­rű­en jel­le­mez­te Vi­ká­ri­us Lász­ló (Kom­­po­ná­lás sza­vak­kal és szót­la­nul, Mu­­zsi­ka, 2002/no­vem­ber), le­írá­sá­val ma­ra­dék­ta­la­nul egyet­ér­tek. (A Vi­ká­ri­us-re­cen­zió né­hány konk­rét ze­nei uta­lá­sa alap­ján ar­ra gya­nak­szom, hogy a Dis­se­mi­nation ki­sebb re­ví­zi­ón esett át.)

A zeneszerző szá­mos esz­közt „vet be", hogy a tö­re­dé­ket tö­re­dék­re hal­mo­zó ze­nei ese­mény­fo­lyam­ban sem­mi se utal­jon for­má­lás­ra, il­let­ve, hogy ne le­hes­sen fel­fe­dez­ni ben­ne for­ma­al­ko­tó el­vet. En­nek el­le­né­re a hall­ga­tó­ban még­is ki­ala­kul egy­faj­ta mű­al­ko­tás-ér­zet, Vi­ká­ri­us úgy fo­gal­ma­zott, hogy a da­rab „zá­rá­sa va­la­mi olyas­mit su­gall, mint­ha egy ke­rek egé­szet hal­lot­tunk vol­na". A Zwie­bel Trio elő­adá­sa azon­ban nem­csak ez­zel az il­lú­zi­ó­val gaz­da­gí­tot­ta a be­fo­ga­dást. A há­rom szó­lam vi­szo­nyát kü­lö­nö­sen in­ten­zív ka­ma­ra­ze­nei fo­gal­ma­zás jel­le­mez­te, ma­gam egyet­len pil­la­nat­ra sem ér­zé­kel­tem a há­rom szó­lam vi­szo­nyá­ban szán­dé­kolt de­zin­teg­rá­ci­ót.

Há­rom té­tel hang­zott el  a Hat­­tyú­dal­ok so­ro­zat­ból. Rá­kóczy An­na (fu­vo­la), Hor­váth Bé­la (oboa) és Rozmán La­jos (kla­ri­nét) kon­cent­­rált, he­lyen­ként ta­lán kis­sé túl­ve­zé­relt elő­adása ös­­szes­sé­gé­ben kielégítő, a te­rem egy kis­sé szű­kös volt.

Áp­ri­lis­ban és má­jus­ban to­váb­bi két Kon­dor-Le­java kon­cer­tet ad Qaartsiluni Ensemble. Az ed­di­gi­ek­hez ha­son­ló, ins­pi­rált és ins­pi­rá­ló hang­ver­se­nye­ket kí­vá­nok ma­gunk­nak. (Már­ci­us 11. - FU­GA Bu­da­pes­ti Épí­té­sze­ti Köz­pont)

MOLNÁR SZABOLCS

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.