Akinek meg kell halnia

Wagner: Az istenek alkonya - Verdi: Ernani - Két élő internetes közvetítés a Metropolitan Operából

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2012 április
 

2012. feb­ru­ár 11.

Metropolitan Ope­ra, New York

Wag­ner

Az is­te­nek al­ko­nya

Brünnhilde          Deborah Voigt

Gutrune              Wendy Bryn Harmer

Waltraute            Waltraud Meier

Siegfried              Jay Hunter Morris

Gunther              Iain Paterson

Alberich              Eric Owens

Hagen                 Hans-Peter König

Kar­mes­ter           Fabio Luisi

Dísz­let                Carl Fillion

Jel­mez                François St-Aubin

Vi­lá­gí­tás              Etienne Boucher

Videóvetítés       Lionel Arnould

Társrendező       Neilson Vignola

Rendező             Robert Lepage

 

 

2012. feb­ru­ár 25.

Metropolitan Ope­ra, New York

Ver­di: Ernani

El­vi­ra                     Angela Meade

Ernani                    Marcello Giordani

Don Carlos            Dmitri Hvorostovsky

Silva                       Ferruccio Furlanetto

Kar­mes­ter              Marco Armiliato

Dísz­let                   Pier-Luigi Samaritani

Jel­mez                   Peter J. Hall

Vi­lá­gí­tás                 Gil Wechsler

Szín­pad­ra ál­lí­tot­ta Peter McClintock

Rendező                Pier-Luigi Samaritani

 

A krónikás úgy érzi, mintha maga is a  Wagner-Ring dramaturgiai sémáját   követné, amely szerint mindig el­mond­ják az előző ré­szek tar­tal­mát. Robert Lepage négy­es­tés ren­de­zé­sé­nek zá­ró da­rab­já­ról szól­va már csak is­mé­tel­ni le­het, hogy a ka­na­dai mes­tert hi­de­gen hagy­ta a tet­ra­ló­gia in­terp­re­tá­lá­sá­nak lehetősége - an­nak ide­jén Götz Friedrich il­let­te ez­zel a szó­val Wieland Wag­ner 1951-es bayreuthi előadását mint az első szu­ve­rén ér­tel­me­zést, amely túl­lé­pett az ad­dig is­mert, vi­lág­szer­te va­ri­ált Co­si­ma-féle „ve­zér­ké­pe­ken" -, és meg­ta­gad­ta, hogy akár a mű szü­le­té­sé­nek, akár min­den­ko­ri fel­újí­tá­sá­nak ak­tu­á­lis vi­lág­fo­lya­ma­tá­ba, tár­sa­dal­mi, fi­lo­zó­fi­ai kon­tex­tu­sá­ba he­lyez­ze a mű­vet. Ez ön­ma­gá­ban se nem jó, se nem rossz - egye­dül az ered­mény szá­mít. Lepage fel­fo­gá­sá­hoz, ha ez a szó egy­ál­ta­lán ös­­sze­­füg­gés­be hoz­ha­tó a pro­duk­ci­ó­val, egy­faj­ta me­sei mitologizálás áll a leg­kö­ze­lebb, amely el­ját­szo­gat a va­ló­sá­gos és a vir­tu­á­lis fo­gal­má­val, il­let­ve a szín­pad sti­li­zált re­a­li­tá­sá­hoz hoz­zá­kap­csol­ja a videó­techni­ka és az ani­má­ció film­sze­rű ha­tás­me­cha­niz­­mu­sát.

Gunther ke­zet mos a pad­ló­ra ve­tí­tett fo­lyó­ban, és a ke­vés vértől a desz­ka tel­jes szé­les­sé­gé­ben vö­rös hul­lám­zás in­dul el (amitől szim­bo­li­kus­sá nö­vek­szik Siegfried meg­gyil­ko­lá­sa). Grane, a pa­ri­pa csu­pán egy tes­tet­len lópáncél, de úgy mo­zog, haj­long, nyúj­­to­gat­ja a nya­kát, mint egy va­ló­di ló, egé­szen az utol­só je­le­ne­tig, amely­ben ló­szo­borként a ta­lap­za­tán ko­csi­zik egye­ne­sen a tűz­be. Ez a pro­duk­ci­ót át­fo­gó gyer­me­ki báj ta­lán Sieg­fried in­fan­ti­liz­mu­sá­nak ki­ve­tí­té­se. Jay Hunter Morris föl­tar­tott, nyi­tott te­nyér­rel, kis­fi­ús mo­sol­­lyal úgy in­te­get a raj­nai sel­lők­nek, mint a ját­szó­té­ren csúsz­dá­zó lány­paj­tá­sa­i­nak. (Ez nem kép­le­te­sen érten­dő, a túl­érett csit­rik já­ték­szer­nek hasz­nál­ják Lepage pal­lók­ból ál­ló sok­funk­ci­ós li­bi­kó­ka­rend­sze­rét, Siegfried pe­dig nagy­ra nőtt óvo­dás­ként már-már oda­ad­ná ne­kik a gyű­­rűt, ha nem lép­ne föl a „mit szól­na anyu­­ka, ha meg­tud­ná?" szind­ró­­ma.)

Deborah Voigt és Jay Hunter Morris - Fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera

A Raj­na kincsétől kezd­ve, amely me­se­be­li lé­nyek­kel te­le­tűz­delt fan­tá­zia­tör­té­net - nem vé­let­len, hogy a leg­na­gyobb te­ret fog­lal­ja el a Ring más­fél órá­nál alig hos­­szabb if­jú­sá­gi vál­to­za­tá­ban, ame­lyet film­re vet­tek, és ta­valy sza­bad­té­ri mo­zi­ban ve­tí­tet­ték Bay­reuth­ban az Ün­ne­pi Já­té­kok ide­jén -, a tet­ra­ló­gia fo­ko­za­to­san „mű­fajt" vált. Az utol­só es­te, Az is­te­nek al­ko­nya drog­ha­tás alatt el­kö­ve­tett nőcsábí­tás­sal, csa­lás­sal, áru­lás­sal, bos­­szú­val, ha­ta­lom­vágy mo­ti­vál­ta gyil­kos­ság­gal meg­spé­kelt pszi­­cho­thril­ler. A történetből ki­ko­pott a ha­tal­mát vesz­tet­ten is spi­ri­tu­á­lis nagy­vad, Wotan - mi­re Bryn Terfelt meg­szok­tam a nem ne­ki va­ló sze­rep­ben, sze­mé­lye­sen jött Bu­da­pest­re, hogy mint fa­ku­ló han­gú, jópofáskodó ripők mé­re­tes csa­ló­dást okoz­zon -, s a bak­fis ví­zi sel­lőkön meg a sors­fo­na­la­kat ga­ba­lyít­va la­men­tá­ló nor­ná­kon kí­vül csak meg­té­vesz­tett ál­do­za­tok síny­lődnek a gát­lás­ta­lan Hagen ke­zé­ben, egé­szen a mo­nu­­men­tá­lis fi­ná­lé­ig, amely­ben a ma­gá­ra ta­lált Brünn­hilde a pusz­­tí­tás apo­te­ó­zi­sá­ban ta­lál­ja meg a meg­ol­dást. (Amit Wag­ner fel­ol­dás­ként, meg­nyug­­vás­ként és az új­ra­kez­dés lehető­sé­ge­ként kon­temp­lál.)

Eb­ben az unal­mas vi­lág­ban Lepage alig ta­lál örö­met, meg kell elé­ged­nie Siegfried raj­nai tu­taj­út­já­val és a ló­pán­cél­lal mint já­té­kos ele­mek­kel. A más­kor szer­te szerént bucs­ká­zó pal­ló­rend­szer most architek­to­ni­kus rend­be me­re­ved­ve a Gibichungok pa­lo­tá­já­nak re­á­lis ge­ren­dá­it és osz­lo­pa­it imi­tál­ja, a ren­de­ző még há­rom szob­rot is el­he­lyez kö­zöt­tük, ami­vel na­tu­rá­lis ele­met visz az ed­dig tisz­tán sti­li­zált tér­be. (Az elő­adás vé­gén pe­dig szó sze­rint Ma­dách inst­ruk­ci­ó­ját va­ló­sít­ja meg: „az is­ten­szob­rok szét­por­la­nak".) Hagen militáris kör­nye­ze­tét vi­szont - a ko­ráb­bi­a­kat te­kint­ve kö­vet­ke­ze­te­sen - nem akar­ja konk­re­ti­zál­ni, ezért a har­ci­as se­reg úgy fest, mint do­rong­gal föl­sze­rel­ke­zett erdőkerülők csa­pa­ta, de úgy szól, mint az ál­la­mi erőszak-monopólium elit ha­dá­nak „acél­hang" kó­ru­sa. A tö­ké­le­tes hang­zás­hoz szo­kott fül­nek ugyan­ak­kor szin­te jól­esik hal­la­ni - mily ka­ján az em­ber! -, hogy a ze­ne­kar nem csodalényekből, „gém­lá­bú sa­sok­ból", ha­nem gik­sze­rez­ni ké­pes zené­szek­­­ből áll: hol más­hol hi­báz­tak vol­na a re­zek, mint Siegfried ha­lá­lá­nak spi­ri­tu­á­lis be­­ve­ze­tő ak­kord­ja­i­ban?

A szó­lis­ták vi­szont re­mek for­má­ban vol­tak. Deborah Voigt meg­sza­ba­dul­ha­tott Brünn­­­hilde har­ci­as walküri hidegségétől, és az le­he­tett, amit a lé­nye (il­let­ve a rendező) dik­tált, egy­sze­rű, hét­köz­na­pi, ér­zel­mes nő, akit megcsalatása ös­­sze­tör, de az­tán, ami­kor az igaz­ság ki­de­rül, pó­zo­ló kül­de­tés­tu­dat nél­kül, a vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb cse­le­ke­de­te­ként, tűz­be megy ha­lott sze­rel­mé­ért. Voigt vo­ká­li­san is itt tel­je­sí­tett leg­job­ban, akár­csak Jay Hunter Morris, aki­nek Az is­te­nek al­ko­nyá­ban mind­ös­­sze két­szer kell szá­má­ra el­ér­he­tet­len ma­gas­la­tot jelentő csúcs­hang­ra hág­nia - épp, hogy be­ütött a te­tő­pontra, je­lez­te, hogy ott járt, de egy mi­nu­tát sem idő­zött, nem tűz­te ki a zász­lót, azon­nal jött vissza -, s kü­lön­ben kel­le­mes tó­nus­ban, stí­lu­so­san ab­szol­vál­ta a hety­ke le­gény Sieg­frie­det. A ked­ves vadkeleti fi­a­tal­em­bert, aki időnként a fe­jé­hez kap, mert ér­zi, hogy ki­esett belőle va­la­mi, ami­nek nem lett vol­na sza­bad.

A leg­ere­de­tibb Hans-Peter König Hagenje volt, nem el­ve­te­mült go­nosz, ha­nem öröm­te­len, morc frá­ter - ami­nek mond­ják -, in­kább le­tar­gi­kus, mint szang­vi­ni­kus, s ke­dély­te­len am­bí­ci­ó­it tö­mör, mas­­szív bassz­ba­ri­ton­ján ér­vé­nye­sí­ti. A nagy for­má­tu­mú Waltraud Meiernek csak az ar­ca lett új­ra­fa­zo­ní­roz­va, a hang­ja a ré­gi eta­lon: a Waltraute-monológ „bé­ke­be­li minőség", a „nagy nem­ze­dék" perfekcionizmusának ké­sei sugára. Most is, mint a ko­ráb­bi es­té­ken, ki­tűnt Eric Owens Alberichjének sö­té­ten for­tyo­gó hang­­tö­me­ge: az epi­zód vis­­sza­hoz­ta az unal­mas ma­ni­pu­lá­ci­ók pusz­tu­lás­ra ítélt, la­pos vi­lá­gá­ba a tör­té­net ele­jé­nek va­ló­sze­rűt­le­nül fan­tá­zia­dús me­sé­jét. Kont­raszt­ként a gyász­­in­du­ló szce­ní­ro­zá­sa említendő. A ki­vá­lasz­tott hős, aki­nek be kel­lett vol­na te­tőz­nie az is­te­ni ter­vet, mél­tat­lan kö­rül­mé­nyek kö­zött le­li ha­lá­lát, ál­la­pít­hat­tuk meg bá­na­to­san, ami­kor a böszme erdő­ke­rü­l­ők rend­kí­vül ügyet­le­nül pok­róc­ba csa­var­ták Sieg­fried holt­tes­tét.

 

[1]A fá­tu­má­ról mit sem sejtő Siegfried vég  órá­ja előtt gya­nút­la­nul hív­ja kürt­je­lé­vel va­dász­tár­sa­it, akik kö­zött már készülődik a gyil­ko­sa. A ha­son­ló­an na­iv Verdi-hősnek, Ernaninak ma­ga a kürt a vég­ze­te, ame­lyet nagy­vo­na­lú gesz­tus­sal sze­rel­mi ve­tély­tár­sá­nak, az őt ha­lá­los ha­ra­pó­fo­gó­ból kimentő Silvának aján­dé­ko­zott, ígé­re­tet té­ve rá, hogy ha bár­mi­kor meg­hall­ja a hang­ját, azon­mód ott te­rem, és kész meg­hal­ni. A kér­lel­he­tet­len öreg­em­ber épp a po­li­ti­kai üldözöttből ha­ra­mi­á­vá lett Ernani esküvőjén fúj­ja meg a kür­töt, a gáncs nél­kü­li lo­vag pe­dig - né­mi hi­á­ba­va­ló ke­gye­lem­ké­rés után - tel­je­sí­ti a kön­­nyel­mű fel­aján­lást, és vé­gez ma­gá­val. Eszem­be jut Jules Dassin ré­ges-ré­gi film­je, az Aki­nek meg kell hal­nia (Celui qui doit mou­rir). Wagnernál is, Ver­di­nél is er­re megy ki a já­ték: a ki­je­lölt ha­lál­ra­ítélt­nek vesz­nie kell. A Ver­di-ope­rá­ban cse­ké­lyebb a dra­ma­tur­­giai szük­ség­sze­rű­ség, mint a Wag­ner-ze­ne­drá­má­ban, de a Victor Hugo ír­ta ere­de­ti szín­­mű, az Hernani „csa­tá­ja" tá­vol­ról sem az in­do­kol­ha­tó lé­lek­ta­ni­ság­ról szólt, ha­nem a mér­ta­ni klas­­szi­cis­ta drá­má­val szembe­sze­gü­lő ro­man­ti­kus vég­le­tek nyílt szí­ni meg­mu­ta­tá­sá­ról, az ope­ra pe­dig mű­fa­ji ter­mé­sze­té­nél fog­va még to­vább megy, szin­te kér­ke­dik a szen­ve­dé­lyek ab­szur­di­tá­sá­val, és a nya­ká­ba akaszt­ja a táb­lát: hi­szem, mert kép­te­len­ség.

Így ta­lál­ko­zik a távollévő Silva át­já­ró­ház­nak bi­zo­nyu­ló kas­té­lyá­ban két in­kog­ni­tós nő­rabló - Ernani és a spa­nyol ki­rály, Don Car­los - El­vi­rá­val, a há­zi­gaz­da el­jegy­zett meny­as­­szo­nyá­val (Ernani sze­rel­mé­vel), amíg a hazatérő idős arisz­tok­ra­ta meg nem le­pi őket, és ki­lá­tás­ba nem he­lye­zi a ven­dég­jog el­múl­tá­val ese­dé­kes ál­ta­lá­nos bos­­szút. Az első lé­pés a következő fel­vo­nás­ban a ki­rály­gyil­kos­ság len­ne, de az utol­só pil­la­nat­ban ki­de­rül, hogy a leendő ál­do­za­tot ép­pen né­met-ró­mai csá­szár­rá vá­lasz­tot­ták, és ez­ál­tal meg­vál­to­zik - ha a le­ány­zó fek­vé­se nem is - a kez­de­mé­nye­zés irá­nya. A bosz­­szú­sta­fé­ta be­fu­tó em­be­re az új­don­sült csá­szár - len­ne. Csak­hogy su­gal­la­tot kap - épp El­vi­rá­tól - az ál­ta­lá­nos meg­bo­csá­tás­ra, amiből le­von­hat­juk a kö­vet­kez­te­tést, hogy a kor­lát­lan ha­ta­lom éde­sebb, mint a kierő­sza­kolt sze­re­lem. Don Carlos, im­már mint V. Kár­oly te­hát ke­gye­sen egy­más­nak ad­ja a fi­a­ta­lo­kat, de „a vég­zet ha­tal­mát" nem le­het ki­ját­sza­ni: a ko­nok Silva tak­ti­ku­san ki­vár, mert mint jó emberismerő tud­ja, hogy a be­csü­let­lo­vag­ban meg­bíz­hat, ő bár­mi­kor kész­sé­ge­sen szál­lí­ta­ni fog­ja a sa­ját ha­lá­lát. El­vi­ra meg a ma­gá­ét, ami­re a bos­­szú­ál­ló lát­ha­tó­an nem szá­mí­tott, igaz, a sze­re­tett nő ke­zé­re sem (il­let­ve ez nem de­rül ki, mert a sze­rel­me­sek éte­ri ha­lál­tu­sá­ja a fi­ná­lé­ban egyet­len ze­nei pil­la­na­tot sem en­ged a tra­gé­di­át előidéző ádáz öreg­nek).

Az Ernani a későbbi nagy Ver­di-ope­rák, A tru­ba­dúr, Az ál­ar­cos­bál és a Don Carlos fe­lé mu­ta­tó, itt még az ári­ák, du­et­tek stb. és együt­te­sek bel canto tün­dök­lé­sé­ben pom­pá­zó és kiteljesedő él­ve­ze­ti cikk. Négy egyen­ran­gú főszerepe kü­lön­le­ges egyen­súlyt és ver­seny­hely­ze­tet te­remt az előadók szá­má­ra. Mi­vel a Metropolitan meglehetősen ré­gi, 1983-as előadásáról van szó, a be­ál­lá­sok és sze­rep­át­vé­te­lek kön­­nyen meg­bont­hat­ják az ere­de­ti ará­nyo­kat (már ha fel­té­te­lez­zük, hogy vol­tak ilye­nek). E te­kin­tet­ben az élő köz­ve­tí­tés elég szé­les ská­lán moz­gott. (Bi­zo­nyos szem­pont­ból jo­gos külső rek­la­má­ci­ók ál­lan­dó nyo­má­sá­ra hoz­zá­te­szem: nem az át­la­gos, ha­nem a föl­sró­folt igé­nyű Met-színvonalon.) El­vi­ra sze­re­pé­ben egy if­jú „ti­tá­nia", a mind­ös­­sze öt éve debütáns, ének­ver­se­nye­ken győztes Angela Meade cé­loz­za meg a vi­lág­hír­ne­vet, nem is re­mény­te­le­nül, mert igen ne­mes hang­anyag bir­to­ko­sa, és már­is bon­ta­ko­zó exp­res­­szi­vi­tás jel­lem­zi, meg­nyug­ta­tó­an te­lí­tett középső re­­gisz­ter­rel, biz­tos és fé­nyes ma­gas­sá­gok­kal (kü­lö­nö­sen fi­nom, le­he­let­sze­rű pi­a­nók­kal) és mellhangmélyítés nél­kü­li mély­ség­gel. Kez­dő­höz mél­tó mó­don nincs szük­sé­ge for­szí­ro­zás­ra, drá­mai vé­ná­ja erősebb, mint a szó­lam egyes ré­sze­in meg­kí­vánt ko­lo­ra­tú­ratech­ni­ká­ja, vi­szont előnyére vá­lik, hogy az utób­bi­val nem is pró­bál­ko­zik. Al­ka­tá­nak súlyfölöslegéről nem te­het (?), az il­lú­zió­kel­tés­hez vi­szont hi­ány­zik belőle a je­len­lét in­ten­zi­tá­sa, egyelőre ide­gen tőle, ami em­be­ri, dur­váb­ban fo­gal­maz­va nem tör­té­nik ben­ne sem­mi, ami köthető len­ne a ka­rak­ter­hez. Ko­­mi­ka­ként töb­bet sej­tet, mint drá­mai hős­­nőként, kár, hogy drá­mai szop­rá­nok­ra rit­kán ír­tak ko­mi­kus ka­rak­tert.

A közönségkedvenc Dmitri Hvorostovsky ének­lés­mód­ja egy­re prob­le­ma­ti­ku­sabb, a hang­ki­bo­csá­tás fo­lya­ma­tát erős nyo­ma­ték­kal, mond­hat­ni lö­ké­sek­kel kí­sé­ri, nem tud­ni, mo­do­ros­ság­ból-e vagy tech­ni­kai ok­ból (az utób­bi­ra gya­nak­szom), mi­ál­tal főleg a kö­zép­fek­vés legatói kivánnivalót hagy­nak ma­guk után. Min­dent a di­na­mi­ká­ra bíz, de nem­igen is­mer szín­ár­nya­la­to­kat, erőszakos for­té­it föltehetően Don Carlos jel­le­mé­nek szol­gá­la­tá­ba vé­li ál­lí­ta­ni. Ez­ál­tal a ka­rak­ter el­to­ló­dik az egy­ol­da­lú macsóság irá­nyá­ba, a sze­rep lí­rai vo­nu­la­ta el­vész, a ki­rály/csá­szár bel­ső lé­lek­ta­ni in­ga­do­zá­sai ele­nyész­nek a dölyf, a gúny és az ab­szo­lút ha­ta­lom él­ve­ze­té­nek tü­zé­ben.

A címszereplő Marcello Giordani hoz­za a for­má­ját, meg­bíz­ha­tó te­nor­ja szé­pen szól (fönt szeb­ben, mint lent), de ez a dal­lam­for­má­lás­ban és vivőerőben jó minőséget kép­­­viselő hang kép­te­len el­va­rá­zsol­ni ér­zé­ki ere­jé­vel, ami pe­dig Ernani ese­té­ben ne­he­zen mellőzhető. A sze­ren­csét­len sor­sú drá­mai hős tit­ká­nak megfejtéséről - leg­alább az er­re irá­nyu­ló kísérletről - be­szél­ni sem ér­de­mes, eh­hez rendezőre is szük­ség lett vol­na, Pier-Luigi Samaritani vi­szont ma­xi­mum dekoratőr, aki ka­nyar­ral el­lá­tott szé­les lépcsőt ter­vez a szereplők kö­zöt­ti drá­mai vi­szo­nyok he­lyett.

Ferruccio Furlanetto, Angela Meade és Dmitri Hvorostovsky

Fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera

Sze­ren­csé­re a kvar­tett ne­gye­dik részt­ve­vő­­je, a Silvát ala­kí­tó Ferruccio Furlanetto pél­dát sta­tu­ál operaművészetből. Kor­el­nök­ként is övé a leg­be­szé­de­sebb, legkifejezőbb, emo­ci­o­ná­li­san leg­te­lí­tet­tebb vo­ká­lis ma­té­ria, az ő bel canto kantilénája hor­doz­za a leg­több em­be­ri mo­tí­vu­mot, sze­mé­lyes mon­da­ni­va­lót, ér­zel­mi ár­nya­la­tot. Egy int­ro­ver­tált, ri­go­ró­zus, for­mák­ba me­re­ví­tett, ele­gáns öreg­em­bert ál­lít elénk, aki kí­mé­let­len ma­kacs­ság­gal kom­pen­zál­ja má­sok elől tit­kolt bel­­ső ki­egyen­sú­lyo­zat­lan­sá­gát. A ke­mény kül­­ső bur­kon azon­ban át­üt a sé­rü­lé­keny­ség. Furlanetto, ez a ki­vé­te­le­sen nagy mű­vész tra­gi­kus élet­vál­sá­got je­le­nít meg, s ez­ál­tal egy­ma­ga fö­lül­ír­ja a kon­ven­ci­o­ná­lis elő­adást.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.