Akinek meg kell halnia Wagner: Az istenek alkonya - Verdi: Ernani - Két élő internetes közvetítés a Metropolitan Operából
2012. február 11. Metropolitan Opera, New York Wagner Az istenek alkonya Brünnhilde Deborah Voigt Gutrune Wendy Bryn Harmer Waltraute Waltraud Meier Siegfried Jay Hunter Morris Gunther Iain Paterson Alberich Eric Owens Hagen Hans-Peter König Karmester Fabio Luisi Díszlet Carl Fillion Jelmez François St-Aubin Világítás Etienne Boucher Videóvetítés Lionel Arnould Társrendező Neilson Vignola Rendező Robert Lepage
2012. február 25. Metropolitan Opera, New York Verdi: Ernani Elvira Angela Meade Ernani Marcello Giordani Don Carlos Dmitri Hvorostovsky Silva Ferruccio Furlanetto Karmester Marco Armiliato Díszlet Pier-Luigi Samaritani Jelmez Peter J. Hall Világítás Gil Wechsler Színpadra állította Peter McClintock Rendező Pier-Luigi Samaritani A krónikás úgy érzi, mintha maga is a Wagner-Ring dramaturgiai sémáját követné, amely szerint mindig elmondják az előző részek tartalmát. Robert Lepage négyestés rendezésének záró darabjáról szólva már csak ismételni lehet, hogy a kanadai mestert hidegen hagyta a tetralógia interpretálásának lehetősége - annak idején Götz Friedrich illette ezzel a szóval Wieland Wagner 1951-es bayreuthi előadását mint az első szuverén értelmezést, amely túllépett az addig ismert, világszerte variált Cosima-féle „vezérképeken" -, és megtagadta, hogy akár a mű születésének, akár mindenkori felújításának aktuális világfolyamatába, társadalmi, filozófiai kontextusába helyezze a művet. Ez önmagában se nem jó, se nem rossz - egyedül az eredmény számít. Lepage felfogásához, ha ez a szó egyáltalán összefüggésbe hozható a produkcióval, egyfajta mesei mitologizálás áll a legközelebb, amely eljátszogat a valóságos és a virtuális fogalmával, illetve a színpad stilizált realitásához hozzákapcsolja a videótechnika és az animáció filmszerű hatásmechanizmusát. Gunther kezet mos a padlóra vetített folyóban, és a kevés vértől a deszka teljes szélességében vörös hullámzás indul el (amitől szimbolikussá növekszik Siegfried meggyilkolása). Grane, a paripa csupán egy testetlen lópáncél, de úgy mozog, hajlong, nyújtogatja a nyakát, mint egy valódi ló, egészen az utolsó jelenetig, amelyben lószoborként a talapzatán kocsizik egyenesen a tűzbe. Ez a produkciót átfogó gyermeki báj talán Siegfried infantilizmusának kivetítése. Jay Hunter Morris föltartott, nyitott tenyérrel, kisfiús mosollyal úgy integet a rajnai sellőknek, mint a játszótéren csúszdázó lánypajtásainak. (Ez nem képletesen értendő, a túlérett csitrik játékszernek használják Lepage pallókból álló sokfunkciós libikókarendszerét, Siegfried pedig nagyra nőtt óvodásként már-már odaadná nekik a gyűrűt, ha nem lépne föl a „mit szólna anyuka, ha megtudná?" szindróma.)
Deborah Voigt és Jay Hunter Morris - Fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera A Rajna kincsétől kezdve, amely mesebeli lényekkel teletűzdelt fantáziatörténet - nem véletlen, hogy a legnagyobb teret foglalja el a Ring másfél óránál alig hosszabb ifjúsági változatában, amelyet filmre vettek, és tavaly szabadtéri moziban vetítették Bayreuthban az Ünnepi Játékok idején -, a tetralógia fokozatosan „műfajt" vált. Az utolsó este, Az istenek alkonya droghatás alatt elkövetett nőcsábítással, csalással, árulással, bosszúval, hatalomvágy motiválta gyilkossággal megspékelt pszichothriller. A történetből kikopott a hatalmát vesztetten is spirituális nagyvad, Wotan - mire Bryn Terfelt megszoktam a nem neki való szerepben, személyesen jött Budapestre, hogy mint fakuló hangú, jópofáskodó ripők méretes csalódást okozzon -, s a bakfis vízi sellőkön meg a sorsfonalakat gabalyítva lamentáló nornákon kívül csak megtévesztett áldozatok sínylődnek a gátlástalan Hagen kezében, egészen a monumentális fináléig, amelyben a magára talált Brünnhilde a pusztítás apoteózisában találja meg a megoldást. (Amit Wagner feloldásként, megnyugvásként és az újrakezdés lehetőségeként kontemplál.) Ebben az unalmas világban Lepage alig talál örömet, meg kell elégednie Siegfried rajnai tutajútjával és a lópáncéllal mint játékos elemekkel. A máskor szerte szerént bucskázó pallórendszer most architektonikus rendbe merevedve a Gibichungok palotájának reális gerendáit és oszlopait imitálja, a rendező még három szobrot is elhelyez közöttük, amivel naturális elemet visz az eddig tisztán stilizált térbe. (Az előadás végén pedig szó szerint Madách instrukcióját valósítja meg: „az istenszobrok szétporlanak".) Hagen militáris környezetét viszont - a korábbiakat tekintve következetesen - nem akarja konkretizálni, ezért a harcias sereg úgy fest, mint doronggal fölszerelkezett erdőkerülők csapata, de úgy szól, mint az állami erőszak-monopólium elit hadának „acélhang" kórusa. A tökéletes hangzáshoz szokott fülnek ugyanakkor szinte jólesik hallani - mily kaján az ember! -, hogy a zenekar nem csodalényekből, „gémlábú sasokból", hanem gikszerezni képes zenészekből áll: hol máshol hibáztak volna a rezek, mint Siegfried halálának spirituális bevezető akkordjaiban? A szólisták viszont remek formában voltak. Deborah Voigt megszabadulhatott Brünnhilde harcias walküri hidegségétől, és az lehetett, amit a lénye (illetve a rendező) diktált, egyszerű, hétköznapi, érzelmes nő, akit megcsalatása összetör, de aztán, amikor az igazság kiderül, pózoló küldetéstudat nélkül, a világ legtermészetesebb cselekedeteként, tűzbe megy halott szerelméért. Voigt vokálisan is itt teljesített legjobban, akárcsak Jay Hunter Morris, akinek Az istenek alkonyában mindössze kétszer kell számára elérhetetlen magaslatot jelentő csúcshangra hágnia - épp, hogy beütött a tetőpontra, jelezte, hogy ott járt, de egy minutát sem időzött, nem tűzte ki a zászlót, azonnal jött vissza -, s különben kellemes tónusban, stílusosan abszolválta a hetyke legény Siegfriedet. A kedves vadkeleti fiatalembert, aki időnként a fejéhez kap, mert érzi, hogy kiesett belőle valami, aminek nem lett volna szabad. A legeredetibb Hans-Peter König Hagenje volt, nem elvetemült gonosz, hanem örömtelen, morc fráter - aminek mondják -, inkább letargikus, mint szangvinikus, s kedélytelen ambícióit tömör, masszív basszbaritonján érvényesíti. A nagy formátumú Waltraud Meiernek csak az arca lett újrafazonírozva, a hangja a régi etalon: a Waltraute-monológ „békebeli minőség", a „nagy nemzedék" perfekcionizmusának kései sugára. Most is, mint a korábbi estéken, kitűnt Eric Owens Alberichjének sötéten fortyogó hangtömege: az epizód visszahozta az unalmas manipulációk pusztulásra ítélt, lapos világába a történet elejének valószerűtlenül fantáziadús meséjét. Kontrasztként a gyászinduló szcenírozása említendő. A kiválasztott hős, akinek be kellett volna tetőznie az isteni tervet, méltatlan körülmények között leli halálát, állapíthattuk meg bánatosan, amikor a böszme erdőkerülők rendkívül ügyetlenül pokrócba csavarták Siegfried holttestét. [1]A fátumáról mit sem sejtő Siegfried vég órája előtt gyanútlanul hívja kürtjelével vadásztársait, akik között már készülődik a gyilkosa. A hasonlóan naiv Verdi-hősnek, Ernaninak maga a kürt a végzete, amelyet nagyvonalú gesztussal szerelmi vetélytársának, az őt halálos harapófogóból kimentő Silvának ajándékozott, ígéretet téve rá, hogy ha bármikor meghallja a hangját, azonmód ott terem, és kész meghalni. A kérlelhetetlen öregember épp a politikai üldözöttből haramiává lett Ernani esküvőjén fújja meg a kürtöt, a gáncs nélküli lovag pedig - némi hiábavaló kegyelemkérés után - teljesíti a könnyelmű felajánlást, és végez magával. Eszembe jut Jules Dassin réges-régi filmje, az Akinek meg kell halnia (Celui qui doit mourir). Wagnernál is, Verdinél is erre megy ki a játék: a kijelölt halálraítéltnek vesznie kell. A Verdi-operában csekélyebb a dramaturgiai szükségszerűség, mint a Wagner-zenedrámában, de a Victor Hugo írta eredeti színmű, az Hernani „csatája" távolról sem az indokolható lélektaniságról szólt, hanem a mértani klasszicista drámával szembeszegülő romantikus végletek nyílt színi megmutatásáról, az opera pedig műfaji természeténél fogva még tovább megy, szinte kérkedik a szenvedélyek abszurditásával, és a nyakába akasztja a táblát: hiszem, mert képtelenség. Így találkozik a távollévő Silva átjáróháznak bizonyuló kastélyában két inkognitós nőrabló - Ernani és a spanyol király, Don Carlos - Elvirával, a házigazda eljegyzett menyasszonyával (Ernani szerelmével), amíg a hazatérő idős arisztokrata meg nem lepi őket, és kilátásba nem helyezi a vendégjog elmúltával esedékes általános bosszút. Az első lépés a következő felvonásban a királygyilkosság lenne, de az utolsó pillanatban kiderül, hogy a leendő áldozatot éppen német-római császárrá választották, és ezáltal megváltozik - ha a leányzó fekvése nem is - a kezdeményezés iránya. A boszszústaféta befutó embere az újdonsült császár - lenne. Csakhogy sugallatot kap - épp Elvirától - az általános megbocsátásra, amiből levonhatjuk a következtetést, hogy a korlátlan hatalom édesebb, mint a kierőszakolt szerelem. Don Carlos, immár mint V. Károly tehát kegyesen egymásnak adja a fiatalokat, de „a végzet hatalmát" nem lehet kijátszani: a konok Silva taktikusan kivár, mert mint jó emberismerő tudja, hogy a becsületlovagban megbízhat, ő bármikor készségesen szállítani fogja a saját halálát. Elvira meg a magáét, amire a bosszúálló láthatóan nem számított, igaz, a szeretett nő kezére sem (illetve ez nem derül ki, mert a szerelmesek éteri haláltusája a fináléban egyetlen zenei pillanatot sem enged a tragédiát előidéző ádáz öregnek). Az Ernani a későbbi nagy Verdi-operák, A trubadúr, Az álarcosbál és a Don Carlos felé mutató, itt még az áriák, duettek stb. és együttesek bel canto tündöklésében pompázó és kiteljesedő élvezeti cikk. Négy egyenrangú főszerepe különleges egyensúlyt és versenyhelyzetet teremt az előadók számára. Mivel a Metropolitan meglehetősen régi, 1983-as előadásáról van szó, a beállások és szerepátvételek könnyen megbonthatják az eredeti arányokat (már ha feltételezzük, hogy voltak ilyenek). E tekintetben az élő közvetítés elég széles skálán mozgott. (Bizonyos szempontból jogos külső reklamációk állandó nyomására hozzáteszem: nem az átlagos, hanem a fölsrófolt igényű Met-színvonalon.) Elvira szerepében egy ifjú „titánia", a mindössze öt éve debütáns, énekversenyeken győztes Angela Meade célozza meg a világhírnevet, nem is reménytelenül, mert igen nemes hanganyag birtokosa, és máris bontakozó expresszivitás jellemzi, megnyugtatóan telített középső regiszterrel, biztos és fényes magasságokkal (különösen finom, leheletszerű pianókkal) és mellhangmélyítés nélküli mélységgel. Kezdőhöz méltó módon nincs szüksége forszírozásra, drámai vénája erősebb, mint a szólam egyes részein megkívánt koloratúratechnikája, viszont előnyére válik, hogy az utóbbival nem is próbálkozik. Alkatának súlyfölöslegéről nem tehet (?), az illúziókeltéshez viszont hiányzik belőle a jelenlét intenzitása, egyelőre idegen tőle, ami emberi, durvábban fogalmazva nem történik benne semmi, ami köthető lenne a karakterhez. Komikaként többet sejtet, mint drámai hősnőként, kár, hogy drámai szopránokra ritkán írtak komikus karaktert. A közönségkedvenc Dmitri Hvorostovsky éneklésmódja egyre problematikusabb, a hangkibocsátás folyamatát erős nyomatékkal, mondhatni lökésekkel kíséri, nem tudni, modorosságból-e vagy technikai okból (az utóbbira gyanakszom), miáltal főleg a középfekvés legatói kivánnivalót hagynak maguk után. Mindent a dinamikára bíz, de nemigen ismer színárnyalatokat, erőszakos fortéit föltehetően Don Carlos jellemének szolgálatába véli állítani. Ezáltal a karakter eltolódik az egyoldalú macsóság irányába, a szerep lírai vonulata elvész, a király/császár belső lélektani ingadozásai elenyésznek a dölyf, a gúny és az abszolút hatalom élvezetének tüzében. A címszereplő Marcello Giordani hozza a formáját, megbízható tenorja szépen szól (fönt szebben, mint lent), de ez a dallamformálásban és vivőerőben jó minőséget képviselő hang képtelen elvarázsolni érzéki erejével, ami pedig Ernani esetében nehezen mellőzhető. A szerencsétlen sorsú drámai hős titkának megfejtéséről - legalább az erre irányuló kísérletről - beszélni sem érdemes, ehhez rendezőre is szükség lett volna, Pier-Luigi Samaritani viszont maximum dekoratőr, aki kanyarral ellátott széles lépcsőt tervez a szereplők közötti drámai viszonyok helyett.
Ferruccio Furlanetto, Angela Meade és Dmitri Hvorostovsky Fotó: Marty Sohl / Metropolitan Opera Szerencsére a kvartett negyedik résztvevője, a Silvát alakító Ferruccio Furlanetto példát statuál operaművészetből. Korelnökként is övé a legbeszédesebb, legkifejezőbb, emocionálisan legtelítettebb vokális matéria, az ő bel canto kantilénája hordozza a legtöbb emberi motívumot, személyes mondanivalót, érzelmi árnyalatot. Egy introvertált, rigorózus, formákba merevített, elegáns öregembert állít elénk, aki kíméletlen makacssággal kompenzálja mások elől titkolt belső kiegyensúlyozatlanságát. A kemény külső burkon azonban átüt a sérülékenység. Furlanetto, ez a kivételesen nagy művész tragikus életválságot jelenít meg, s ezáltal egymaga fölülírja a konvencionális előadást. |
|
Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%
Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.