"Hiszek a jó zenei munkásokban"

Beszélgetés Kocsis Zoltánnal a Nemzeti Filharmonikus Zenekar új mûvészeti vezetõjével

Szerző: J. Gyõri László
Lapszám: 1997 december

- Azt hiszem, nem egyedül én olvastam némi meglepetéssel a kinevezésérõl szóló hírt. Az ÁHZ-val - amennyire tudom - sokáig nem dolgozott együtt, és csak az utóbbi idõben váll intenzívebbé a kapcsolatuk. Milyen meggondolásból mondott igent a felkérésre, és milyen elképzelésekkel érkezett?

- Hadd kezdjem egy gyerekkori élményemmel. Azelõtt soha nem értettem, miért nem szólnak jól a magyar zenekarok. Miért nem szólnak úgy, ahogyan azt én a zongorajátékom alapján el tudnám képzelni? És akkor - valami ünnepélyes alkalomból - a rádió közvetítette a New York-i Filharmonikusok egyik hangversenyét Mitropoulos vezényletével. Csajkovszkij Patetikus szimfóniáját játszották. Én elcsíptem ezt a közvetítést - lehettem tízéves -, és máig emlékszem, mekkora élmény volt, hogy egy zenekar így is tud szólni. Minden megszólalt benne, minden szólamot hallani lehetett, ugyanakkor életteli is volt és energikus. E revelációszerû élmény nyomán vetõdött fel bennem újra, hogy vajon miért ne hangozhatnának így a magyar zenekarok is? Késõbb, ahogyan megismerkedtem az itthoni zenekari kultúrával és ahogyan intenzívebbé vált a kapcsolatom a magyar zenekarokkal, egyre inkább tudatosult bennem, hogy nálunk rengeteg a tehetséges zenész, ugyanakkor nincs szervezett, kollektív munka. Ahogy szélesedett a látóköröm, rá kellett jönnöm, hogy igazán sohasem volt. A magyar zenekari kultúrának nem voltak olyan tradíciói, mint például a németnek vagy az angolnak. A zenekari muzsikus munkáját itt sosem becsülték meg eléggé. Senki nem kapott a munkájával arányos fizetést. Ugyanakkor kiváló egyéniségek ültek a zenekarokban - én is hallottam még Tátrai Vilmost, Lukács Pált és Dénes Verát zenekari hangversenyeken. Mégis azt kell mondanom, Magyarországnak nem volt olyan ütõképes zenekara, amely kétséget kizáróan a világ élvonalába tartozott volna. Ezért is hoztuk létre a Fesztiválzenekart. 1983 óta, de fõként az állandósulás után olyan helyzet állt elõ, amely példátlan a magyar zenekarok történetében. Ugyanis a többi zenekar - versenyhelyzetben érezve magát - azonnal reagált. Anyagilag, szervezetileg és fõleg mûvészi szempontból. Ma olyan verseny van a zenekarok között, hogy igazat kell adnom annak a kritikusnak, aki azt írta: ma érdemes Magyarországon zenekari koncertre járni, mert ez a legdinamikusabban fejlõdõ ága a zenemûvészetnek. Egyre szélesebb a koncertrepertoár, és a Vásáry Tamás vezette Rádiózenekar vagy a Fischer Iván vezette Fesztiválzenekar olyan produkciókra képes, amelyekre érdemes odafigyelni. A telt házas koncertek bizonyítják, hogy oda is figyelnek. De sokat lépett elõre a MATÁV és a MÁV együttese is.

- Nem említette a felsorolásban az ÁHZ-t.

- Az ÁHZ-nak, illetve új nevén Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak van a legkomolyabb, legjelentõsebb tradíciója. A Ferencsik János-féle ÁHZ mai szemmel valóságos aranykort jelentett. Az ÁHZ jelenlegi állapotán, olvasási készségén, zenéhez való viszonyán érezni, hogy hangversenyzenekarral van dolgom. A tradíció - minden ellentmondásával, pozitívumával és negatívumával együtt - ma is jelen van az együttes játékában. Ez a zenekar sokkal többre képes, és sokkal jobb az "állaga", mint azt a közvélemény gondolná.

- A külsõ szemlélõ számára az látszik meg rajta, hogy sokáig nem volt igazi "gazdája". Olyan nagy karmester-egyéniség, aki sokai és rendszeresen dolgozott volna velük.

- Igen. Elérkeztünk a vesszõparipámhoz - amely egyébként nem csupán az enyém. Egyre többen kezdik felismerni, hogy az egészséges zenekari kultúra nem táplálkozhat túl sok forrásból. Egy zenekar csak állandó vezetõje, vezetõi irányításával fejlõdik jól. Állandó odafigyelés kell a hiányosságok kiküszöböléséhez. Ezeket csak egy felelõs vezetõ veszi észre, vagy meri észrevenni. Egy vendégkarmester soha nem fog beleszólni alapvetõ dolgokba. Õ tudomásul veszi, hogy ez van, a zenekar nem tud eljátszani egy pontozott ritmust, vagy mást jeleni ennek az együttesnek egy tenuto, mint neki. De maga a vendégkarmesterkedés is métely. Ha két héten belül egy másik karmester mást kér ugyanabban a mûben vagy stílusban, a zenekar összezavarodik. Ezért is gondolom, hogy a koncerteknek legalább a felét az állandó karmestereknek kell dirigálniuk, ha azt akarjuk, hogy egy zenekar fejlõdjék.

- Korábban sokat beszéltek arról, hogy egy zenekar látóköre csak bõvül, ha sok karmesterrel találkozik.

- Ez így is van egy olyan zenekar esetében, amelynek saját, markáns stílusa van, hallhatóan úgy játszik, ahogy senki más a világon. Ilyenek a Bécsiek. Õket nem lehet elrontani, nem lehet kiölni belõlük a tradíciót. Az ö hangzásuk azonnal felismerhetõ, még rádióközvetítésbõl is. Ilyenné szerelném tenni az ÁHZ-t. Szilárdan hiszem, hogy sikerülni fog. A kérdésre, hogy rá fogom-e nyomni az együttesre az egyéniségem bélyegét, azt mondom, hogy igen. Ez a kulcsa mindennek. Amit a zenérõl tudok, pontosabban, amirõl azt gondolom, hogy tudok, szeretném úgy átplántálni, hogy vendégkarmester közremûködése esetén is sajátjukként hozzák azokat az elemeket, amelyeket a közös munka során átadtam.

- Meglehetõsen "korszerûtlen", amit mond. Ezt a kort egészen más jellemzi…

- Az én egész lényem, egész mûködésem egyre inkább a kor ellen szól. A világ változásait természetesen követni kell, de azt, hogy a számítógép térhódításával egyenes arányban csökkenjen a komolyzene iránti érdeklõdés, nem szeretném tudomásul venni. Ez ellen mindent meg kell tenni.

- Térjünk vissza a zenekarhoz: ahhoz, hogy milyen az ÁHZ, és miért olyan, amilyen.

- Ferencsik János halála után a Filharmónia akkori igazgatója, Lakatos Éva úgy gondolta: nem lehet betölteni a fõzeneigazgatói posztot, mert nincs olyan súlyú egyénisége a magyar zenének, mint amilyen Ferencsik volt. Õ vendégkarmesterekkel akarta megoldani a problémát. Ez látszik a zenekar mai állapotán. Az együttesnek nem volt igazi gazdája. Kobayashi Ken-Ichiro. akit nagyon régóta ismerek, és nagyon nagyra becsülök, nem "nevelõ" vagy "munkás" karmester. Sokkal inkább vérbeli elõadómûvész, aki nagyon jó produkciókra képes, de aki nem nevelte a zenekart csak azért, hogy egy-egy koncertje még jobb legyen. A jegyeket így is el lehetett adni, a hangversenyek így is fényesen sikerültek. Csak közben a zenekar lebegett az állóvízben. Nem volt hosszú távú és határozón útiránya. Az én kinevezésemmel ebben a kérdésben történt nagy változás.

- Hogyan kell ezt elkezdeni? Személyi változásokkal? Cserékkel?

- Minden lépésemet a minõség javítása, a zenekar egésze érdekében kívánom megtenni. Úgy kell ezt elképzelni, ahogy egy kertész a gyümölcsfákat oltja, nemesíti, ápolja. Ha - teszem azt - van néhány gyengébb hangszer vagy hangszeres, akkor ott cserére van szükség. Ha nem egységes egy szólam, mert nem jó a szólambeosztás, a karmesternek be kell avatkoznia. Ilyesmi elõfordult a Fesztiválzenekarban is. Amikor Rolla János és Éder Pál - két nagyszérû hegedûmûvész - egy pulthoz kerültek, olyan hangszín- és intonációs különbség mutatkozott a játékukban, hogy képtelenek voltak összeolvadni. Vagy emlékezzen vissza, amikor a zenekarban ott ült két olyan kitûnõ muzsikus, mint Berkes Kálmán és ifjabb Hara László. Soha nem tudtak igazán tisztán eljátszani egy oktávmenetet, annyira különbözött az intonációról alkotott elképzelésük. És arról sincs szó, hogy a gyengébb képességû muzsikusokat ki kellene szórni. Éppen ellenkezõleg: én komolyan hiszek a jó zenei munkásokban. A jó zenei középszerben, amit minden pejoratív él nélkül nevezek annak. A közkatonának is lehet méltósága, õ is tudhatja a szakmát. A lényeg az, hogy a zenekar egy organizmusként, egy testként mûködjék. Nem akarom megkerülni a kérdést: biztosan lesznek személycserék, hangszercserék, és úgy kell megváltoztatni az összeállítást, hogy az sok stílust fogjon át. De mivel az átszervezéssel már tegnap is elkéstünk volna, most már úgy gondoljuk, semmirõl sem késtünk el. Amit viszont fel kell számolnunk, az bizonyos dzseniroid mentalitás, ami a magyarokat nagyon is jellemzi. Ezen sürgõsen változtatni kell, mert így ma már nem lehet zenélni. Ehhez azonban nincs szükség mûtéti beavatkozásra.

- A munkamorál megváltoztatásáról van szó, ha jól értem.

- Igen. Az én szemem elõtt az angol modell lebeg. Ez tetszik legjobban. Valahányszor angolokkal volt dolgom, csak bámultam, hogy a gyengébb képességû muzsikus is elvégzi a maga munkáját, kiveszi a részét az egész produkcióból, és boldogsággal tölti el, hogy belesimul az egészbe. Talán ezért is jók az angol zenekarok. Az angol viselkedési modellt és munkamorált tartom példaszerûnek. A magyar zenekarokban sokan túl könnyen vették a munkát, egymásra mutogattak. Nem volt ritka a hátsó pultoknál újságot olvasó zenekari tag, esetleg olyan, aki szándékosan zavarta a karmestert. Ha egészséges légkörben akarunk dolgozni, ennek véget kell vetni. Mindenesetre a legutóbbi, az ÁHZ-val közös hangversenyem nagyon biztató volt. Olyan reménykeltõ, hogy szinte el sem mertem hinni.

- A kinevezése után olvastam néhány nyilatkozatát a napilapokban. Arról beszélt mindegyikben, hogy szélesíteni kívánja a repertoárt: francia zenével, kortárs zenével, és például Brucknerral akarja bõvíteni a mûsort.

- Ferencsik János mindig azt mondta nekem, hogy õ a Busch-, Toscanini-, Bruno Walter- és Furtwängler-féle hagyományt kívánja folytatni. Ferencsik nagyon jól vezényelte a saját - amúgy egyáltalán nem szûk - repertoárját. Mindenesetre fájdalmasan hiányoztak a mûsoráról olyan mûvek, amelyek nélkül manapság egy all-round zenekar nem élhet meg. Ferencsik nem szerette Brucknert, ezért nem is vezényelte. Ma már Bruckner része az alaprepertoárnak. Vagy itt van a francia zene: Fcrencsiknek nem volt hozzá különösebb affinitása. Hébe-hóba vezényelt bizonyos mûveket, amelyeket nem lehetett elkerülni, azonban õ alapjában véve a német tradíción nõtt fel. A legfontosabbnak viszont azt tartom, hogy a zenekar naprakész legyen a mai zenében, fõként pedig a mai magyar zenében. Ezért is szóltam az elsõk között Eötvös Péternek, mihelyt felkértek erre a posztra. Eötvös boldogan vállalta, hogy segít. Radikális javulásra van szükség a zenekar tanulási és olvasási készségében. Ehhez a huszadik századi zene a legjobb "tananyag".

- Eötvös Péter feladata az lesz, hogy a huszadik századi repertoárt gondozza?

- És hogy "aktualizálja". Akkor lenne jó zenei élet Budapesten, ha mondjuk Boulez most készülõ hegedûversenyének bemutatása után három héttel nálunk is elhangzana a mû. Ez azért korábban nem volt ritkaság. Amikor bemutatták Debussy csellószonátáját, néhány hónap múlva - Bartóknak köszönhetõen - a pesti közönség is hallhatta a darabot.

- A Fesztiválzenekarnál olyan kamarazenei produkciókat is támogattak, amelyek az egyes zenekari tagoknak lehetõséget adtak arra, hogy szólistaként is bemutatkozzanak. A kávé-, tea- és kakaókoncertekre gondolok. Ezek nagyon inspirálóan hatottak az egész együttesre. Akarja-e, és ha igen, hogyan akarja támogatni a kamarazenei társulások munkáját az NFZ-ben?

- Feltétlenül. Szükség van az egyéni kezdeményezõkészség ébrentartására. Ha ez megszûnik, valami nagyon fontos dolog szûnik meg. Bár a kávékoncerteken elhangzó produkciók közül nem mindegyik volt világszínvonalú, és gondolkodtunk azon éppen eleget, hogy szabad-e a széles publikum elé kiállni velük, de végül jól döntöttünk, amikor bevezettük ezt a hangversenyfajtát. A zenésznek ugyanis az az igazi kihívás, ha minél nagyobb publikum elõtt léphet fel. Az NFZ-ben minden kamarazenei munkát támogatni fogok, legyen az kvartettezés vagy alkalmi együttesben való részvétel. Az olyan haknik ellen azonban vasszigorral fogok fellépni, amelyek ártanak a zenekari tag vagy a zenekar tekintélyének. Ehhez természetesen fontos feltétel, hogy emberhez méltó fizetéseket tudjunk adni a muzsikusoknak.

- Ez ügyben van ok az optimizmusra?

- Igen. Szeretném elérni a nyugati reálbéreket. Nem fog egyhamar sikerülni, de a célom mégis ez. Január elsejétõl azonban biztosan lesznek változások, de ezekrõl egyelõre nem szeretnék részleteket elárulni. Pillanatnyilag azzal foglalatoskodunk, hogy a rendelkezésünkre álló 340 millió forintot, ami meghalni sok, élni kevés, hogyan osszuk meg a zenekar, a kórus és a Nemzeti Kottatár között.

- Önt érvényes szerzõdés köti a Fesztiválzenekarhoz, s nyilván nem kívánja feladni szólistapályáját sem. Gondolom, ez az állás alaposan megbolygatja az életét. Rengeteg idõt vesz majd el a többitõl...

- Máris rengeteg idõt vesz el. De nem hinném, hogy a zongorázástól venné el az idõt, mert zongorázás nélkül nem tudok élni. Inkább a szabadidõmbõl kell majd többet feláldoznom. Persze ez sem lesz olyan tragikus, mert azért nem fogok olyan sokat vezényelni. Részben nem szeretném, ha rám sütnék, hogy ebben a szakmában is elveszem mások kenyerét. Másfelõl pedig a zenekarral végzett munka sokkal jobban érdekel, mint az, hogy koncerteken is vezényeljek. Csak közhelyeket tudnék mondani arról, hogy nem a sikert hajszolom. Igazán elég lehetõségem van rá, hogy fellépjek. Engem itt most a minõség érdekel. Jelesül, hogy az ÁHZ nemzetközi mércével mérve is jelentós zenekar legyen, saját profillal, olyan törzsrepertoárral, amelyet nagyon jól tud. És legyen néhány mû, amit ez a zenekar tud a legjobban a világon. Ami a Fesztiválzenekarhoz fûzõdõ kapcsolatomat illeti, sajnálom, hogy a kinevezésem sokakban két kérdést vetett fel csupán: 1. mi lesz Kobayashival? Én adom át neki, mint örökös, tiszteletbeli karnagynak az NFZ ajándékát és a kinevezését; 2. mi lesz a Fesztiválzenekarral és velem? A Fesztiválzenekar és köztem - az utóbbi idõk közös munkái is ezt mutatják - jó a kapcsolat. Persze felmerül a kérdés, lehet-e egyszerre két urat szolgálni. Nem lehet. Úgy határoznám meg a kapcsolatunkat, hogy vendég vagyok a Fesztiválzenekarnál. Mint egy elvált szülõ, aki láthatja a gyerekét. De ebben nincs semmi különös. Vezényelek más zenekarokat is. A MÁV-zenekart rendszeresen, Vásáry Tamástól és a Rádiózenekartól éppen a napokban kaptam meghívást a jövõ szezonra. Ez nem jelenti azt, hogy "bedolgoznék" más uraknak is. Nekem különben is csak egy uram van. A zene.

- Hamar Zsolttal együtt kapták kinevezésüket. Rá miért esett a választása?

- Azért szóltam neki, mert a fiatal karmester-generációból õt tartom a legrátermettebbnek, hogy társam legyen ebben a munkában, és mert rá tudom bízni a munka dandárját. Hogy visszatérjek az elõbbi kérdésére: az a legkevesebb, hogy az én életemben milyen változásokat idéz majd elõ ez az állás. A közönséget nem is ez érdekli, hanem az elõadott zene minõsége.

- Nem hiszem, hogy ebben igaza van. Az ön pályája körülbelül három évtizede alakul a szemünk elõtt és a fülünk hallatára. A mostani jelentõs változás lesz az ön személyes életében és karrierjében is. Akárhogy is: útelágazáshoz ért.

- Ez igaz, de talán már elégszer bebizonyítottam, hogy nem vagyok csak hangszeres mûvész, vagy csak zenetudománnyal foglalkozó szakember. És eleget jártam-keltem a világban ahhoz, hogy el tudjam dönteni, milyen reális esélyei vannak ma Magyarországon annak, amit magam elé tûztem. Az pedig, hogy engem hogyan fog átformálni ez az új feladat, a jövõ titka.

 Felvégi Andrea felvétele Felvégi Andrea felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.