Ernst Bloch - utópia és zenefilozófia

Szerző: Zoltai Dénes
Lapszám: 1997 október

Húsz esztendeje, 92 évesen halt meg Ernst Bloch, a század kiemelkedõ gondolkodója. Mondták az expresszionizmus filozófusának, a zsidó messianizmus és a keresztény misztika egyesítõjének, a "nagy filozófia" megszállottjának és - a filozófiai üzem, a gondolkodó pepecselés korában - neomisztikusnak és neomarxistának. Talán kritikai gondolkodónak kellene neveznünk, az átmenetinek mondott kor, a század kérlelhetetlen moralistájának. És legfõképpen: zenefilozófusnak. Egy évszázaddal Schopenhauer nagy hatású kísérlete, "a zene metafizikájának" felvázolása után Bloch olyan zenefilozófiát írt, amely kiindulópontja a 20. század talán legmarkánsabb zeneesztétikai irányzatának. Adorno mûve, Az új zene filozófiája, címével is jelzi, hogy Bloch Zenefilozófiáját tekinti a legfõbb hagyománynak. Bloch ebben is a kritikai elmélet kezdeményezõi közé tartozik.

Korai fõmûve, az elsõ világháború végén megjelent Az utópia szelleme mindmáig nyugtalanító és lenyûgözõ filozófiai olvasmány. Egyetlen szenvedélyes vádirat ama világ ellen, amelyrõl a nagy világégés fényében kiderült, hogy rosszul lett megteremtve, s hogy áldatlan szellem mûködteti; egyszersmind egyetlen patetikus hitvallás a modern istenek alkonyán túli, a meglévõtõl alapjaiban különbözõ új világ, a még-nem-lét mellett. Csak a nagy expresszionista irodalom tudott olyan hangot megütni, mint a könyv kezdõsorai: "Most hogyan? Elég volt. Most nekünk kell elkezdenünk. Az élet a mi kezünkbe tétetett. Önmagában véve már régen üressé vált. Érthetetlenül imbolyog ide-oda; de mi szilárdan állunk a lábunkon... Fantasztikusan konstitutív utakat vágunk; nem azt idézzük fel, ami van; a puszta semmibe építünk, a puszta semmibe építjük bele magunkat; s ott keressük az igazit, a valóságost, ahol a pusztán tényszerû elillan - incipit vita nova, új élet kezdõdik." Az Utópia, amelynek szelleme itt prófétai stílben megszólal, nemcsak egy seholsincs-ország térképét akarja az olvasó kezébe adni. Bloch legfõbb ambíciója: felmutatni az egyetlen emberi reménység elvét, a bennünk, vágyainkban, "nappali álmainkban" élõ ellenvilágot, annak bizonyságát, hogy minden, ami van, másként is lehetne. A fiatal Bloch ráadásul a nagy német romantikára, különösen Schopenhauerre emlékeztetõ gesztussal azt a világot szegezi szembe a szenvedés és nyomorúság adott valóságával, amely a múlt és a jelen nagy zenemûvészetében öltött rejtelmesen láthatatlan, nem képként és fogalomként megragadható alakot. A zene nála, mint Novalisnál és E. T. A. Hoffmann-nál, a bensõség mûvészetének ideáltípusa, mi több, "a leghatékonyabb lõpor" a tárgyak és alakok százszor gyûlölt valóságának szét robbantására; a "belsõleg utópikus mûvészet", amely radikálisan túllép az empíriával terhelt tényszerûségen. Az utópia szellemének legterjedelmesebb és gondolatilag leggazdagabb része ezért kapta ezt a sokat ígérõ címet: A zene filozófiája.

Mit jelent itt az eleddig szokatlan kifejezés: filozófiailag megközelíteni a zenemûvészetet? Elsõsorban szakítást a zenetörténet és a zeneelmélet pozitivista irányú leszûkítésével. Bloch számára a zene "értése" mindenkor több volt, mint mûvek és életmûvek puszta besorolása ilyen vagy olyan stílustörténeti osztályokba; több, mint "hangozva mozgó formák" leltározása. Zenét "érteni" nem egyéb, mint önmagunkat érteni, igazi Énünkkel találkozni, párbeszédet folytatni legsajátabb önmagunkkal. Bloch azt a nagy filozófiai hagyományt újította fel, amely a mûvészetet és a mûalkotást az emberi lét önértelmezésének szerves részeként veszi szemügyre, amely újra idõszerûvé teszi az egzisztenciális-hermeneutikai kérdésfeltevést. Ebben az összefüggésben az is az õ felismerése, hogy a maga önálló, öntörvényû világát kialakító zenemûvészet az egyetemes mûvészet kései fejleménye, az újkori Európa késõn, kibomló virága: sem az ókor, sem a középkor nem ismert autonóm zenemûvészetet. A tonális rendszerekben mármost a modernség alaptapasztalata fejezõdik ki: a feszültség, a disszonancia alvilági hatalmait megfékezõ harmónia, amelybõl viszont hiányzik a plasztikus-képi megformálás statikus képpé összeálló nyugalma. "Nem ok nélkül, nem a lehetõ legmélyebb ok nélkül lett a zene születési helye a nagy zûrzavar; minden felsõbb rendnek luciferi, sõt sátáni összeomlása, az újkor paradox módon elsötétült adventi éjszakái..." Ahogyan a fiatal Nietzsche hirdette: Apollón derûs fensége üres séma maradna Dionüszosz ktonikus mámora nélkül. A zene legsajátabb anyagában hordja a szüntelen formabontás és formamegújítás kényszerét.

Kár tagadni: a zene blochi történetfilozófiájának vannak hiteltelen, megkérdõjelezhetõ elemei. Az "antik Mozart" exkurzus, az opus-zene jellemzése például aligha tartozik az erõsségei közé. Amit azonban Wagner Tristanjáról ír Az utópia szelleme, az felejthetetlen. És a szó szoros értelmében vett modernség, az Új Zene blochi elemzése szó szerint iskolát csinált. Igaz, Schoenberg, Stravinsky, Bartók korszakos mûveivel Az utópia szellemének elsõ kiadása (1918) még nem foglalkozik; de - gondolatilag elõkészítve a késõbbi elemzéseket - megragadó sorokkal méltatja a nagy Mahler-kompozíciókat: a Gyermekgyászdalokat, a Dal a Földrõl utolsó énekét, a második, a harmadik és a hetedik szimfóniát.

Blochot is emigrációba kényszerítette az elõretörõ fasizmus. Kései korszakának fõmûve, az Amerikában írott A remény elve már a második világháború utáni megosztott Németországban jelent meg - elõbb az NDK-ban, 1954 és 1956 között. A kritikai filozófia csökönyös híve a szocializmusban kereste szellemi hazáját; A remény elve záró sorai félreérthetetlenek: "A történelem gyökere a dolgozó, alkotó, az adottságait átalakító ember. Ha a reális demokráciában elidegenedés nélkül birtokába veszi azt, ami az övé, akkor a világban olyasmi keletkezik, ami a gyermekkort idézi, és ami még senkinek sem adatott meg: az otthon. "Ezt az otthont a "reálisan létezõ szocializmus" persze Blochtól is megtagadta: öregemberként újból emigrációba kényszerült, 1962-ben az NSZK-ba költözött át. Nem menekült, opponálni akart az ellen a világ ellen, amelyben újra megcsalatott a remény: "hiányzik a hajdani ösztönzés, a benne rejlõ cél szabadságdallama, hiányzik 1789 öröksége, s vele a többé vissza nem vonható kilencedik szimfónia". Túl a hetvenen Bloch az 1968-as lázadó nemzedék egyik tanítómestere maradt.

A stuttgarti Állami Színház az 1966-67-es évadban felújította Brecht és Weill Mahagonny város tündöklése és bukása címû operáját. A bemutató elõtt Ernst Bloch tartott bevezetõt. A magyar szöveg Bloch elõadásának magnófelvétele alapján készült, a librettó Görgey Gábortól származó fordításának (1964) felhasználásával. Bloch bevezetõjét írott formában a bécsi Neues Forum közölte (1967 augusztus-szeptember, 647-651. oldal).

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.