Tudás és akarat

Szerző: Fenyves Loránd
Lapszám: 1997 október

Amikor értesültem Solti György halálhírérõl, végiggondoltam, pályánk során hol és hányszor, mikor és milyen körülmények között találkoztunk. Ismeretségünk természetesen a budapesti Zeneakadémián kezdõdött. Tanulmányaim kezdetén túl fiatal voltam ahhoz, hogy õ észrevegyen - én tízéves lehettem, Solti tizenhat. Késõbb azonban alkalmam nyílt személyes kapcsolatba kerülni vele. Dohnányi osztályába járt, a Dohnányi-növendékek pedig Waldbauer Imrétõl tanultak kamarazenét - az órákon természetesen hegedûsökre is szükség volt, ezek egyike voltam én. Már nem emlékszem, rajta kívül milyen zongoristák játszottak e foglalkozásokon, arra azonban igen, hogy akkoriban egy éven át együtt szonátáztunk. Õ nem sokkal késõbb befejezte akadémiai tanulmányait, és az Operaházba került korrepetitornak - a zongoramûvészi karrier helyett már az idõ tájt is mindinkább a vezénylés felé fordult az érdeklõdése.

1936-ban mentem el Magyarországról, õ pedig ugyanazon a nyáron járt a Salzburgi Ünnepi Játékokon, ahol akkor Toscanini vezényelte a Falstaffot - ez volt a náci megszállás elõtt az utolsó ottani fellépése. Solti szeretett volna részt venni a próbákon, engedélyt kért erre Toscaninitõl, elárulván azt is: kívülrõl megtanulta az operát, hogy a munkát ne kelljen a lapozás zajával zavarnia. Mikor a Maestro ezt meghallotta, így válaszolt: "ha valóban tudja a mûvet, menjen a szobámba, és írja le a második felvonás elejét." Rázárta Soltira az ajtót, zsebre vágta a kulcsot, és folytatta a próbát. A szünetben átnézte a fiatalember munkáját, és azt mondta: "magának nem a nézõtéren a helye, a kórussal fog foglalkozni".

Legközelebb akkor hallottam róla, amikor Svájcban dolgozott. Nehézségei támadtak: nem kapott munkaengedélyt, vissza akarták küldeni Magyarországra. Szerencsére valamiképp mégis sikerült elérnie, hogy kint maradhasson, és hamarosan megnyerte a genfi zongoraverseny nagydíját. Ennek ellenére továbbra sem a zongoramûvészi pálya vonzotta: mindig is az opera volt legfõbb álma. Magyarországon is az Operaházban kezdte, külföldön is Operák élére került. Sokáig nem találkoztunk, egészen az ötvenes évekig, amikor elõször Izraelben, majd Svájcban hozott össze bennünket a sors. Növendékkorunk óta az elsõ alkalom, hogy közösen zenéljünk, akkor adódott, mikor Soltit a Suisse Romande zenekara hívta meg. Késõbb Chicagóban hallottam nagyszerû koncertjét, utoljára pedig két évvel ezelõtt sikerült találkoznunk és beszélgetnünk - éppen itt, Budapesten. Õ a Fesztiválzenekart vezényelte, én a Liszt Ferenc Kamarazenekarral léptem fel.

Solti György kiemelkedõ jelentõségû muzsikus volt; vibráló energiájú, céltudatos személyiség, aki hallatlanul pontos elképzeléssel rendelkezett mindenrõl, bármit vezényelt is. Felfogásában rám rendkívüli hatást gyakorolt A nibelung gyûrûje: õ volt az elsõ, aki vállalkozott a teljes Wagner-tetralógia felvételére. Számos lemezen hallottam a mûvet, de azt hiszem, Soltié mindig példa és mérce marad a fiatal karmesterek számára.

Állófogadáson Mihály András társaságában MTI fotó, Cser István felvételeÁllófogadáson Mihály András társaságában MTI fotó, Cser István felvételePróba után Schiff AndrássalPróba után Schiff Andrással

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.