Fertõd - múlt és jövõ között

A Budapesti Vonósok Haydn Fesztiváljáról

Szerző: Székely András
Lapszám: 1997 szeptember

Fertõd Magyarország legjelentõsebb mûemlék-együttese, hosszú idõn át Joseph Haydn mûködésének színhelye volt, mint ilyen: európai hírû zenei kegyhely. Közel Ausztria, közel a Haydn-zarándoklatok másik célpontja: Kismarton, közel az idegenforgalmat felpezsdítõ Fertõ-tó, a rengeteg turistát csábító, híres bort termõ soproni és burgenlandi táj, az Alpok szelíden síkba simuló, utolsó lankáival. Vonzó a környezet, holott a gazdagodás látható jelei ellenére még harsányan követeli a fejlesztést az egész vidék.

Az utóbbi hetekben-hónapokban a sajtó többször is foglalkozott a palota jövõjével, szerepével. Ez ma éppoly bizonytalan, mint a hasonlóképp gazdájukat vesztett, ám csekélyebb rangú, értékû hazai kastélyoké. Amíg az épületegyüttes mezõgazdasági kutatóintézetnek, szakiskolának adott otthont, legalább hasznos feladatot töltött be, gyakorlati célt szolgált - ha nem is tradíciójához, esztétikai és történeti értékéhez méltót. Mára azonban legnagyobb része (az összes olyan helyiség, amelyet nem foglal el a múzeum) lényegében használatlanul áll, pusztítja az idõ, a kellõ gondozás hiánya, és persze az ember romboló kedve is. Az a fél emelet pedig, mely turistaszállóként mûködik, olcsó szállást nyújt ugyan a vándorkedvûeknek, de már jó húsz éve is csak a történelmi környezet szépsége segített itt felülemelkedni a berendezés szegényességén, a szerény árú szolgáltatások szerény színvonalán, a higiénés viszonyok (finoman szólva) kezdetleges voltán.

A korábbi állapotokhoz képest az elõrelépés lehetõségét kínálta, amikor a kutatóintézet helyett a soproni egyetem lett a kastély tulajdonosa, de az utolsó hat-hét év fél földrészt megrengetõ gazdasági változásait ez a konstrukció sem képes megfelelõen követni. A kastély gondját szerelmes rajongással és odaadó munkakedvvel viselõ, szolgálatát (emelkedõ rangban, de ugyanannál az íróasztalnál) mintegy ötven éve ellátó mai igazgató vállait egy ekkora birodalom teljes megújulásához szükséges koncepció kidolgozása, a megvalósításhoz szükséges sokmilliárdos befektetés fedezetének megszerzése, az újjáépítés végigvitele, a megújulást követõ kormányzás, a mûködés megszervezése az elviselhetõnél jobban nyomja.

Hogy ma mekkora az érdeklõdés a kastély sorsa iránt, jól lemérhetõ volt azon a sajátos hangulatú sajtótájékoztatón is, amelyet az idei Haydn Fesztivál beharangozására rendeztek, még júniusban. A fesztivált a Budapesti Vonósok együttese hívta létre: az együttes harmadik alkalommal hirdette meg koncertsorozatát a kastélyban. Mögöttük Strém Kálmán hangversenyrendezõ tudása-tapasztalata-munkája áll. Õk voltak házigazdái a sajtókonferenciának is, amelyen Botvay Károly, az együttes mûvészeti vezetõje ismertette az idei s a jövõ évre tervezett koncerteket, majd a Magyar Haydn Társaság nevében Maiina János elnök az 1998 õszére tervezett - a régizene-játszás legjobb hazai és külföldi mûvészeit felvonultatni készülõ - társfesztiválról beszélt. Ezután a Környezetvédelmi és Városfejlesztési Minisztérium, majd a Mûemlékek Állami Gondnokságának vezetõ tisztségviselõi ismertették ama terveiket és elgondolásaikat, melyeket õk maguk és intézményeik a kastélyegyüttes érdekében dolgoztak ki vagy készülnek kidolgozni. Ám még a sajtótájékoztatón is érezhetõ volt, hogy céljaikat nem "kéz a kézben" kívánják elérni, hanem meglehetõsen élesen versengve egymással a lehetõségért, s - az elképedt hallgató nem szabadulhatott az érzéstõl: - az ebbõl adódó pozícióért is.

A kastély sorsának nyilvánvalóan az õ íróasztalaiknál magasabb helyen kell eldõlnie. A mûemlék rangja, mérete, az elkerülhetetlen teljes felújításhoz, ezt követõn a fenntartáshoz, üzemeltetéshez szükséges koncepció kidolgozása, a mindezek megvalósításához nélkülözhetetlen hatalmas összeg elõteremtése meghaladja egyetlen minisztérium lehetõségeit és kompetenciáját. Az épületegyüttes sorsa, már csak mérete következtében is, országos üggyé nõtt. Talán közelebb hozta a kibontakozás lehetõségét, hogy a kulturális és a környezetvédelmi miniszter az idei Fesztivál megnyitása elõtt Fertõdön találkozott, s ez alkalomból megegyezés is született közöttük.

Volt is, van is folytatása Fertõdön a muzsikálás egykori hagyományának, még ha nem is azon a színvonalon, amelyen azt hajdan e falak között mûvelték. A nagy kastély kapuja tágas, az idõk során bebocsáttatást nyert rajta szinte mindenki, aki bekéredzkedett. Zajlott itt Haydn-fesztivál (1982), számos tévé- és hanglemezfelvétel, zeneiskolai nyári tábor, és persze felléptek itt hangversenyezõ mûvészek: a legjobbaktól, leghíresebbektõl a pályakezdõkig, sõt önjelöltekig mindenki vagy majdnem mindenki. Ez a tágan értelmezett demokratizmus jól megfért Fertõd-Eszterháza hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli státuszával, amelyben a zene a józanul-hétköznapian hasznosított környezet dísze volt csupán.

A rögtönzött mûsorhoz rögtönzött közönség illett - és a hangversenyeket annak idején valóban úgyszólván kizárólag ilyen látogatta. A koncertek hívogató hatása nem terjedt túl a legszûkebb értelemben vett helyi érdeklõdés körén. A messze ható, tudatos propaganda nyomán zenei élményre szomjazó hallgatóság helyett jószerével csupán véletlenül idetévedt turisták érkeztek a rendezvényekre, melyeket az országjárás kulturális ráadásának tekintettek. (Igaz, a helyárak még a legrangosabb eseményeken is méltányosan alacsonyak, úgyszólván szimbolikusak voltak.)

Idén - említettük már - harmadszor rendezte meg fesztiválját a fertõd-eszterházai kastélyban a Budapesti Vonósok együttese. Tizenhat nap alatt (július 4-20.) kilenc hangversenyt ajánlottak az olykor csak a szomszéd faluból, máskor azonban az immár távolabbi vidékre, sõt a fõvárosba is eljutó propaganda hatására a szomszéd országból, néha meg éppen messzi földrõl érkezett közönségnek. A koncertek java részét a Botvay Károly (mûvészeti vezetõ) és Bánfalvi Béla (hangversenymester) által irányított együttes adta. A rendezõk vendégelõadókat is hívtak, akik nemcsak versenymûvek szólistáiként szerepeltek a kastély dísztermében, hanem szólóestekkel és kamaraprodukciókkal is gazdagították a mûsort. Valamennyien magyar mûvészek, még ha éppen más ország szülöttei, vagy rövidebb-hosszabb ideje más ország lakói is. Névsoruk imponáló: Ágoston András, Drahos Béla, Kocsis Zoltán, Kovács Dénes, Krausz Adrienne, Lencsés Lajos, Tóth Zoltán, Varga Tamás és az Auer Vonósnégyes járult hozzá a budapestiek gazdag mûsorkínálatához.

A hangversenyek az estéket tették ünnepivé, a nappali órák pedig lehetõséget nyújtottak a Fesztivál két vendégének, Lencsés Lajos Stuttgartban élõ oboamûvésznek és Tóth Zoltánnak, a lyoni Conservatoire professzorának, hogy itthon szerzett és külföldön gazdaggá érett tudásukat most magyar fõiskolák és szakiskolák tanárainak és hallgatóinak adják tovább és vissza. Haydn egykori lakhelye, a Muzsikaház (ma többek közt zeneiskola) adott otthont ezeknek a kora reggeltõl késõ estig tartó, zenélésbõl és beszélgetésbõl szövõdõ, horizonttágító tanfolyamoknak. A mindkét kurzust látogató vendég érdekes megfigyeléseket tehetett a két professzor egymástól élesen eltérõ személyiségével kapcsolatban: Tóth Zoltán inkább a szép brácsahang iránti igény felkeltésével, a biztos, jó technikai megoldások kiválasztásával segítette hallgatóit, míg Lencsés irodalmi-képzõmûvészeti-színpadi párhuzamokra hívta fel a figyelmet, miközben egy-egy új, ügyesebb billentyûkombinációt, szebb hangképzést segítõ "trükköt" is meg lehetett tanulni tõle.

Az idei fesztivál mûsorát körültekintõ tudatossággal tervezte meg a zenekar, a középpontba természetesen Haydn kompozícióit helyezve, mellettük pedig elsõsorban Mozart mûveivel színesítve a választékot. Egy ilyen központi téma köré szerkesztett program jelentõs elõrelépés a korábbi véletlenszerûekhez képest (és itt nem a jelenlegi rezidenciális együttes elmúlt két nyári sorozatára gondolok). De az idei évad nemcsak a mûsorösszeállítás terén hozott újat. Külsõségnek vélhetnénk, mégsem az: az eddigi, eldugott kisajtós bebocsáttatással ellentétben idén a hangversenyek vendégeit a díszes, kétkarú fõlépcsõ fogadta s vezette fel a teraszra, mely a szökõkutas elõkertre néz. Ez a méltó bejárat a fõúri termekbe, a puttók kísérete illik a hely emelkedettségéhez, a muzsikás este fényéhez. Szintén külsõség, de jelzi a fertõdi hangversenyek rangjának emelkedését, hogy a belépõ látogatóknak büfé kínál frissítõ italokat, és a fogadóteremben a szereplõ mûvészek CD-it is ajánlják az érdeklõdõknek. Azt se hallgassuk el, hogy bizony idén a helyárak sem a korábbi szerény, szinte jelképes összegek körül mozogtak, inkább megközelítették (vagy talán el is érték) a szomszédos Ausztriában szokásosakat.

A Budapesti Vonósok professzionista mûvészekbõl, jórészt mûvész-pedagógusokból alakult. Rendszeres munkájuknak a vendégszeretõ Óbudai Társaskör ad otthont, egyébiránt önmagát szervezõ-fenntartó, s (ez nagy eredmény:) állandóan azonos személyi összetételben szereplõ együttes.

A július 13-i koncertet Telemann Brácsaversenyével nyitotta meg Tóth Zoltán - az Éder Vonósnégyes egykori tagja -, aki a Lukács Pál nevével fémjelzett iskola hagyományainak megfelelõen daloló hangon játszotta a mûvet. Feltûnt (mint késõbb kiderült, alig négyéves, s mint ilyen, vonós hangszerként vadonatújnak számító) brácsájának rendkívül jellegzetes, szép és telt tónusa - amely persze avatott játékos nélkül soha nem tudna méltón megszólalni.

A következõkben Tóth Zoltán Ágoston Andráshoz társult Mozart Esz-dúr sinfonia concertantéjának elõadásakor. A két - vitathatatlanul kitûnõen felkészült, ezúttal is jó formában játszó - szólista hangképzésben, a muzsikálás stílusában nagyon kevéssé hasonlít egymásra. Ágoston hegedûhangja ugyanis, mint azt a szünet után játszott Mozart-rondó (C-dúr, K. 373) megmutatta, légiesen könnyû és karcsú, míg Tóth hangképzése testesebb, zengzetesebb. Úgy látszik, ebben az alkalmi társulásban elképzeléseik a próbák során nem közeledtek eléggé egymáshoz. A második tételben, a mû megszokhatatlan és lenyûgözõ szépségét szolgálva némiképp feloldódott a két zenei személyiség ellentéte: néhány igazán szép pillanat gazdagította a hallgatók élményét.

A szélsõ tételekre azonban a zenekar alapmagatartása nyomta rá bélyegét. A Budapesti Vonósok stílusát (s alighanem a zenérõl vallott felfogását) ebben az öt prímhegedû és egy nagybõgõ által meghatározott létszámban is szimfonikus hangzásideál jellemzi: játékuk zengõ, vonókezelésük széles, a hangszerhez jól tapadón hangzatos, dinamikájuk szimfonikusan telt. Ilyen volt a Mozart-kettõsversenyben, és ilyennek bizonyult a késõbb (és a harmadnap estéjén) elõadott Haydn-szimfóniában. Intonációjuk olykor sajnos elnagyolt, különösen a szélsõ szólamokban. Játékuk adósunk marad a rövid hangokat, kis hangsúlyokat használó artikulációval, és - két fertõdi hangverseny tapasztalatai alapján úgy találom - nem méltatja kellõ figyelemre a dinamikának azokat a csendes régióit, melyek egy kamarazenekar számára kimeríthetetlen lehetõségeket nyújtanak.

Az imént szimfonikusnak nevezett hangzásideál annál is feltûnõbb volt, mert - miért tagadnánk - a fertõdi terein akusztikája (mai állapotában) távolról sem tökéletes, pontosabban: egy szimfonikus jellegû vagy szimfonikus hangzású együttes megszólalása aligha problémamentes itt. Hiába hivatkoznék bárki is arra, hogy a kastély építését követõ idõkben is ez a terem adott otthont a hangversenyeknek, Haydn zenekara semmilyen tekintetben nem mérhetõ össze egy maival. Más volt az együttes létszáma: akkoriban nem az elsõ szólamban, hanem összesen játszott öt hegedûs, és (a mai három-hárommal ellentétben) valószínûleg csak egy-egy brácsás és csellista foglalt helyet az együttesben. Szintén más volt az akkor bélhúrokat használó vonósok, sõt még az oboák dinamikája is, talán csak a kürtök hangereje felelt meg a maiakénak. A háború óta hiányzik az egykori kárpitozás, a falat borító textília akusztikai csillapító hatása, így a pompás, hatalmas tükrök rengeteg hangot vernek vissza, a nagy belmagasság pedig csak felerõsíti a már játékmódja következtében is igen erõteljes hatású modern zenekar hangzását. A hallgatóban eleinte nem is tudatosul, mi feszélyezi ebben a kellemes környezetben: idõbe telik, míg felismeri, hogy a koncerten a hangerõ minden dimenziója túlméretezett.

Amikor azután a július 15-i estén - Mozart minden kamarazenekarok által agyonjátszott, és a mostani elõadásban semmilyen új vonást nem kínáló két kis divertimentója (K. 136 és K. 138) között - Kocsis Zoltán a K. 414-es versenymûvet nagy Petrof koncertzongorán játszotta, fent leírt érzésünk csak fokozódott. Ha valaki, Kocsis igazán érzékenyen tud reagálni a hangzás körülményeire, és valóban alkalmazkodó az éppen megfelelõ billentés megválasztásakor. Most is kísérletet tett az effajta szenzibilis játékra, de a makrancos hangszer ellenállásának legyõzése érdekében, a ki-kilyukadó menetek elleni küzdelemben hangosan kényszerült játszani ezt a par excelence kamarazenei darabot. Elterjedt a hír, mely szerint a miniszteri találkozó egyik eredményeképpen jövõre új hangszer kerül az eszterházi díszterembe. Mivel a kastélynak ma még nincs zenei intendánsa, illetéktelenül bár, szeretném megragadni az alkalmat és felhívni az döntéshozók figyelmét: ezúttal sem okvetlenül a legdrágább a legjobb! A hosszú, úgynevezett D hangversenyzongora-modell túl nagy, túl hangos ebben a környezetben: ennél alkalmasabb volna egy B-típus. S egy lágyabb, éneklõbb hangzású Bösendorfer alighanem jobban érezné itt magát, és jobban is szolgálná feladatát, mint egy Steinway-vagy egy Yamaha-hangszer.

Minden békétlenkedés és elégedetlenkedés ellenére a fertõdi napok szép emléket hagytak maguk után. Haydn és Mozart zenéje - ha talán szebben szeretnénk is hallani, mint itt és most - mindig örömöt szerez, a kurzusok légköre reményekre jogosítón szakszerû és derûs, a környezet, a kastély, mint egy korosodó szépasszony, még mai állapotában is vonzó és gyönyörû. A hazai vendég - s reméljük, a külföldi is - szívesen tér vissza az Esterházyak muzsikás rezidenciájába. Morgolódásaink okain ma már talán valóban lehet segíteni. Rajtunk is múlik.

Lencsés Lajos tanítLencsés Lajos tanítTóth Zoltán brácsaórát tartTóth Zoltán brácsaórát tartKocsis Zoltán a Budapesti Vonósokkal  Felvégi Andrea felvételeiKocsis Zoltán a Budapesti Vonósokkal Felvégi Andrea felvételei

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.