Hangverseny

Szerző: Csengery Kristóf
Lapszám: 1997 június

A Muzsika májusi számának hangversenyrovatát kitöltötték a Tavaszi Fesztivál eseményeirõl közölt kritikák - egyébnek e hónapban nem jutott hely e hasábokon, így VÁSÁRY TAMÁS és a MAGYAR RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARA Beethoven sorozatáról sem eshetett szó. E kényszerû mulasztást pótolják az alábbi sorok, melyek a nagy érdeklõdést kiváltó ciklus negyedik estjérõl számolnak be.

A Fidelio-nyitány, a mûsor középpontjában a G-dúr zongoraverseny, majd a második részben a 4. szimfónia hangzott el a koncerten. Drámai tagoltság, várakozásteli atmoszféra, a vonósjáték dinamikusan elõrefúródó lendülete és egyéni hangú fúvós-megszólalások sora jellemezte a nyitány elõadását, mely a rövid tétel kétpólusú karaktervilágát éppoly hatásosan érvényesítette, mint e bevezetõzene kivételes, célratörõ tömörségét. A G-dúr koncert nyitótételének egyik alaptónusát - a békés szemlélõdését - mindjárt a zongora legelsõ, magányos megszólalása kikeverte; ehhez csatlakoztak a maguk kontrasztjával a vonósokon felhangzó feszesebb-dacosabb ritmusok. A szólóhangszer késõbbi virtuóz figurációival azután Vásáry keze alatt a játékosság magatartása is árnyalta az összképet, ám az elõadás fõ hangulati eleme ezúttal az enyhe melankóliával fátyolozott elmélkedés maradt. Ezt a megszólalásmódot mélyítette el, ezt a színt satírozta éjfeketére zongora és zenekar a lassú tétel ombra-jelenetének orfeuszi párbeszédében: Vásáry keze alatt a zongora monológjai a fájdalom sallangtalan ábrázolásával hatottak. A G-dúr zongoraverseny nevezetes a lelkiállapotok ritka egyensúlyáról: ezt valósította meg a finálé elõadása, amely méltóképpen idézte meg a rondó-téma harcias forradalmi romantikáját, robogó lendületét. A ráadás folytatva fokozott: Vásáry Tamás a közönség tapsait egy extatikusan száguldó, a technikai kivitelezést egyértelmûen a kifejezés szempontjainak alárendelõ Mondschein-szonáta-zárótétellel köszönte meg.

Szokás a páratlan számú Beethoven-szimfóniák többségét súlyos, a romantika felé elõremutató, a párosakat könnyed, klasszikus alkotásoknak tekinteni. Vásáry Tamás vezényletével és a Rádiózenekar elõadásában a skatulyázó szemlélet cáfolataként a 4. szimfónia összetettsége bontakozott ki: az az ellentmondásos keverék, amely egyformán tartalmaz klasszikusan kiegyenlített formákat (az in medias res kezdõdõ 3. szimfónia után még egyszer visszakanyarodva a lassú bevezetés haydni gesztusához) és a 19. század zenéjének érzelemvilága felé elõremutató kifejezésmódot. Vásáry értelmezésében egyformán jelen volt az introduzione klasszikus hagyománya és az Adagio látomásteli, súlyos hangvétele; az ezt követõ Allegro vivace ritmikája a könnyedség jegyében zakatolt, hangsúlyai és dinamikai hullámai azonban zabolát nem ismerõ életenergiákat juttattak el újra és újra a robbanásig. Bensõségesen énekeltek az Adagio prímhegedûi és fafúvói - ugyanitt gazdagon és drámaian tagolták a zenei szövetet a belsõ vonósszólamok aprózó, pontozásos ritmusai. A 3. tétel nevében menüett - iramával és tüzével Vásáry felfogásának egésze azonban joggal jelezte, hogy csak nevében az. A fináléban azután karmester és zenekara kiélhette - és ki is élte - virtuozitásnak és temperamentumnak mindazt a hajlamát, amelynek megnyilvánulására ez a perpetuum mobilezsánerû zene igencsak alkalommal szolgál. (Április 4. -Zeneakadémia. Rendezõ: Magyar Rádió)

Akad zenekritikus, aki pontos kimutatást vezet a hangversenyéletrõl, s így könnyen megmondhatja, melyik külföldi muzsikus hányszor és mikor vendégszerepelt Budapesten - és persze azt is, hogy az illetõ fellépett-e minálunk valaha. Bár hasznát venném, könyvelést végezni rest vagyok, így a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR szólistájaként nemrég hallott RUDOLF BUCHBINDER játékáról beszámolva azzal kell kezdenem, hogy emlékezetem szerint az osztrák zongoramûvész sok éve nem játszott magyar közönségnek (a fogalmazás óvatos, magam ugyanis egyáltalán nem hallottam budapesti fellépését, játékáról eddig kizárólag felvételek alapján alkothattam fogalmat).

Vonzó a portré, mely az ötvenegy éves muzsikusról Brahms B-dúr zongoraversenyében kirajzolódott. Kezdve a hangszeres erényekkel: Buchbinder zongorázásának nyersanyaga koncentrált billentésû, sokféle árnyalatot hordozó hang, mely áthatóan zengett a versenymû-szólam markáns basszusaként (a nyitó Allegro ma non troppóban), alkalmas volt tömör akkordjátékra (a vehemens scherzóban), de csilingelni is tudott (például a 4. tétel harangjátékot idézõ faktúrájú részleteiben). Nem feledhetõ ki az listából az állóképesség, a grandiózus négytételes szerkezet által az elõadóra kényszerített szimfonikus hosszútávfutás egyenletes ritmusát tartani képes belsõ erõ. Mindezek azonban csupán az elképzelés megvalósításának feltételei. Buchbinder zeneiségérõl a legkedvezõbb állítható: az, hogy egyezett a mû zeneiségével, két kulcsfontosságú szempontból legalábbis mindenképpen. Az elsõ a keménység és lágyság, a harcias és szelíd karakterek folytonos párbeszédének, sõt egymásba-játszásának érzékeny felismerése a teljes mûben; tudatosítása annak, hogy a B-dúr koncert egésze (mint oly sok más Brahms-mû is, a szimfóniák közül például a 2., a kamaramûvek sorából - szintén csupán kiragadott példaként - az F-dúr cselló-zongoraszonáta) nem ilyen vagy olyan, hanem mindvégig egyetlen dialektikus ellentét kettõs fonalát sodorja. A második: Rudolf Buchbinder pontosan érzékeli és vállalja a szólóhangszernek a Brahms-versenymûben jutó sajátos szerepet, az egyenlõk közti elsõre rótt folytonos szimfonikus és kamarazenei párbeszéd feladatát. Ha a karakterértelmezés terén a két alapvetõ princípium egyidejû jelenlétére figyelt Buchbinder, úgy itt, a hangszerszóló egyéniségének és funkciójának meghatározásakor visszafogottság és kitárulkozás állandó váltakozása tagolta és élénkítette játékát (utóbbinak, a személyességnek nyújtotta vonzó példáját a lassú tételben a szólócsellista Éder Györggyel folytatott bensõséges kamarazene).

A Brahms-versenymû zenekarát irányító, majd a második részben Mendelssohn Reformáció-szimfóniáját vezénylõ karmester, az izraeli születésû, amerikai iskolázottságú PINCHAS STEINBERG ugyanonnan érkezett, ahonnan Buchbinder, lévén 1989 óta az Osztrák Rádiózenekar vezetõkarmestere. A dirigens ezúttal harmadízben volt a Fesztiválzenekar vendége: elsõ fellépését nem hallottam, a második vendégszereplés Dvo-řák-Csajkovszkij-Sibelius mûsorának zenei körvonalazását azonban hatásvadásznak találtam. Nyilván minden kritikus gondolkodásának megvan a maga vezérlõ csillaga, a magamét, szeretném hinni, nem elõítéletek irányítják: öröm, ha tetszéssel írhatok egy mûvészrõl, akinek korábbi produkciójáról elutasító véleményt kellett fogalmaznom. Steinberg mostani munkájáért okkal lelkesedhetem: ha a szláv és északi romantika 1995 decemberében bombasztikus gesztusokra csábította, a Brahms-versenymû a maga boltozatos négytételességével és Mendelssohn Reformáció-szimfóniája ugyanennek a négytételességnek ökonomikusan tömör változatával erõteljesen koncentrált, rokonszenves tartás által meghatározott muzsikálásra ösztönözte. Érzékelhetõ volt mindez a tartalmas hangzásban éppúgy, mint a formálás tagoltságában és a célratörõ karakterizálásban. Átszellemültség és romantikus energia kettõssége jellemezte a Drezdai ámen misztikumát lehelõ nyitótétel, lelkesítõ erõ a kontrapunktikus építkezésbe kellõ pátoszt vegyítõ Feste Burg-finálé elõadását, pasztorális-népies színeket kapott a scherzo és beszédesen deklamált az Andante. A Budapesti Fesztiválzenekar felszabadultan és kreatívan muzsikált Pinchas Steinberg keze alatt. (Április 11. - Zeneakadémia. Rendezõ: Budapesti Fesztiválzenekar)

Eddig csupán néhányszor nyílt alkalmam budapesti tapasztalatokat szerezni a Pécsi Szimfonikusok egykori, majd néhány év szünet után jelenlegi - visszahívott - zeneigazgatója, HOWARD WILLIAMS karmesteri munkájáról. E mintavételek mindig kedvezõk voltak, ám túlnyomórészt egyetlen szakterület, a kortárs zene vidékérõl származtak. Híre járt pedig, hogy Williams jó angolhoz híven fogékony az early music szépségei iránt is: érdeklõdéssel vártam tehát az estet, melyen az ORFEO KAMARAZENEKAR és a MAGYAR ÁLLAMI ÉNEKKAR elõadásában az õ vezényletével szólalt meg Händel ritkán hallható oratóriuma, a Belshazzar.

A fenti két együttes neve láttán érthetõ: az esttel kapcsolatos várakozásokat fokozta a párosítás. Hogyan mûködik a vokális produkciókban ezidáig (tudomásom szerint) kizárólag a Purcell Kórus hangszeres testvéreként dolgozó Orfeo Kamarazenekar egy teljesen más iskolázottságú, "mindenevõ" énekkar oldalán, s nem utolsósorban hogyan muzsikál Williams keze alatt az a hangszeres társulat, mely (szintén azt kell írnom: tapasztalatom szerint) eddig mindig a két együttes alapítója és vezetõje, a muzsikusok között most is helyet foglaló - a csembaló és orgona-continuókat megszólaltató - VASHEGYI GYÖRGY irányításával játszott?

Az eredmény igazolta a kísérletet: kórus és zenekar megtalálta a hangzásnak és stílus-értelmezésnek azt a közös dimenzióját; melyben termékenyen együttmûködhetett: az elõadásnak megvolt a maga könnyedsége és ritmikai feszítõereje, de nem hiányzott belõle az a széles vászonra festõ, pompától sem idegenkedõ ábrázolásmód sem, mely a Händel-oratóriumok sajátja. Változtatnia (például létszámon) és alkalmazkodnia itt és most a kórusnak kellett: elismerés illeti a karigazgató ANTAL MÁTYÁS körültekintõ munkáját, mellyel énekeseinek megszólalásmódját a historikus apparátus igényeihez igazította - a cselekmény elõrehaladott pontján egy-egy szép szóló is illusztrálta a kórushangok képzettségét és kultúráját. (A teljes képhez - szintén kedvezõ értelemben - hozzátartozik, hogy a hangverseny a Magyar Állami Énekkar oratóriumbérletének része volt, a meghívó fél tehát Antal Mátyás kórusa.) Howard Williams érezhetõen elemében van, mikor Händelt vezényel (engedjük meg, Händel végtére is angol szerzõ, ebben a mûvében legalábbis erõsebben az, mint bármi más): keze alatt pezsegnek a karakterek, rugalmasan váltakoznak mûfajok és megszólalásmódok. Az Orfeo Kamarazenekar nyilvánvalóan felnõtt, immár nemcsak ifjú édesapja kezét fogva élvezi a számára oly ismerõs vidéken zajló zenetörténeti felfedezõ sétát: az együttes jól kommunikált az idegen karmesterrel, lendülettel és állóképesen bírta a hosszú mû erõpróbáját.

Az ószövetségi Baltazár-történet sokszor idézett kulcsszavait (Méne, tekel, ufarszin) persziflálva tehát leírható: az elõadás megméretett és nem találtatott könnyûnek. Fajsúlya volt a produkciónak - ha súly és térfogat hányadosában az utóbbit kórus és zenekar megfelelõn szolgáltatta, úgy a szólisták által képviselt elõbbiért, a méltó súlyért mindenekelõtt a szerencsésen válogatott énekesgárda egysége szavatolt. A vokális kvintettben a színvonal megbízható és teherbíró középsávját képviselte NÉMETH JUDIT, KOVÁCS ISTVÁN és GAVODI ZOLTÁN (utóbbi, a nemrég látott-hallott Poppea-produkció kényelmetlen Ottó-szerepe után, most, adottságaihoz illõ fekvésben, meggyõzõen bizonyította, hogy személyében ütõképes kontratenorra számíthat a hazai historikus elõadókultúra). Magasan a középsáv felett szárnyalt ZÁDORI MÁRIA éneke, a maga - mint mindig, most is - eredendõen szövegelvû, - érzelmektõl-indulatoktól fûtött, technikailag példásan kimunkált szólamértelmezésével. Annál fájóbb, hogy az, aki a händeli széles vásznon címszereplõként lép elénk, a babiloni király nem kapta meg MUKK JÓZSEF alakításától a szerepéhez illõ formátumot alakítás és szerep szavak használata nem fogalomtévesztés a Belshazzar esetében: Vashegyi ismertetõje is utal rá, a mû számos részlete mûfaji síkon Händel "nemes bosszúja" az angliai operapódiumon elszenvedett kudarcokén). A tenorista megszólalásai a produkció egészének vokális átlagához képest sajnos elnagyoltan hatottak: azzá tette többségüket a kásás szövegmondás, a pontatlan intonáció, a sok al fresco elkent koloratúra. (Április 13. - Zeneakadémia. Rendezõ: Nemzeti Filharmónia)

Két esztendõ telt el a 20. századi magyar zongoramûvészet meghatározó alakja, Fischer Annie halála óta. Zenészre zenével emlékezni a legtermészetesebb - ezért is ígérkezett vonzónak a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR ötlete: emlékkoncert, mûsorán egy, két és három zongorára írt versenymûvekkel, a pódiumon eltérõ iskolákat, elõadói ideálokat és korosztályokat képviselõ muzsikusokkal - olyanokkal azonban, akiket összeköt, hogy valamennyien nélkülözhetetlen inspirációforrásnak tekintik Fischer Annie zenei hagyatékát.

Az alkalom tehát, a hangok általi koszorúzásé, méltó és nemes volt, a megvalósításra azonban ezúttal nemkívánatos árnyékot vetett az alkalmiság. ROLLA JÁNOS együttese az utóbbi években nem egyszer bõvült szimfonikus zenekarrá, azoknak a fellépéseknek esetében azonban a többlet-matériát gondos kéz dolgozta el a már meglevõben, hogy egységes legyen anyag és hatás - s tán az így keletkezett végeredmény érlelésére is jutott idõ. Itt és most, úgy tetszett, a lelkesedés tartotta össze a mûsor két romantikus produkcióját: abból sugárzott a lendület és a hõ - s abból nem futotta aprólékosabb csiszolásra. VÁSÁRY TAMÁS a teljes est karmestereként jól ismert lobogásával határozta meg a zenekari teljesítményt - ez adta egyfelõl az elõadások báját, másfelõl ez tette a teljes estet bizonyos értelemben rögtönzésszerûvé.

A négy concerto tapasztalatairól a rögöktõl a csillagok felé haladó sorrendben beszámolva, a listát a háromzongorás F-dúr Mozart-versenymûvel indokolt kezdeni (K. 242). PRUNYI ILONA, BARANYAI LÁSZLÓ és BO-GÁNYI GERGELY: õk hárman háromféleképp gondolkodnak Mozartról, háromféleképp frazeálnak, billentenek - s úgy tetszik, a produkcióban nem akadt, aki az irányítást vállalta, a másik két mûvész alkatát a magáéhoz vonzotta volna. Az elõadás széttartott, a hangzás és a muzsikálás egésze egyaránt kemény és merev maradt. Mindezeknek épp ellenkezõje burkolta egységes atmoszférába FRANKL PÉTER és VÁSÁRY TAMÁS kamaramuzsikálását a kétzongorás Esz-dúr versenymû (K. 365) megszólaltatásakor: ez a két mûvész, mint a híressé vált monológ fogalmaz, félszavakból is érti egymást; játékuk csupa kérdés és felelet, kölcsönös ösztönzés - elég egyetlen hangsúly, egy apró lassítás vagy gyorsítás, s a zenei gesztus tükörképét máris játékosan villantja fel a másik szólam. Az inspiráció tehát, mint elsõ lépés, ezúttal adott volt. a kritika - akárcsak fent, a zenekari munkáról szólva - azt a másodikat kénytelen hiányolni, melyet az ihletettség alaphangulatától a részletezõ, gondos kidolgozás felé tehetett volna meg az elõadás.

Nagyon is részletezõ, cizellált és pontos volt viszont BOGÁNYI GERGELY szólója Chopin f-moll zongoraversenyében. Bár ezúttal nem éreztem játékában sem azt a mûvészi nagyságrendet, mely az õszi Liszt Zongoraverseny gálakoncertjén nyújtott teljesítményét meghatározta, sem az elõadásmódnak azt az intenzitását, mely pompás Chopin-lemezének sokféle teljesítményét egységbe foglalja - érezhetõ volt viszont nemes elegancia és kifinomult hangzásigény. Feszesség és rugalmasság egyszerre uralta a saroktételek ritmikáját, deklamatív rubato hozta karnyújtásnyi közelbe a Larghetto monológját. Teljes értékû hozzájárulásként hatott a koncert befejezõ száma, Schumann a-moll versenymûve is, FRANKL PÉTER tolmácsolásában. A zongoramûvész a világ számos hangversenytermében sokszor kipróbált értelmezést hozott tarsolyában - ez részint a megszólalás jellegzetes schumanni toposzaiban gondolkodik és ezért rendkívül pregnáns, részint nagyszerûen fogja vissza és akkumulálja az energiákat, melyek a megfelelõ pillanatban robbanásszerûen szabadulnak fel. És persze, ezúttal is élt és hatott a pesti közönség által annyira szeretett, jellegzetesen frankli kétirányú kommunikáció, amely egyszerre folytat párbeszédet zenekarral és közönséggel, s amely soha nem csupán megéli, mindig mutatja is a karaktereket. (Április 22. - Budapest Kongresszusi Központ. Rendezõ: Magyar Televízió)

Webern, Bartók és Schubert egy-egy mûve szerepeit az ÁLLAMI HANGVERSENYZENEKAR április végi koncertjének mûsorán. KOVÁCS JÁNOS vezényletével (ezúttal alighanem joggal fogalmazhatnánk így is: betanításában) elõször ritkaság szólalt meg. A 21 esztendõs Anton Webern Nyári szélben (lm Sommerwind) címû szimfonikus költeménye - valóban az, hiszen hátterében szavakba foglalt program, Bruno Wille versének inspirációja áll - még a bemerítkezés elõttrõl, a schoenbergi tizenkétfokú tan általi megvilágosodást megelõzõ életszakaszból származik. Szokás úgy tartani, hogy egy elõadás akkor igazán jó, ha nem csupán pontosan elénk tárja a mûvet, hanem erõszakmentesen mellékeli hozzá a maga látásmódjának termékeny többletét is. Kovács János finoman lélegzõ, a természetzene aprólékos kidolgozására, horizontjának tágasságára fogékony vezénylése, úgy hallottam, nemcsak az elsõ kézbõl érkezõ hatás, a straussi érzékiség és a mahleri panteizmus örökségének feldolgozására mutatott rá, de mintha engedte volna azt is, hogy a nyári szél messzibb - tengerparti - vidékekrõl is hozzon illatokat a weberni közegbe; nemcsak a bontakozó személyiséget és a bécsi hagyomány táptalaját érzékeltetve, de azt is, hogy adott a kor, mellyel szerzõ és mû öntudatlanul együtthalad: s ez nemcsak a posztromantika kora, de az impresszionizmusé is. Öröm volt hallani, hogy az Állami Hangversenyzenekar milyen gondos játékkal szolgálta a mû és a karmesteri koncepció sikerét.

Átugorva az est étlapjának fõfogását, a mûsor középpontjában álló s a teljes koncertet méreteiben is uraló versenymûvet, elõbb pár szó a második részt kitöltõ Schubert-kompozícióról. A 6. szimfónia a szó legjobb értelmében jutalomjátékként csendült fel: ajándékként karmester és zenekar -de nem kevésbé a közönség - számára. Kovács János változatos vezénylése figyelmet fordított a szimfónia tömörségére és vitalitására, a zenei beszédmód meglepetésekben bõvelkedõ élénkségére, a szinte mindig a hangok közt bújócskázó humorra és a sokat emlegetett Rossini-hatás dús széndioxidjának feszítõerejére, hol itt, hol ott felszínre törõ pezsgésére.

PAUK GYÖRGY pódiumralépésérõl, Bartók Hegedûversenyének elõadásáról szólva a kritikus sajnálja, hogy pár bekezdéssel korábban, Frankl Péter Schumann-játékának karaktereket egyenként felmutató, demonstratív jellegérõl szólva már ellõtte azt a töltényét, amelyre itt is szüksége volna. De talán nem véletlen, hogy zongora- és hegedûmûvésznél egyaránt, Schumann és Bartók hangjaiban hasonló alapmagatartás kerül felszínre, hiszen a két muzsikus nemcsak egymás régi partnere, de azonos az iskola is (a Wei-ner Leóé), mely hajdan látásmódjukat kialakította. Pauk játékának csupán kivitelezésben alaprétegeként érzékeltem a gazdag hangot, a technikai biztonságot, a makulátlan szólamtudást és (a beethoveni és brahmsi mérlegen mérhetõ Bartók-koncert esetében nélkülözhetetlen) állóképességet. A lényegi, folyvást visszatérõ élmény ezúttal az elõadásmód erõs tagoltsága, a forma tudatos lélegeztetése, a karakterek, a zenei mozdulatok határozott elkülönítése volt. Mondani sem kell, hogy ahol az Egészben az egyes részletek ennyire élesen önmagukat képviselik, ott az összhatás kontrasztgazdagsága jóvoltából másképp telik a zenei idõ is, s ez a befogadó nézõpontjából fontos: a tájékozódást segíti. Lírai feloldásként, tiszta egyszerûséggel szólalt meg ráadásként Bach d-moll partitájának Sarabande-tétele. (Április 30. - Zeneakadémia. Rendezõ: Nemzeti Filharmónia)

MAREK JANOWSKI, akinek muzsikálását a '80-as évek elején hanglemezvásárlóként ismertem és szerettem meg, idén harmadszor tért vissza Budapestre - mindháromszor a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR meghívása tette lehetõvé a karmester vendégszereplését.

Az elsõ és második koncerten (1993 februárjában és 1994 októberében) Schoenberg Pelleas és Melisande-ja, majd Webern Nyári szélben-je és Stravinsky Hegedûversenye jelezte a karmesternek a 20. századi zene iránti affinitását, két 4. szimfónia, a Schumanné illetve Bruckneré pedig a romantika hangzás- és gesztusvilágában való otthonosságát. Most mintegy folytatva a sort, a koncert mûsorösszeállítása e kettõs csapáson haladt tovább, elõbb századunkbeli francia zenével (Messiaen, Dutilleux) ismertetve meg a budapesti közönséget, majd visszatért Schumannhoz, ezúttal a Rajna mentén, a 3. szimfónia hangjaival.

Olivier Messiaen Un sourire (Mosoly) címû, 1989-es zenekari egytételesét kettõs joggal és illetékességgel vezényli Janowski: nemcsak a 20. századi zenében eligazodó karmesterként, de e kompozíció - Messiaen utolsó zenekari mûve - megrendelõje- és bemutatójaként is (Marek Janowski 1984 óta a Francia Rádiózenekar zeneigazgatója). Nagy mester nem fecseg: a 81 esztendõs Messiaen partitúrája (melyet az 1991-es Mozart-bicentenárium tiszteletére írt, s melynek õsbemutatóját már csak egy évvel élte túl) csodálatosan tömör és világos szerkezetû. Éteri, lassú vonós zenét váltogat egy zsibongó (természetesen madárdalt feldolgozó) fúvós-ütõs szakasszal - valahogy úgy, mintha egy és ugyanazon egyéniség két alapvetõen ellentétes arcát, magatartásformáját illusztrálná. A Fesztiválzenekar Janowski vezényletével pontosan és szuggesztívan játszotta a mûvet, elõadás és kompozíció találkozott: mindkettõ a jelentõség atmoszféráját árasztotta magából.

Nem csatlakozhatom azokhoz, akik lelkesednek a hangverseny elsõ részében felcsendült másik francia darabért. Három évtizede Henri Dutilleux (1916) is évfordulóhoz kapcsolódó megrendelést kapott: a Francia Kulturális Minisztérium az 1967-es Baudelaire-centenáriumra kért balettet a zeneszerzõtõl -ennek alapgondolatából formálódott végül a Msztyiszlav Rosztropovicsnak ajánlott s általa bemutatott Egész tûnõ világ, egy pszeudo-csellóverseny öt tételben, Baudelaire-mottókkal. Az összehasonlítgatás földszintes szellemre vall, ám ha az egymásmellettiség ilyen erõvel kényszerít rá, nehezen elkerülhetõ. Messiaen tömör sokatmondása és önmagáért beszélõ zenei kifejezõereje után nagyon zavart a Dutilleux-kompozíció se-vége-se-hossza terjedelme, sok parttalannak tetszõ konverzációja és monológja, s a messiaeni clairtéhez képest is kuszának éreztem a sokat markoló tematikát, mely a Tout un monde lointain-ben megnehezíti az eligazodást. Veszélyes játék az irodalmiság a zenében - aforizmával szólva azt mondhatnánk: csak az folyamodjon hozzá, akinek nincs szüksége rá. Példaként említhetném Liszt szimfonikus költeményeit: noha mindegyik mögött ott a program, magát a zenei folyamatot a hallgató akkor is tökéletesen követni képes, ha fogalma sincs az irodalmi háttérrõl, esetleg még a darab címét sem ismeri. PERÉNYI MIKLÓS nagy energiával és odaadással játszotta, gazdag személyes átéléssel telítette és mintegy magához ölelte a rendkívül nehéz csellószólamot (hogy a zenekarral való együttmûködés tekintetében a darab milyen terheket ró a szólistára, annak érzékeltetéseképpen elég ennyi: még soha nem láttam Perényit ilyen leplezetlenül dolgozni a pódiumon, megküzdeni a matéria túlbonyolítottságával, hangtalanul mozgó ajkakkal számolni, ritmizálni a szüneteket a következõ belépésig).

Harnoncourt új felvételeit hallgatva (Európai Kamarazenekar) jól érzékelhetõ korunk felfogása a Schumann-szimfóniák elõadása terén: a századeleji német hagyomány által rögzítettnél élénkebb pulzus, tempóegység, feszesség. Ez jellemezte Janowski 3. szimfónia-tolmácsolását is - tegyük hozzá, elképzelését itt és most nem lehetett nehéz érvényesítenie, hiszen az alapjaiban egyezik a Fesztiválzenekar játékstílusával. A nyitótételt még gyorsabbnak is éreztem a kelleténél: már-már rohanónak, de legalábbis sietõsnek, a sietségben pedig elvész az e tételben nélkülözhetetlen pátosz - nem beszélve arról, hogy ezt a tételt erõsen kell tagolni, s ez sem lehetséges, csak bizonyos tempóhatárokon belül. A stretta- vagy kódahangulat egyébként is a zárótétel sajátja, kár elvenni tõle. Éppen a jellegzetes, frissen lépdelõ alaplüktetés adta meg viszont a Scherzo savát-borsát. Kiválóan sikerült felépíteni a finálét elõkészítõ, nemcsak formailag, de hangulatában is rendkívüli negyedik tételt: Janowski vezénylése nyomán kibontakozott az emelkedett ünnepélyesség, a szakralitás atmoszférája. Végül egészen páratlanul temperamentumos olvasatban szólalt meg a finálé. A zenekar lelkes, odaadó társként muzsikált: a vonósok, mint mindig, most is tömören és erõteljesen játszottak - és persze remekeltek a rézfúvók. (Május 2. - Zeneakadémia. Rendezõ: Budapesti Fesztiválzenekar)

Ritkán hallhatjuk - e címmel hirdetett háromrészes Mozart áriasorozatot a WEINER-SZÁSZ BUDAPESTI KAMARA-SZIMFONIKUSOK együttese: a bérlet középsõ koncertjének szólistája ROST ANDREA volt. TUSKA ZOLTÁN és muzsikustársai természetesen nem csupán kísértek ezen az estén -három egymástól eltérõ mûfajú Mozart-kompozícióval: egy nyitánnyal, egy szimfóniával és egy divertimentóval szolgáltattak hangszeres keretet a vokális produkciókhoz.

A mûsort bevezetõ Cosi fan tutte-nyitányban (K. 588) elõször hallottam nagy együttessé bõvülve játszani a Weiner-Szász zenekart. Úgy látszik, kitartanak a karmester nélküli, kizárólag a koncertmester irányító szerepére számító elõadásmód mellett - ez jellemezte nemcsak ezt a produkciót, de ugyanígy az est többi számát is. Talán a népesebb és mindenekelõtt összetételében heterogénebb apparátus teszi, hogy Tuska Zoltán, aki korábbi, általam hallott koncerteken remekül összetartotta csapatát, most sem karakterizálás terén nem tudott határozott és egységes eredményt felmutatni, sem kivitelezés dolgában nem harcolta ki (különösen a fúvós vendégek teljesítményét tekintve) az együttes szokott igényessége alapján ezúttal is elvárt csiszoltságot. Középütt helyezném el ihletettség és perfekció skáláján a második részt nyitó Divertimentót (F-dúr, K. 247) - ezt gördülékenyen és cizelláltan játszotta a kamarazenekar, csak épp az érdekesség, a kommunikativitás atmoszféráját nem sikerült a héttételes kompozícióban mindvégig fenntartani. Legkedvezõbb benyomásaimat ezúttal az elsõ rész végén elõadott, 184-es Köchel-jegyzékszámú Esz-dúr szimfónia hallgatásakor szereztem: itt a két ikererény, ihletettség és pontosság nem kerülgette egymást, mint az ephesusi és syracusai Antipholus a Tévedések vígjátékában, hanem rögtön a darab elején kezet fogott és mindvégig együtt is maradt. Tuska Zoltán és muzsikustársai nemcsak jólesõn tömör hangzással, feszes ritmikával és pergõ játékkal szolgálták

a szimfónia érvényesülését, de elõadásukban teret kaptak a mû jellegzetes Sturm und Drang gesztusai és indulatai is.

Rost Andrea - elismerésre méltón mérték- tartó válogatással - négy áriát s azokon keresztül négy nõalakot villantott fel a pódium redukált eszközeivel Mozart operamûvészetébõl. Az elsõ rész az olasz nyelvé volt, itt Susanna és Zerlina, a második a németé, itt Pamina és Mademoiselle Silberklang követte egymást. Csupán egy mondat a koncert forró légkörének érzékeltetéséül: a külföldön sikereket arató, pár év alatt nemzetközileg keresetté vált szopránt a közönség már az elsõ szám elõtt produkció után szokásos idõtartamú és intenzitású tapssal köszöntötte. Annál nehezebb a kritikus dolga, aki, mivel alábbiakban az énekesnõ által képviselt elõadásmód mint jelenség iránti idegenkedésének kell hangot adnia, a legtaszítóbb szerepbe kényszerül: idehaza bírálja és vonja kétségbe azt a honi értéket, melyet odakint már jóváhagytak. Nem vagyok hajlandó önként a helyzet csapdájába lépni: a kritikát az elismerés hangján szeretném befejezni. Ehhez azonban mindjárt a negatívummal kell kezdenem: mûvinek érzem Rost Andrea Mozart éneklését. Egy-egy áriában egy-egy személyiségnek, alkatnak (sorsnak!) kellett (és lehetett) volna jelzésszerû eszközök által elénk lépnie - egy sem lépett elénk. Rost Andrea Mozart-operaáriáiban van valami nemkívánatos lekerekítettség, a mázzal bevont porcelán hidegsége és tökéletes megcsináltsága, mely távol tart. A hangok nem formálnak egyéniséget - az elõadás nem személyes lesz, hanem privát, mégpedig azáltal, hogy nem tud vagy nem akar a figurán, a zenei karaktereken keresztül közvetlen lenni.

Mindez azonban csak az érem egyik oldala, "csak" a történet mûvészettel kapcsolatos fejezete. Szigorúan szakmailag ez az éneklés messzemenõen igazolja a külföld lelkesedését. Bár magam a hangadást Mozarthoz olykor határozottan soknak, túl nehéznek és túl intenzívnek (néha kifejezetten 19. századinak) érzem, vitathatatlan, hogy a hang iskolázottsága, a szólamok kidolgozásának fegyelme, az intonáció biztonsága és a kifejezés árnyalása honi mércét messze meghaladó tökéletességû, politikától kölcsönzött szóval: eurokonform. (Május 4. - Zeneakadémia. Rendezõ: Maestro Koncertiroda)

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.