Száz szál szövétnek

A Magyar Televízió mûsora Kósa György századik születésnapjára

Szerző: Hollós Máté
Lapszám: 1997 június

Vannak zeneszerzõk, akikrõl sokan tudják, hogy az illetõ zeneszerzõ. Még olyanok is, akik egyetlen hangjukat sem hallották, megeshet, más kollégájukét sem, tudni vélik: "a zeneszerzõ" egyenlõ X. Y.-nal. Vannak zongoramûvészek, akikrõl - noha abban a szakmában az igazán ismerteket inkább hallgatja a széles közönség, mint a komponistákat - ugyanígy jelképszerûen tudni, õk "a zongoramûvészek".

Kósa György nem lett egyik hivatás szimbolikus alakja sem. A sarki zöldséges aligha köszönt neki "mûvész urat", hacsak a lobogó õsz hajból nem fogott gyanút. "Csupán" a szakma elfogulatlanjai tudták, ki jár közöttük, meg a közönség, amikor egy-egy mûvén keresztül vagy mások alkotásainak tolmácsolójaként, a zene absztrakciójától takartan, mégis annak lelki mélységébõl a hallgató lelkének mélyébe hatolóan átsugárzott a személyiség: a mûvészé és az emberé.

Április 24-én lett volna 100 esztendõs Kósa György. Nem is illett volna hozzá, ha a centenárium idõszakát Kósa-évnek nevezte volna a köztudat. Aki valaha találkozott vele - nekem ez kora gyerekkoromtól laza rendszerességgel megadatott -, tudta, hogy a visszahúzódás nem szerepjáték nála. Amikor egy hajdani tévéinterjúban azt mondta: nem azért komponálok, hogy én érvényesüljek, hanem hogy alázatos közvetítõje legyek annak a témának, amit választottam - vagy amely téma engem választott, nem a törtetõ öltötte magára a széplelkûség álarcát. Jólesett neki, ha megbecsülték, nem mondta soha, mennyire mindegy neki a fogadtatás. Emlékszem, egyszer - már 75-80 éves kora táján - olyan kellemes izgatottsággal mesélte: most van egy kis mozgás körülöttem, ahogyan egy gyerek ajándékot bontogat. S mikor egy másik portrémûsorban így beszélt: egész életemben a muzsikának az volt a célja, hogy az elfáradt és meggyötört hallgatóságomat muzsikával megvigasztaljam, és egy kicsit megsimogassam, megint csak nem a közszolgálat mûvészi ideálképét festette meg magáról. Sokkal inkább az évszázadokkal korábbi zeneszerzõ mesterek szerepét viselte, akik sokat komponáltak, külsõ és belsõ szolgálatokat vállalva, nem a pódium magasáról suhintva mûveiket az alant ülõ publikum felé, hanem azonos szinten állva velük, talán kissé meg is hajolva elõttük, nyújtotta át a szellem gyümölcsét. Ezért szerette a házikoncerteket is Kósa, amikor test- és lélekközelbõl áramoltatta át magán akár Bachot, akár saját legújabb termését az érdeklõdõkbe.

50 év telt el házikoncertekkel, s ezeknek különös szerepük lett azokban az idõkben, amelyekben törvény tiltotta el Kosát a pódiumtól. A színpadról való kirekesztettség majdnem az életbõl való kitántorításig fajult. Hogy túl tudta élni felesége és lánya elvesztését, a belõle áradó, õt magát is "vigasztaló", "simogató" muzsikának köszönhette. (Muzsikát szeretett mondani, nem zenét. A "zene" nem "simogat"...) A háború utáni újraéledésérõl a mostani portrémûsorból tudtuk meg Pándi Marianne-tól, hogy Bárdos Lajos fogadta be egy idõre a hajléktalan Kósát. (Bárdosra is jellemzõ, hogy ez nem vált köztudottá.)

Éppen húsz esztendeje, hogy a Televízió portréfilmet készített a 80 éves Kósa Györgyrõl. Jó, hogy a centenáriumra nem egyszerûen annak ismétlését tûzték ki. Méret Anna hajdani alkotása a mostani filmben is benne foglaltatott, mind Kósa szavainak, mind pedig az akkor felvett zenedaraboknak - bocsánat: muzsikáknak - felidézésével. A Száz szál szövétnek címû centenáris alkotás gazdagon válogathatott a TV archívumában. Kroó András úgy fonta füzérbe Kósa különbözõ hajdani nyilatkozatait, hogy azokból önmagukban is kerek portré alakult ki. Ehhez gyûjtötte össze még azokat, akik kortársai, barátai, életmûvének fáklyavivõi voltak. Megszólalt és improvizált Kistétényi Melinda, aki mindig meleg szívvel emlékezik hajdani tanárára, Kósa Györgyre. Beszélt Sándor Judit, Molnár Ágnes és Kemény Endre, akik mûvészi életük jelentõs részét szentelték a magáért nem kilincselõ Kósa megismertetésének, maradandó emlékû, ihletett elõadásokkal, õsbemutatókkal. Kemény Endre épp a centenáriumi születésnapon ragyogtatta föl ötven év csöndjét megtörve Kósa bibliai oratóriumai közül immár a negyediket, az Illést.

Afféle túlvilági tablóélmény volt e mûsor, amiként egyes - Kósa által is vallott - hitek szerint az ember visszafelé végigjárja földi életét, miután átjutott. Így kerültek elénk Kósa Hubay Jenõvel és Svéd Sándorral készült hajdani felvételei, így mozdultak meg a Dienes Valéria-féle orkesztika fotói az egykorú, oda készült kompozíció hangjaira. Így láttuk Kósát híres 24 koncertbõl álló Bach-sorozatában zongorázni. Abban az évben nem komponált, teljes szellemi erejét Bachnak szentelte. Ha meggondoljuk, hogy Kósából áradt a muzsika, életeleme volt, hogy kizengje azt magából átérezhetjük, mekkora önmegtartóztató alázat kellett egy évig a kizárólagos Bach-szolgálathoz!

De nemcsak a múlt varázsa sütött a mûsorból. A jövõ is megcsillant. Fiatalok is játszották, énekelték Kósa mûveit. (A centenárium alkalmából egyébként a Zeneakadémián Kósa és Schubert jegyében rendeztek dalversenyt - bizakodhatunk, hogy a szinte páratlanul gazdag vokális œuvre felkelti az énekes növendékek figyelmét.) (Sándor Judit beszámolója a dalversenyrõl lapunk 28. oldalán olvasható. A szerk.) A zenetörténészek legifjabb nemzedéke nevében pedig Dalos Anna szólt az életmûrõl. Nem magányos kutatója õ Kósának: megjelenés elõtt áll egy átfogón elemzõ könyv, amelyben Berlász Melinda irányításával Dalos negyedmagával dolgozza föl a szinte áttekinthetetlenül terebélyes Kósa-hagyatékot.

A Száz szál szövétnek nemcsak fontos szerepet töltött be azzal, hogy Kósa emlékmûvét felállította, hanem - s épp ezzel tette tán az igazi szolgálatot - jó film volt. Kroó András nem elõször készít virtuózan igényes portrét. Kistétényi Melindáról, a közelmúltban pedig Gõdel Hildáról láthattuk képileg vonzó, mélyen informatív alkotását. Ha e hasábokon korábban egy másik zeneszerzõi portréfilm kapcsán ironizáló megjegyzéseket kellett tennünk a "képi megvalósítás" önkényességérõl, le kell szögeznünk: Kroó András fantáziája addig a határig élénk, amíg színesíti a vizuális élményt, de nem gázol a zenébe, nem erõszakolja meg a portré alanyának személyiségét. Folyton történt valami a képernyõn: mintha egy adventi naptárt nyitogattunk volna, úgy léptek elõ a szereplõk. Amikor pedig szavaikra hivatkozva jelent meg egy-egy mozgó képkockában valaki (például Bartók, Dohnányi), nem a Karinthy-féle "kép: hordár" paródia jutott eszünkbe, hanem azt éltük meg, amit olvasóként szoktunk: megjelenik képzeletünkben a felidézett figura. A Ladányi Andrea koreografálta balett-keretjáték is szellemes volt, A rendíthetetlen ólomkatona "kisfilmmel" együtt szerencsésen egyensúlyozta ki a portréfilm archív, emlékezõ jellegét.

"Te se kellesz senkinek, / Én se kellek senkinek. / Minek is kóvályganék / Nyüzsgõ-pozsgó tereken?" - idézte a Kínai dalokból a Görcsfa Weöres-fordította szövegét Sándor Judit. Talán ha kóválygott volna Kósa, több kottája megjelent volna - s most osztozna a magyar szerzõk e tárgyú mostoha sorsában. Több hangfelvétele készült volna - de hiszen örülünk, ha a centenárium évében egy CD-nyi válogatással tiszteleghetünk elõtte. Kossuth-díjat kaphatott volna, amit bõven megérdemelt - de mi jelentõsége volna ma már annak? Aki a Kínai dalok Elválás a déli öbölnél tételét, annak szövegtelen kantilénáját meghallgatja, vagy a Halálfúga szordinált kürt-ritornelljét - hogy csak a filmben elhangzottakból idézzünk -, annak megcsillan az igazgyöngy.

A muzsika simogat.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.