Az énekes, aki önmagát képezte

Roberto Alagna

Szerző: Wirthmann Julianna
Lapszám: 1997 június

Minél több idõ telik el José Carreras (49), Placido Domingo (55) és Luciano Pavarotti (60) színrelépése óta, annál türelmetlenebbül várja új, sztár-kvalitásokkal megáldott, fiatal lírai tenorok felfedezését az opera világa. Jelöltek szép számmal akadnak, de legesélyesebbként a francia születésû, szicíliai Roberto Alagnát emlegetik. Az énekes 34 éves, jóképû, és gyönyörû - noha nem kivételes terjedelmû - lírai tenorhang birtokosa. Mûvészi kifejezõ ereje és stíluskészsége, karcsú hangjának színe és édessége a legkényesebb igényeket is kielégíti. Ráadásul jó színészi képességei is vannak. Nem csoda, hogy a világ máris a lábai elõtt hever.

Nem szereti, ha "a negyedik tenor"-nak titulálják, vagy "a jövõ nagy reménysége"-ként emlegetik. Az énekes, a médiumok "álomgyermeke" önnön legendájával együtt érkezett a rivaldafénybe. Néhány éve, amikor londoni bemutatkozását a kritika nagy elismeréssel fogadta, fiatal felesége meghalt agytumorban, s õ egyedül maradt még totyogó korban lévõ kislányával, Ornellával. Azután beleszeretett a gyönyörû román szopránba, a harmincéves Angela Gheorghiuba, akinek bemutatkozását Solti György londoni Traviatájában szintén szenzációsnak nevezték az újságok szalagcímei.

A két mûvész meglehetõsen eltérõ módon jutott el a világsikerig. Angeláé a szokványosabb történet. Egy román vonatkalauz lányaként végezte el a bukaresti konzervatóriumot, ahol éneket, zenetörténetet és nyelveket tanult. Alagna ezzel szemben nem részesült semmiféle szakszerû képzésben. Az õ története valóban különleges. Régi, nagy hagyományú szicíliai dinasztiából származik. Gyermekkori ideálja az ötvenes évek tenorsztárja, Mario Lanza volt, akit Alagna a televízióban látott. Önmagán kívül nem volt tanára, a zenei alapismeretekre egy önjelölt kubai tanár tanította, aki arra ösztökélte, hogy utánozza a nagy mestereket: Giglit, Geddát, Pavarottit - az õ felvételeiket hallgatva, velük együtt énekelve tanult.

15 évesen már pénzért énekelt egy párizsi pizzériában. 18 évesen a francia fõváros kabaréiban lépett fel, ahol nápolyi dalokat és könnyû operaáriákat adott elõ a poharak csörgése és a vendégek fesztelen beszélgetése közepette - gyakran sûrû cigaretta- és pipafüstben. "Az esténkénti gyakorlati oktatás jó iskola volt" - emlékezik rá ma is.

A fordulatot az Aix-en-Provence-i Fesztivál megalapítója, Gabriel Dussurget hozta életében. A szakember próbaéneklésre hívta Alagnát, s felfedezettjét a rangos glyndebourne-i fesztivál vezetõinek figyelmébe ajánlotta. A kezdõ énekest az angolok 1988-ban országjáró Traviata-turnéra küldték. 1990-ben mutatkozott be a milánói Scalában, két évvel késõbb már Londonban késztette elragadtatott ünneplésre közönségét.

Az, hogy soha nem részesült konvencionális hangképzésben, olyan támadási felület, amelyet Alagnának egész karrierje során védelmeznie kell. Azt állítja, nincs szükség tanárra ahhoz, hogy valaki képezze a hangját - az agy és a test, ha nem élnek vissza vele, önmaga is képes az irányításra. Eugen Kohn, a neves énektanár erre válaszolva azt nyilatkozta, hogy Alagna felfogása végeredményben elfogadható, ám az ily módon képzett hang akkor érvényesül igazán, ha az énekes pihent, nem kell túl hangos zenekari kísérettel küszködnie, és ha nem különösebben súlyos az elénekelendõ szerep. E feltételek hiányában viszont elengedhetetlen az alapos technikai tudás és felkészültség. Alagna azonban rendíthetetlenül bízik saját módszerében: "azt gondolom, hogy az az énekes, aki önmagát képezte, másoknál jóval magabiztosabb, hiszen mindig is saját magára volt utalva, mindig egyedül kellett a helyes megoldást megtalálnia." Ma már persze más a helyzet, hiszen énekesként is megtalálta társát: "minden szerepen: az interpretáción, a vokális technikán, a zenei kifejezésen Angelával együtt dolgozom - mondja -, egymás professzorai vagyunk".

Minthogy az Alagna-klán nem Palermo külvárosában, hanem Párizsban élt, a sors különös ajándékaként az énekes azon kevesek közé tartozik, akik magas színvonalon képesek tolmácsolni a francia repertoár hasonlíthatatlan dikcióját és stílusát. A kritikusok ma már közhelyként állapítják meg, hogy a kétnyelvû Alagna a francia finomságot olasz temperamentummal ötvözi, és a meglehetõsen elhanyagolt francia repertoár autentikus megszólaltatójaként kiválóan bizonyítja ízlését és önkontrollját.

Mostanában õt tartják ideálisnak Gounod Rómeó és Júliájának férfi fõszerepében. A párizsi Châtelet színházban ugyanakkor azzal alapozta meg karrierjét és hírnevét, hogy eredeti, francia változatában énekelte el Verdi Don Carlosának többnyire olasz nyelven tolmácsolt címszerepét. Mind Alagna fellépése, mind Luc Bondy rendezése hatalmas sikert aratott. Az Alagna ellen emelt egyetlen kifogás az, hogy túlságosan tudatos és nem eléggé ösztönös mûvész; hogy megdobogtatja közönsége szívét, de nem ragadja magával hallgatóságát.

Alagna akkor látott életében elõször operát, amikor 1988-ban a glyndebourne-i társulat vezetése felkérte Alfredo szerepére a Traviatában. Színpadi mozgáskultúrája mégis mûvészetének egyik legerõsebb hatáseleme: a rendezõi utasításokat követve, ha kell, hasra esik, ócska biciklin száguldozik vagy létrán álldogálva énekel - mégsincs benne semmi ripacskodás. "Meg akarom mutatni, hogy az operának is vannak igazi hõsei" - mondja -, akik hús-vér emberek, fiatalok, szerelmesek, jókedvûek vagy szomorúak, és izgalmas életet élnek. "Eltérõen gyerekkori példaképétõl, a hasonlóan karizmatikus Mario Lanzától, a fiatalember zenei ízlése rendkívül puritán. Az a véleménye, hogy csak a zeneszerzõ által leírt hangokat szabad énekelni, hogy azokat a maguk helyén kell megszólaltatni hatásvadász csúszások nélkül, s hogy el kell kerülni a sóhajokat, a zokogásokat s minden egyéb, a tenorista-szakma által alkalmazott és elfogadott trükköt.

A színpadon kívül azonban már nem kerüli ennyire a teatralitást. A kommentárok szerint Alagna és Gheorghiu a "temperamentumos tenorok" és a "sárkány-dívák" nagylétszámú csapatába sorolható. Gyakran idézik egy rendezõjük szavait, aki "az opera Bonnie és Clyde"-jának nevezte õket. Tény, hogy Alagna általában ragaszkodik hozzá: Gheorghiu is kapjon szerepet azokban az operákban, amelyekben fellép, s ez az énekesnõ számára meglehetõsen botrányízû sajtót eredményezett. De Gheorghiu saját mûvészetének is súlya van - ezt éppúgy bizonyította Covent Garden-beli bemutatkozása, mint a mûvészpár nemrégiben megjelent közös lemeze. Együttes muzsikálásuknak van értelme, bármit szuggerál is az édeskés borító-fotó, amelyen az énekesnõ Alagnára támaszkodva hever.

Mind Alagna, mind Gheorghiu rendelkezik azzal a ritka képességgel, amellyel nemcsak a szokványos operalátogatókat, hanem a közönség széles rétegeit is meg lehet hódítani: izgalmat és érdeklõdést keltenek maguk és az általuk képviselt zenei mûfaj iránt. Lehet ezt a hatást akár a régi "sex appeal" kifejezéssel is illetni: a közönség élvezi, hogy valódi szerelmeseket lát a hõs és a hõsnõ szerepeiben, és az sem hátrány, hogy mindkettõjük alakítása autentikusnak tûnik. Fiatalok, jó megjelenésûek és megszállottan hisznek a dráma elhitetõ erejében.

Amikor Alagna 19. századi romantikus szerelmeseket játszik, az 1990-es évek számára újjáteremt egy már-már tovatûnt ideált, anélkül, hogy féltérdre ereszkedne, kezét a szívére szorítva kapkodná a levegõt. Gheorghiu mûvészetének eddigi legmaradandóbb névjegye a Solti-féle londoni Traviatáról készült videófelvétel. A mûvésznõ a nagyvilági csillogást, a szívbemarkoló pátoszt az éneklés biztonságával és szépségével ötvözi; képes felnõni Solti bravúros partitúra-olvasatához.

A lemezipar érthetõ módon lázban ég: az EMI árialemezzel rukkolt elõ, amelyen Alagna - ügyesen - kevéssé ismert áriákat csempész az unalomig ismételt örökzöldek közé. A konkurens Sony - amelynél már megjelent egy nem túlságosan sikeres, élõ elõadásban rögzített Traviata-felvétel Alagnával, Riccardo Muti zenei irányításával - most egy Rigoletto-le-mezt készített, míg az Eratónál nemrégiben fejezõdtek be Offenbach operájának, a Hoffmann meséinek felvételei, a költõ szerepében a fiatal tenorral. Az EMI nemrégiben jelentette meg Alagna és Gheorghiu közös árialemezét. Ezt a felvételt hallgatva kiderül, hogy a színfalak mögötti pletykák minden alapot nélkülöznek. A pár különleges érzékenységgel figyel egymásra, és ami még fontosabb: a zeneszerzõkre. Így hát úgy tûnik, Alagna tökéletesen tud vigyázni mind hangjára, mind karrierjére: az énekes nyilvánvalóan elgondolkodott már a sztárélet buktatóiról...

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.