Lajthára emlékeztek Párizsban

Emlékplakett-átadás a Magyar Intézetben

Szerző: Solymosi Tari Emõke
Lapszám: 1997 március

"Furcsa sorsra jutottam. Magyarországon legtöbbször azt írják rólam, hogy muzsikám egyik fõ jellege, hogy franciás, Franciaországban meg még akkor is magyar folklórt emlegetnek, mikor én azt hiszem, és bizonyítani is tudom, hogy abban a muzsikában bizony semmi folklór nincsen" - jelentette ki Lajtha László Oslóban, 1962-ben. Talán õ maga is érezte, hogy mélyen a magyar muzsikában gyökerezõ, ugyanakkor a francia szellemiséghez ezer szállal kötõdõ mûvészete éppen e különös, ritka kettõssége miatt talál majd nehezen otthonra. Köztudott, hogy itthoni mellõzöttségében nagyrészt politikai okok játszottak szerepet. Lajtha kétszeresen is fekete bárány volt: nem hódolt be a kommunista hatalomnak, ugyanakkor gyanús volt meglehetõsen kiterjedt és intenzív nyugati szakmai kapcsolatai miatt. Az a hatalom azonban, amelyik itthon ellehetetlenítette, útlevelének majd' másfél évtizedes megvonásával kiszakította õt abból a közegbõl is, amely hazai mellõzöttségében kárpótolhatta volna. Érdemes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha Lajtha (amikor még tehette, tehát 1948 elõtt) valóban Párizsba vagy Londonba teszi át székhelyét. Ehhez minden feltétel adott volt, kivéve a legfontosabbat, amit nem lehetett kívülrõl megadni: a mûvész belsõ, lelki késztetését.

Lajtha képtelen lett volna elhagyni a hazáját, de éppúgy szüksége volt a nyugati szellemi pezsgésre is. Itt csupán néhány kiragadott mozaikot idézünk fel a külföldhöz való kötõdésének érzékeltetésére,

Az ifjú komponistát legfõbb támogatója és atyai jóbarátja, Bartók Béla biztatja, hogy tanuljon Párizsban. Zeneakadémista korában rendszeresen hónapokat tölt Vincent d'Indy-nél, a Schola Cantorum egyik alapítójánál. Itt itatódik át Couperin, Rameau "Zenéjével, itt pallérozódik formaérzéke, mesterségbeli tudása egy olyan latin szellemû zenei matérián, amellyel a német befolyásoltságú és a régi zene felé egyelõre nem nyitó budapesti Zeneakadémián nemigen találkozhatna. Itt ismerkedhet meg olyan kortárs mûvekkel is (Debussy: Szent Sebestyén vértanúsága, Stravinsky: Tavaszi áldozat), amelyek meghatározzák további fejlõdését.

Nagy idõugrás után egy következõ, szimbolikus jelentõségû mozzanat - közben a történelem kis híján derékba töri a szépen induló muzsikusi pályát: Lajtha tüzértisztként végigharcolja az I. világháborút -: 1932-ben, a kortárs zene megismertetésére létrejött párizsi, Triton nevû, Pierre-Octave Ferroud vezette egyesület elsõ évének elsõ koncertjén a program elsõ száma éppen Lajtha-opusz. A koncerten még Prokofjev, Fauré, Honegger és Roussel egy-egy mûve szerepel. Már megszületett a szerzõdés egy patinás párizsi zenemûkiadóval, az Éditions Alphonse Leduc-kel is, és kialakulóban van Lajtha baráti köre, amely lassacskán magába fogalja a kor mûvészvilágának legnagyobbjait. A már említett kortárs szerzõkön kívül ide tartozik Ravel, Messiaen, Milhaud, Flindemith, Henry Barraud, Florent Schmitt, Nadia Boulanger, Jacques Chailley, Paul Valéry, Thomas Mann, Salvador de Madariaga, T. S. Eliot, Huizinga, Höllering, és még folytathatnánk. Népzenekutatóként és tudományszervezõként Lajtha nemzetközi testületekben tölt be vezetõ szerepet, e feladatai is Párizsba, Londonba szólítják.

A II. világháború megint kiszakítja ebbõl az inspiráló szellemi közegbõl. Azután rövid idõre minden rendezõdni látszik. 1947/48-ban Lajtha egyéves szerzõdéssel Londonban ír filmzenét T. S. Eliot Gyilkosság a katedrális-ban címû mûvének Höllering rendezte filmváltozatához, ám hiába marasztalják, hazatér Magyarországra. 14 éven át nem is engedik vissza. Elszakad Angliába és Amerikába települt, késõbb világhíressé lett tudós-fiaitól is. Vezetõ pozícióit (addigra már igazgatóként dolgozott a Magyar Rádiónál, a Néprajzi Múzeumban, a Nemzeti Zenedében) egyik napról a másikra elveszíti. 1951-ben Kossuth-díjat kap népzenekutatói tevékenységéért (kényszerûen átveszi, majd a pénzt szétosztja), 1955-ben pedig a Francia Szépmûvészeti Akadémia levelezõ tagjának választják (nem engedik ki a székfoglalóra, pedig Liszt óta magyar zeneszerzõt ilyen megtiszteltetés nem ért). Közben a nyugati nagyvárosokban sorra mutatják be mûveit; szimfóniái, kamaramûvei, filmzenéi hatalmas sikert aratnak, itthon viszont hõsiességgel ér fel a megbélyegzett Lajtha mûsorra tûzése.

Végül egy utolsó mozaik-kocka. 1962-ben végre ismét utazhat: Oslo, London, Párizs, Strasbourg, Monte-Carlo; dirigál, elõadást, székfoglalót tart, zsûriz, mûvei hangfelvételét irányítja - és ünnepelik, és ünnepelik. Azzal a szándékkal tér haza, hogy néhány hónap múlva máris megy vissza. Tele van energiával és tervekkel, amelyek a komponálásra és nyugat-európai bemutatókra vonatkoznak, de közben folytatja a népzenekutatással kapcsolatos munkákat is. 1963-ban éri a második, végzetes szívinfarktus.

Napjainkban Lajtha oeuvre-je sem itthon, sem külföldön nem szerepel a hangversenyprogramokon az õt megilletõ mértékben, Túl franciás lenne? Túl magyar? Túl nehéz? Reprezentáns mûvei túl nagy apparátust igényelnek? Vagy egyszerûen elég nekünk a század elsõ felébõl Bartók és Kodály? Lajthára, Dohnányi-ra és a többi mellõzöttre nem jut figyelem? Netán a "szorongattatás" évei (ahogy Lajtha nevezte) olyan sebeket ejtettek, amelyeket mar nem lehet tökéletesen begyógyítani?

Mindenesetre Lajtha emléke ápolásra szorul, az életmû megismertetéséért harcolni kell, mert az a jelenlegi körülmények között nem él meg magában. Elfogadtatásának egyik leg-elkötelezettebb harcosa volt az özvegy, Dr. Lajtha Lászlóné, Rózsi néni, és ezt a harcot folytatja hihetetlen energiával Dr. Lajtha Ildikó, a Berzõ unokahúga és hagyatékának gondozója. Persze, az igazi csatát azok a muzsikusok vívják meg, akik hisznek ennek a szellemi hagyatéknak az értékében. Az õ elismerésükre kezdeményezték a Lajtha-család tagjai (az özvegy, a szerzõ unokahúga, valamint unokaöccse, Dr. Lajtha György) emlékplakett adományozását. Ezt eddig többek között Ferencsik János, a Tátrai Vonósnégyes, Antal Lívia, Jancsovics Antal, Szabó Miklós, a Budapesti Fúvósötös, a Mecsek Fúvósötös, Matuz István, Dr. Ujfalussy József vehette át. A Párizsban élõ Gergely János zenetörténész, az ottani Lajtha Társaság megalapítója javasolta, hogy franciák is részesüljenek ebben az (erkölcsi) megbecsülésben. A professzor az elmúlt õsszel meghalt. A díj általa megálmodott átadására 1997. január 17-én került sor a Párizsi Magyar Intézetben. Az emlékestet az ADÉFO (Association pour le Développement des Études Finno-Ougriennes), vagyis a párizsi Finnugor Társaság rendezte, amelynek Gergely János ugyancsak alapítója és egyik elnöke volt. Kovács Andrásnak, a Magyar Intézet igazgatójának megnyitója után Jean Perrot, a Finnugor Társaság elnöke mondott köszöntõ beszédet, érzékeltetve, hogy Lajtha oeuvre-je milyen szervesen illeszkedik a francia zene történetébe. Nyéki Mária, a Centre Pompidou könyvtára zenei gyûjteményének tiszteletbeli vezetõje foglalta össze Lajtha francia kapcsolatait, történelmi akadályokkal teli életútját, zeneszerzõi, pedagógiai és népzenekutatói tevékenységét. Kitûnõen felépített elõadását muzsika egészítette ki: Lajtha Motet címû mûvét a Szegeden végzett, Párizsban továbbtanuló Szalontai Mónika szopránénekesnõ adta elõ, ugyanõ jó érzékkel válogatott két csokrot a Kilenc magyar népdalból. Zongorakísérõje Szentpéteri Gabriella volt, aki szólistaként a Bartóknak ajánlott Mesék címû ciklusból játszott részleteket, Gergely Jánosra emlékezve pedig elõadta annak II. zongoraszonátáját.

A díjakat a koncert keretében Dr. Lajtha Ildikó adta át azoknak a szakembereknek, akiket még Gergely Jánossal együtt választottak ki. A zeneszerzõ jogutódja azonban legelõször Gergely János fiát és lányát szólította, hogy az Ohmann Béla által tervezett emlékplakettel ismerje el és köszönje meg mindazt, amit a professzor Lajtha franciaországi emlékének ápolásáért tett. Ezután Serge Nigg zeneszerzõ, a Francia Szépmûvészeti Akadémia tagja, valamint Pierre Vidal zenetörténész, a 20. századi nemzeti iskolák szakértõje vehette át a díjat. Pierre Vidal egy különös nevû társaságot alapított: a Hetek csoportját. Ez nem zeneszerzõ-csoport, mint az orosz Ötök, vagy a francia Hatok, hanem olyan szakemberekbõl áll, akik CD-n már megjelent, ám a nagyközönség által alig ismert, különlegességnek számító zenemûveket igyekeznek a hangversenyéletbe bekapcsolni.

Elkelne valami hasonló nálunk is. Lajtha szimfonikus mûveit szép sorban lemezre játssza a Pécsi Szimfonikus Zenekar Nicolas Pasquet vezényletével, a Marco Polo kiadó számára - magas színvonalon. Lassan teljessé válik a sorozat (amelyet persze követhetnének a kamaramûvek, majd a Kék kalap címû vígopera); de koncerten (talán az '56-os forradalom emlékére írt 7. szimfónia kivételével) ritkán hangoznak el e darabok. Pedig Lajtha egyedülálló mûvészetét, sajátos stílusát elsõsorban szimfonikus mûveibõl ismerhetjük meg a maga teljességében. Törekedni kellene arra is, hogy a kamaramûvek közül az érettkori opuszokat tûzzék mûsorra. Igaz, Bartók már a három legkorábbi zongoramû alapján ki merte jelenteni: "Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzõnk." (levél Philip Heseltine angol zenetudósnak, 1920. XI. 24.), de nyilvánvaló, hogy Lajtha életmûvét nem képviselheti igazán egy 22 éves kori, kettes opusz-számot viselõ darab (Mesék), és egy olyan népdalfeldolgozás (Kilenc magyar népdal), amelynek a szerzõ tudatosan nem adott opusz-számot. Az opusz 8-as Motet 1926-ból - bármilyen megrendítõ, mély kompozíció - még mindig nem tartozik azon opuszok közé, amelyek Lajthát századunk egyik nagy komponistájává teszik. Lám, ebben sem volt alkalmazkodó, nem könnyítette meg a sorsát. Egykét muzsikussal elõadható mûvei száma csekély, szólózongorára pedig 1930 után (leszámítva három aprócska bölcsõdalt) nem is komponált.

Egy zsúfolt ház elõtt lezajlott, nagy sikerû emlékest után ez utóbbi gondolatokat persze nem kritikának szánom, pusztán aggodalmamnak adok hangot. S bár ez anyagi kérdés is (több muzsikus, hangszerek szállítása), a közönségnek mégis meg kellene adni egy reális Lajtha-kép kialakításának lehetõségét. Biztató, hogy õszre újabb párizsi Lajtha-koncertet terveznek, s hogy Nyéki Mária már megkezdte az elõkészületeket egy francia nyelvû Lajtha-élet-rajz megjelentetéséhez. Remélhetõleg egyre több muzsikus tartja majd fontosnak "a harmadik nagy magyar" megismertetését.

Ohmann Béla plakettjeOhmann Béla plakettjeLajtha Fekencsik Jánossal, feleségével, Rózsi nénivel és Claude Leduc-kelLajtha Fekencsik Jánossal, feleségével, Rózsi nénivel és Claude Leduc-kel

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.