Hanglemez

Szerző: Malina János
Lapszám: 1997 február

Ha a szokástól eltérõen ismertetõnket nem a bemutatott lemez címoldala, hanem a põre korong képe illusztrálja, annak az az oka, hogy szerettük volna szemléletessé tenni ennek a kiadványnak már a külsõségekben is szembeötlõ extravaganciáját, bár a fekete-fe hér reprodukció sajnos nem adja vissza az eredeti object - mintegy véres drámára utaló - vörös-fekete színvilágát, ami afféle madrigalizmus a cím - A rõt pap - illusztrálására. Meg kell azonban adni: az extravagáns külsõ - amelyet azután a szokásos ismertetõ füzet helyén található, tizenkétrét hajtott plakátféle enyhén szürrealista szövege és képei folytatnak - szerves egységet alkot a belsõ tartalommal: a mûvekkel és elõadásukkal.

Ha ugyanis valaki a cím olvastán arra gyanakodna: megint olyasféle Vivaldi-"slágergyûjteményrõl" van szó, amibõl tizenkettõ (legfeljebb) égy tucat, akkor megnyugtathatom: ez a felvétel tényleg más. Temperamentumos, egyéni, sõt extravagáns egyfelõl, fölényesen perfekt és makulátlanul "kijátszott" másfelõl

Vivaldit gyakran nem tekintik egészen szalonképes zeneszerzõnek. "Brutális" - árulta el nekem egyszer sommás véleményét S. K., a világhírû flamand régihegedûs. De hát Vivaldival is csak úgy vagyunk, mint kedves hölgyismerõsöm a férfiakkal. "Ki a fenét érdekelnének, ha történetesen nem volna micsodájuk" - sóhajtott fel a hölgy egy ízben. Mert éppen legyinthetnénk mi is a "durva" és csiszolatlan Vivaldira, ha... ha érdemes volna a Négy évszak nélkül élni, és ha a sokadik mû is nem venne le a lábunkról azzal a lefegyverzõ frissességgel és spontaneitással, az új és új, aztán megint csak új és új ötletek kavalkádjával. Az egyéniség, a kreativitás és a temperamentum, továbbá a Vivaldi-korabeli citátumokkal felidézett elõadói szuggesztivitás hangsúlyozása volt a CD-t jegyzõ milánói Il giardino armonico együttes (vezetõjük: Giovanni Antonini) nyilvánvaló szándéka. Nos: ez sikerült nekik. A zenekar egyszerûen ragyogó, de bizony nemcsak az olyan festõi csinnadrattákban, mint a La tempesta di mare vagy A nyár vihar-tétele. Felejthetetlenül érzékeny és gyönyörû például elõadásukban az RV 362-es jegyzékszámú B-dúr hegedûverseny {La caccia) hegedû és teorba duettjén felhangzó lassú tétele. Mindenképpen ki kell emelnünk Enrico Onofri, az elsõ szólóhegedûs rendkívüli kvalitásait, ám akkor szinte máris igazságtalanok vágyunk az összes többi szólistával - õk ugyancsak elsõrangúak. (Az olasz együttes olyan "idegenléiósokat" is foglalkoztat, Christophe Coin [gordonka] és Eric Hoeprich [klarinét, azaz bocsánat, salmoè, vagyis magyarán chalumeau].) Itt azután alaposan meg kell dicsérnünk a mûsorválasztást amely szerencsés kézzel vegyíti a - semmiképp sem rutinszerûen elõadott - örökzöldeket és 1 az afféle, ritkán hallható csemegéket, mint a remekbeszabott és pazarul elõadott C-dúr kétmandolinos verseny (RV 532), a chalumeau-kat megszólaltató, inkább zenetörténeti érdekességként ismert, de hallgatva is ellenállhatatlan C-dúr zenekari concerto (RV 558), vagy a népies effektusokban bõvelkedõ remek D-dúr verseny lantra és két hegedûre (RV 93).

A rõt pap a Teldec Das alte Werk sorozatában jelent meg. Az 1985-ben egy lantos és egy fuvolás által összehozott együttesnek, ha jól számolom, ez a tizenkettedik Vivaldi-CD-je a nevezetes régizene-kollekcióban. Ám egyelõre nem mutatják a fáradtság jeleit.

A teljes Schumann-szimfóniasorozat megjelenésével újabb jelentõs állomásához érkezett Nikolaus Harnoncourt és az Európai Kamarazenekar közös pályafutása: ez a két CD-bõl álló album a teljes Beethoven-szimfóniasorozatot, a Missa Solemnist, Mozart négy utolsó szimfóniáját, két Mozart-árialemezt, Mendelssohn Olasz szimfóniáját, nyitányait, és Schumann hegedû- és zongoraversenyét követi. Az album négy szimfónia koncertfelvételét tartalmazza; az elõadásokra 1993 és 95 között a grazi Stefaniensaalban került sor, utoljára az 1. és a 2. szimfóniáéra.

Nincs mód ehelyütt a négy darab elõadását részletekbe menõen elemezni. Ugyanakkor mégiscsak le kell szögeznünk, hogy megvilágító erejû interpretációkról van szó. Ez a megvilágítás akár szó szerint is értelmezhetõ, tekintettel a schumanni szimfonikus oeuvre általánosan elfogadott értékelésére. Eszerint a szimfóniák általában véve nem tartoznak Schumann életmûvének legfontosabb, egyáltalán: igazán sikerült részéhez, és különösen a hangszerelésük sikerületlen, jellegtelen, "iskolás". Harnoncourt ismét egyszer alaposan megnézi a kottát - s a megbarnult festményen, mint Rembrandt restaurált Éjjeli õrjáratán, kigyúlnak a színek, és alig hisszük el, hogy ugyanazt a vásznat látjuk, amelyet oly jól véltünk ismerni. így van ez jó néhány tétel, mint például az 1. szimfónia Larghettója, a 2. scherzója vagy a 3. középsõ tétele esetében. De legfõképpen vonatkozik mindez a "4. szimfónia" néven ismert mûnek a CD-n szereplõ korai változatára, amely különösen felfrissül Harnoncourt vezénylése alatt.

Harnoncourt-ral kapcsolatban makacsul tartja magát a "lopakodó" vád, hogy olyan, kétségtelenül kiváló hallású és intellektusú karmester õ, akiben túl sok a ráció és túl kevés a szív, magyarán: hideg. Szerintem ez badarság. Harnoncourt legtöbbször olyan kristályos tisztasággal és hûséggel mutatja meg nekünk a mûvet - a partitúrát, mint konstrukciót és a hangzást egyaránt -, hogy ahhoz képest valamiféle "érzelmi többlet" általában csak szirup lenne, egyszerûen nincs rá szükség. Harnoncourt közelítése a nagy mesterekhez valami olyasmi, mint Cordelia gyermeki szeretete. Kételkedõk figyelmébe ajánlhatom a 4. szimfónia Scherzóját és az azt követõ Largót - a Scherzo rézfúvós-reccsenései épp azért olyan hátborzongatóak, a Largo azért olyan földöntúli, a fináléra vezetõ fokozás azért elsöprõ erejû, mert Harnoncourt személyiségébõl hiányzik mindenfajta "Mache", amely a lényegi folyamatokról vagy effektusokról elterelhetné a figyelmet. De említhetnénk a zárótételt is, vagy a négy szimfónia számtalan más helyét. Nota bene: ilyen perfekciót a legritkább esetben hallunk élõ felvételrõl; lényegében csak a tételközi mocorgásból érzékeljük, hogy nem stúdiófelvételrõl van szó - és még egy második koncert sem állt rendelkezésre, amely vágóanyaggal szolgálhatott volna. Nem volt rá szükség.

Egy ponton mindazonáltal erõteljesen megkérdõjelezhetõ ez a nagyszerû album. A 4. szimfónia, mint ismert, csak végleges, átdolgozott verziója révén számít 4. szimfóniának; kisebb apparátusra írt, sõt zenei anyagában is tömörebb "õsváltozata" csak hónapokkal keletkezett az 1. szimfónia után, ahhoz hasonlóan egy néhány napos, lázas alkotómunka eredményeképpen. A kísérõfüzet szerzõje idézi Brahms híres szavait, amelyek a késõbbi változatot "túlöltöztetettnek" minõsítik, olyannak, ami veszített eredeti bájából, könnyedségébõl, tisztaságából. Sõt, Harnoncourt-ra hivatkozva azt is megkockáztatja, hogy egyenesen különálló mûvekrõl van szó. Ha azonban ez így van - és valóban meggyõzõen lehet emellett érvelni -, akkor hiányzik a lemezrõl (eredeti felirat: "Schumann: The Symphonies" - kiemelés tõlem, M. J.) az utolsó szimfónia! Vagyis hát nem lehet egyszerre kint is, bent is egeret fogni: attól, hogy a korai verzió kedvesebb Brahmsnak és Harnoncourt-nak, és kétségtelenül jobban illik az Európai Kamarazenekar hangzásképéhez, attól még a "kései" 4. szimfónia létezik! S ha esetleg nem szeretjük is annyira, mint hamvasabb változatát, egy Schumann-összesen ugyanúgy szerepelnie kell, mint ahogy akár egy kifejezetten gyengén sikerült, de önálló sorszámmal bíró mû is kihagyhatatlan lenne.

Meglehet persze, hogy nem zenei, hanem tisztán kiadáspolitikai döntésrõl van szó, amelyet nem Harnoncourtnak kellene felrónunk. Az utolsó szó legyen tehát megint az elismerésé: mesteriek ezek a szimfónia-felvételek, ugyanolyan nehéz lenne nélkülöznünk õket ezután, mint a sót a levesbõl.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.