Őszi kísérletek

Két kortárs zenei hangverseny októberben

Szerző: Malina János
Lapszám: 2011 december
 

A Café Bu­da­pest Kor­társ Mû­vé­sze­ti Fesz­tivál jó­vol­tá­ból Bu­da­pes­ten is be­mutat­ko­zott az ELETTROVOCE, ez a hal­lat­la­nul sa­já­tos és iz­gal­mas ze­nei for­má­ció. Két wroc/lawi  zeneszerzô al­kot­ja az együt­­test, amely mind­ket­te­jük és má­sok mû­ve­it is elôadja; kö­zü­lük AGATA ZUBEL éne­kes­ként vesz részt a pro­duk­ci­ó­ban, CEZARY DUCHNOWSKI pe­dig kom­pu­te­ren és zon­go­rán ját­szik. Hogy azu­tán men­­nyi­re zeneszerzôk elôadás köz­ben, az­az mi­lyen sze­re­pet ját­szik az imp­ro­vi­zá­ció a pro­duk­ci­ó­ban, azt - egy­sze­ri hal­lás­ra, kot­ta nél­kül - elég­gé ne­héz meg­ítél­ni. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben pa­ra­di­cso­mi kö­rül­mé­nyek kö­zött zaj­lott le kon­cert­jük a Merlin el­sö­té­tí­tett szín­ház­ter­mé­ben, ugyan­is sem­mi­fé­le mû­sor nem állt a kö­zön­ség ren­del­ke­zé­sé­re, és a mû­vé­szek sem kon­fe­rál­ták be szá­ma­i­kat; vol­ta­képp még azt sem iga­zán tud­hat­tuk, hogy van(nak)-e szerzô(k), vagy imp­ro­vi­zált elôadást hal­lunk, s ha va­la­mi­lyen mó­don meg­kom­po­nált zenérôl van szó, ak­kor va­jon egyet­len, sok­té­te­les kom­po­zí­ció vagy kü­lön­ál­ló mû­vek al­kot­ják-e a szü­net nél­kül meg­ren­de­zett hang­ver­senyt.

A pon­tos tá­jé­koz­ta­tás hi­á­nyát ez­út­tal - ki­vé­te­le­sen - nem pa­nasz­ként em­lí­tem, jól­le­het a fen­ti kér­dé­sek­kel kap­cso­lat­ban a leg­töb­bet még ab­ból a ténybôl kö­vet­kez­tet­het­tük ki, hogy volt olyan mû, ame­lyet Agata Zubel kot­tá­ból éne­kelt. Nem volt ugyan­is sem­mi­fé­le hi­ány­ér­ze­tünk: a két mû­vész be­vo­nult a szín­pad­ra, Zubel (ma­gya­rul) kö­szön­töt­te a meg­je­len­te­ket, majd ez a kö­szön­tés mind­járt imp­ro­vi­zá­ci­ós-va­ri­á­ci­ós alap­anyag­gá vál­to­zott, és mielôtt bár­mi­faj­ta kér­dé­se­ket fo­gal­maz­hat­tunk vol­na meg, már ben­ne vol­tunk a ze­ne sod­rá­ban. A ze­ne primer él­mé­nye min­den­fé­le írott in­for­má­ció nél­kül jól mû­kö­dött. Meg is lepôdtem kis­sé, ami­kor elôször egy mû vé­gé­re ér­tek, s a tap­sot meg­kö­szön­ve egy következô szám­ba kezd­tek. Mert ad­dig csak a ze­né­re fi­gyel­tünk, nem va­la­mi­lyen mû­vet hall­gat­tunk.

Sza­bá­lyos be­szá­mo­ló­val a to­váb­bi­ak­ban sem igen szol­gál­ha­tok a koncertrôl. Az elsô kér­dés, ami fel­me­rül, hogy az éne­kes és a hoz­zá já­ru­ló, azt kiegészítô, kísérô, fel­fo­ko­zó, imi­tá­ló, transz­for­má­ló elekt­ro­ni­ka ket­tô­se mi­lyen ze­nét is adott el tu­laj­don­kép­pen. Elég­gé vi­lá­gos, hogy ze­nét; s az is, hogy ez a ze­ne sem kom­mersz nem volt (az sem len­­ne bûn per­sze), sem pa­pí­ron konst­ru­ált, sem nép­ze­nés-vi­lág­ze­nés ihletésû-beütésú, sem repetitív - szó­val nem tu­dom ho­vá so­rol­ni. Az vi­szont nyil­ván­va­ló volt, hogy szo­kat­la­nul sok­fé­le sza­bad­ság­fo­ka van. Az ének­­han­got pél­dá­ul szö­veg(fosz­lá­nyok) és egyes hang­zók meg­szó­lal­ta­tá­sá­ra ugyan­úgy hasz­nál­ták, mint pusz­ta inst­ru­men­tum­nak; az elekt­ro­ni­kus transz­for­má­ci­ók a hang­­nak és a mo­tí­vu­mok­nak min­den le­het­sé­ges as­pek­tu­sá­ra ki­ter­jed­tek: a hang­erô, a tem­pó, a hang­szín, az el­hang­zá­sok szá­ma, a hang­ma­­gas­ság/ok­táv­re­gisz­ter, a tér­­be­li vi­sel­ke­dés - min­den, min­den in­ven­ci­ó­zus mó­don át­ala­kult; már-már az volt az ér­zé­sünk, hogy a mini-keverôpulttal kom­bi­nált lap­top a né­hány má­sod­perc­cel késôbb meg­szó­la­ló ének­han­go­kat is bár­mi­kor elôre ma­ni­pu­lál­ni tud­ja. Ha va­la­mi: ak­kor a ze­ne örök fris­ses­sé­ge, meg­jó­sol­ha­tat­lan­sá­ga volt az, ami egy órán ke­resz­tül fenn­tar­tot­ta fi­gyel­mün­ket. Va­la­mi­fé­le ko­ra né­met­al­föl­di üde­ség, ame­lyet a konst­ruk­ció sza­bály­ta­lan, egy­sze­ri, egye­di, uni­for­mi­zál(hat)atlan jel­le­ge él­tet, mint az ockeghemi, imi­tá­ció nél­kü­li po­li­fó­ni­át.

Nem vol­na ér­tel­me most sza­vak­ká le­fo­koz­ni a vál­to­za­tos han­gi él­mé­nye­ket a sut­to­gá­sok­tól és si­ko­lyok­tól a semmibôl elô­óva­kodó és a hall­ga­tó­kat körülvevô rö­fö­gés­sze­rû ef­fek­tu­so­kig vagy a ter­mé­szet suso­gó hang­ja­i­ig. Mind­ez hal­lat­la­nul vál­to­za­tos, ar­tisz­ti­kus, meg­ra­ga­dó volt. Azt el kell vi­szont mon­da­ni, hogy fé­lel­me­te­sen jó elô­adók mind a ket­ten. Agata Zubel Cathy Ber­be­rian kaliberû éne­kes je­len­ség, csak ép­pen tö­ké­le­tes ál­la­pot­ban levô, el nem kop­ta­tott hang­gal, fö­lé­nyes kont­rol­lal min­den re­gisz­ter­ben (hang­ter­je­del­me is ki­vé­te­les), min­den di­na­mi­kai tar­to­mány­ban. A re­mek tech­ni­kán túl elsôsorban pa­zar tem­pó­­ér­zé­kû, hal­lat­lan fan­tá­zi­á­jú, iz­gal­mas egyé­ni­sé­gû ze­nész. Mutatis mutandis, azo­nos be­nyo­mást kel­tett Cezary Duchnowski is, csak ép­pen az ô ese­té­ben az elôadói kva­li­tá­sok jó­val át­té­te­le­seb­ben vál­nak hall­ha­tó­vá (leg­alább­is ak­kor, ami­kor nem zon­go­rá­zott, ami szin­tén na­gyon meggyôzô volt). A hang­sze­res rész­nek a vo­ká­lis­hoz mél­tó, an­nak ere­jét meg­sok­szo­ro­zó vál­to­za­tos­sá­ga, il­let­ve a két mû­vész hal­lat­la­nul in­ten­zív, úgy­­szólván tapintható kontaktusa azonban nem hagyott kétséget Duchnowski tel­je­sít­mé­nyének értéke felôl sem. Amit együtt lét­re­hoznak, az valamifajta kiérlelt klasszi­ciz­mus. (Október 10. - Merlin Színház. Ren­de­zô: Budapesti Fesztiválközpont Nonprofit Kft.)

„Apák és fi­úk" 4; „Ta­lált és ki­ta­lált tárgyak" - vá­lo­ga­tás a „Kurtág Kol­lek­ció" leg­szebb da­rab­ja­i­ból: ez­zel a so­ro­zat-, il­let­ve al­cím­mel egé­szí­tet­te ki a szó­ró­lap azt a hang­ver­senyt, ame­lyet fôcíme  egy­sze­rû­en KURTÁG GYÖRGY és IFJ. KURTÁG GYÖRGY est­je­ként hir­de­tett. A tár­gyak­ra és va­la­mi­fé­le összmûvészeti at­mosz­fé­rá­ra va­ló uta­lás sem­mi­képp nem volt in­do­ko­lat­lan, a hallgató-nézô ugyan­is fel­tét­le­nül töb­bet ka­pott egy­sze­rû kon­cert­nél: új és rej­té­lyes hang­sze­re­ket, meglepôen különbözô jel­le­gû vi­zu­á­lis él­mé­nye­ket, és va­la­mi­faj­ta jó­ked­vû és já­té­kos kísérletezô szel­le­met. Ily mó­don vég­ered­mény­ben el­len­sú­lyoz­va azt a kö­zön­ség több tag­ja ál­tal is meg­fo­gal­ma­zott csa­ló­dást, hogy a cím és a szó­ró­lap fény­ké­pé­nek su­gal­la­ta el­le­né­re apa és fiú kö­zül tes­ti va­ló­sá­gá­ban csak a fiú je­lent meg. (Kép­­vi­sel­ve volt vi­szont az uno­ka, KUR­TÁG JU­DIT, videókészítôként és látvány­ter­vezôként.)

A mon­dott összmûvészeti jel­leg, a meg­nyi­lat­ko­zás sok­ré­tû­sé­ge (ha mond­ha­tom így) egyéb­ként lé­nye­gé­ben a hang­ver­seny - ere­de­ti­leg má­so­dik­ként hir­de­tett - elsô ré­szé­re vo­nat­ko­zik; a má­so­dik, ha­gyo­má­nyo­sabb, Kurtág György ál­tal „egy­be­kom­po­nált" fe­lé­ben in­kább belsô kiteljesedésrôl, ki­tá­rul­ko­zás­ról be­szél­he­tünk; ez az el­len­tét kü­lön­ben rend­kí­vü­li feszítôerôt je­len­tett, és nagy­sza­bá­sú ke­re­tet biz­to­sí­tott a kon­cert szá­má­ra. Amely­nek ifj. Kurtág átívelô je­len­lé­te va­ló­ban épp olyan meg­ha­tá­ro­zó té­nye­zô­je volt, mint édes­ap­já­nak kom­po­zí­ci­ói.

Nagy­sze­rû part­ne­rei vol­tak, kü­lön­ben. Az elsô, „Hang­sze­rek és vi­de­ók" meg­je­lö­lé­sû kon­cert­rész­ben a pá­ri­zsi LES COMPLÉ­MEN­TAIRES együt­tes kép­vi­sel­te az élô ze­nét, s Kurtág Ju­dit videó­installációin kí­vül OLIVIER DESAGNAT egy film­jét is lát­hat­tuk. Ha­lad­juk ta­lán a hang­sze­rek sze­rint. Elô­ször is, az együt­tes­ben JEAN HAURY me­tapianón, Hugues Genvois pe­dig calli­phone-on ját­szott. Elôb­bi egy egyet­len bil­len­tyûtôl több ok­tá­vig terjedhetô kla­vi­a­tú­ra, ame­lyen a bil­len­tyûk le­nyo­má­sa egy elô­re prog­ra­mo­zott hang- és ak­kord­so­ro­zat (lé­­­nye­gé­ben: a memóriába be­vitt kot­ta) kö­vet­kezô ele­mét szó­lal­tat­ja meg, zon­go­ra­han­gon. Bár­me­lyik bil­len­tyû le­nyo­má­sa ugyan­azt a következô han­got (ak­kor­dot) vált­­ja ki, ugyan­ak­kor, mint min­den jobb elekt­ro­ni­kus zon­go­ra, ér­zé­keny a le­ütés ere­jé­re, minôségére, sôt pe­dá­loz­ni is le­het hoz­zá. Ez így le­ír­va kis­sé ön­cé­lú­nak tetsz­het; az Haury ál­tal ját­szott Bee­tho­ven­-, Cho­pin- és Moscheles-mûvek - per­sze a töb­bi já­té­kos kü­lön­fé­le „kom­men­tár­ja­i­val" - ki­fe­je­zet­ten iz­gal­ma­sak vol­tak, és új­faj­ta fe­szült­sé­get ge­ne­rál­tak mû, hang­szer, elôadó és kö­zön­ség kö­zött. Eh­hez ké­pest mellékszereplô, de fon­tos mellékszereplô volt a calliphone, egy olyan elekt­ro­ni­kus hang­szer, amely egy elekt­ro­ni­kus író­pál­ca-fé­lé­nek egy rajz­lap-fé­lén vég­zett moz­gá­sa­it ala­kí­tot­ta hang­gá, egy má­sik kéz­zel igaz­ga­tott joy­stick-fél­ével mo­du­lál­tan. Ettôl kezd­ve meg­bo­nyo­ló­dik
a do­log, fôként a ren­del­ke­zés­re ál­ló in­for­má­ció szór­vá­nyos­nak mond­ha­tó jel­le­ge mi­att: ifj. Kurtág te­kin­té­lyes nagy­sá­gú, két­ma­nuá­los, handSonic ne­vû hangsze­ré­rôl nem tud­tunk meg sem­mit (míg az in­ter­net egy bi­zo­nyos elekt­ro­ni­kus do­bot is­mer ezen a né­ven); azt vi­szont, ugyan­csak az in­ter­net­rôl, si­ke­rült ki­de­rí­te­nem, hogy - leg­alább­is ifj. Kurtág több­ré­szes „Hang­si­mo­ga­tó"-dara­bsoroza­tá­ban - egy the­re­min­nel (ez egy csak­nem száz éve fel­ta­lált, a le­ve­gô­ben vég­zett kéz­moz­du­lat­ok­kal ve­zé­rel­he­tô elekt­ro­ni­kus hang­szer) és egy me­ta­pianóval volt kom­bi­nál­va. Ma­gam az em­lí­tett há­rom já­té­kost fi­gyel­tem meg a mil­le­ná­ris Te­át­rum szín­pa­dán. A mû­sor PATRICK DE­LET­REZ-t is em­lí­ti, te­vé­keny­sé­gét a „les Ima­chinasons" meg­je­lö­lés­sel meg­ha­tá­roz­va. Ma­gya­rá­zat hí­ján ezt is hang­szer­nek gon­dol­tam, míg -  utó­lag - ki nem de­rült, hogy Deletrez csengô-bongó-zörgô ön­mû­kö­­­dô szer­ke­ze­te­it ne­ve­zi Imachinasons-nak. Le­het, hogy egy ilyet is hal­lot­tunk-lát­hat­tunk te­hát.

A hang­sze­rek ál­tal ge­ne­rált han­go­kon kí­vül a különbözô át­irat­ok, imp­ro­vi­zá­ci­ók és kom­po­zí­ci­ók so­rán (ame­lye­ket a mû­sor­lap in­kább ös­­sze­fog­lalt, mint­sem sor­rend­ben kö­zölt) gyak­ran hal­lot­tunk elôre fel­vett ze­nei és zö­rej­anya­got, emel­lett több­nyi­re zaj­lott az élet a há­tul­só, ha­tal­mas vetítô­vász­non is: vagy a kon­cert köz­ben a já­té­ko­sok­ról, a hangszerekrôl kö­ze­li fel­vé­te­le­ket ké­szítô ka­me­rák ké­pe­it mu­tat­ták, vagy „kísérô" jel­le­gû (fi­gu­ra­tív vagy de­ko­ra­tív) videóanyagot, vagy önál­ló videóalkotást. Jól­le­het az egész ese­mény­sor, bár sem nyel­vi­leg, sem mû­fa­ji­lag nem volt egy­sé­ges, sôt idô­n­ként a kom­mersz hang­vé­tel is meg­je­lent, va­la­mi­lyen mó­don mind­vé­gig friss, in­ven­tív, oda­fi­gye­lés­re és rész­vé­tel­re csá­bí­tott. A metapiano-mutatványokon kí­vül szá­mom­ra két moz­za­nat volt a leg­em­lé­ke­ze­te­sebb. Az egyik Desagnat film­je, a „fér­fi pá­ros" - vi­deó utó­já­ték a Zwiegespräch-hez, amely rend­kí­vül iz­gal­mas, cso­dá­la­tos nü­an­szo­k­kal szol­gá­ló be­szá­mo­ló apa és fiú egy­mást sti­mu­lá­ló ze­nei im­pul­zu­sa­i­ról, s amely­­nek utol­só pil­la­na­ta, ami­kor a fiú sze­líd moz­du­lat­tal el­tol­ja az apa ke­zét a bil­len­tyû­sor fölül, oly meg­ha­tó­an in­tim, so­kat­mon­dó zá­rás. A má­sik na­gyon szép pil­la­nat a fél­idô vé­ge: az Actus Tragicus gyász-szo­na­ti­ná­já­nak négy­ke­zes Kurtág-féle át­ira­ta volt (fel­vételrôl), ame­lyet kü­lö­nös hang­sze­re­i­ken kom­men­tál­tak, kö­rül­só­haj­toz­tak a Les Complémentaires tag­jai.

A hang­ver­seny má­sik fe­lé­ben a lausanne-i ENSEMBLE BABEL ad­ta elô Kurtág Já­té­kokjának (az al­cím ez­út­tal: „ta­lált tár­gyak") - nyil­ván szá­muk­ra ké­szült - ka­ma­ra-vál­to­za­tát,  to­váb­bá, ez­zel egy ze­ne­fo­lya­mot al­kot­va, Kurtág György és ifj. Kurtág György Zwie­ge­s­präch-jének új ver­zi­ó­ját, mindkettôt ma­gyar­­or­szá­gi be­mu­ta­tó­ként. Az együt­tes­ben OLI­­VIER CUENDET (a mû­vé­sze­ti ve­z­e­tô) bil­­­len­tyûs hang­sze­re­ken, NOËLLE REY­MOND nagybôgôn, PAS­CAL DE­SAR­ZENS gor­don­kán, LAURENT ESTOPPEY sza­xo­fo­non és LUC MÜLLER ütô­hang­sze­re­ken ját­szott, és az elôadókhoz - a ki­adott mû­­sor­tól eltérôen - ifj. Kurtág is csat­la­ko­zott szo­ká­sos hang­sze­rén. De vo­ká­lis ef­fek­tu­so­kat is hal­lot­tunk tôle, mint ahogy Cuen­det melodicán, s az együt­tes több tag­ja pe­dig al­kal­mi­lag száj­har­mo­ni­kán is ját­szott.

A zenészektôl ra­gyo­góbb­nál ra­gyo­góbb szó­­ló­tel­je­sít­mé­nye­ket hal­lot­tunk; ha ki­emel­he­tek kö­zü­lük bár­ki is, ak­kor Rey­mond ele­men­tá­ris ere­jû bôgôzését, il­let­ve Estoppey bri­li­áns sza­xo­fon­já­té­kát kell meg­em­lí­te­nem. A lé­nyeg azon­ban az, hogy a kon­­cert vál­to­za­tos, te­het­sé­ges, iz­gal­mas el­sô ré­sze után egy szív­szo­rí­tó, menny- és po­kol­já­ró má­so­dik félidôt hal­lot­tunk, Kurtág  újabb magnum opu­sát, a ha­tal­mas, min­den­­ség­be nyí­ló Mû, a Já­té­kok fen­sé­ges alak­vál­to­za­tát, ál­lo­má­sát. Kurtág még­is­csak je­len volt ezen az es­tén. (Ok­tó­ber 21. - Mil­le­ná­ris Te­át­rum. Rendezô: Fil­har­mó­nia Bu­da­pest Non­profit Kft