Aimez-vous l’optique?

Szerző: Tallián Tibor
Lapszám: 2011 november

2011. szeptember 7.

Magyar Állami Operaház

Bartók

A kékszakállú herceg vára

A kékszakállú herceg         Kovács István

Judit                                   Komlósi Ildikó

Karmester                          Győriványi Ráth György

Ötletgazda                         Komlósi Ildikó

Producer                            Stochino Francesco Weiss

Speciális 3D effektusok     Quinn Andrew

Látványtervező                  Alessandro Chiodo

Díszlettervező                    Marco Gian Campanino
Marcella Gallotta

Rendező                            Caterina Vianello 

Coppélius (ejtsd: kopéliüsz) teszi fel e kérdést az operahős Hoffmann-nak a költő meséiről elnevezett opera első felvonásában, miután a vételre kínált baromètres, hygromètres, thermomètres iránt nem sikerült felkeltenie figyelmét. (Franciául idézem, színtiszta sznobizmusból, s csak ürügyül hozom fel, hogy nevezett sarlatán, Nicklausse és Hoffmann Récit et Triójának e részlete hiányzik a Tarján Gábor Zoltán honlapján olvasható magyar fordításból.) Eleinte új ajánlatával sem arat sikert, sőt Hoffmann borzadva elutasítja, mikor ragyogó szemeket ajánl vételre: „J'ai des yeux, de beaux yeux." Ám felkapja fejét, mikor a varázsló csodaszemüveget kínál, immár magyarul: „van lornyonom, mely mindent feketén mutat". Végzetes illúziók csapdájába csalja a hőst a következő félmondat: „van olyan, amely mindent rózsaszínre fest". Tudjuk, mit tesz a rózsaszínű szemüveg - létezőnek tünteti fel a Nőt, aki nincs.

Ám e sor aligha jutott eszébe bárkinek, aki 2011 szeptemberében A kékszakállú herceg vára 3D előadásait figyelte a budapesti Operaház 3D nézőterén. Ha van szín, amit a darab nem idéz fel és idéz meg, az éppen a pink, s az előadás javára szóljon, igazán nem törekedett rá, hogy a Herceg és Judit történetét rózsaszínben láttassa. Meg aztán a darabban és az előadásban a nő nagyon is jelen van, hiszen a történet inkább a női illúziókról rántja le a leplet, tudniillik a tévképzetről, hogy a férfi van, holott nincs. Szóval: semmi rózsaszín, és nagyon kevés hermelinfehér (a francia eredeti jelzője rózsaszín helyett, ez nem álmokra, hanem tisztaságra utal). Ha feltettük orrunkra a stílusosan régi, ingyenes, gyászfekete SZTK-keretbe foglalt szemüveget, melyet a jegyszedők a nagy hírveréssel kísért világpremier nézői kezébe nyomtak, minden sötéten láttunk, sötétebben, mint szemüveg nélkül, sőt annál is sötétebben, mintha a 2012 évi költségvetés szemüvegén át néztünk volna. Elmagyaráztattam magamnak, mitől láttunk kétszeresen feketén. Ha jól értettem: ahhoz, hogy a szem háromnak lássa, ami kettő (vö. költségvetés, illetve dimenzió), a pesszimista szemüveg másodpercenként kétszázszor villant, s ezzel váltakozva száz-száz alkalommal kiblendolja mindkét szemünket. Vagyis félig leblindeli látásunkat. Tetszik érteni: kevesebbet látunk, hogy többet lássunk.

Sejthetik: nem sikerült nem elgondolkodnom a szemüvegjáték szimbólumtartalmán, 3D-vel vagy nélküle. A színház, az opera élvezete mindenkor az elhitetés-elhívés képességén-készségén alapul; a néző-hallgató a függöny felhúzásakor, az első zenekari hangzás megszólalásakor mindig lelki-esztétikai szemüveget tesz fel. Midőn Barbier és Offenbach színpadra helyezi E. T. A. Hoffmann novellájának szemüvegmotívumát, a banális mindennapi bölcsesség jelképezésén túl - ti. hogy a szerelem vak - rafinált módon magát a színházhelyzetet is allegorizálja. Mikor az operai Hoffmann az orrára biggyeszti varázsszemüvegét, tulajdonképpen az auditóriumban helyet foglaló, illúzióvilágba csábított nézőt viszi fel a színpadra, mintegy tükröt tartva elé. Ha ez rendezői ötlet volna, szórakoztatónak is találhatnám, hogy a coppéliusi koromfekete lornyonnal az egész nézőteret hoffmannosították a Kékszakállú előadásain, s ezzel tudatosították a nézőben: ki itt belép, a színházi irrealitás birodalmába lép be. V-effekt: a szemüveg felszólít, a maga részéről mindenki tudatosan járuljon hozzá az illúzió fenntartásához-végigviteléhez. Hiszen ezt a szemüveget bármikor le lehet tenni. (Recenzens próbaképpen le is tette néhányszor. Bevallja, óriási különbséget nem észlelt a szemüveges és szemüvegtelen változat között. Talán azért, mert egyik szemén kvázi csökkentlátó; arra ugyan hiába villant az ókula akárhányszor. El is szontyolodott: ha a 3D technika kizárólagossá válnék az Andrássy úton, ez alulírottat ország-világ és a szerkesztőség színe előtt diszkvalifikálja mint operakritikust. Nem fogják érteni, de előbb-utóbb tűrni sem: hogy-hogy nem talál az újabb és újabb világszámokban semmi extrát?)

         Tovább elemezve a játékot, azt is elismerem, hogy A kékszakállú herceg vára elvileg jól érezheti magát olyan előadásban, mely a színházi illuzionizmust nyílt titokként, leleplező-beavató modorban kezeli, a színpadot és a művet bizonyos értelemben ironikusan szemléli és interpretálja. A fekete szemüveget úgy is felfoghatom, mint osztentatív jelképet Balázs Béla prológusának nyelvileg körülményesen, tartalmilag félreérthetetlenül közölt óvásához: nem tudjuk, hol a színpad, kint-e vagy bent, nem tudjuk, mi nézünk, vagy minket néznek. Igaz, szemünk pillás függönye fent - de meddig? Hányszor „megy le" percenként, akaratunktól függetlenül, nedvesítendő a kötőhártyát - könnyel Judit, könnyel, könnyel? Vajon mi történik azokban a tizedmásodpercekben, mikor a pillás függöny lent van? Nem beszélve arról, hogy agyunk sűrű időközönként elfordítja figyelmét a külvilágról, és a szervezet belső háztartását ellenőrzi. Elvakít, mint a gyászkeretes lornyon a maga másodpercenként kétszáz villanásával. Vagyis a hoffmanni szemüveg a színházi illuzionizmuson keresztül az emberi megismerés illúzió voltát is jelképezi. Helyénvalóan, hiszen erről is szól A kékszakállú herceg vára: a világ mint látvány nem közöl, inkább rejtvényt ad fel, melynek megfejtésével el kell jutnunk a felszín alatti valóságig.

Egyáltalán, eljuthatunk odáig? Kétséges - minden valóság mögött újabb valóság rejtőzködhet. A végső valósághoz egyetlen út vezet, amelyet csak a befelé fordított tekintet találhat meg. Ezt keresték és találták meg hitük szerint a misztériumok - ezért sorolta Balázs A kékszakállú herceg várát a misztérium műfajába. Dramaturgként azzal is tisztában volt, hogy a masztix illatú színház recsegő-ropogó díszletei, nagyon-is-anyagias kellékei között aligha lehet elérni az, amit az igazi misztériumokban a hit biztosít - a mélyebb valóság felismerését a szertartás során felmutatott tárgyban, így a keresztények hostiájában. Esztétikai segédletet keresett hát, hogy a színműben felmutatott tárgyakat misztikus jelképek érzelmi hitelével tölthesse fel, egyszersmind eltávolíthassa a színházi realitástól - másik valóságba. Hányadikba is? Nem győzöm számolni. Tudjuk, s ezért itt nem részletezzük, hiszen annyian és oly mély értelműen részletezték már: a mű a színpadon túllépve a zenében találta meg a miszterizálás leghatásosabb eszközét. De a költő a maga részéről is mindent megtett, hogy mentesítse a színpadot a misztikus szimbólumok fizikai valóságban történő felmutatásának kényszere alól. Következetesen használja a görög drámából ismert teichoszkópia, fal-szemle technikáját: az ajtók kinyitásakor részletesen elmondatja Judittal, mit is lát. A felfedező asszony leírásainak illusztrálása klasszikus díszletezéssel és kellékek mutogatásával megoldhatatlan, sőt zavaróan szükségtelen. Sok előadáson tapasztalhattuk, rendezők hitére rácáfolva a színpadon meghal a fény-regie is. Jól el lehet viszont játszani a darabot más tárgyak felmutatásával, mint amiket a szöveg sugall - vagy színpadi hangverseny formájában, az elbeszélt látvány teljes mellőzésével, vagy a szövegkönyben előírt színpadképtől eltérő környezetben: vár helyett agglegény-szobában, budoárban, úszómedencében (volt ilyen - majdnem), vagy meztelenül Freiluftsanatoriumban, mint amilyenben 1911 nyarán Bartók a hangszerelést készítette. Miért ne lehetne jól megcsinálni 3D animációs háttérrel is?

      Jól csinálták meg? Egyetemi hallgatóim szófordulatával élve: a színrevitel nem fájt. Igaz, jómagam a szcenikai megoldás falán progresszió helyett alapból inkább a regresszió háromdimenziós lángbetűit láttam felvillanni másodpercenként százszor letakart fél szememmel. Úgy tűnt, 3D szárnyakon visszaszálltam boldogtalan ifjúkorom Erkel Színházába, ahol épp Mikó András élte vetítettképes rendezéseinek fénykorát. Ez akkor a szegénység tünete volt - a gép nem forgott, az alkotó nem pihenhetett, a mozigéppel igyekezett (színpadi) világot teremteni. Hogy ma a gazdagságról tanúskodik-e a vetítés? Kétségtelenül mozgékonyabb a háttér, mint negyven évvel korábbi előzményei, és csipkelődésemben sem megyek odáig, hogy tagadjam a képjátékban kibontakozó látszatmélységek hatásosságát. Svengali egymásba átmenő képei szürke alaptónusukkal, fantasztikus-realista architektúrájukkal, monumentálisba játszó, víziószerűen feltűnő majd eltűnő tárgyszerűségükkel a Harry Potter-filmeknél ízlésesebben, de abban a zsánerben tartva emlékeztetnek az antimarxista esztétika alapigazságára: a forma meghatározza a tartalmat. Judit falszemléit az előadás a HDTV, az iphone, a Nintendo és más valósághelyettesítő médiumok formanyelvét használva képesítette. Nem tolakodott, nem mondott ellent, nem hívta ki az ízlést, nem zajongott (esztétikai értelemben, hogy akusztikusan sem, az magától értődik).

Nem fájt, mondom. És ez elég nagy baj. Mert mi másról szól A kékszakállú herceg vára, mint a fájdalomról? A véres fájdalomról, mely képek kavalkádja mögött a lélek legfőbb - egyetlen? - tartalma. Az animáció kimerült a látványok mozgásában, és legfeljebb csak kivételes pillanatokra engedett betekintést abba, amit pedig a neki kitalált név szerint közvetítenie kellene. az anima, a lélek mozgásába. De ez a hiány sem fájt nagyon. Többet ugyan nem tudtam meg az előadáson, de nem is kellett afféle rendezői kísérlet alanyának éreznem magam, melynek célja, hogy korábbi tudásomat megkérdőjelezze, megcáfolja, vagy egyenesen nevetségessé tegye. Nem voltam hajlandó bosszankodni a team műsortervezésének érzéketlenségén sem. Bartók tudvalévőleg volt szíves balettformában megírni az opera párdarabját. Igaz, az magyar. Hol marad akkor az EU-multikulti? Úgyhogy az operát nem A fából faragott királyfival párosították, hanem Ravel végtelenül oda nem illő, spanyol stílű Boleróját illesztették elé, melyre kényszeredett flamenco (vagy mi) modorban Kékszakállú előéletét táncolták el. Hogy honnan tudom? Hát onnan, hogy Judit akaratoskodását megtorlandó az opera végén a hetedik szobából a Bolero három señoritája penderült elő. Egyetlen színpadi jelzéseként a műsorlapon hirdetett ténynek, miszerint a színrevitelben számítógépes profikon kívül rendezőnő is közreműködött.

Arról láthatóan nem volt elképzelése, mit is kellene tennie vagy hagynia a lépcsős dobogóra állított két protagonistának a hosszú opera folyamán. Vagy ha volt, tanácsait egyikük sem kérte ki, inkább mindketten kikérték maguknak. Más-más okból. Komlósi Ildikó azért, mert úgyis mindent tud. Nem emlékszem, láttam-e valaha az övéhez hasonlítható, minuciózusan kidolgozott, mégis spontán, minden mozdulatában őszinte, érdeklődő, érzékeny Judit-alakítást. Így játszani csak az tud, aki így tud énekelni: minden színpadi mozdulat vokális gesztusból fakad, és abba csatolódik vissza. A kamarahangszerként megszólaló orgánum felülete érintetlen, a regisztráció egyenletes, a magasság a terjedelem egészének szerves részeként szólal meg, az intonáció tökéletes, a gazdag színezés-árnyalás nem a hang csillogtatásának eszközéül szolgál, hanem a szó-dallamot formálja meg példás érzelmi és értelmi intenzitással. Figyelve, ahogyan Komlósi a mű előrehaladtával játékban-hangban valósággal befonta partnerét, szinte a Parsifal második felvonásában éreztem magam. Mint Kundry, Judit is azáltal győz, hogy veszít.

De vigyázzunk: ha Juditban Kundryt, az örök (csábító) nőiséget véljük felfedezni, nem osztjuk-e ezzel a Kékszakállúra a reiner Tor, a tiszta balga szerepét? A figurában ott lappang az igenlő válasz lehetősége, és Kovács István alakítása alkalmas rá, hogy felerősítse e képzetet. Eddig nem láttam nagyobb modern szerepben, úgyhogy nem tudom megítélni, vajon ő, az egykori historikus koncerténekes, aki nem járta ki a hivatásos operaénekes-képzés iskoláját, tud-e, akar-e játszani egyáltalán. Kékszakállúként, ezzel a Judittal együtt állva a félhomályos lépcsőkön, a legjobbat tette, amit tehetett: nem zengő, de mindig jelenvaló hangon, példás tisztasággal és intelligenciával elénekelte szólamát, megérintve Judit jelenléte által, de mindvégig magányosan.

Győriványi Ráth György szép Kékszaskállút vezényelt. Fekete szemüveg nélkül látta és mutatta a zenét. Különösen intenzív légkörrel telt meg keze alatt a zenedráma expozíciója és katasztrófája, a kezdet és befejezés, születés és halál - lényegi keretcselekménye a képmutogatásnak, mely maga az élet.