Büszkeség és csalódás

Szerző: Várkonyi Tamás
Lapszám: 2011 október
 

Liszt: Les préludes; Magyar fantázia;

Amit a hegyen hallani

Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Farkas Gábor - zongora

Vezényel: Kocsis Zoltán

A magyarországi Liszt-év nyitóhangversenye a Művészetek Palotájában

CD, Magneoton, Művészetek Palotája

[inic.]Nem kevesebbet vár a hallgató Magyarország hivatalos nemzeti zenei együttesétől, mint hogy játéka tökéletes legyen, sőt némi egészséges patriotizmussal a keblében azt, hogy nyújtson olyan teljesítményt, mint a külföldi csúcszenekarok. Summája e recenziónak: a lemez egyfelől keserű csalódás, másfelől hazafias büszkeségre okot adó produktum.

Történt, hogy a 2010-es évek Magyarországán, széles körű összefogás eredményeként megörökítették a kulturális élet egyik jelentős eseményét, a Liszt-év hivatalos nyitóhangversenyét. A 2011. január 22-én rendezett esten a Nemzeti Filharmonikusok együttese játszott a Művészetek Palotájában, ez az intézmény is rögzítette a koncertet, a Magneoton adta ki lemezen, neki köszönhetően a Warner Music terjeszti külföldön, elkészültét a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, terjesztésben segítője a Hungarofest Klassz Zenei Irodája. A kísérőfüzet gondosan szerkesztett (Zsigó Katalin), az ismertető szöveg tömör és informatív (Kaisinger Rita). A zenei rendező (Matz László) és a keverő (Rostás Tibor) neve mellett példás pontossággal azoknak a kottáknak az adatait is megtaláljuk, amelyekből a lemezen hallható műveket előadták. (A száz évvel későbbi Liszt-évre vajon már lesz ezekből az alkotásokból kritikai kiadás?)

Technikailag makulátlan interpretációt várunk tehát, kristálytiszta akkordokat a fafúvósokon és a rezeken, tömör vonóshangzást, ritmikailag kérlelhetetlenül precíz megszólalást. A túl jól ismert - más szóval: elcsépelt - alkotásokban (mint amilyen sajnos a Les préludes szimfonikus költemény is) viszont hatványozottan szembetűnnek az előadás technikai fogyatékosságai. Ezért talán megbocsátja az olvasó, ha e recenzióban a lemezen hallható három mű közül főleg az Előjátékokkal kapcsolatban merülök részletekbe. Az előadás talán legsúlyosabb élményromboló fogyatékossága: a tolerálhatónál többször „lötyög" a zenekar. Nem értem továbbá, miért vibrálnak állandóan és mértéktelenül a vonós szólamok, főleg akkor, amikor divisi játszanak; a szólamnak nincs teste, nincs vonala, nem homogén. Ugyanezen okból nem születik meg azoknak a gyönyörűen statikus akkordoknak a calmato, solenne hangulata, amelyek a kürtökkel kombinált mélyvonósokon szólalnak meg a Hegyi szimfóniában, az Andante religioso feliratú korál visszatérését előkészítendő. Miközben a Les préludes invokáció-unisonóját non vibrato játssza a zenekar, plasztikusan frazeálva, egységesen!

A karaktereket merészebben, erőteljesebben lehetett-kellett volna megragadni - használhatnám azt a kifejezést is: gondosabban kidolgozni. (Hangsúlyozom: a mérce a Nemzeti Filharmonikusoktól és a Kocsis Zoltántól megszokott minőség.) A Les préludes pastorale-jelenetének első részében (az előadók használta Breitkopf-kiadás K próbajele előtti tizenegy ütem) például nem érvényesül az elsőhegedű dallamának „ha te így, én úgy" jellege, és hiányzik az értelmi kapcsolat e dallam és az ennek lebontása után maradt - az első- és második hegedű által felelgetve, scherzando megszólaltatandó - motívumelem között. Szintén nem kielégítően kecses az ez előtti szakaszban (I próbajel), más-más hangszercsoportokon végigvonuló „pukkedli-motívum", aminek a szerzői előírás szerint grazioso karaktert kellene öltenie. Ebben a részben történik egy másik olyan dolog, amit Kocsis szerzői szándékokhoz való szigorú hűségét ismerve szintén nem értek: a kottában pianissimo dinamikai előírás áll az elsőhegedű kinyíló, F-dúr dallamánál, de ami szól, még csak nem is piano, s ami fájóbb: nem lehet rámondani, hogy ilyen vagy olyan. A bevezetőben a légies vonós unisono „személyisége" viszont a fülünk hallatára változik át szelídből harcra kész karakterré - ilyen meggyőzően más interpretációban ezt a részt nem hallottuk. Ugyanakkor a harsona-háttérben felsejlő, háromhangos vezérmotívumból semmi nem hallatszik! A zenekari rubato játékban érezni és méltányolhatni a karmesteri szándékot, de az együttes a szövevényes polifóniában nem egy emberként követi a dirigenst - néha viszont gyönyörűen szólnak a tömbszerű tuttik. Az Allegro marziale animato szakasz aprólékos kidolgozottságával, valamint azzal, ahogyan kifejlődik belőle az Andante maestoso katonazenekari ütősökkel kiegészülő finálé-visszatérése, ismét az NFZ és Kocsis Zoltán legnagyszerűbb pillanatait idézi.

A Magyar fantáziában a tehetségét számos alkalommal bizonyított Farkas Gábor ezúttal is lenyűgözően virtuóz produkciót nyújt. Futamai a felső regiszterben csilingelnek, mesterien egyenletesek. Sokáig nem tudtam rájönni, mégis mi az, ami miatt az előadás hamisan ünnepélyesnek hat, a mű pedig nemzetieskedő nosztalgiadarabnak, valamint miért ennyire zavaró a töredezettsége. A humor hiányzik belőle. Ez a fantázia számomra hihetőbb, ha a Magasan repül a daru dalra írt szellemes capricciók sorozataként hangzik fel - még a karikatúra jelleg is belefér! Itt is a karakterek eltúlzásának hiánya róható fel az előadóknak. A zongora-zenekar hangzásarány egyébként eszményi; gondosan kidolgozott, mikor és hogyan színezi a szimfonikus együttes a zongorahangot, és mikor veszi át tőle a kezdeményezést. Érdekes, milyen jól áll az NFZ-nek ebben a műben is a fináléhoz vezető, Loge-Mefisztó-szerű áttört scherzo.

A lemez a harmadik Liszt-mű megszólaltatásával vívja ki azt a rangot, hogy nemcsak egy reprezentatív esemény megörökítéseként gondolunk rá, hanem olyan kiadványként, amelynek érdemes volt megszületnie, mert hiányt pótol, mert felemelő élménnyel gazdagít. Mintha jóval nagyobb hangsúlyt fektetett volna a zenekar ennek a műnek a kidolgozására, a ritmikai egyöntetűség kialakítására, mint a Les préludes-ben. Az előadást hallva olyan érzés kerített hatalmába, mint amikor Schönberg nagyszabású Pelléas és Mélisande című szimfonikus költeményére figyeltem az NFZ és Kocsis Zoltán kitűnő lemezén: harminc perc ide vagy oda, egyszer csak vége lett a darabnak! Félóra szinte egy percnek hat, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a tématranszformációk, az átmenetek olajozottak. Kocsis Zoltán és együttese ezzel az interpretációval olyat hozott létre, ami kielégíti a bevezetőben megfogalmazott „nemzeti" elvárásainkat: ennek a műnek ilyen mérvű összefogására, ilyen izgalmas és fordulatos megszólaltatására valószínűleg csak nagyon kevesen képesek.