Minden út Liszthez vezet – vagy mégsem?

Régi- új könyvek a jubileumi Liszt-év tiszteletére

Szerző: Balázs István
Lapszám: 2011 október
 

Klára Hamburger: Franz Liszt. Leben und Werk

Böhlau Verlag, Köln-Weimar-Wien, 2010

Hamburger Klára: Liszt Ferenc zenéje

Balassi Kiadó, Budapest, 2010

dr. Szilágyi András: Liszt Ferenc személyisége

Garbo Kiadó, Budapest, é.n. (2011)

Watzatka Ágnes: Budapesti séták Liszt Ferenccel

Helikon Kiadó - Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem

Budapest, 2011

Doborjánban, ebben a Liszt születése idején „lélekölően egyhangú"[1] kis faluban (ma Raidingnak hívják) tombol a Lisztománia - maga a kifejezés nem új keletű, nem is Ken Russelltől, az excentrikus, botrányt kavaró Liszt-film alkotójától (1975) származik, hanem már Heinrich Heine is így írta le a Liszt-jelenséget, a virtuóz Liszt körüli hisztériát. És tombol nemcsak ott, hanem Bécsben is, és Németországban is, ahol sorra jelennek meg a Lisztről szóló könyvek, köztük egy magyar szerzőé is, Hamburger Kláráé. Az ilyen jubileumi évek, mint most Liszt születésének 200. évfordulója, kiválóan alkalmasak (lennének) arra, hogy a zeneszerzővel kapcsolatos klisékkel leszámoljunk, teljesebb, hitelesebb, igazabb képet alakítsunk ki róla, mindenekelőtt pedig, hogy életművének kevésbé ismert, eddig háttérben maradt oldalai előtérbe kerüljenek, és gyökeret verjenek a hangversenyéletben.

            Liszt-képünk még mindig meglehetősen töredezett és egyoldalú: gigantikus életművének egy része felfedezésre vár - legalábbis, ami a hallgatóság szélesebb rétegeit illeti. A Lisztről kialakult képhez hozzátartozik, hogy korának egyik leghaladóbb muzsikusa volt, a Lisztománia jelképének megtett napszemüveges Liszt azonban a modern image-nak mégis inkább csak a felszínét kapirgálja: Lisztből a mai fogalmak szerinti „megasztárt" akar csinálni, a mai popkultúra előfutárát, miként azt például Oliver Hilmes nagy médianyilvánossággal a középpontba állított Liszt-biográfiája is hangsúlyozza.[2] Nem teljesen alaptalanul, hiszen Liszt kiválóan értett ahhoz, hogyan keltse fel az érdeklődést maga iránt, és hogyan állítsa a maga szolgáltába az akkori „média" lehetőségeit. Óvatosan kell azonban bánnunk ezekkel a jelenségekkel, hiszen Liszt komplex személyiségének mindössze egy - és talán nem is a leglényegesebb - oldaláról van szó, ugyanakkor ezek a modern jelenségek, bár kezdeteik valóban ott vannak Liszt korában, semmiképpen sem tekinthetők azonosnak a mai, mindenestől manipulált médiavilággal.

            Magyarországon visszafogottabb az ünneplés, de néhány könyv azért nálunk is jelzi az évfordulót: az átvezetés a 2010-es Chopin-év és a 2011-es Liszt-év között Liszt Chopinről írott könyve volt,[3] majd megjelent Hamburger Klára kötete Liszt zenéje címmel, és mindenképpen figyelmet érdemlő kísérletet adott közre dr. Szilágyi András: a Liszt személyisége orvosi megközelítésben tárja fel Liszt alakját. A jubileumi év szép és hasznos kiadványaként adta közre ezen kívül a Helikon Kiadó és a Zeneakadémia Watzatka Ágnes Budapesti séták Liszt Ferenccel című kis képes kötetét, amelyről ezúttal sajnos terjedelmi okokból csak említést tudunk tenni, bár többet érdemelne.

            Hamburger Klára kiemelkedő szerepet játszik a magyar Liszt-kutatásban. Már első jelentős munkája is Liszttel foglalkozott, és azóta is az ő élete és művészete maradt tudományos tevékenysége gyújtópontjában. Neve a Liszt Társaság korábbi elnökeként, kutatóként egyaránt ismerősen cseng német nyelvterületen is - szakmai téren mindenképpen, különösen két, Liszt családi leveleit tartalmazó kötete[4] után, amelyek közül különösen a második nagy visszhangot keltett. Felmérhetetlen, milyen széles olvasóréteghez jutott el annak idején németül is megjelent Liszt-könyve.[5] A mostani monográfia jelzi elismertségét: a Böhlau kiadónál publikálni német nyelvterületen egyértelműen rangot jelent, ha nem kapott is a könyv olyan harsány médianyilvánosságot, mint Oliver Hilmesé.

            Vitathatatlan érdeme Hamburger Klárának, hogy ő írta meg az első magyar monografikus feldolgozást Liszt Ferencről.[6] Bármennyire hihetetlen is de Lisztnek 1966-ig, amikor a könyv megjelent, nem volt tudományos hitelű, magyar nyelvű életrajza, „olyan összefoglaló jellegű magyar könyv, amely [...] életét, művészetét, teljes egészében tárgyalná" - olvashatjuk a könyv bevezető soraiban. A helyzet azóta annyiban változott, hogy magyarul is megjelent Alan Walker alapvető, háromkötetes Liszt nagymonográfiája,[7] igaz, magyar monográfia azóta sem született. Nyilván érdemes lenne kutatnunk ennek okait, de erre most nincs mód.

            Hamburger Klára annak idején hézagpótló munkát kívánt letenni az asztalra: célja nem az volt, hogy „részletes életrajzot adjon, vagy sorra elemezzen műveket, hanem az, hogy koncentráltan, a lényegest hangsúlyozva - amennyire lehet, szoros egységben - állítsa az olvasó elé a művészt és a műalkotást. Hogy objektív, összefoglaló és lehetőleg eleven képet adjon Liszt Ferencről, az emberről és Liszt zenéjéről - erről az ellentmondásokban talán minden nagy komponistánál gazdagabb, de ellentmondásaiban is egységes emberi-alkotói pályáról."[8] Azért is fontos ezt hangsúlyoznunk, mert ma is kísértenek mítoszok a szoknyahősről vagy a misztifikált, idealizált Lisztről, a német zenetudományban pedig mély gyökeret vertek tévtanok a hazátlan, otthontalan zeneszerzőről, amihez most a „szupersztár" éppannyira egyoldalú és hamis képe társul. Mindenekelőtt német nyelvterületen, ott, ahol Hamburger könyve új és átdolgozott kiadásban most a Liszt-év egyik jelentős kiadványaként napvilágot látott.

            „Elsősorban a figura érdekelt: a színes életű, ellentmondásokban gazdag, romantikus művész, a kivételesen rokonszenves gondolkodású, a nacionalista 19. századból kimagasló európai szellem, a nagy hatású zenei újító."[9] A monográfia alapgondolata lényegében már 1966-ban megszületett, és az azóta eltelt negyvenöt évben mit sem változott. Ami változott, az a bennünket körülvevő világ, így a könyv alapgondolata nem hogy avult volna, de aktuálisabbá vált, mint valaha. Ugyanakkor persze a mű értékállóságának másik kritériuma is teljesült: a szöveg a legújabb kutatási eredmények fényében - részben magának Hamburger Klárának a kutatásait is ide értve - folyamatosan finomult, módosult, átalakult.

Térjünk vissza a jubileumi Liszt-év minden tekintetben nagy figyelmet érdemlő magyar kiadványához, hiszen az itthoni olvasó szempontjából mindenképpen ez a legnagyobb nyereség. A Gárdonyi Zoltán emlékének ajánlott, kimagaslóan színvonalas könyv első kiadása[10] Liszt halálának 100. évfordulójára jelent meg 1986-ban, szintén hiánypótló munkaként, a Zeneműkiadó remek Kalauz-sorozatának egyik köteteként.

            A most napvilágot látott bővített és átdolgozott kiadás, amely a magyar zenetudomány és a zenei ismeretterjesztés legjobb hagyományait követve a tudományosság és az ismeretterjesztés határmezsgyén mozog, felér egy új köttetettel -mindenekelőtt a benne elhelyezett kottapéldáknak köszönhetően. A bevezető szövegek és a műfajonkénti áttekintés révén Hamburger Klárának sikerül annyi értékes információt elhelyezni a szövegben, hogy bárki bizton tájékozódhat Liszt hatalmas életművében - azok is, akik csak most ismerkednek vele, és azok is, akik szeretnének alaposabban elmélyedni benne. A címváltozás a szerkezeti hasonlóság ellenére is jogos: a könyv a maga egészében valóban Liszt zenéjéről ad átfogó képet. Igaz, nem monográfia, de a kötetet forgatva egy idő után az olvasó fejében - főleg, ha Liszt zenéjét is hallgatja mellette - mégiscsak összeáll egy monográfiával majdhogynem felérő kép. Külön érdeme a könyvnek, hogy megtalálhatók benne az újabb kutatásokra történő utalások, sőt olyan szemléletmódokra - más értelmezésekre - történő hivatkozások is, amelyek ha nem idegenek is, de jelentősen különböznek a Hamburger Klára által alkalmazott műelemzési módszerektől (ilyen például Grabócz Márta nemzetközileg is számon tartott narrativitás-elmélete).

            A Liszt-kalauz 1986-os kiadásában ez áll: „Elöljáróban és összefoglalóan csak annyit, hogy ezek a vallásos, egyházi művek sokkal nagyobb súlyúak, sokkal jelentősebbek és sokkal nagyobb elismerést érdemelnének, mind amilyenben eddig - világszerte, és különféle okokból - részük volt."[11] A fejezet címe „Vokális művek" volt, valójában azonban csak az oratóriumokat és miséket tárgyalta, viszont a bevezetőjében említést tett Liszt mintegy nyolcvan, szólóhangra és zongorára írott daláról. Ezek egy része most önálló fejezetként jelent meg. Liszt egyházi zenéje az új kötetben előre került, a zenekari művek elé, jelezve a megváltozott értékrendet. Az egyházzenei fejezet korábbi bevezetőjéből egy rövid, de érdekfeszítő, súlyában kiemelkedően jelentős tanulmány született: a kereszt-motívumról („tonisches Symbol des Kreuzes", ahogyan Liszt nevezte), a krisztusi megváltás jelképéről Liszt zenéjében.

Hamburger Klára német monográfiájának célja egyértelmű: új és méltó értékelést kíván adni Lisztnek, nem utolsó sorban életműve kései, a jövő szempontjából legfontosabb szakaszának. A mű tudományos komolyságát egyértelműen érzékelte a német kritika, és aligha véletlen, hogy könyvtári ajánlókban kifejezetten „referenciaműként" említik. De mégis milyen értelemben beszélhetünk „új" Liszt-könyvről? A legtöbb német olvasó ebben a változatban fog találkozni a könyvvel, így nem fogja érzékelni, hogy a könyvnek korábbi verziói is voltak. Ugyanaz mondható el róla, mint a magyar Liszt-kötetről: reflektál a legújabb kutatásokra is. Külön öröm, hogy ezzel számos fontos, magyarországi részkutatásra is felhívja a figyelmet.

            Hamburger Klára könyvének nagy erénye a pátoszmentesség. Különösen figyelemreméltó vonás ez, ismervén azt a mély kapcsolatot, amely a szerzőt Liszt alakjához és életművéhez köti. A német szöveg mentes minden fellengzősségtől, minden bombasztikusságtól. Szemléletmódja a szó legnemesebb és legtermékenyebb értelmében kiegyensúlyozott: a kibontakozó Liszt-kép nemcsak eleven, de valós is. Nem igyekszik palástolni Liszt jellemének problematikus oldalait, ide értve alkoholproblémáit és gyermekeihez való viszonyát is. Ezekről német Liszt-életrajzokban ilyen keménységgel ritkán olvashatunk.

            A különböző szövegváltozatok módszeres összehasonlításának nem lett volna sok értelme, inkább csak kíváncsiságból vetettem egybe a szövegeket egy-egy számomra kritikusnak vagy problematikusnak tűnő helyen. A Corvina-kiadásokhoz képest a stílus erőteljesebb, lényegre törőbb, a szintaxis pedig németesebb lett, azaz a mondatfűzés logikája jobban megfelel a német gondolkodásmódnak. Ennek abból a szempontból van mindenképpen jelentősége, hogy így az érvelés meggyőzőbbé vált a német olvasó számára. Márpedig a tét jelentős, hiszen a könyvnek nyilvánvalóvá kell tennie: a szélsőségek, ellentmondások, fordulatok egységet alkotnak Liszt életében és személyiségében. Így lesz a Hamburger-könyvben megrajzolt, árnyalt és egységes Liszt portré valósággal ellentéte annak, ami például Anton Mayer szintén a Liszt-évre megjelent biográfiájából[12] kirajzolódik: szétfeszítik az ellentmondások, a zsenitől a pozőrig minden változat megtalálható benne.

            Nyilván az újabb kutatások fényében kirajzolódnak hangsúlyeltolódások is. Ilyen Liszt - sokak által vitatott - depressziójának kérdése, ami a korábbi változatokban még csak jelzésszerűen, finomabb megfogalmazásban szerepel, a mostani német verzióban ellenben hangsúlyosan vonul végig a könyvön. Szilágyi András Liszt-személyiségrajzában ugyancsak felmerül ez a téma, de az értelmezés nem vág egybe azzal, amit Hamburger Kláránál olvashatunk.

            A német könyvhöz újonnan írt Előszóban teszi fel Hamburger Klára a kérdést: „Ki volt Liszt Ferenc?" Nemcsak a 19. század egyik legnagyobb muzsikusa, a szimfonikus költemény műfajának megalkotója, a zongorajáték megújítója, hanem mindenekelőtt magyar volt, akkor is, ha magyarsága minden ízében elválaszthatatlan volt (kultúrájában, gondolkodásmódjában, egészen kivételes toleranciájában megnyilvánuló) európaiságától. A kultúrtörténeti háttér ismerete elengedhetetlen a magyar történelemben kevéssé járatos német, de akár a magyartól eltérő szempontok alapján gondolkodó osztrák olvasó számára is. A könyv szerencsés arányban adagolja mindazt a tudást, ami elengedhetetlen Lisztnek és korának megértéséhez. Erőteljesen érvényesül ebben a Liszt-monográfiában a magyar látószög, de ez nem hogy nem bántó, hanem egyenesen szükséges: semmi erőszakoltság nem érezhető benne, akkor sem, ha német (vagy osztrák) fejjel olvassuk a könyvet.

Hilmes biográfiája mutatja be úgy a „megasztár" Lisztet, mint aki valódi énjét álarcok mögé rejti. S bár bizonyos értelemben ennek is van realitása, Lisztnél modern értelemben semmiképpen sem beszélhetünk szerepjátékról. Ugyanakkor az „álarcokról" Szilágyi András könyvének elolvasása után egyértelműen kiderül, hogy nem a modern szerepjátszás és elidegenedettség, nem a személyiség széthullása vagy eltűnése értelmében kell felfognunk, hanem Liszt egészen kivételes konfliktusmegoldó képességének, életstratégiájának eszközeként, ami mögött - akárcsak Hamburger Klára monográfiájában - ott találjuk Liszt sokoldalúan ellentmondásos, de minden romantikus tépettségtől és hasadtságtól mentes, integer személyiségét.

            Dr. Szilágyi András pszichiátert, orvosi pszichológust - nem is mellesleg Zeneakadémiát végzett zongoraművészt[13] - már egészen fiatalon elbűvölte Liszt muzsikája: „Lisztnek nemcsak a zenéjét tartom nagyra, de a művész személyisége is nagyon megragadott. Úgy gondolom, kiváló kvalitású, különleges ember volt, akinek az életéről, a cselekedeteiről minél többet tudok meg, annál inkább tisztelem és csodálom.[14] Régóta tervezte egy pszichiáter szemével készült, átfogó Liszt-tanulmány megírását, ugyanis manapság sokan írnak „költőkről, művészekről, történelmi személyekről pszichiátriai tanulmányokat, ám azoknak az a közös vonásuk, hogy a személyiség torzulásait, pszichiátriai defektusait taglalják. Én olyan kötetet szeretnék írni, amelyben Liszt emberi nagyságát, az átlagosnál nemesebb jellemvonásait mutatnám meg. Ő olyan, vasegészségnek örvendő személyiség volt, akinek munkabírását, szorgalmát, emberszeretetét, magyarságát, európaiságát példaként lehet állítani a ma emberének.[15]

            Nos, a kötet itt van előttünk: Szilágyi András Lisztnek minden lehetséges és többé-kevésbé egzaktan (modern pszichológiai tesztek révén) megragadható, feltárható emberi oldalát igyekszik számba venni. Célja, s aligha meglepő, nagyon hasonló a zenetörténész Hamburg Kláráéhoz: cáfolni akarja a Lisztről kialakult és ma is virulens sztereotípiákat, és a lehető legteljesebb személyiségképet kívánja adni. A legteljesebbet, méghozzá az extenzív teljesség értelmében, vagyis minden fellelhető és értelmezhető adatra támaszkodva. (Hamburgernél a személyiségrajz értelemszerűen intenzív, és beleágyazódik a kultúr- és zenetörténeti, valamint a biográfiai kontextusba).

            Joggal hangsúlyozza a pszichiáter: rendkívül nehéz egy személyiség valóját úgy feltárni, hogy az orvos nem kerülhet személyes kontaktusba a vizsgálandó személlyel. Így sok-sok mozaikinformációból alakulhatott csak ki Szilágyi Andrásban reális kép a zeneszerzőről. A személyes jelenlét helyett többé vagy kevésbé megbízható forrásokra támaszkodhat csupán: korabeli dokumentumokból, a Liszttel kapcsolatba került személyek levelezéseiből, naplóiból, Liszt saját, igen nagy számú leveléből kell tájékozódnia. Ez a jelen esetben megmásíthatatlan körülmény felvet ugyan módszertani aggályokat a könyvvel és az adatolás hitelességével kapcsolatban, de kísérletként mindenképpen figyelemre méltó.

            Liszt személyisége „beskatulyázhatatlannak" bizonyult: bonyolultságát nem sikerült kimerítően megragadni. Még az intorvertált-extravertált dichotómia egyikébe sem illeszthető bele kizárólagosan. Hosszú élete során számos csalódás, frusztráció és pszichotrauma érte, de hatásukra sem jelent meg nála kóros személyiségreakció: a poszttraumás stressz-zavarokon lelki károsodás nélkül volt képes túltenni magát. Nincs adatunk arra nézve, hogy szomorúságon kívül egyéb depressziós tünetei lettek volna. Még az involúciós (a hanyatlással összefüggésbe hozható) depresszió is csak kérdőjelesen szerepel Szilágyi András diagnózisában, ugyanis Liszt intellektusa időskorban is ragyogó, alapvető személyisége alig változik. A szorongató halál-gondolatokat gyászzenékben írta ki magából. - Hogyan is foglalhatnék én állást ebben a kérdésben? Hajlok arra, hogy az orvos véleményét fogadjam el a zenetörténészével szemben, ám Liszt utóélete szempontjából mindenképpen úgy kell fogalmaznunk, hogy igazából a fennmaradt művek a lényegesek: nekünk Liszt személyiségéről és életéről leszakadt „objektivációkkal" van dolgunk. Azokkal viszont valóban van! Méghozzá nem is kevés.

            Azzal az igénnyel szerencsére nem lép fel a könyv, hogy Liszt életművét „levezesse" Liszt személyiségjegyeiből. Módszertanilag zárójelbe teszi a műveket, inkább csak listaszerű felsorolást kapunk arról, hogy mely művek köthetők például bizonyos személyekhez, élethelyzetekhez. Szilágyi András egy helyen kísérletet tesz arra, hogy Liszt néhány kompozíciójában feltárja, hogyan szublimálta érzelmeit Liszt zenébe, és ennek kapcsán rávilágítson néhány elhárító mechanizmusra. Ez a könyv legkevésbé meggyőző fejezete: bár az olvasót mindenképpen a művekkel való megismerkedésre ösztökéli, az értelmezésben, a jelentés feltárásában, a közhelyszinttől nem igen mozdulunk el.

            A „fakticitással" hamar meggyűlt a bajom. Sokszor felülkerekedik a rendszerező, természettudós elme: hangyaszorgalommal, irdatlan munkával gyűjt össze mindent, amit csak hasznosítani lehet a vizsgálandó téma szempontjából. Mindez sokhelyütt „megíratlansággal" párosul: minta kartotékok lennének végeláthatatlan hosszúságban egymás mellé rendezve. Tapintatos, ám erőteljes szerkesztői beavatkozással ezen sokat lehetett volna segíteni. Tipográfiailag a könyvet akár dilettánsnak is nevezhetnénk: a tagolatlanság zavaró, majdhogynem olvashatatlanná teszi az egyébként értékes munkát.

Minden út Rómába - Weimarba, Pest-Budára/Budapestre -, azaz Liszthez vezet? Korántsem. Hadd emlékeztessünk Szabolcsi Bence 1955-ben írott tanulmányára az idős Lisztről:[16] Liszt Ferenc élete és munkássága „forma szerint" befejezetlen maradt: a végén nem áll nagy mű, nagy siker, nagy győzelem. „De mint Bartók helyesen mondotta, nagysága, korszakos eredménye, épp e lezáratlansággal függ össze; azért nem teljes, mert elkezd, mert megnyit, mert a jövőbe mutat, s onnan várja a folytatást. A művész, aki egy évszázad kapuját ki tudja nyitni, nem a megérkezés harmóniájára számít, nem a békés öregség megnyugtató és eltemető éveire, hanem az új évszázadra, melyet megszületni segít, s mely az ő művét teljessé teszi." Ennek kellene a középpontban állnia, és nem a fiatal Lisztből kellene modern szupersztárt fabrikálni - az egykori csillogás kétségkívül hozzátartozik a Liszt-képhez, de annak egyetlen szegmense csupán. Még ha jól eladható is a mai világban. Minden egyéb csak show - ami lehet érdekes, de igazából méltatlan Liszt lenyűgöző életművéhez!



[1] Klára Hamburger: Franz Liszt. Leben und Werk. 20. o.

[2] Oliver Hilmes: Liszt. Biographie eines Superstars. Siedler Verlag, Verlagsgruppe Random House GmbH, München, 2011.

[3] Liszt Ferenc: Chopin. Gondolat Kiadó, Budapest, 2010. A róla írott kritikámat l. Muzsika, 2011. március [http://www.muzsikalendarium.hu/muzsika/index.php?area=article&id_article=3252]

[4] Franz Liszt. Lettres à Cosima et à Daniela. Sprimont, Mardaga, 1996; Franz Liszt. Briefwechsel mit seiner Mutter. Eisenstadt, 2000.

[5] A Corvina Kiadónál két kiadásban is megjelent németül (Hamburger Klára fordította saját kötetét németre)az első 1973-ban, a második 1986-ban, majd 1987-ben angolul.

[6] Liszt Ferenc. Kis zenei könyvtár 34., Gondolat Kiadó, Budapest 1966, 2. bővített, javított kiadás, 1980

[7] Alan Walker: Liszt Ferenc. 1. A virtuóz évek, 1811-1847 (1986); 2. A weimari évek, 1848-1861 (1994); 3. Az utolsó évek, 1861-1886 (2003). Zeneműkiadó, Budapest.

[8] Liszt Ferenc. Gondolat Kiadó, Budapest, 1966, 9. o.

[9] Mikes Éva: Liszt szellemében. Beszélgetés Hamburger Klárával, Muzsika, 2004. szeptember.

[http://www.muzsikalendarium.hu/muzsika/index.php?area=article&id_article=1337.]

[10] Liszt-kalauz. Zeneműkiadó, Budapest, 1986.

[11] Uo., 142. o.

[12] Franz Liszt. Musikgenie und Frauenschwarm, Amalthea Verlag, Wien, 2010.

[13] 1965-ben végzett Budapesten, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. 1982 óta a budapesti Szent Imre Kórház Pszichiátriai osztályának vezető főorvosa. A Zeneakadémián Szegedi Ernőtől tanult zongorázni.

[14] Magyar Orvos, 2009/4, 30. o. [http://www.weborvos.hu/adat/magyarorvos/2009apr/30-32.pdf]

[15] Uo., 31. o.

[16] Szabolcsi Bence: Liszt Ferenc estéje. A válaszút és egyéb tanulmányok. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963. 245. o.