Ötvenkötetnyi dilemma

Beszélgetés Kaczmarczyk Adrienne-nel, az Új Liszt-Összkiadás főszerkesztőjével

Szerző: Mikes Éva
Lapszám: 2011 október
 

- Életműkiadásba vágni olyan lehet, mint kiskanállal nekiesni egy kásahegynek - szinte reménytelennek tűnő vállalkozás, figyelembe véve az œuvre nagyságát, amely Liszt esetében mintegy 700 műből áll. Hatalmas filológiai, szerkesztői kutatómunka. Ön közreadóként kezdett hozzá, jelenleg főszerkesztő is.

- 1995 óta dolgozom közreadóként s 2009 óta vagyok főszerkesztő. Az akkor visszavonult Mező Imre helyébe léptem. Az, hogy közreadóként kezdi az ember, természetes, hiszen meg kell ismerni a szakmát, nemcsak a közreadást, hanem a Liszt-életművet is.

- De Ön éppen azzal foglalkozik, tanítja is.

- Igen, általánosságban fogalmaztam így: zenetudományi képzettséget kell szerezni, ami felkészít a filológiai munkára, valamint jártasságot a Liszt-életműben. Amikor a szakdolgozatomra készültem, Eckhardt Mária javaslatára az Harmonies poétiques zongoraciklus keletkezéstörténetét választottam. Annak olyan sok a kiágazása, olyan hosszú idő - két évtized alatt - készült el, annyi ötletet vetett fel és el Liszt, hogy mindennek a kibogarászása szakdolgozatnak elegendő is volt. Később rájöttem, hogy van még mit kutatni a témában. 2009-ben közreadtuk a ciklus darabjainak összes kéziratban maradt fogalmazványát, és azok egy teljes kötetet tettek ki.

- Ezek szerint a régi Liszt-Összkiadás nem közölte ezeket?

- Nem. S ezzel már el is mondtam, miért volt szükség egy Új Liszt-Összkiadás elindítására. Az első összkiadás-generációk közreadói, kezdve 1850-ben az első Bach-összkiadással, de beleértve még a 20. század elejieket is, azon voltak, hogy csak a szerző által vállalt, illetve hozzá méltónak gondolt műveket adják ki. A második világháború után, az 1960-as, '70-es években új nemzedék jött. Míg korábban főként gyakorló zenészek adták ki a műveket, lehetőleg az illető szerző tanítványai vagy „unokái", s ez hitelesítette a munkájukat, ekkortól a muzikológusok léptek színre, akik azt vallják, hogy egy zsenitől a tökéletlen megoldás is tanulságos. Egy tudós számára hiteles összkiadás pedig valamennyi verzió közlésével jöhet csak létre. Vagyis valamennyi összkiadás esetében megindult a vázlatok, töredékek, fogalmazványok értelmezése, azaz a modern értelemben vett forráskutatás.

- Mondana példát?

- Liszt például 1841-ben megjegyzi, hogy új vénát fedezett fel magában, amit szeretne kiaknázni. Ez az operafantázia új típusa. Felsorolja, miken dolgozik, például a Don Juan- vagy Norma-fantázián, olyan műveken, amelyekről tudjuk, hogy valóban a legjobbjai közé tartoznak. De ugyanabban a mondatban megemlíti a Maometto-fantáziát, amelyet végül nem publikált. A kérdés az, akkor a Maometto-fantáziát kiadjuk vagy sem? Ha teljes a mű - mint ez esetben -, el lehet éppen játszani, de tudni kell, hogy ezt a szerző nem vállalta, Liszt mércéjével mérve nem számít tökéletes alkotásnak.

- Miként dőlnek el ezek a dilemmák?

- 1970-ben Gárdonyi Zoltán kezdeményezésére indult el az új összkiadás. Ő orgonista, zeneszerző, zeneelmélet-tanár, művész és tudós volt egy személyben. Már akkor azt vallotta, hogy ki kell adni a korábbi változatokat is, amelyeket Liszt utóbb érvénytelenített, vagy eleve nem is publikált. Végül nem az ő szempontja döntött, hanem a kiadóké. Akkor a Zeneműkiadó és a Bärenreiter úgy határozott, hogy csak a végleges verziókat adják ki. Közben azonban a külföldi összkiadások mind azon voltak, hogy a megelőző változatokat is ki kell adni, azaz a tudományos szempont győzött. Időközben nálunk is ez érvényesült.

- Amit a kezemben tartok, az az idén elkészült tartalomjegyzék az I. és II. sorozathoz.

- Sőt a pótkötetekhez is.

- De azok még nincsenek mind készen.

- Így van, az változni fog még ehhez a tartalomjegyzékhez képest, éppen a hatalmas forrásanyag-kutatás miatt.

- Pontosan hogy épül fel a két sorozat?

- Az első Liszt saját témáira írt eredeti zongoraműveit tartalmazza és a Magyar rapszódiákat. A második az idegen témákra írott műveket, átiratokat, feldolgozásokat, többüknek a korábbi verzióját is. A pótkötetekben az előző kiadásokból kimaradtakat közöljük, az újonnan előkerült műveket, az albumlapokat és a jelentősebb töredékeket. Az említetteken kívül a pótkötetekben jelent meg a világon először A bűvös vadász-fantázia és a Dante-szonáta két korábbi változata.

- Többször említette a korábbi változatokat.

- Igen, ez Liszt „specialitása": élete során folyton javítgatott, ami megnehezíti közreadó és kiadó dolgát. A korábbi változatokat nem játssza senki, így meg sem veszik, azaz nemcsak lassítja a kiadás ütemét, hanem jelentősen meg is drágítja. Ha a kiadás kutatóintézeti háttérrel rendelkezik, és van egy finanszírozó alapítvány - nálunk ez az állam lehetett volna -, akkor megengedheti magának, hogy mindent kiad. De egy kiadó esetében a rentabilitás létkérdés.

- Az Editio Musica Budapest mégis úgy határozott: hajlandó a korábbi verziókat is kiadni.

- Hálásak lehetünk érte, különösen a Liszt-kutatás. A pótkötetek elsősorban a zenetörténészeket érdeklik, és azokat a Liszt-zongoristákat, akik a részletekre is kíváncsiak, az alkotóműhelybe is szeretnének betekinteni. A többségnek azonban csak az újonnan megjelent, első publikációs darabok jelentenek vonzerőt. Hatalmas a lemezpiac. Ahhoz, hogy valaki kiugorjon, nem elég eljátszania a h-moll szonátát, érdemes különlegességeket is nyújtani.

- Az első, úgynevezett Régi Összkiadás 1907 és 1936 között Weimarban jelent meg, 34 kötetben (a Breitkopf & Härtelnél), ez is beépül ebbe a mostaniba, vagy a nulláról indultak?

- Az utóbbi, tudniillik nem csak arról van szó, hogy a korábbi változatokkal egészüljön ki az a 34 kötet. A közreadási elvek is megváltoztak, s ezzel együtt a kritikai apparátus tartalma.

- Mi tartozik egy kritikai jegyzetbe?

- A források rangsorolása és egymás közti viszonyuk megállapítása. Azután a megjelent kiadások közötti eltérések felsorolása, magyarázata, főként a problematikus helyeké. Most például a Transzcendens etűdök megelőző változatán dolgozom, és az első etűdben van egy túl hosszú ütem, amelyet a korabeli kiadások eltérően értelmeztek. Benne maradt a végleges változat kiadásában is. Ez is mutatja, hogy Liszt nem korrektúrázott gondosan; nem hasonlította össze a metszőnek átadott kottát az elkészülttel, hanem csak az utóbbit olvasta el. S vagy elfogadta, ami le volt írva, vagy változtatott rajta. A Régi Összkiadás nem ad magyarázatot a szóban forgó ütemhez. Persze, hiszen az autográf adja meg a megoldást. Ezért fontos a forráskutatás. Aztán az egyes korabeli kiadások közt is vannak különbségek.

- Azaz elvileg a programfüzetben fel kellene tüntetni, hogy melyik kiadásból játsszák a művet, mert lehetnek eltérések.

- Elvileg.

- De nem szokták megtenni.

- Nem. Számomra érdekes kérdés, miért különböznek Liszt saját korának kiadásai. Még az is felötlött bennem, hogy ez valamiféle védjegy, hogy így lehessen megkülönböztetni őket egymástól. Például a Haslinger kiadó számára gyakran változtatott néhány ütemen. Így járt el a Grande valse di bravura című darabjában is, amelyet e szövegváltozattal együtt adtunk ki nemrégiben.

- Volt ő ennyire tudatos?

- Talán arról van szó, hogy Liszt és Haslinger barátok voltak, és Liszt valami pluszt akart nyújtani neki, egyénivé akarta számára tenni a darabokat.

- A különböző apró változtatásokat egymás után beteszik a kottába, vagy teljes egészében közlik a különböző verziókat?

- Pontosabban fogalmaznék: ha a verzió avagy változat nagyobb különbséget jelöl, abban az esetben közölni kell az egész művet, de a verzión belüli eltérés, más szóval szövegváltozat belefér egy lábjegyzetbe.

- Egy kritikai kiadásban és a folyton változtató Liszt esetében ezek szerint rengeteg kiadást egymás mellé téve, hangonként kell összevetni valamennyit. Ez nagy és időigényes munka.

- És szemrongáló... De van itt még egy kérdés: vajon a különböző szövegváltozatok javítások vagy egyenlő értékű változatok? Nagyon is valószínű, hogy egy-egy sor nem javítás, hanem egy olyan alkotó megnyilvánulása, aki egyetlen darabját sem játszotta el kétszer ugyanúgy. Amikor ezeket a szövegváltozatokat kiadjuk, az kicsit olyan, mintha Lisztet zongorázni hallanánk: hogyan játszotta az egyik alkalommal, hogyan a másikkal. Mi ezeket is közöljük, legalábbis az általa publikáltakat. Csak az a gond, hogy a kéziratokban is maradtak olyan szövegváltozatok, amelyek önálló verziót nem hoznak létre, de bizonyos szakaszok eltérő voltára érdemes lenne felhívni a figyelmet. Például kiadtuk a Zarándokévek Itália kötetéből a kéziratban maradt korábbi változatokat, köztük a Sposalizióét. Az egyik szakasznak fennmaradt az eredetije, amelyben a kíséret nem akkordikus, hanem hárfa-arpeggiókban szólal meg. A zenei anyag ugyanaz, de a hatás eltérő.

- Ezek szerint az előadó dönthet, hogy az akkordos vagy felbontásos megoldást választja.

- Igen. Gyakran több megoldás is létezik, nem egyetlen, üdvözítő. Sőt például a Don Juan-fantázia esetében Liszt az egyik szakaszt eleve két különböző ütemszámú verzióban közölte: „entweder... oder", vagy-vagy. A következőket fűzte hozzá: tudja, hogy a rövidebb változat kompozíciós szempontból jobb, de ő inkább a hosszabbat szereti. Ilyesmit nem feltétlenül közölt a Régi Összkiadás, mert annak idején az esztétikai szempont volt a döntő, azaz a Liszt által jobbnak ítéltet adták ki. Ez mára megváltozott. De más ma az előadói attitűd is: akkor a zongorista előadói szabadsága nagyobb volt, legalábbis bizonyos műfajokban. Némelyek még ki is adták a maguk változatát - Liszt jóváhagyásával. Ezt tette például Adolph Henselt a Lammermoori Lucia-reminiszcenciákkal. Ma ez elképzelhetetlen. Ez is okozza, hogy nem nagyon lehet eladni egy mű korábbi verzióját.

- A kötetek angol és német nyelvűek.

- Igen, de nagy örömömre a pótkötetekben már magyarul is olvasható az előszó.

- Hány kötet jelent meg?

- 2010 végén az 50.

- Hány zeneművet jelent ez?

- Mintegy 320 művet, közülük számosat két vagy több verzióban. Liszt életművének közel felét teszi ki a szóló zongoraœuvre.

- Ez a két sorozat és a több pótkötet tehát csak a szóló zongoraműveket tartalmazza. Milyen ütemezésben kerülhet sor a továbbiakra?

- A legvalószínűbb az, hogy a négykezes és kétzongorás művek következnek. Ezek nem jelentek meg a Régi Összkiadásban. Tulajdonképpen újabb dilemma előtt állunk: adjunk ki olyasmit, ami mára csak 19. századi kottákban elérhető, és ezzel bővítsük a repertoárt? Vagy olyan műcsoportot adjunk ki, amelyből csak a végleges verziók jelentek meg, de az előkerült kéziratos forrásanyag jóval gazdagabb?

- Tehát érdemesebb esetleg a hiányok felé fordulni.

- A kórusművekhez például; a rövidebb lélegzetűek közül több nem került be a Régi Összkiadásba. Vagy: Liszt egyik fő műve, a Krisztus oratórium sem jelent meg ott, nyilván mert hatalmas munkával járt volna a 15 évet felölelő forrásanyag áttekintése. A Liszt által publikált végleges változat hozzáférhető persze, csak nem tudományos igényű kiadásban. A szimfonikus alkotásokkal ugyanez a helyzet.

- Akkor ez a döntés még várat magára. És mennyi idő alatt lehet az egész életművel végezni?

- Több évtized szükséges hozzá. Ami biztató, hogy a pótkötet-sorozat megnövelte a bizalmat az Új Összkiadás iránt szerte a világon, mert megfelel a modern igényeknek. Sokan külföldről is felajánlják a munkájukat azért a nagyon kevés pénzért, amit adni tudunk.

- Jelenleg hányan dolgoznak rajta?

- Állásban senki. A pótköteteken Mező Imrén kívül Mikusi Eszter és Scholz Anna dolgoztak velem, rájuk számítok továbbra is. De folynak tárgyalások másokkal is.

- Mindezek fényében rentábilis az egész?

- A kiadó a Universal Publishing House része, s egyelőre hajlandó és képes kigazdálkodni. Ha haszonnal nem is, de nullszaldósra. S ami a lényeg: folytatni szeretné. Van is rá igény. A Liszt-év fellendülést hozott, olyanok is érdeklődnek, akik eddig nemigen, például Kínából. Pár éve megvettek 7 kötetet, aztán az idén egy újabb, nagyobb adagot; úgyhogy már készülnek a szövegek kínai fordításai. Magyarországon csak egy-két intézmény fizet elő a sorozatra, de külföldön sok magánszemély is.

- Mennyire drága egy kötet?

- Változó. A kritikai jegyzettel ellátott vászonkötetek drágábbak, a legutóbbi éppen 19 500 Ft, az átlag tízezer. De van egy olcsóbb, papírkötéses változat is, jegyzetek nélkül. Cél, hogy a zenészekkel és a közönséggel is megismertessük az életművet.

- Kissé rezignáltnak érzem, pedig óriási dolog közepében van. Mi az oka?

- A koncertpódiumokon évtizedek óta ugyanazok a művek szólalnak meg, a zongora-életműnek legfeljebb az egyharmada. Így a munkánk kevéssé tűnik gyümölcsözőnek. Szeretném, ha bővülne a repertoár. Ennek érdekében elindítottunk egy sorozatot a Liszt Múzeummal karöltve: a szombati múzeumi matinék keretében a Régi Zeneakadémián évente néhányszor válogatás hangzik el az Új Összkiadás anyagából olyan művészekkel, akik vállalják, hogy ismeretlen darabokat vagy verziókat mutatnak be. Ennek fejében egy ajándék kötetet kapnak tőlünk.

- Fölmerültek bizonyos kritikák is az Új Összkiadással szemben.

- Ez elkerülhetetlen. De bosszant, ha nem megalapozottak. Felmerült például, hogy az összkiadások esetében megszokott „tudományos háttér" nélkül dolgozunk. Ez pontosan fogalmazva így hangzana: tudományos intézeti háttér nélkül. A közreadás nem kutatóintézetben folyik, hanem egy kiadó berkeiben, de ez nem jelenti, hogy csak az anyagi szempontok érvényesülnek, különösen nem a II. sorozattól kezdve. Ami a munkánk tudományos értékét illeti, elegendő elolvasni az utóbbi években megjelent - külföldi - recenziókat: folyamatos javulásról számolnak be, a pótkötetek fogadtatása egyértelműen pozitív. Már Mező Imre és Sulyok Imre is gondos forráskutatást végeztek, 1986-tól együttműködtek a budapesti Liszt Kutatóközponttal. Ugyanakkor a modern Liszt-kutatás csak akkoriban indult meg: azóta jelennek meg sorra újabb levélkötetek, azóta jelent meg Alan Walker monográfiája. A filológia a '80-as években lett a Liszt-kutatás húzóágazatává, alapvetőek e téren Rena Charnin Mueller papirológiai munkái, itthon Eckhardt Mária publikációi, az ezredfordulón napvilágot látott új műjegyzékek. Az utánpótlás szempontjából döntő, hogy a leendő muzikológusoknak olyan szakember oktatta a kritikai kiadás módszerét, mint Somfai László. Ez mind nélkülözhetetlen, de az 1970-es években nem létezett. Mi most könnyebb helyzetben vagyunk. Az, hogy a kiadó csak a fő verziót publikálta, nem jelenti, hogy a szerkesztők a többiről nem tudtak. A tudásuknak csak egy része jelent meg a kötetekben. A kritikai apparátus és a keletkezés- és kiadástörténetre szánt előszó valóban elmaradt a tudományos kiadványtól elvárhatótól. A kottarész azonban vállalható, és ez a legfontosabb.

- Mennyire él a köztudatban az Új Összkiadás?

- A nagyközönség nemigen tud róla. A Liszt-év alkalmából azonban október 1-jén a Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumában nyílt egy olyan kiállítás - „Liszt Ferenc és a társművészetek" címmel -, amelynek részeként a Liszt-összkiadásokban folyó munkába is betekintést nyerhetnek az érdeklődők. Az irodalmi vagy képzőművészeti inspirációs forrásokról ugyanis a kéziratok gyakran többet árulnak el, mint a kiadott változat. S e források módszeres feltárása épp az összkiadások feladata. Tallián Tibornak, a Zenetudományi Intézet igazgatójának köszönjük a bemutatkozás lehetőségét. Sokat hozzátesz az összképhez. Örülnék, ha minél többen megnéznék.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.