„Valamikor az természetes vót, hogy a népek otthon énekëlnek”

Foszladozó magyar hagyományok Szlovákiában

Szerző: Richter Pál
Lapszám: 2011 szeptember
 

Tari Lujza: Szlovákiai magyar népzene. Válogatás a szerzo3 népzenegyu3jtésébo3l (1983-2006)

Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 49., Dunaszerdahely, 2010

avalyi keltezéssel, de ahogyan ez már pályázati forrásokból megvalósuló kiadásoknál megszokott, csak a rákövetkező évben, azaz idén jelent meg Tari Lujza népzenekutató bő két évtizedet átfogó, a szlovákiai magyarok körében végzett gyűjtéseiről számot adó kötete, hangzó CD-melléklettel. A magyar népzenekutatás történetében már maga a műfaj is ritka: egyetlen gyűjtőnek hosszabb időszak alatt gyűjtött anyagából, élményeiből válogat. Ráadásul a szlovákiai magyarság zenei hagyománya tudományos osztályozásunk szerint egyetlen dialektusterületet képvisel, a Bartók által eredetileg meghatározott négyből a másodikat, a Dunától és Tiszától északra eső felső-magyarországit. E dialektusterület nagyobb része az első világháborút követően Csehszlovákiához került, ma Szlovákia déli részét képezi. Népzenekutatásunk szempontjából már a kezdetektől, a 20. század elejétől meghatározó fontosságú volt a terület. Elegendő, ha Vikár Béla pogrányi (Zoborvidék), tildi (Bars megye) és ipolysági, Kodály mátyusföldi, zoborvidéki, Bartók nagymegyeri és ipolysági, Lajtha László Hont megyei, Vargyas Lajos Áj falui, Manga János majd Szomjas-Schiffert György, Martin György, Sárosi Bálint, Vikár László, Újváry Zoltán és Ág Tibor szlovákiai gyűjtéseire utalunk.

Tari Lujza munkája egyrészt a korábban kevésbé hangsúlyos szerepet kapott hangszeres zene kutatását, másrészt a szlovákiai magyarság népzenéjének részletesebb feltárását, a hagyomány változásának nyomon követését célozta. Több mint húsz évet átívelő vizsgálataiban Tari nem csak a szűkebb értelemben vett népzenére, a bartóki meghatározás szerinti parasztzenére összpontosított, hanem igyekezett minél teljesebb képet adni egy-egy közösség, település, kisebb-nagyobb tájegység szájhagyományos zenei kultúrájáról, függetlenül a zenei anyag, a dallam eredetétől.

Az utóbbi 15-20 évben a hagyományos paraszti kultúrának, szokásrendnek már csak törmelékcserepeit találjuk, és semmilyen új adattal nem szolgálna a falusi közösségek zenei életének kutatása, ha nem tágítanánk a vizsgálatba bevont zenei jelenségek körét (egyházi énekek, népies műdalok, népies csárdások, magyar nóták stb.). Nem szembesülnénk az éneklésnek és egyáltalán a zene használatának olyan mértékű általános hanyatlásával a kisebb vidéki településeken, amelyre civilizációnk történetében korábban nemigen lehetett példa. Mindez fokozottan jelentkezik egy identitásában elbizonytalanított és részben elbizonytalanodott közösségben, melyben az egyre csökkenő létszámú újabb generációk vagy az identitásváltás, vagy a szülőföld elhagyása mellett döntenek. Szívósabbaknak, idealistáknak szerencsére van más lehetőség is: a közösségi színterek újraalkotása, és részben felélesztett, a hagyományból adaptált tartalommal való megtöltése. Korábban a helyi revival egyik legfőbb fóruma a helyi népdalkórusok, pávakörök voltak, de ma már a fiatalságot is megszólítani képes újabb szerveződésekre, közösségi alkalmakra van szükség.

Bevezetőjében Tari Lujza hangsúlyozza, hogy saját emlékei összefoglalásával, gyűjtési beszámolóival, leírásaival, a közölt lejegyzésekkel és a dupla CD-t kitevő hangzó melléklettel egyben a szlovákiai magyar népzene átfogó bemutatására is törekedett, ami eddig még hiányzott az ilyen jellegű publikációk kínálatából. A Magyar Népzenei Antológia sorozat II. Észak kiadványa, amelynek szintén egyik szerkesztője, csak részben valósíthatta meg ezt, hiszen abban a teljes bartóki II. dialektusterület (az egykori Ung megyét, a Galga mentét, a mai Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyéket is beleértve) anyagának bemutatására törekedtek. Tari könyve kétórányi hangzó mellékletével a szlovákiai magyarok, életük, szájhagyományos zenekultúrájuk jobb megismerését segíti. Nyugat-keleti irányban, al-dialektusterületenként járja végig a magyarlakta vidékeket, hogy bemutassa népzenéjüket, és a népzene szemszögéből az ott lakókat, szokásaikat, mindennapjaikat. A könyv első felében az egyes fejezetek a gyűjtéseket, az adott település, kistáj zenei hagyományait, a gyűjtött dallamok jellemzőit írják le, a második felében a szöveges részekben említett dalok, hangszeres darabok egy részének lejegyzését találjuk zenei stílusok szerint csoportosítva.

Ezzel szemben a CD-mellékleteken a lemezhallgatói igényekre (felvételek minősége, kereshetőség stb.) való hivatkozással a hangfelvételeket falvak szerinti elrendezésben adja közre a szerző. A különböző válogatási szempontok - zenei-stilisztikai vs. hallgatói - miatt a lejegyzésben és a hangzó mellékletben közölt adatok nincsenek teljes átfedésben egymással. Hivatkozások mind a lejegyzésekre, mind a hangzó felvételekre csak a szöveges fejezetek végén vannak. A lejegyzéseknél még megtaláljuk, hogy melyikhez tartozik hangzó példa is, de a CD-felvételek jegyzékénél nincs utalás a lejegyzésekre. Kár, pedig a kötet végén a CD-k tartalomjegyzékében nyugodtan lehetett volna utalni a kottapéldákra is. Az olvasó könnyebb tájékozódását egyébként bőséges irodalomjegyzék, műfaj- és stílusmutató, helynévjegyzék, tartalomjegyzék, valamint a szlovák anyanyelvűeknek rövid szlovák nyelvű összefoglalás segíti.

Nyugatról kelet felé haladva Tari három nagy területet jár be, a nyugatit (Csallóköz, Mátyusföld, Zoborvidék), a középsőt (az Ipoly mente, az Ipolytól északra eső területek, a Palócföld Szlovákiába eső részei) és a keletit (a Hernádtól keletre a Felső-Tiszavidékig). A nyugati al-dialektusterületen belül a Csallóköznek és a Zoborvidéknek van kiemelt jelentősége gazdag szokásanyagával, a honfoglalás előtti időkig, illetve az európai középkorba visszanyúló archaikus dallamvilágával. Igaz, a repertoár fennmaradását már jó néhány évtizede, helyenként a két világháború közötti idők óta a helyi revival, a gyűjtők, a helyi értelmiség által támogatott vagy életre hívott pávakörök biztosítják. Függetlenül attól, hogy a dallamkincs nem a régi paraszti világ nyújtotta szájhagyományozódás útján, hanem kifejezetten énekes együttesek betanulásával, főként színpadi megszólaltatás céljával adódott tovább, a dallamok előadása népzenei szempontból teljes értékű, ízes, stílusos. A kutatói szempontból autentikusnak tartott, egy adott közösséget jellemző előadói stílus tehát tovább megmarad - még ha egy ideig nem gyakorolják is -, mint maga a repertoár. Ennek oka az éneklés és a beszélt nyelv egymásrautaltsága, amiről zárszavában Tari is ír, a kettő közötti szoros összhang, ami a jó énekeseknél rendre megfigyelhető. A középső területen a meghatározó palóc kultúra mellett fontos szerep jut a pásztorhagyományoknak, melyek még a helyi cigányzenekarok repertoárjának is alapját képezik. A keleti területnek is megvannak a maga zenei jellegzetességei, a Magyarbődön szlovák hatásra egyre népszerűbbé váló többszólamú, tercpárhuzamban haladó énekléstől a Kassa környéki, viszonylag még életerős hangszeres hagyományig, a cigánybandákig, a magyarok és cigányok körében a halottas szokásokig. A cigánybandák, a cigányzene szerepe egyébként általánosan jelentős a szlovákiai magyarság életében. A legjobb prímások a széles körben ismert népies műdalok, magyarnóták, népies csárdások, lakodalmasok mellett a történeti verbunkos repertoár legnépszerűbb darabjait is tudták még az 1990-es években.

Tari az egyes fejezetekben leírja az adott település, kistáj gyűjtési előzményeit, a jellemző népdalhagyományt, valamint rövid kivonatokat közöl az előadókkal (szakzsargonban: adatközlőkkel) folytatott beszélgetésekből. A kötetet a gyűjtő férje, Miháltz Gábor által a tájakról, az emberekről, a zenészekről készített fotók illusztrálják. Az átfogó bemutatás szándékával készített, tartalmilag sűrű, zenetörténeti, néprajzi, történeti leírásokkal, sok-sok dallamkezdet felsorolásával, fakszimilékkel, utalásokkal ellátott, adatlap- és jegyzőkönyvszerű szövegek nem nevezhetők olvasóbarátnak, de érdemes végigböngészni őket, utánanézni a dallamokhoz tartozó adathalmaznak. A személyes hangvételű beszélgetések pedig sokak számára a kötet legizgalmasabb pillanataival fognak szolgálni, nem beszélve szakmai, zenefolklorisztikai értékeikről. A könyv szereplőinek nagy része ma már nem él, a zenei hagyomány, amely a gyűjtések kezdetén, 1983-ban is töredékesen, nagyobbrészt csak emlékezés szintjén volt jelen, de főképpen az éneklési, zenélési kedv, a közös mulatság kultúrája mára teljesen elveszni látszik. Ahogy a nagykéri Gróf Györgyné Krizsán Margit mondta 1997-ben: „Most már annyira nem énekelnek a faluban, hogy ha valakit meghallanak énekelni, azt gondolják, hogy ivott. Valamikor az természetes vót, hogy a népek otthon énekëlnek." (67. oldal)

A záró dicséret a kiadót illeti, a dunaszerdahelyi Csemadok Művelődési Intézetet, élén Huszár László igazgatóval. A Gyurcsó István Alapítvány Könyvek sorozatban 49 kötetet publikáltak 1992 óta, a szlovákiai magyarság néphagyományát, történetét bemutató kiadványokat, és mindegyikhez elnyerték a mindenkori szlovák kulturális kormányzat támogatását. A népzenei kötetekhez pedig összesen 19 hangzó mellékletet adtak már ki. Munkájuk alapvető értéke, hogy kiadványsorozatukkal az utókor számára dokumentálták a szlovákiai magyarok eltűnőben lévő (vagy már letűnt?) hagyományvilágát, de lehet hogy többről van szó: idealisták!