Endless pleasure

Händel Semeléje a Müpa Fesztivál Színházában

Szerző: Bozó Péter
Lapszám: 2011 július
 

2011. május 13.

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

Händel

Semele

 

Semele                        González Mónika

Jupiter                       Megyesi Zoltán

Cadmus                     Cser Krisztián

Juno                           Mester Viktória

Athamas                    Hegyi Barnabás

Ino                              Bakos Kornélia

Somnus                      Fried Péter

Iris                              Jónás Krisztina

Apollo                        Szigetvári Dávid

Savaria Barokk Zenekar

Victoria Kamarakórus

Karmester                  Németh Pál

Karigazgató               Cser Ádám

Díszlet                        Csengery Zsolt

Jelmez, művészeti vezető      Moldován Domokos

Rendező                     Halász Péter

Igazi operakülönlegességgel örvendeztette meg a Művészetek Palotája Fesztivál Színházának közönségét a Budapesti Kamaraopera: Händel Semeléjének bemutatásával. Azazhogy inkább felújításról beszélhetünk, hiszen az előadás lényegében egy 2005-ös produkció új életre keltése volt, melyet többé-kevésbé ugyanaz az előadógárda szólaltatott meg, mint annak idején. Bár a hat évvel ezelőtti premiert sajnos nem láthattam, ha jól sejtem, a díszletek, a jelmezek és a rendezés is a 2005-ös koncepciót tükrözték. A mostani előadásnak így némi kommemoratív jelleget adott, hogy a rendező, Halász Péter, sajnos nem érhette meg.

Felújítás ide vagy oda, mindenesetre hálásak lehetünk a Budapesti Kamaraoperának, hogy újra elővette Händel művét. Hiszen már maga a darab is különleges alkotás, igazi gyöngyszem, valahol az opera- és az oratórium-műfaj határán. Utóbbi zsánerhez közelíti angol szövege, az első felvonás szertartásossága, a kórusok száma és emelkedett stílusa, valamint az a tény, hogy ősbemutatóján koncertszerűen szólaltatták meg. Ugyanakkor egyértelműen operai jelleget kölcsönöz neki a szüzsé nagyon is e világi volta: William Congreve eleve operai megzenésítésre szánt, ovidiusi témát feldolgozó szövegkönyve átdolgozott formájában is üdítően pogány életörömöt áraszt, pedig, ha hihetünk Stanley Sadie-nek, a librettó legnyilvánvalóbb szexuális utalásait a negyedik előadást követően törölték.

Ami pedig a színrevitelt illeti, a Budapesti Kamaraopera mindent elkövetett, hogy még különlegesebbé tegye az egyébként sem mindennapi darab előadását. Mindenekelőtt a díszlet- és jelmeztervezőket illeti elismerés, akik néhány egyszerű ötlettel rendkívül izgalmas színpadi látványt és cselekményt teremtettek. A legjobban ezek közül a négy főszereplőt körülölelő, bábokra, sakkfigurákra és katonai őrbódékra egyaránt emlékeztető öltözetek tetszettek. Ezeket annál is inkább találónak éreztem, mivel az operában eleve van valami absztrakt, bábjátéki jelleg, amennyiben a szereplők a zene ritmusára táncolnak -nem véletlen, hogy a 18. században annyira kedvelt műfaj volt a marionettopera. Ráadásul külön elnyerte tetszésemet, hogy Semele, Ino, Cadmus és Athamas a gyors egymásutánban váltakozó secco recitativók, accompagnatók és ariosók során általában „bebábozódva" énekelt, míg az áriák és együttesek alkalmával rendre kiléptek a piros, kék, szürke és lila figurákból. Nagyon helyesen, hiszen a zárt szám barokk operában a kitárulkozás, a lélek megnyilatkozásának terepe.

A rendezés egyébként is teli volt jobbnál jobb ötletekkel, s ez már önmagában elismerésre méltó, még akkor is, ha az ötletek egyike-másika esetleg nem is volt teljesen eredeti. Így például a darab végén deus ex machinaként annak rendje és módja szerint megjelent Apollo, akinek jövendölése szerint Semele hamvaiból főnixként a bor és a mámor istene, Bacchus fog majd születni. Halász 2005-ös rendezésében a múzsák karvezetőjét alakító Szigetvári Dávid Octavianus Caesarként lépett színre: a primaportai Augustus-szobor pózába mere- vedve, azzal a különbséggel, hogy felfelé tartott jobbjának ujjaival a győzelem V betűjét mutatta.
A szoborszerű tartás már önmagában parodisztikus jelleget kölcsönzött fellépésének, s még inkább, hogy nem saját lábán érkezett, hanem talapzaton gurult be, akárcsak korábban Somnus, a Zefírek, vagy éppen Jupiter és Semele kéjlakának egyes bútordarabjai. Az augustusi aranykor vergiliusi megjelenítőjeként ráadásul két kisgyermek és egy ugyancsak kerekeken guruló bárány is színre lépett. Nem tudom, ismerte-e Halász Péter Offenbach Szép Helénájának 2000-es, Théâtre du Châtelet-beli előadását. Mindenesetre úgy sejtem, hogy a mobilizált mitológiai előkelőségekhez Laurent Pelly mise-en-scène-je adhatott neki ötletet, melyben az akháj hősök hasonló módon érkeznek a színpadra az első felvonás nagy menetében; a négylábú pedig a Párisz és Heléna második felvonásbeli kettőséhez statisztáló báránykákra emlékeztetett.

Az énekesek közül elsősorban az intrikus Junót alakító Mester Viktóriát és a címszereplő testvérét, egyben szerelmi vetélytársát, Inót megszemélyesítő Bakos Kornéliát kell kiemelnem. Bakost „csupán" azért, mert különösen szép és fegyelmezett hangon, minden mesterkéltségtől mentesen játszotta a szerepét. Mester Viktória viszont már azért tiszteletet érdemel, hogy egyáltalán vállalta a beugrást a megbetegedett Lehőcz Andrea helyett. Ráadásul az a mód, ahogyan Juno szólamát énekelte, egyáltalán nem hatott beugrásszerűen: fölényes biztonsággal, uralkodónői tartással és jóleső teatralitással interpretálta a féltékeny hitves szerepét. Cseppet sem volt zavaró az sem, hogy a színpad jobb szélén, mindvégig egy kottatartó mögött állva énekelte végig az előadást. Végtére is Juno, az istennő nyugodtan megteheti, hogy kivonja magát a cselekményből -az intrika kivitelezésére különben is ott van segítségére Iris. Azt viszont feleslegesnek éreztem, hogy a harmadik felvonás harmadik jelenetében, amikor Jupiter hitvese Ino képét magára öltve megjelent Semelénél, hogy bogarat ültessen riválisa fülébe, külön mozgásszínész is játszotta az istennőt. Mester Viktóriát hallva erre a látványra egyszerűen nem volt szükség.

Feltételezésem szerint a címszerepet alakító González Mónika nem a legjobb diszpozícióban volt május 13-án este. Legalábbis ennek számlájára írom, hogy tolmácsolása -különösen az első részben -nem mindig volt a legtetszetősebb. Nagyon is érződött azonban előadásán, hogy fölényesen birtokolja a szerepet, s a második részben hallhatóan önmagára talált. Erről tanúskodott a No, I'll take no less ária koloratúráinak virtuozitása, s az az átélés is, amely színészi játékából sugárzott. Elnyerte még tetszésemet Fried Péter Somnus-alakítása, aki az álomisten szerepében jóleső kontrasztot valósított meg: míg kezdetben eléggé mákonyosan énekelt, Pasithea nevének hallatára játéka látványosan élettelivé vált. Cser Krisztián Cadmusát és Hegyi Barnabás Athamasát ezzel szemben halványabbnak éreztem.

Ami a Németh Pál irányította Savaria Barokk Zenekart illeti, kiegyensúlyozott és magabiztos, ám összességében kissé egysíkú és nem túl izgalmas kísérői voltak az előadásnak. Hasonlóképpen lehetett volna karakteresebb a Victoria Kamarakórus is. Ráadásul a meglehetősen kis létszámú énekegyüttes teljesítménye még annál is visszafogottabbnak hatott, mint amilyen valójában volt, mivel a színpad jobb szélére beszorítva, s ezáltal méltatlanul háttérbe szorulva énekelték végig az előadást.

Megyesi Zoltán és González Mónika

 

Bakos Kornélia, Cser Krisztián, González Mónika és Hegyi Barnabás

 - Csibi Szilivia felvételei