Beethovenfest budavári módra

Szerző: Kusz Veronika
Lapszám: 2011 július
 

Május első hétvégéjén sajátosan profán szomszédságban -egy  pálinkafesztivál forgataga közepette -került sor a Beethoven Budán című, háromnapos rendezvényre. Budavár kerülete több mint tíz éve, 2000 óta emlékezik meg koncertsorozattal Beethoven 1800. május 7-i, várszínházbeli koncertjéről, amelyen a zeneszerző a kürtművész Giovanni Puntóval lépett fel. A szándék, hogy tudniillik egy kisebb közösség ragaszkodik a szűkebb környezetéhez kapcsolódó (zene)történeti esemény rendszeres, nívós és egyedi arculatú megünnepléséhez, önmagában is dicséretes, sőt irigylésre méltó (nem beszélve arról, hogy az ilyen, évente pár koncert erejéig ismétlődő jubiláció sokkal inkább hallgatóbarát, mint egyetlen zeneszerző 365 napon át tartó, kötelező ünneplése, amiből bőven kapunk ízelítőt mostanában). Ahogyan azonban a kis fesztivál életre kelt, az több volt mint rokonszenves: a koncepció megálmodói engedtek a lokálpatriotizmus csábításának (szinte lubickoltak abban a jóleső tudatban, hogy ez az elegáns koncertsorozat az I. kerületiek sajátja), ugyanakkor nem engedtek a színvonalból, a széles látókörből és szerencsére a patetikus hangokat is kerülték. Az ünnepség pénteken jazzkoncerttel kezdődött, a hétvégén pedig különféle típusú komolyzenei hangversenyeket követve zarándokolhatta végig a hallgatóság a Várnegyed koncerttermeit - beszámolóm ez utóbbi három rendezvényről szól.

Szombat délután a vendéglátók Beethoven-teadélutánra invitálták az érdeklődőket az MTA Zenetudományi Intézet Bartók-termébe. A beszélgetéssel egybekötött koncertecske talán nem sikerült olyan pompásan, mint például egy éve, amikor Mácsai János mellett Komlós Katalin és Malcolm Bilson szórakoztatta a közönséget, de így is kellemes benyomást tett. Pedig a délután előadó-vendége, a fortepianista SOMLAI PETRA a moderátor és a hangszerész Mácsain is kifogott, ugyanis a jelenleg Hollandiában élő, fiatal művésznő -akinek legutóbbi sikereiről a Muzsika olvasói is értesültek -a vártnál kissé szűkszavúbban válaszolgatott a teadélután-műfajt megteremteni hivatott beszélgetésben. Játékát ugyanakkor minden inkább jellemezte, mint a szerény elfogódottság. Mácsai aggodalmasan meg is jegyezte az első szám elhangzása után, hogy a Zenetudományi Intézet 2009-ben felújított Broadwood-zongorája egy hajszállal több impulzivitást ki sem bírna már, s pedáljának kétszáz éves faanyaga diszkrét nyikorgással jelezte: a hangszer elérte teljesítőképessége fizikai határait. A fortepianóval ellentétben a közönség nagyon élvezte a Somlai Petra szenvedélyes és robbanékony tolmácsolásában felcsendülő c‑moll szonátát (op. 10/1). Az egyetlen pillanatra sem csökkenő hevület ráadásul okos átgondoltsággal társult: a lekerekített billentésmód mellett a világos formálás bizonyult a legérdekesebbnek számomra az interpretációban. Somlai Petra játékának kvalitásaira a második szám, az op. 1/3-as c-moll trió előadása is élesen rávilágított - részben sajnos azért, mert a KERTÉSZ ÁGNES-sel (hegedű) és MARÓTH BÁLINT-tal (gordonka) alkotott kamaraformáció kissé aszimmetrikusra sikerült.

 Somlai Petra - Felvégi Andrea felvétele


A hegedűművésznő elmondta ugyan, hogy a 18. századi kamaramuzsikálás hagyományaival összhangban társulásuk kissé ad hoc jellegűen jött létre, igazából nem ezt éreztem problematikusnak. Sokkal inkább azt, hogy Kertész Ágnes hegedűjének - a beszélgetésben ígért - különlegesen szép hangjából csak nagyon keveset tapasztalhatott meg a közönség, s ez, kisebb mértékben bár, de a csellóra is igaz. Talán hangolásbeli problémák miatt érzékeltem úgy, mintha a vonósok figyelmét folyamatosan a tiszta intonációra való törekvés foglalta volna le, mindenesetre a trió a szólódarab színvonalát nem tudta elérni.

 Lehet, hogy a csillagállás nem kedvezett a tiszta intonációnak ezen a napon, ugyanis néhány órával később, a Várszínház színpadán még SIMON STANDAGE-nek is meggyűlt vele a baja. Standage a SALOMON QUARTET (CATHERINE MARTIN, ANDREW SKIDMORE, THOMAS JAMES DUNN) primáriusaként volt a budai Beethovenfest vendége. Koncertjük kétségkívül a kis ren- dezvénysorozat tetőpontja volt: nemcsak mert ez zajlott a tényleges évfordulón és Beethoven fellépésének pontos helyszínén, hanem -természetesen -pompás színvonala miatt is. (Érdemes megemlíteni, hogy bár hasonló beszédek ritkán szoktak jól sikerülni, a kerületi polgármester, Nagy Gábor Tamás zenetörténész szemmel is mintaszerű ismertetőt mondott a Várszínház Beethoven-emléktáblája előtt, ahogy a vasárnapi koncerten is hozzáértő elkötelezettségről árulkodtak szavai.) Standage-ék ezúttal 1800 körül született vonósnégyeseket hoztak: Haydntól egy G-dúrt (Hob. III:81), s az utolsó d-mollt (Hob. III:83), Beethoven op. 18-as sorozatából pedig a két szélső kvartettet, az F- és a B-dúrt (no. 1 és 6). Az első hegedűs kezdeti indiszponáltsága ellenére a hangverseny fantasztikusan eleven élményt adott. Standage-ék ezerféle színből épülő, élő, harmonikus tónusával, rugalmas ritmikájával, élvezetes hangsúlyjátékaival egyszerűen nem lehetett betelni. A kvartett egészénél már csak az egyes művészeket tudtam nagyobb élvezettel hallgatni: különösen pompásak voltak a csellista szólisztikus szakaszai. Értelmetlen volna jobban és kevésbé jól sikerült részeket említeni, mindenesetre számomra a G-dúr Haydn-kvartett fináléjának akcentusai, a d-moll nyitótételének átható simasága, a B-dúr Beethoven-kvartett főtémájának mosolyogtatóan eljátszott hegedű-cselló-párbeszéde, és persze a sajátos felépítésű finálé csillogóan sikerült Prestissimo befejezése tetszett leginkább. Egyetlen kifogást emelhetek a koncert kapcsán: a nézőtér eléggé foghíjas volt. Okát nem értettem, hiszen magam is sokszor botlottam a koncert hirdetésébe; s bár Standage szerencsére nem ritka vendég Magyarországon, nehéz elhinni, hogy csupán ennyien voltak kíváncsiak rá.

 A Salomon Vonósnégyes - Felvégi Andrea felvétele 

Meglepő módon jóval többen jöttek el a másnap esti kétzongorás estre. Nem mintha sajnálnám a hallgatóságot KLUKON EDIT és RÁNKI DEZSŐ kettősétől, inkább a programot véltem kevésbé barátságosnak: az ünnepelt 9. szimfóniája hangzott el Liszt kétzongorás átiratában. Mint az sejthető, ezen a ponton további elemek is befolyásolták a műsorkoncepciót: egyrészt persze a Liszt-évforduló, másrészt pedig az Európa Nap. Mindez éppen elegendő indoknak látszott arra, hogy megismerkedjünk egy olyan produkcióval, mely egyfelől alapmű, másfelől azonban -különösen hangversenytermi előadása -kuriózumnak tekinthető (bár a budavári Beethoven-ünnep műsorán máskor is szerepelt már). Az előadásról összességében jó élménnyel távoztam: a szimfónia átiratban, önálló koncertdarabként is hatni tudott. Ránkiék talán nem a legragyogóbb formájukat hozták, de így is kifogástalan színvonalon teljesítettek, és persze embert próbáló erőre vall, hogy mindvégig (de legalább az Alla marcia-variációig) fenn tudták tartani a tolmácsolás intenzitását. Nem állítom, hogy a mű minden pillanata egyformán lenyűgözött: az első ütemek zsongó zenekari hangzását például valószínűleg lehetetlen zongorán visszaadni; néhol pedig partitúraolvasás-órák hangulatát idézte a kopogó textúra. Máskor azonban meglepett, mennyire grandiózusan tud megszólalni két zongora (például a nyitótétel tuttijaiban), s milyen lírai pillanatok emelkedhetnek ki a kisebb apparátus révén (például ugyanezen tétel utolsó ütemei). Különösen szép volt a lassú tétel, amely teljesen zongoraszerűnek hatott. Érdekes, hogy itt tulajdonképpen kielégítőnek tűnt a teljes zenekari palettát helyettesítő két hangszín (egy lekerekítettebb, puhább - Klukoné, s egy csillogóbb, pregnánsabb - Ránkié). Lehet, hogy a textúra miatt, de az is elképzelhető, hogy körülbelül ennyi idő kellett a hallgatói hangzásigény „beszűküléséhez". Érdemes kiemelni végül az Örömóda-téma első megszólalását, mely Ránkinak jutott, s egészen különleges szabálytalansággal hatott - szinte vergődve, mintha nem bírna a kitörni készülő, hatalmas fesztültséggel. (Május 7., 8. - MTA Zenetudományi Intézet, Nemzeti Táncszínház [Várszínház], MTA Kongresszusi Terme. Rendező: Budavári Önkormányzat, Zeneszalon Kft.)

 

 

Klukon Edit és Ránki Dezső - Pető Zsuzsa felvétele