Liszt jegyében

Hangversenyek a Tavaszi Fesztiválon

Szerző: Malina János, Péteri Lóránt, Kusz Veronika, Csengery Kristóf
Lapszám: 2011 május
 

A Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitónapjának egyik reprezentatív eseménye volt a PRÁGAI KAMARAZENEKAR és MISCHA MAISKY hangversenye. Annál is inkább nagy érdeklődéssel vártam ezt a hangversenyt, mivel sem a jónevű kamarazenekart, sem az est világhírű szólistáját, Mischa Maiskyt nem volt még alkalmam élőben hallani. A zenekart a fesztivál szóróanyaga röviden és egyszerűen úgy jellemzi, hogy „patinás hangzású"; szögezzük le, hogy ezt a minősítést az együttes kétségtelenül igazolni is tudta. A koncert azonban minden más tekintetben csalódás volt.

A műsor első pillantásra rokonszenvesen változatos volt, két 18. századi hangszeres darabot (némi elnagyoltsággal fogalmazva: két szimfóniát) kombinált két Csajkovszkij-számmal. Második pillantásra azonban az is világossá vált, hogy mindkét Csajkovszkij-mű -a program második rétege -Maisky „hozadéka", más szóval: az első réteghez egyszerűen hozzátették azt, amit Maisky játszani óhajtott. Konkrétan a Rokokó variációkról, azt megelőzően pedig Lenszkij „Kuda, kuda vi udalilisz" kezdetű áriájáról az Anyeginből. Csak rövid ideig kerestem az énekes közreműködő nevét a színlapon, mert hamar rádöbbentem, hogy a híres művész az ária gordonkára és zenekarra készített átiratát (az átirat nem Csajkovszkijtól származik, elkészítőjének neve azonban nem derült ki), ezt a tipikus lassú ráadásszámot szemelte ki bemelegítésre, a közönség érzelmi meghódítására a bravúrdarab előtt.

Bravúrdarabot írok, noha a Rokokó variációkat sokkal többnek tartom, sőt a maga hamvas természetességében nagyon is szeretem. Úgy fest azonban, hogy Mischa Maisky egyértelműen bravúrdarabnak tekintette, s ezt már külső megjelenésével is előkészítette. Kobaltkék selyemblúzában, nyakékével, a cselló hátlapjára csüggesztett, látványos és méretes fekete izzadságtörlő kendőjével, suhogó vonulásával a sztárzenész-jelenségnek félreérthetetlenül a sztár-oldalát hangsúlyozta. Ez azonban mind külsőség -ám Maisky zenélésmódja is elsősorban annak a hangsúlyozásán alapul, hogy könnyedén és gyorsan tud eljátszani nehéz dolgokat. Ennek érdekében ismételten teátrálisan a húrokba csap, a hangokat jellemzően „férfiasan", igen gyors vonórántással kezdi, amitől majd' mindegyik keményen, akcentussal indul, máskor túlságba viszi, és modorosan, hangokra szétszedve játssza az agogikus lassításokat; és főleg túlhajszolt -olykor, mint a darab fináléjában, a nevetségig hajszolt - tempóban játssza a mű technikailag legnehezebb: oktávkettőzéses vagy sebes kromatikus skálákat vagy sok hangot tartalmazó szakaszait; olyan tempóban, ahol már esetleg nem is a lejátszhatóság, hanem az appercipiálhatóság a kérdés; így azután esetenként már azt sem könnyű kivenni, hogy mennyire korrektül vagy mennyire elnagyoltan szólalt meg a kérdéses szakasz. Maisky természetesen kiváló virtuóz, tehát nagyon sok minden imponálóan szólal meg hangszerén - így a szédítően magas üveghangok is -, de bizony korántsem minden. Egy ízben, még a darab elején, egy közepes nehézségű ponton is megbotlott Maisky, és azt hiszem, ez inkább a felszínes tetszésre „utazó" magatartásának, mintsem zenészi-hangszeres képességei korlátainak tulajdonítható. Nem szeretném azonban elhallgatni, hogy Maisky hangja alapvetően gazdag és impozáns jelenség, s különösen a lassú részeknél, ahol a virtuóz sztár szerepe nem ragadta el a művészt, játékában megjelent a mélység és a költészet is. Amint a Bach-szvitekből adott ráadásokban is; ám a hatást itt meglehetősen szélsőséges tempók és a barokk stílustól idegen, túlhajtott legatók gyengítették.

A zenekar a koncert első számaként Johann Christian Bach egyik nyitányát adta elő, azt, amelyet Lucio Silla című operájához írt. A háromtételes szimfóniaként is felfogható, sok tekintetben mozartos hangot megütő, kecses darabot precízen, finom hangzással, választékosan adták elő, a lassú tételben világítóan szép oboaszólóval. A zenekar fő műsorszáma azonban Mozart nagy g-moll szimfóniája volt, a második félidőben. Sajnos ez is csalódást okozott a zenekar addigi színvonalas teljesítménye után. A hangzás ezúttal is kulturált, kiegyensúlyozott volt, de ezen túlmenően kevés örömet nyújtott. Már-már fájdalmasan hiányoztak az agogikai események: az előadás elsősorban a kifogástalan eljátszásra szorítkozott. Hiába Molto allegro a nyitótétel tempójelzése, a tempót mégis túlzónak, rohanásszerűnek érzékeltem, s ez az érzés az Andantéban és a menüettben is megmaradt: a disszonanciák egyikben sem hasítottak, az emocionális tartalom nagyjából elsikkadt; a gyors tempók mintha azt jelezték volna, hogy a zenekar és anonimitásban maradó koncertmestere nem szeretett volna kilépni a biztonságos személytelenségből -s ez bizony érdektelen előadást szült. (Március 18. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

MALINA JÁNOS

 

A nyolcvanas évek második felében találkoztam először PINCHAS ZUKERMAN nevével. A bomló Kádár-rendszer talaján dúsan virágzott a Hungaroton lemezkiadó, mely különleges viszonyt alakított ki a Deutsche Grammophonnal, amennyiben sorra a magyar piacra dobta a nyugati cég legékesebb korongjait, saját államszocialista márkajelét biggyesztvén a világklasszist hirdető, aranyszínű cégér mellé. Így került hegedűt tanuló nővérem (ad notam: világklasszis állami zeneiskola) születésnapi ajándékai közé a bakelit lemez, melyen Isaac Stern a Tavasz, Zukerman a Nyár, Shlomo Mintz az Ősz, Itzhak Perlman pedig a Tél című részeket játssza Vivaldi Négy évszakjából, vezényel Zubin Mehta, közreműködik az Izraeli Filharmonikus Zenekar. Ott és akkor úgy éreztük, hogy az ősz, a vörös, a göndör és a hullámos hajú, snájdig mágus (utóbbi jelen írás főhőse) ígéretföldi segédlettel a hegedűs és tágabban a vonós hangzás gyönyörűségeinek kimeríthetetlen és felülmúlhatatlan kompendiumát állította össze.

Az első személyes találkozásra jóval később került sor, de már akkor is a Budapesti Tavaszi Fesztivál jóvoltából. 2000 márciusában Zukerman Mozart-Brahms-szonátaestet adott a pesti Vigadóban, Marc Neikrug közreműködésével. Meglepett, megrendített a rezignáció, mely a hegedűs perfekció képviselőjének lényéből, fellépéséből és játékából áradt. Furcsálltam azt is, hogy a szonátázó „partner" milyen magától értődően oldódott fel a terepszínű zongorakísérő szerepében. A vitathatatlan tökély magányát és fásultságát sugározta Zukerman produkciója, mely ennek megfelelően ambivalens érzéseket hagyott maga után.

Aztán újabb bő évtized telt el, s Zukermant most saját kamaraegyüttesében, elsőként az egyenlők közt láthattam viszont. A 2002-ben alapított ZUKERMAN CHAMBER PLAYERS-ben a hatvanhárom éves mester egykori tanítványaival, fiatal emberekkel zenél. Ez a felállás még mindig nem az egyenrangú partnerek párbeszédéről szól. A művészi, intellektuális és hangszertechnikai hierarchia ugyan elvileg nem látható (Zukerman fellépése a pódiumon demonstratívan hierarchiaellenes), viszont nagyon is hallható. Úgy tűnik, jelenleg ez a közeg felel meg legjobban a hegedűművész rejtőzködni, elvegyülni vágyó, de mégis önmagába zárkózón mesteri játékának.

Bár március 19-én nem szólóestre gyülekeztünk a Thália Színházba, az első szám mégis azt a fajta várakozást keltette fel, amit a nagy énekesek színpadra lépését megelőző hangszeres bemelegítés szokott. Mozart háromtételes G-dúr hegedű-brácsa-duója (K. 423) minden látszólagos egyszerűsége mellett is komoly próbatétel, nem utolsósorban az intonációs tisztaság tekintetében: Jessica Linnebach (hegedű) és Jethro Marks (brácsa) játéka inkább tűnt kielégítőnek, mintsem felvillanyozónak. Aztán további vonósok társaságában feltűnt Zukerman, s miután kétszer is le kellett cserélnie imbolygó székét, az ifjú kollégákkal belefogott Schubert C-dúr vonósötösébe (D. 956). A kamarazenei slágerlisták örök vezetője, egyúttal a kamarazenei ezotéria egyik megtestesítője ez a darab, amelyet most igényes, átgondolt, gondosan megtervezett, választékos előadásban szólaltattak meg igazán profi előadók -az említetteken kívül a két csellista: az inkább elmélyülő Sadao Harada és az inkább emocionális Amanda Forsyth. Az összjáték csiszoltságát éppúgy elismeréssel nyugtázhattuk, mint Zukerman játékának fantasztikus árnyaltságát, pianóinak megannyi színét, illetve megszólalásainak a többiekéhez igazodó finom mozgását hangzó előtér és háttér között. Ugyanakkor mégis ott motoszkált bennem valamilyen hiányérzet: az ihletett, az átélt, a csak ott és akkor jelentőssé váló pillanatok valahogy nem születtek meg ebben a zenélésben.

Talán több esély lett volna a katarzis átélésére a szünet után elhangzó műóriásnak, Brahms f-moll zongoraötösének (op. 34) az előadása közben. A művet Zukerman, Linnebach, Marks és Forsyth mellett a zongorista Angela Cheng szólaltatta meg. A vonósok Brahmsot játszva elragadtatott, szenvedélyes és felszabadult pillanatokkal örven- deztették meg hallgatóikat, ám ezúttal a zongorista közreműködő billentésének bizonyos szenvtelensége és színtelensége tompította az összhatást. (Március 19. -Thália Színház)

PÉTERI LÓRÁNT

 

PEPE ROMERO, akit az első húsz vagy talán az első tíz között jegyeznek a klasszikus gitár világában, szólóestet adott a Tavaszi Fesztiválon. Aki ilyen koncertre vált jegyet, az aligha számít arra, hogy remekművek sorát fogja hallani, mint akárhány zongora- vagy hegedűesten. A klasszikus gitárosok repertoárja meglehetősen behatárolt, vagy két tucat -többnyire spanyol -szerző műveiből áll, s kevés innen az átjárás a mainstream klasszikus repertoárba. Nem, a hallgató elsősorban a gitárrepertoár varázslatos, sőt egzotikus hangulatát, a spanyol és latin-amerikai koloritot, netán a bámulatos virtuozitás élményét keresi; s ezt kereste bizonyára az Urániában összegyűlt nemzetközi közönség is. Pepe Romero pedig eljött, kiváló felkészültséggel előadta azt a fajta zenét, amelyet hangszeréhez asszociálunk - de a darabokból hiányzó zenei szubsztanciát nem tudta saját, hozzáadott varázslatával pótolni. Csalódás volt tehát ez a koncert, és úgy volt csalódás, hogy nehéz lett volna érte külső tényezőt hibáztatni.

A műsor akkurátusan volt felépítve; talán túlságosan is akkurátusan. Először 16. századi (lant)zenét hallottunk, Luys Milán egyik fantáziáját, majd a 17. század következett Gaspar Sanz néhány spanyol táncának képében (a műsor szerint az előadó gitárátiratában - Sanz kizárólag gitárműveket publikált). A Beethoven-kortárs Fernando Sortól Varázsfuvola-variációkat játszott Romero, s miután Tárrega két karakterdarabjával a romantika korszaka előtt is lerótta tiszteletét, be is következett a szünet, amely után a jelen, vagyis hát a 20. század klasszikus gitárszerzői következtek, egy kis Albéniz-féle visszanyúlással az előző század végére.

A Milán-fantázia hallatán még jólesően nyugtázhattuk, hogy Romero szép hangon, a polifon szövetben is hibátlan szólamvezetéssel, imponáló precizitással játszik. Sanz spanyol táncai nyomán is meg kellett állapítanunk, hogy a darabokat nagy nyugalommal formálja, technikája makulátlan, gitározása csiszolt és legömbölyített. A tíz tétel során azonban megjelentek az unalom első jelei, amelyeket később továbbiak követtek. Az unalom érzetének kibontakozásáért Sor is megtette a magáét meglehetősen érdektelen Varázsfuvola-változataival. Kétségtelen: a kompozíció vége felé a fürge figurációk és skálák felélénkítették kissé a hallgatóságot; itt viszont arra lettünk figyelmesek, hogy az előadó nyugalma olyan határtalan, hogy abba egy-egy kis pihenő, pillanatnyi meg-megakadás is belefér, annyi mindenképpen, hogy a zene sodrát felfüggesztve, gyorsan igazítson egyet valamelyik rakoncátlankodó hangolókulcson.

Az első félidő műsorából legfőképpen Francisco Tárrega ezt követő Capricho Árabe című nemes melankóliájú, meghitten bensőséges kicsengésű kompozíciója volt elhitető erejű, s ebben Pepe Romero is felcsillantott valamit az éneklő gitárjáték szépségéből. De az ezt követő másik Tárrega-mű, a Gran jota is az érdekesebb zenék közé tartozott képszerűségével, táncepizódjának feszes tartásával, polimetrikus játékaival. Az előadónak itt elsősorban magabiztos flageolet-játékát csodálhattuk, viszont itt is előfordult, hogy egy pillanatra „elszakadt a film".

Sebaj, gondoltuk a szünetben, a 20. századi művek boszorkányos virtuozitása majd felráz bennünket. Nos, nem így történt. Nem mintha Joaquín Rodrigo, Federico Moreno Torroba, Joaquín Turina, Albéniz vagy Caledonio Romero (a művész édesapja) különböző fantáziáiban és legendáiban, szonatináiban és fandangóiban nem lettek volna nyaktörően nehéz technikai kihívások, vagy Pepe Romero nem játszotta volna le őket kifogástalan könnyedséggel. Nem, de a varázslat, a magával ragadó élmény mégis elmaradt, hiányzott valamifajta temperamentum, amely a puszta technikai bravúrt zenei attrakcióvá teszi. Az előadó nyugalma itt is az unalom rémét idézte fel, annál is inkább, mert a művek abszolút zenei értéke is lefelé korrigált az első részhez képest. Mindez tartott a második ráadásig, ahol aztán egyszerre megszületett a húrokba csapó, hamisítatlan andalúz szenvedély, a koppantások eksztatikus ritmikája, a sistergő virtuozitás. Valami ilyesmire vártunk egész este. (Március 20. -Uránia Nemzeti Filmszínház)

MALINA JÁNOS

 

Masszív Liszt-pilléreken állt a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARÁ-nak szimmetrikus elrendezésű programja: a Mefisztó-keringő nyitotta az estet, középütt a Mazeppa, a koncert zárásaképp pedig a Les Préludes csendült fel. A Liszt-számok között előbb Chopin f-moll zongoraversenye, utóbb az Adagietto hangzott el Mahler 5. szimfóniájából. A koncert egyik attrakciója a fiatal karmestertehetség, a 33 esztendős, lett származású Aina¯rs Rubik¸is fellépése volt, akit a sajtó korábban több alkalommal a venezuelai „dirigens-csodagyerekhez", Gustavo Dudamelhez hasonlított. A tényleges koránál is jóval fiatalabbnak ható Rubik¸is első látásra valóban lenyűgöző jelenségnek tűnt: olyan pontosan, elragadóan és expresszíven vezényelt, hogy csak mozgását nézni is élményszámba ment. Igaz, az élmény felemás volt, ugyanis hiába gesztikulálta el például a Mazeppa programját, hiába elevenedett meg a hallgatóság számára egy-egy sokatmondó kézmozdulatból a megszólaltatandó zene -a Filharmóniai Társaság Zenekara mégsem szólaltatta meg azt, vagy legalábbis nem úgy, ahogy a dirigens kérte. Ez viszont aligha lehetett kizárólag a muzsikusok hibája: vagy a karmester stílusa mutatott többet zenélésének valóságos tartalmánál, vagy a próbafolyamat nem volt kielégítő, esetleg a kommunikáció nem működött igazán a két fél közt. Hogy a lehetséges okok közül az utóbbi mindenképp szerepet játszott a nem éppen makulátlan végeredmény létrehozásában, bizonyítja a koncert egyre emelkedő színvonala -mintha zenekar és vezetője lassan-lassan azért megtalálta volta az utat egymáshoz. (Nem zenei gesztusaikból ítélve egyébként kölcsönösen jól érezték magukat egymás társaságában.) Valahol a Mahler-Adagietto árnyalt és a koncert első feléhez képest megdöbbentően elmélyült tolmácsolása lehetett a fordulópont - sajnos erre túl későn került sor ahhoz, hogy döntően jó élményeket őrizzünk az estről. Ráadásul az ezt követő Les préludes nem tudta tartani a Mahler-tétel színvonalát, még ha lényegesen összefogottabb és magvasabb hangzású is volt, mint a megelőző Liszt-interpretációk. Az utolsó ütemekben már-már úgy éreztem: a zenekar igenis képes legyőzni önmagát, és képes valóban nagy volumenű és homogén hangzást megvalósítani - de az igazi katarzis azért elmaradt. A Les préludes mindenesetre nemcsak rendezettebben, de több belső nyugalommal szólt is, mint a Mefisztó-keringő, s a hangzásfelület is jóval áthatolhatatlanabb volt, mint a sokszor szinte hangszercsoportokra bomló Mazeppa esetében.

A koncert másik kiemelkedő személyisége a szerb-horvát származású zongorista, IVO POGORELICH volt, akiről azonban az est elején bejelentették, hogy beteg, ezért előre is elnézést kér esetlegesen gyengébb teljesítményéért. Hogy a fizikai gyengeség volt-e az oka a pianista némely kevésbé rokonszenves vagy furcsa megnyilvánulásának -nem tudtam megítélni. A korábbi koncertjeiről szóló beszámolók szerint gyakran zongorázik kottából (ez történt most is), de lehetséges, hogy színpadi megjelenésének és játékmódjának bizonyos flegmasága, frazeálásának türelmetlensége részben rossz egészségi állapotát tükrözte. Azt sem tartom kizártnak ugyanakkor, hogy a játékában minduntalan fel-felcsapó türelmetlenség-ingerültség az adott szituációnak szólt, ugyanis a kísérő együttes teljesítménye a Chopin-zongoraversenyben érte el mélypontját. Márpedig puhány, jellegtelen játékuk szöges ellentétben állt Pogorelich stílusával, amelyről lehet rosszat mondani, de azt semmiképp, hogy ne volna eléggé energikus és erélyes. Bár határozott játékát felpezsdítette néhány meglepő helyen alkalmazott hangsúly, produkciója számomra összességében nem bizonyult igazán eredetinek és emlékezetesnek. (Március 21. -Magyar Állami Operaház)

KUSZ VERONIKA

 

Zenekedvelők körében elterjedt vélekedés, hogy az osztrák főváros két legismertebb zenekara közül a Filharmonikusok a jelentősebb, izgalmasabb együttes, a BÉCSI SZIMFONIKUSOK pedig „csak úgy", hétköznapi szinten kitűnő. Ha a patinát, a történet régiségét vesszük alapul, kétségtelenül van valami az állításban, hiszen a Filharmonikusokat 1842-ben alapította A windsori víg nők komponistája, Otto Nicolai, míg a Szimfonikusok csak 1900 óta léteznek -
a Bruckner-tanítvány és -népszerűsítő karmester, Ferdinand Löwe hozta létre a társulatot, Wiener Concertverein néven. A 2005 óta Fabio Luisi vezetése alatt álló Wiener Symphoniker tavaszi fesztiváli koncertje viszont azt sugallta, hogy a zenekar a világszínvonalnak azt a felső sávját képviseli, amelyben értelmetlen bármifajta méricskélés.

Büszkeségünkre FISCHER ÁDÁM volt a koncert karmestere -és még önmaga szokott magas mércéjéhez képest is rendkívülit nyújtott. Bécs kétharmad arányban magyar műsorral kedveskedett Budapestnek. A verbunkos apoteózisát, a Galántai táncokat Fischer értő, temperamentumos és részletgazdag vezényletével úgy szólaltatták meg, ahogyan magyar fül mindig is hallani szeretné: a nagy európai repertoár teljes jogú részeként. Kodály műve igazi turné-sikerszám, hiszen van sodra, délceg tartása, és a vérbő zenekari tuttik mellett jobbnál jobb lehetőségeket kínáló szólókat sorakoztat fel. Mi is örülhettünk mindjárt a darab elején a táncsorozat névjegyét átnyújtó klarinét szépséges-melankolikus játékának, aztán élénken ritmizált oboaszóló következett, excelláltak a mélyvonósok -és így tovább, lényegében a zenekar összes részlegét felsorolhatnám. Fischer Ádám hangsúlygazdag, szenvedélyes olvasata pompásan kiaknázta a végkifejlet nagy fokozását, a befejezésben olyan hangulatig juttatva el az előadást, amely közel hozta a művet Brahms magyar táncainak megszólalásmódjához.

Bár a zenekar osztrák, a karmester magyar, a középső szám szólistája német-japán vegyes házasság szülötte volt. A huszonhárom éves ALICE SARA OTT Liszt Esz-dúr zongoraversenyét magabiztos technikával, a műhöz illő állóképességgel játszotta, de egyrészt előadása sem a karakterizálás vagy a formálás egyéni jellegével, sem a gesztusok súlyával és jelentőségével nem keltett figyelmet, másrészt a kivitelezésbe egy-két apróbb hanghiba, gikszer is becsúszott. Igazán nem sok, csak annyi, amennyi elvette a makulátlan tökéletesség érzetét. Márpedig ennek a teljesen konvencionális előadásnak legfeljebb a sportteljesítmény-szerű feddhetetlenség, a „hibátlan kűr" érzete kölcsönözhetett volna rangot. Így sem az egyéniség, sem az igazi bravúr öröme nem adatott meg a közönségnek, amely azonban mindezt nem vette -vagy úgy tett, mintha nem vette volna -észre, és két ráadást is kikövetelt (nem mintha a fotómodell szépségű ifjú sztár vonakodott volna ráadásokat játszani). Először egy meglehetősen darabos, tanulótempójú és kissé bizonytalan La campanellát (Liszt) hallottunk, majd egy Für Elisét (beethoven), amely viszont maga volt az ihletettség, a tiszta költészet. Mindeme vegyes és ellentmondásos benyomást becsületes kritikus aligha összegezheti másképp, mint úgy, hogy ennyi alapján nem lehet biztonsággal megjósolni, tíz vagy húsz év múlva jelentős muzsikus lesz-e Alice Sara Ott - vagy „csak" mutatósan játszó, sikeres virtuóz.

Kodály és Liszt után a második részben „tiszteletbeli magyarként" Brahms zárta a műsort, az 1. szimfóniával. Írtam már a Muzsika hasábjain arról, milyen nehéz (szinte lehetetlen) a Brahms-szimfóniákat újraértelmező eredetiséggel játszani. Nagyon „ki vannak találva", A vörös sünhöz címzett fogadó törzsvendége úgy írta meg mindet, hogy a karmestert szűk ösvényre kényszerítette, s arról letérni hangzásarányok, tempók, hangsúlyok vagy karakterek „egyéni olvasatával" nemigen lehet a kottaszövegen való erőszaktétel veszélye nélkül. Fischer Ádámnak és a keze alatt lelkesítő tökéletességgel játszó Bécsi Szimfonikusoknak most mégis sikerült olyan előadással előrukkolniuk, amely felért egy újraértelmezéssel. Három tényezőt említek, amely valóságos vérátömlesztésként hatott: a hangzás rendkívüli sűrűségét, a gesztusok kivételes súlyát, s végül az előadás ritkán tapasztalható sodrását és szenvedélyét. Mindez együtt felrázó, nagy élményként tárta elénk a négy tételt, a nagyforma végén a finálé emelkedett himnuszával és az ujjongó befejezéssel. Borsódzott a hát és elszorult a torok, köszönet a nagy interpretációért Fischer Ádámnak, aki a két ráadás közül az elsőben (Johann Strauss: Unter Donner und Blitz gyorspolka) a harsány mókázás terén remekelt, a másodikban (Brahms: 5. magyar tánc) pedig azt mutatta meg, hogy agyonjátszott ziccerdarabokat is lehet nemes ízléssel, hatásvadász túlzásoktól mentesen értelmezni. (Március 21. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

CSENGERY KRISTÓF

 

Az ötvenkét éves német basszbariton,  THOMAS QUASTHOFF tudomásom szerint eddig nem lépett fel Magyarországon. Az idei Tavaszi Fesztivál kínálta tehát az első alkalmat arra, hogy személyesen is találkozhassunk a különleges sorsú énekessel. Quasthoff, mint ismeretes, egyike azon ezreknek, akiket „Contergan-csecsemőkként" tart számon a világ. Édesanyja a terhesség ideje alatt nemkívánatos tünetek megszüntetése céljából orvosi tanácsra a Thalidomide nevű szedatívumot szedte. Ennek következményeit viseli a csekély testmagasságú, csökevényes végtagokkal született művész, akinek sikertörténetét, feltételezem, velem együtt sokan tekintik önmagán túlmutatónak: a társadalmi méretű közöny, részvétlenség, sőt rosszindulat fölött aratott győzelem, az önmagának minden körülmények között utat törő tehetség biztató jelképének. Quasthoffot ugyanis a vaskalapos vizsgabizottság annak idején nem vette fel a Hannoveri Konzervatórium ének szakára, mivel „nem képes zongorázni". Magánúton tanult tehát (egy ideig jogot is), rádióban is dolgozott -majd Dietrich Fischer-Dieskau felfedezettjeként 1988-ban megnyerte az ARD müncheni versenyét. Ezzel kezdődött világkarrierje, amely ma már egyike a legfényesebbeknek.

Bár Quasthoff Bachtól Brahmson és az operán át a jazzig mindent énekel, Budapestre Mozart-előadóként érkezett. Partnere sem volt akármilyen: az egykor Végh Sándor, ma Leonidas Kavakos által vezetett CAMERATA SALZBURG kísérte, a kiváló Venice Baroque alapítójaként ismert olasz dirigens, ANDREA MARCON vezényletével. Reprezentatív nemzetközi sztárparádét kínált tehát a Művészetek Palotájában a Tavaszi Fesztivál hatodik estéje. Az ilyesmi nem mindig sül el jól, mert bizony néha kiderül, hogy csak a nevek ragyognak, a teljesítmények kevésbé. Ezúttal azonban senki sem okozott csalódást: remek koncertben volt részünk, olyan műsort hallottunk, amelynek az első pillanattól az utolsóig minden részlete magasrendűen gyönyörködtetett.

A Mozart-est mindkét felét egy-egy zenekari mű vezette be. Marcon lendületes, eruptív energiákkal telített és a szó legjobb értelmében ötletgazdag vezényletével először a K. 338-as C-dúr szimfóniát hallottuk, majd a szünet után a Haffner-szimfóniával (D-dúr, K. 385) kezdődött a második rész. Mindkét tolmácsolással ismerkedve örömmel üdvözöltem a hangzásigényt, az élénk kontrasztokat, a sok ízes hangsúlyt, általában a zenélés pezsgését, az életvidám előadást. Ennek korántsem mondott ellent, inkább kiteljesítette az élményt a két egyformán szerenádkarakterű lassú tétel: a C-dúr szimfónia megfontoltan lépdelő Andante di moltója a maga elegáns választékosságával és hajlékony dallamaival, illetve a Haffner-szimfónia viszafogott dinamikájú, „lábujjhegyen járó", szépséges Andantéja, amely megilletődött, sőt meghatott pillanatokat teremtett. Andrea Marcont lemezekről már ismertem és becsültem, most a „temperamentumos itáliai régizenészek" népes céhébe tartozó, színvonalasan gondolkodó és élénken érző muzsikus minőségében erősítette meg korábbi kedvező benyomásaimat.

Quasthoff négy száma közül az első három (Così dunque tradisci, K. 432; Per questa bella mano, K. 612; Mentre ti lascio, o figlia, K. 513) koncertária volt, abból a fajtából, amelyet nagyon nehéz a formális hatás veszélye nélkül előadni. A kiváló basszbariton azonban rendkívül élénk és hiteles érzelmekkel-indulatokkal szólaltatta meg mindhármat. Hangja rendkívül szép, gazdag zengésű, karakterizálása intenzív, előadásmódja személyes. A Per questa bella mano obligát nagybőgőszólamot ír elő: utóbbi előadásába olykor kissé hamiskás hangok csúsztak. Külön kategóriát képviselt a hivatalos műsor utolsó száma: az opera seriát idéző koncertáriák némiképp mesterkélt világa után a Così fan tutte Guglielmója számára komponált, ám a műből végül kihagyott Rivolgete a lui lo sguardo (K. 584) parádés műsorzáró szám: azzá teszi vérbő temperamentuma, remek humora. Quasthoff mindkét erényt kidomborította, emellett nagy hangon énekelt, s az összhatás nem maradt el -a koncert végén az ária vidám-energikus felkiáltójelként hatott. A ráadás viszont fennkölt atmoszférával búcsúzott: Sarastro második áriájában (In diesen heil'gen Hallen) Thomas Quasthoff megmutatta, hogy basszbariton létére egy igazi basszusszólam előadásához is van hangmatériája, öblös mélysége -és képessége a humoros-frivol finálé után az átszellemült fordulat hitelének megteremtéséhez. (Március 23. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

CSENGERY KRISTÓF

 

A BBC 2007-ben „az év legjobb operája"  minősítésben részesítette Vivaldi Orlando furiosójának azt a felvételét, amelyet az ENSEMBLE MATHEUS készített JEAN-CHRISTOPHE SPINOSI vezetésével. Ugyanez az együttes és ugyanez a Jean-Cristophe Spinosi adta elő most az operát a Tavaszi Fesztiválon, és jóllehet a hét szólóénekesből csak kettő volt azonos a négy évvel ezelőtt készült CD-n szereplőkkel -többek között azért, mert talán a legnagyobb név, Philippe Jaroussky betegsége miatt lemondta a fellépést -, ez az előadás számomra így is a legek koncertje volt.

Spinoziék előadásában nem kevesebb, mint négy, egyenként is figyelemre méltó elem találkozott: Vivaldi -operai vonatkozásban -felfedezésszámba menő zenéje, a karmester, a zenekar, és végül az énekesek. Kevés nagyobb dicséretet lehet elmondani erről az előadásról, mint hogy maradéktalanul feledtetni tudta annak a Jarousskynak a hiányát, aki miatt legtöbben  (a sznobizmus bélyegét is vállalva) elmentünk erre az előadásra. A beugró, fiatal MAX EMANUEL CENCIC kitűnően helytállt ugyan, de nem mérhető Jarousskyhoz; a kiváló énekes nem azonos a fenoménnal. S volt egy másik beugró is: egy másik kiválóság, Jennifer Larmore helyén FRANZISKA GOTTWALD. Ugyanakkor az előadás önmagában véve azért nem okozott hiányérzetet, sőt azért lehetett katartikus, mert így is éppen elég fenomenális elem maradt benne, amelyek, egy bizonyos kritikus tömeget elérve, bőven elégnek bizonyultak a katarzishoz. A fenti négy kategória közül az énekeseknél maradva, ott volt elsősorban a fenomenális címszereplő, SONIA PRINA, aki magában is elvinné az előadást hangban, karakterben, színészi teljesítményben és lehengerlő virtuozitásban egyaránt. Szilárd zengésű altja (sokan mezzoszopránnak neveznék) hallatlan természetességgel veszi át a kasztrált férfialt szerepét, minden regiszterben természetes és tökéletes koloratúrára képes. Több furioso jellegű áriája közül az első valósággal megbabonázott minket; később már hozzászoktunk, hogy nem ismer lehetetlent. Alkati, színészi alkalmasságát pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy még az idén Händel Orlandóját is énekelni fogja.

Szinte ugyanolyan fenomenális benyomást tett rám az előadás egy másik főszereplője, a Bradamante szerepében fellépő KRISTINA HAMMARSTRÖM. Ő történetesen egy női altra komponált szólamot adott elő (a darab hét szerepe közül öt íródott természetes vagy kasztrált alt számára), a Sonia Prináéhoz igen hasonló erényekkel, könnyeden és mégis rendkívül erőteljesen, valamivel karcsúbb, mégis sötét zengésű, és minden regiszterben egységes hangon, sziklaszilárd technikával. A legsötétebb, legsúlyosabb alt az Angelicát alakító VERONICA CANGEMI-é, akinek varázslatos expresszivitása, mesterien formált-indított lezárt frázisai, remekbeszabott díszítései váltak emlékezetessé. A többi szereplő legalábbis jó színvonalon énekelt, de a hosszú darabban mindegyiküknek volt legalább egy vagy két olyan száma, amelyben valami kitűnőt tudtak mutatni. Személy szerint ezúttal csak Cencicről számolnék be, aki a környezettől kissé elütő, sűrűbb vibratóval, tisztán és zeneileg is kitűnően énekelte Ruggiero lovag szerepét, ha Jaroussky mennyei sugárzását nem is tudta (és szerencsére nem is próbálta meg) visszaadni. Személye kapcsolódik viszont az előadás egy egészen kivételes pillanatához. Ruggiero megjelenését hosszan késlelteti a szövegkönyv, és Vivaldi, aki óriási dramaturgnak is bizonyul, emlékezetesen nagyszerű pillanatot teremt színre lépéséből. Ruggiero hatalmas, komplikált formálású áriát énekel, melynek zenekarában a kizárólag ebben a számban alkalmazott obligát fuvola játssza a főszerepet. A zenekar (amely egy-két, rézfúvósokat alkalmazó szám kivételével csak vonósokból és continuóból áll) többnyire szordináltan és pizzicato kíséri a mozgékony, átszellemülten csapongó, szövevényes és beszédes fuvolaszólamot, amely hosszú szólókat játszik a hallatlan nyugalmat tükröző énekszólam szüneteiben. A tétel dramaturgiai súlya és lélegzetelállító zenei szépsége azonban csak a dolog egyik fele: találkozik ugyanis egy varázslatos színeket kikeverő zenekarral és főképpen egy fuvolás fenoménnal, Alexis Kossenkóval, akinek a játékához hasonlót barokk fuvolán még sosem hallottam; s talán modern fuvolán sem, ha a kettő egyáltalán összehasonlítható.

Az előadás korábban említett négy meghatározó tényezője közül a karmesterről, Spinosiról szólnom kell még, s vele együtt valamivel többet a zenekarról is. Spinosi a darab elején jócskán meglepett azzal, hogy vezényli a secco recitativókat. Valamifajta karmesteri túltengésnek tetszett ez -egy-két percig. Azután kénytelen voltam elismerni: ez nemcsak azért indokolt, mert a csembalista, a csellista és a bőgős távol ül egymástól. Hanem azért is, mert ha valaki ilyen lényegretörően és ilyen hatékonyan tudja irányítani a recitativo bonyolult folyamatát, akkor csak tegye bátran. Ám Spinosi nem csupán a recitativók vezénylése során képvisel különleges minőséget, hanem az előadás minden pillanatában. Ebben az előadásban semmi nem történik a tehetetlenség törvényei szerint, minden részlet érdemei és funkciója szerint van differenciálva; itt semmin sem rohannak át az előadók: itt minden él, minden megmutatkozik, aminek hallatszania kell. Úgy is mondhatjuk, hogy itt a kor szelleme érvényesül: látványosan retorikus vezénylés irányít egy retorikus zenélést. Nem szükséges azonban ebből historikus kérdést gyártani: úgy is tekinthetjük, hogy ilyen egy igazán eleven, és elhangzásakor a végérvényesség benyomását keltő előadás.

Amely előadás azonban nem volna lehetséges egy olyan példátlan fegyelmű, csiszoltságú, de ugyanakkor a lehető legfelszabadultabban zenélő együttes nélkül, mint az Ensemble Matheus, amelyhez hasonló revelatív erővel semmilyen régi hangszeres együttest nem hallottam játszani az utóbbi években, hiába kutatok az emlékezetemben. S ha beszámolok róla, hogy az opera végeztével, igazán példátlan módon, a fenomenális első bőgőst, Thierry Runarvot-t ünnepelte az énekesek és a fuvolás mellett leghangosabban a közönség, akkor ez talán jól érzékelteti: az Ensemble Matheus korántsem mindennapi zenekar. (Március 24. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

 MALINA JÁNOS

 

Különleges kettős produkcióval szerepelt Szeged városa a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. A különlegesség igénye ezúttal azért is dicséretes, mert bár még csak harmadik hónapjában járunk a Liszt-évnek, a koncertkínálat telis-tele van a 200 éves szerző darabjaival, ráadásul magának a Fesztiválnak is az ő életműve állt a középpontjában. Egyáltalán nem könnyű tehát olyan Liszt-programmal előrukkolni, amely ne sikkadna el a hatalmas kínálatban -a szegedi együtteseknek mégis sikerült. A két félidő két merőben más műfaj, kor és hangvétel jegyében telt: előbb a tizennégy éves Liszt Don Sanche, avagy a szerelem kastélya című „tündéroperáját" láthattuk ANGER FERENC parádés rendezésében, utóbb a felnőtt életmű egyik alapvető opusza, a Dante-szimfónia csendült fel mint a SZEGEDI KORTÁRS BALETT (koreográfus ROBERTO GALVÁN) nyomasztó atmoszférájú táncjátékának ihletője-kísérőzenéje. Hogy a szegediek estje a műsorválasztás tekintetében üdítően különleges tudott lenni, az tehát jelen körülmények között már önmagában is elismerésre méltó, ám a szórakoztató és sokszínű produkciókhoz még igen jó előadási színvonal is társult. Mivel a szünet utáni balettelőadás zenei részét -nyilván részben technikai okból - nem élő kísérettel oldották meg, ezzel kapcsolatban a zenekritikus legföljebb annyit állapíthat meg: a tánc kifejezetten jó kiegészítője volt a szimfóniának, olyannyira, hogy például a Purgatórium némely zeneileg kevésbé eseménydús szakasza meggyőzőbbé tudott válni a puritán, ugyanakkor hátborzongatóan expresszív koreográfia látványától.

Teljesen más képi-hangulati világot közvetített a Don Sanche a SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ és a SZEGEDI SZIMFONIKUS ZENEKAR előadásában. A szinte még gyermek Liszt egyfelvonásos operája, melyet alig néhány alkalommal tűztek műsorra a keletkezése óta eltelt 186 esztendőben, véleményem szerint a lehető legjobb arcát mutatta a Fesztivál közönségének: a kellemes, de nem mindig igazán jeletékeny zenei anyagról udvariasan elvonta a figyelmet az eseménydús színpadi történés, a librettó -szerzői által is bevallott -ügyetlenségeit pedig Anger iróniában gazdag interpretációja leplezte jótékonyan. (Könnyen el tudom képzelni persze, hogy voltak és lesznek olyanok, akik Liszthez „méltatlannak" találják a meglehetősen profán színpadra állítást, mindenesetre a budapesti bemutató estéjén alighanem ők lehettek kevesebben: a közönség lelkes ünneplése ugyanis érezhetően a rendező meghajlásával érte el tetőfokát.) A rendkívül szórakoztató, hol könnyed-bájos, hol vaskos, hol metszően gúnyos, hol morbid humorral fűszerezett rendezés kétes külsejű lokálba helyezte a varázsos château d'amour-t (belépés csak rendes - heteroszexuális - pároknak!), mellbevágóan színpompás, magyarosch jelmezbe bújtatta a címszereplő főhős szerelme tárgyát, az egyébként nem túl rokonszenves Elzire hercegnőt kíséretével együtt (ők aztán külsejükhöz híven olykor egy-egy bokázó figurával adtak nyomatékot mondandójuknak), és hárfakíséretes, pikáns angyalkórussal illusztrálta a - rendes - szerelem legszorosabb értelemben vett funkcióját (egy komplett nőgyógyászati munkacsoport szakszerű részvételével). A szárnyaló - sőt olykor szinte csapongó - rendezői fantáziára valló képek látványos díszletekkel és a zenére közvetlenül reagáló, szellemes gesztusokkal társultak. Mindez sajátosan könnyed ötvözetet alkotott a világos tónusú, leginkább Rossinira, de olykor egyenesen Mozartra emlékeztető, karakterekben gazdag, néhol kifejezetten dallamos muzsikával.

Az előadók méltó partnerei voltak Angernek: fanyar humorral viselték és végezték el a rájuk rótt, temérdek feladatot. Elsőként a SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZ ÉNEKKARÁT szükséges megemlíteni, amelynek tagjai nemcsak virtuózan formálták különféle statisztaszerepeiket, de fegyelmezett, szép hangzást valósítottak meg az együttesekben. A szólisták közül talán MESTER VIKTÓRIA (Elzire) emelkedett ki leginkább a gárdából hangjának volumenével és erőteljes színpadi megjelenésével egyaránt. A címszereplőt alakító LÁSZLÓ BOLDIZSÁR-ról és a varázslót megformáló KÁLMÁN PÉTER-ről hasonlóan kedvező benyomásokat szereztem -kettejük közül talán az utóbbi tudott sikeresebben szembeszállni a Thália Színház kellemetlen akusztikájával. Inkább a zenei precizitásban, mintsem a hang szépségét tekintve volt lefegyverző az apródot alakító BARABÁS ANNAMÁRIA teljesítménye, aki azonban színészként olyan energikusan és árnyaltan játszotta -egyébként rengeteg - feladatát, hogy könnyen az előadás egyik központi figurájává tudott válni. Kevésbé jelentős szerepe ellenére emlékezetesek voltak ZAVAROS ESZTER (Elzire udvarhölgye) megszólalásai: karcsú, de átütő szopránjának szép színével talán csak a főhősnő tónusa tudott versenyezni. A remekbe szabott produkció egyetlen gyenge pontjának a SZEGEDI SZIMFONIKUS ZENEKAR teljesítményét éreztem - így aztán kissé önironikussá vált az az egyszerű poén, amikor is az öngyilkosságra készülő Don Sanche kezéből kicsavart puska a karmestert, PÁL TAMÁS-t találta el (ennek nyomát még a meghajláskor is viselte véráztatta ingén). Ennyire azért persze nem volt tűrhetetlen a helyzet: mindenesetre sajnos tény, hogy több kínos pillanatot szerzett a zenekar pontatlan, aszimmetrikus, alkalmi társulásokat idéző hangzása. (Március 25. - Thália Színház Nagyszínpad)

KUSZ VERONIKA

 

A Tavaszi Fesztivál Bartók születésnapjára időzített hangversenyén, amelyet a NEMZETI FILHARMONIKUSOK adtak KOCSIS ZOLTÁN vezényletével, a műsor semmiképpen sem volt szokványosnak mondható. A nyitószámként játszott Bartók-mű, az op. 3-as 1. szvit érdekesnek persze roppant érdekes, de nemigen rendelkezik olyan súllyal, hogy önmagában képviselje szerzőjét egy ünnepi hangversenyen; főképpen azonban arra alkalmatlan, hogy Bartóknak a magyar népi kultúrával szembeni, kevéssel később kikristályosodó megközelítését példázza egy hangsúlyozottan magyar programban. Ezután viszont mindjárt két Kodály-kompozíciót hallottunk, amelyek közül az egyik, a Kállai kettős a maga kifejezetten népszerű, minden bizonnyal reálpolitikai megfontolásoknak is köszönhető hangvételével megint csak nem áll töretlen kapcsolatban a bartóki gondolkodásmóddal. A Budavári Te Deum műsorra tűzése viszont nem eshet kifogás alá; várjuk, hogy mikor hallhatjuk majd a Cantata profanát Kodály valamelyik születésnapján.

Az előadók szempontjából mindenestre az 1. szvit jelentette a legtöbb kihívást és felfedeznivalót. Az első tétel szinte az első ütemben elinduló, frappáns modulációi, az egyszerű, pasztorális idillként kezdődő tétel baljós elkomorulása, a weineres hangot megütő középső Presto erőteljes humora, a 4. tétel kitárulkozásaiban lépten-nyomon felbukkanó, elidegenítő hatású „fodrozódások", a zárótétel metrikai extravaganciája és ironikus cirkuszpolka-hangvétele mind-mind annak a jele, hogy akár a két évvel korábbi Kossuth-szimfóniából sejthetőnél is jóval nagyobb formátumú zeneszerző keresi a kifejezés lehetőségeit, két-három évvel az első népdalfeldolgozások, az Ideális portré, a 14 bagatell előtt. Mindez késő romantikus nagyzenekari öltözetben, és máris imponáló mesterségbeli tudással megírva, s így kitűnő erőpróbát kínálva a Nemzeti Filharmonikusoknak.

Nos, az előadás is imponáló volt. Kocsis, mint mindent, ezt az egészen korai Bartókot is rendkívül komolyan vette, s talált is benne számos részletet, elsősorban hangszerelési ötleteket, amelyek friss és érdekfeszítő élménnyé tették a darab meghallgatását. A zenekar kiváló és fegyelmezett partnernek bizonyult számára a nagyszabású és gondos kolorisztikai munkában, lett légyen szó tompított kürtökről, sejtelmes vagy éppen humoros bőgőpizzicatókról, vidám klarinét- vagy érzelmes hegedűszólóról. A példaszerűen kidolgozott hangzáskép mellé a dallami és dinamikai építkezés világossága járult; s ha helyenként talán túlságosan nyersnek tetszett a tömbszerű tetőpontok hangereje, ez az érzésünk sohasem volt olyan erős, hogy ne magyarázhattuk volna magának az ifjú Bartóknak a nagyzenekar lehetőségeinek határait, szélsőségeit feltérképező szándékával.

A Kodály-művekben a NEMZETI ÉNEKKAR csatlakozott az előadókhoz. Az Állami Népi Együttes számára íródott Kállai kettős, mondanunk sem kell, nem okozott gondot nemzeti együtteseinknek, s el kell ismernünk, hogy a darab olyan feszes és összefogott módon hangzott fel, amilyenben ritkán hallhattuk keletkezése óta. Nagyobb érdeklődéssel vártam azonban a Budavári Te Deumot, amelynek szólókvartettjében számomra ismeretlen nevek is megjelentek. A feszesség fogalma ebben az esetben is jól jellemzi a hallott interpretációt; a kórus itt főszereplővé vált és főszereplőhöz méltóan is teljesített, meghatározó részt vállalt annak a monumentális, tömbszerű hatásnak a felépítésében, ami sajátja eme ünnepi és ünnepélyes Kodály-darabnak. Ez semmiképp nem jelent azonban egyhangúságot, hiszen a fugato-szakaszok plasztikus előadásával vagy éppen a középső szakasz mormoló kórus-recitációjával a hatások és karakterek széles skáláját közvetítették szuggesztíven a hallgató számára. A szólókvartett, ha nem is volt tökéletesen kiegyenlített, de végeredményben elsőrangúan funkcionált. Kiemelkedett belőle WIEDEMANN BERNADETT élményszerű hangja és vonalvezetése, s a szenvedélyes, olaszos stílusban éneklő tenor szólista, JUHÁSZ TAMÁS, valamint a meleg hangú, választékosan formáló basszista, NAGY ZOLTÁN is igen jó benyomást keltett. A kiemelt jelentőségű és gyilkosan nehéz szopránszólókat BAZSINKA ZSUZSANNA helyenként talán nem egészen karcsú hangon, de erőteljesen és fölényes biztonsággal szólaltatta meg. (Március 25. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

MALINA JÁNOS

 

A Tavaszi Fesztiválon, mint minden évben, idén is fellépett a BUDAPESTI  FESZTIVÁLZENEKAR: az együttes műsorát Liszt és Beethoven zenéjéből állították össze. A 76 éves német vendégkarmester, GERD ALBRECHT az Orfeusz című szimfonikus költeménnyel és az 5. szimfóniával keretezte az A-dúr zongoraversenyt, amelynek magánszólamában lengyel vendégművésznő, a Budapesten tudtommal mindeddig ismeretlen (bár korántsem pályakezdő) EWA KUPIEC lépett pódiumra. Vegyes benyomásokat szereztem a hangverseny hallgatójaként. Egyfelől ismét -sokadszor -meggyőződtem arról, hogy a Fesztiválzenekar kitűnően felkészült, kulturált, fegyelmezett együttes, amely akkor is magas színvonalú teljesítményt nyújt, ha a vendégkarmestertől nem kap érdemi inspirációt. Másfelől a karmester és a szólista munkája, bár felmutatott jó néhány erényt, számomra halványnak tetszett - pontosabban: olyan, többnyire korrekt muzsikálásnak, amely nem ráz föl, nem hoz lázba, nélkülözi az eredetiséget, a személyes látásmódot. Márpedig az ember ez utóbbiak kedvéért jár hangversenyre. Ha a produkció „csak" jó, de nem szuggesztív, akkor mi értelme volt eljönni otthonról?

Ewa Kupiec (1964) a kortárs zene lelkes népszerűsítője, emellett pedig játssza a régi és mai lengyel repertoárt. Liszt A-dúr zongoraversenyének előadásában zongorázását minden szempontból rendezettnek és gondozottnak találtam: kellemes hang, teherbíró technika, túlzásoktól és hatásvadászattól mentes, változatos karakterizálás -amely a mű jellegzetes „szimfonizmusát", a magánszólamnak a zenekari szövetbe való beágyazottságát is érvényre juttatta -, hiteles hangsúlyok, megfelelő tempók. Mindent egybevetve konszolidált, számos részletében szép A-dúr zongoraverseny volt ez. De hogy egyéni közelítésmódról tanúskodó, netán érdekes, horribile dictu szuggesztív muzsikálás lett volna? Ezt nem állítanám. Inkább feledhető, rutinos repertoárprodukció. Lehet, hogy én vagyok túlzottan igényes, de úgy gondolom, ilyesmit egy művész nem visz külföldi turnéra, mert a közönség (ha nem olyan végtelenül udvarias, mindent válogatás nélkül megtapsoló, mint a budapesti) joggal kérdezheti: mi ebben az érdekes? Hogy a kép összetettebb legyen, Chopin ráadásként megszólaltatott posztumusz cisz-moll mazurkája viszont kifejezetten költői tolmácsolásban, kristályos hangon, leheletfinom dinamikával, jelentőségteljesen szólalt meg. Mindez persze nem változtat a Liszt-versenymű keltette benyomásokon.

Gerd Albrecht sem szerzett sok örömöt -és nagyjából hasonló okokból, mint Ewa Kupiec, így hát némi keserű iróniával mondhatjuk: a két vendégművész igencsak összeillett ezen az estén. Hogy őszinte legyek, engem már az is vitára ingerel, sőt kiábrándít, ha egy karmester a koncert elején odaáll a zenekar elé, és anélkül, hogy megvárná, amíg a közönség abbahagyja a fészkelődést és a beszélgetést, a legcsekélyebb türelem nélkül belekezd egy olyan darab vezénylésébe, amely -mint Liszt Orfeusz című szimfonikus költeménye - halkan kezdődik, tehát a legteljesebb csendet igényli. Ezzel a türelmetlen nemtörődömséggel a karmester nem kevesebbet áldoz fel, mint a mű elejét, a kompozíció bemutatkozását, a szép és méltó iniciálét. Ez érzéketlenségre vall, vagy még rosszabbra: arra - és esetünkben minden azt jelzi, erről van szó -, hogy a szóban forgó dirigens kicsit már megunta a koncertüzemet, és túl akar esni a szolgálaton. Amúgy a szimfonikus költemény előadása szépen sikerült, érzékeny színekkel, költőien éneklő dallamokkal, hatásosan felépített csúcsponttal. Beethoven Ötödikje azonban megint kedvemet szegte. Gerd Albrecht három éve egy, a Muzsikának adott budapesti interjújában azt mondta: „a klasszikusok visszavágnak. Általuk mérnek meg bennünket". Nos, valóban. Gerd Albrecht most Beethoven 5. szimfóniájának mérlegén középsúlyú karmesternek találtatott - ebben a súlycsoportban azonban ezt a művet nem érdemes elvezényelni. Ennek a rendkívül sokat játszott kompozíciónak nagyon kell az eredeti olvasat, a felfrissítő interpretáció, márpedig Gerd Albrecht muzsikálásában akadt ugyan (a nyitótételben) néhány modorosság, slamposság, akadt azután (a későbbiekben) konszolidált hangzásarányokból és megszokott tempóvételekből-hangsúlyokból építkező, higgadt középszer, de olyan többlet, amely a zeneirodalom egyik legtöbbet nyúzott darabjához bármi interpretációs újdonságot adott volna hozzá, nem akadt. Akkor viszont én, a közönség, már megint azt kérdezhetem, amit Liszt
A-dúr zongoraversenye után is kérdeztem: tessék mondani, mi ebben az érdekes? Tegyük hozzá még egyszer, pirossal aláhúzva: a Fesztiválzenekar az egész este során töretlen művészi öntudattal és tisztességgel teljesített, legjobb tudása szerint. Hiába, gazda szeme hizlalja a jószágot: akkor a legjobb ez az együttes, ha Fischer Iván vezényli. (Március 31. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválközpont)

CSENGERY KRISTÓF

 

Amikor legutóbb -a 2005-ös Tavaszi  Fesztiválon -Budapesten járt a világhírű indiai születésű (párszi) karmester, a híres bécsi Swarowsky-osztályban egykor Abbadóval és Barenboimmal együtt nevelkedett ZUBIN MEHTA, ugyanúgy az évtizedek óta általa vezetett FIRENZEI MAGGIO MUSICALE zenekará-val lépett fel, mint most. További egyezés, hogy a műsoron akkor is szerepelt Verdi A végzet hatalma című nyitánya. És szintén a korábbi találkozásra rímel a karmester és a zenekar munkája által a kritikusban keltett összbenyomás - de erről később. Előbb az idei vendégszereplés műsoráról, mert az valóban rendhagyó volt. A második részt Mahler 1. szimfóniája töltötte ki - a szünet előtt, a hangverseny első részében azonban semmi más nem szólalt meg, mint három Verdi-tétel egymást követően: Szicíliai vecsernye, a Luisa Miller és a már említett A végzet hatalma nyitánya. Három bevezető zene a viszonylag kevesebb figyelemre méltatott operákból. Első pillantásra, papíron szemlélve a címeket, talán tetszetős lehet az ötlet, akadhat, aki úgy gondolja, a három tételből együtt, egymás után esetleg valamely „latens szimfonikus nagyforma" kerekedhet - de aki valaha hallott Verdi-nyitányt, tudja, hogy e darabok dramaturgiája nem ilyen, e háromé legalábbis nem. Nagyjából mindegyik ugyanazt a modellt valósítja meg (a Szicíliai vecsernyében kuriózum gyanánt még egy jó kis Rossini-crescendo is akad), s ez mindhárom esetben egy, a harsány végkifejlet felé gravitáló, erőteljes, drámai formát tételez. Szándékosan vulgarizálva: három pricc-pracc-prucc egymás után, egyetlen koncertfélben - ez így részben tautologikus volt, részben pedig sehová sem vezetett, tehát az ötlet a gyakorlatban nem bizonyult működőképesnek.

Mindazonáltal zenekar és karmestere ebben a három tételben nyújtotta a legvonzóbbat. A 1928-ban Vittorio Gui által alapított zenekar (amely jelenlegi nevét csak 1933-ban, a Maggio Musicale létrehozásakor kapta, és 26 éve működik Mehta vezetésével) igazi olasz együttes. Képes benne „kollektivizálódni" a tagok egyéni muzikalitása és temperamentuma (ez nem magától értődő, más zenekarok esetében nem mindig történik meg), a hangzás dús, érzéki, meleg, a széles dallamok előadása mindig szenvedélyes, és a virtuozitásnak is van egy sajátosan itáliai, délceg-derűs alapkaraktere. Mindezeknek hála a három nyitány három szimfonikus gyöngyszemként szólalt meg -de persze ebben az irányítás is meghatározó szerepet játszott. Mehta nem véletlenül vált világhírű karmesterré: munkája rendkívül tudatos és átgondolt, mozdulatai esztétikusak és láttatók, nincs egy felesleges gesztusa (igaz, a pálcáját egyszer eldobta a nagy hévben), keze alatt minden kiegyenlített és csiszolt, a produkciók lemezre kívánkoznak. Ízlés, mértéktartás, elegancia. Más lapra tartozik, hogy az együttes már itt, az abszolút „hazai pálya" e három repertoárdarabjában megmutatta azt is, mi az itáliai zenekari játék árnyoldala. Lelkesek vagyunk, ereinkben nem aludttej, hanem igazi vér folyik -de nem vagyunk olyan pontosak, mint például a Berlini Filharmonikusok és a nagy amerikai zenekarok: a Chicagóiak, a Clevelandiek, a Philadelphiaiak (vagy hogy két olyan együttest említsünk, amelynek élén Mehta hosszú időt töltött: a Los Angeles-i és a New York-i Filharmonikusok). Kis lazaságok, pontatlan belépések, apró zötykölődések a hegedű- vagy csellószólamban itt előfordulhatnak - és a jelek szerint Mehta sem nagyon izgatja magát az ilyesmi miatt, talán azért nem, mert tudja, ezen az égtájon ez az ára annak a felszabadultságnak és tűznek, amely viszont az olasz zenekarok legszebben csillogó márkajele.

A szünet után következett Mahler 1. szimfóniája, amely a műsorfüzet információja szerint olyan „kevert formában" hangzott el, amely valójában csak elméletben létezik: a szerző által végül kihagyott Blumine elhangzása a mű keletkezéstörténetének korai fázisára utal, a többi tétel esetében viszont a szimfónia utolsó szerzői változatát hallottuk -tehát ha úgy tetszik, a Fassung erster Hand találkozott a Fassung letzter Hand-dal. Hogy helyes-e, szerencsés-e, elméletileg védhető-e egy effajta koncepció, az legyen a Mahler-filológusok gondja, a közönség számára fontosabb, hogy ami megszólalt, hogyan szólalt meg. Rangos, magas színvonalú, de nem emlékezetes előadást hallottunk. A nyitótétel lassan kibontakozó, „késleltetett" formája például nem kapott méltó jelentőséget -mikor a tétel befejeződött, meglepetten kaphattuk fel a fejünket: nahát, már vége is van? Pedig alig történt valami... A „történések" persze ebben az esetben a tolmácsolás fajsúlyos gesztusait jelentik.
A Blumine kellemesen formált trombitaszólóval, de halványan szólalt meg, a scherzo és az európai vándordallamként ismert János bácsi-nótát intonáló lassú tétel sok részletszépséget, érzékenyen kidolgozott nüanszot hozott - katarzist nem. Leginkább a finálé ereje, határozottsága, drámai gesztusvilága sodorta közel karmestert és zenekarát az igazi mahleri szellemhez. A nagy ünneplést előbb a vendéglátók iránti udvarias gesztusként Brahms 5. magyar táncával, majd Mascagnival: a Parasztbecsület Intermezzójával köszönte meg a zenekar és a 76 évesen is délcegen fiatalos, férfiszépségnek is beillő Mehta. Az Orchestra del Maggio Musicale Fiorentino tehát azzal búcsúzott, ami az olasz zenében a legfontosabb, s amihez ők a leginkább értenek: a szélesen kitáruló, érzelmesen áradó, vokális ihletésű Dallammal. (Április 2. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

CSENGERY KRISTÓF

 

Túlnyomórészt Wagner-kompozíciókból állította össze a Budapesti Tavaszi Fesztivál záróhangversenyének műsorát AZ EURÓPAI UNIÓ IFJÚSÁGI ZENEKARA, ám Liszt Wagner-számok közé beillesztett Les Préludes-jével egyszersmind magyar vendéglátóival szemben is gesztust gyakorolt, és a Liszt-évre való utalás sem maradt el. A hangversenyt az eredetileg meghirdetett dirigens, Vaszilij Szinajszkij helyett CLAUS PETER FLOR vezényelte.

A 29 ország tehetséges ifjú zenészeit egyesítő, immár negyedik évtizede működő együttes hatalmas igényű programját hazánk és az Európai Unió himnuszának eljátszásával nyitotta meg, ami főként azért érdemel említést, mert az Erkel-himnuszt Flor friss megközelítésben, a megszokottnál gyorsabb, de meggyőző tempóban, parttalan legato helyett karakteres hangsúlyokkal és dinamikai színesítéssel vezényelte -igazán érdemes volt meghallgatni. Az attacca játszott Beethoven-adaptációban viszont meglehetős problémák jelentkeztek az együttjátszás tekintetében, s így a hangversenynek ez a rövid, ceremoniális bevezetője megelőlegezte a tulajdonképpeni műsor bizonyos jellegzetességeit is.

Flor ezen a hangversenyen elsősorban a nagy gesztusok karmestereként, a művek fő erővonalainak biztos és hatásos megformálójaként mutatkozott be. A részletek minuciózus megformálása azonban -benyomásom szerint -már nem annyira szívügye, ami jó néhány esetben ahhoz vezetett, hogy feltűnő hibák és tökéletlenségek váltak hallhatóvá. Adott esetben nem volt könnyű eldönteni, hogy ezeknek mennyiben oka a karmester nem kellő igényessége, és menynyire az ígéretes, ám mégiscsak viszonylag kevés tapasztalattal rendelkező fiatalokból álló, állandóan cserélődő tagságú zenekar. Azt meg végképp nem tudhatjuk, milyen alapos próbálást tettek lehetővé a körülmények; meglehetősen kézenfekvő azonban, hogy egy árnyalattal kevésbé nehéz program ugyanolyan tanulságos lehetett volna a tagság és élvezetes a közönség számára, viszont megadhatta volna azt az érzést, hogy a zenekar maradéktalanul meg tudta oldani feladatát. Nem szeretnék azonban igazságtalanul sötét képet festeni a hangversenyről, amelyet sajátosan rokonszenvessé tett az a nyilvánvalóan szoros és nyitott emberi kapcsolat, amelyet a sugárzóan derűs Claus Peter Flor létre tudott hozni az együttessel.

A koncert nyitószámaként eljátszott Rienzi-nyitány első pillanatait mindenesetre a fúvóskar kissé iskolai zenekarra emlékeztető megszólalása határozta meg. Ez persze valószínűleg elsősorban a rutinhiány jele volt, mert a helyzet gyorsan és tartósan javult. Sőt egészében véve az előadás jól érzékeltette azt, hogy Wagner már ebben a korai nyitányban is milyen messze jutott sajátos útján, hogy a szimfonikus kompozíció terén olyan súllyal képes megnyilatkozni, ami kortársai közül egyedül Berliozhoz hasonlítható. A Walkür-részletek, Wotan búcsúja és a Tűzvarázs, a koncert legjavát alkották, a zenekari hangzás puha, meleg és homogén volt, a gazdag partitúra egységes szövetként, a legjobb értelemben hatásosan szólalt meg, sőt a Tűzvarázs lezárása még a kristálytiszta intonció élményével is megajándékozott.

A Liszt-költemény csaknem ugyanezen a színvonalon szólalt meg; s Flornak a nagy folyamatok megformálására való képessége révén többé-kevésbé sikerült azt is feledtetnie, hogy Liszt zenekari nyelve semmiképp sem olyan differenciáltan kifinomult, mint Wagneré: érzékeny agogikáival, ugyanakkor a kissé szentimentális szakaszok feszesebb formálásával igazán vonzó képet festett a népszerű darabról.

A koncert második fele a Tannhäuser-nyitány ismét csak nem kifogástalan, de expresszív és biztosan célba érő előadásával kezdődött, majd az Istenek alkonya I. felvonásából Siegfried rajnai útjával és a Gyászindulóval folytatódott. Amilyen hatásosan épült fel az első, ragyogással teli tetőpont az indulás tétova pianissimóiból, olyan sok, végeredményben illúzióromboló gyarlóság árnyékolta be a Gyászindulót: a Brünnhildét sújtó gyász pörölycsapásai bizony több ízben katasztrofálisan lötyögtek, s ezt a zárás kifejezetten hamis mollterce sem engedte feledni. A felejtést azután inkább A valkürök lovaglása hozta el, amely jól begyakorolt zárószámként, hatásosan szólalt meg, inspirálva a közönséget egy, a Siegfriedből vett ráadásszám kikövetelésére. (Április 3. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. A Budapesti Tavaszi Fesztivál valamennyi eseményének rendezője a Budapesti Fesztiválközpont)

MALINA JÁNOS