C’est la fatalité?

Verdi Macbethje az Operaházban

Szerző: Bozó Péter
Lapszám: 2011 május
 

2011. március 22., Magyar Állami Operaház

Giuseppe Verdi

Macbeth

 

Macbeth                Alexandru Agache

Banquo                  Fried Péter

Lady Macbeth      Lukács Gyöngyi

Udvarhölgy           Magyari Eszter

Macduff                 Rame Lahaj

Malcolm                 Pataki Potyók Dániel

Macbeth szolgája Clementis Tamás

Első jelenés            Dobos Sándor

Második jelenés    Tassonnyi Balázs

Harmadik jelenés                 Mestyanek Máté

Karmester             Győriványi Ráth György

Karigazgató           Szabó Sipos Máté

Díszlet                    Horgas Péter

Jelmez                    Velich Rita

Koreográfus          Nemes Zsófia

Animáció               Cakó Ferenc

Rendező                 Szinetár Miklós

 

A Mefistofele tavaly szeptemberi premierjét követően a művel kapcsolatos kételyeimnek kellett hangot adnom. A mostani Verdi-bemutató kapcsán ilyesféle kifogás aligha merülhet fel, hiszen
a Magyar Állami Operaház ezúttal a Macbethet tűzte műsorra.

Nagy vonalakban egyet lehet érteni az új főzeneigazgatóval, egyben az előadás karmesterével, Győriványi Ráth Györggyel, aki az előadás műsorfüzetében a maga korában kivételesnek számító alkotásként jellemezte Verdi első Shakespeare-operáját. A darab valóban meghökkentően előremutató volt ősváltozatának 1847-es, firenzei bemutatója idején. Hogy majd' két évtized elmúltával, négy évvel a párizsi Tannhäuser-botrányt követően, a Trisztán és Izolda premierjének évében a Théâtre-Lyrique-ben bemutatott, átdolgozott változat mennyire számított modernnek, arról persze lehet vitakozni. Az Operaházban mindenesetre többé-kevésbé ez utóbbi műalakot játsszák -persze nem franciául, hanem olaszul, a balettbetét elhagyásával, mellesleg megtartva a korábbi verzióból a haldokló Macbeth monológját. Jóllehet a zeneszerző ezt 1865-ben elvetette, alighanem azért, mert időközben rájött, hogy a magánszám irodalmi előképe nem Shakespeare-től származik, hanem David Garrick pennáját dicséri. Zenedrámának ugyan egyik változatot sem nevezném; figyelemre méltó ugyanakkor, hogy voltaképpen mennyire kevés az igazán lényeges szerzői változtatás a drame lyrique-ben a korábbi megfogalmazáshoz képest.

Vitán felül áll tehát, hogy a darab remekmű, még ha több lépésben lett is azzá -hogy a színpadi és zenei megvalósítás esetünkben milyen, az persze más lapra tartozik. Az operát Szinetár Miklós állította színre, nem túl bonyolult tézisből indulva ki; a darab eszerint afféle shakespeare-i La forza del destino volna. Mint a műsorfüzetben is közölt önelemzésből megtudhatjuk, a rendezés „arról szól, hogy a főszereplő nem más, mint a végzet". Kényelmes kiindulás. Hiszen ha így van, akkor sorsunkat nem magunk alakítjuk, „a körülmények határoznak meg minket", rossz döntéseink, bűneink felelőssége nem minket terhel, hanem a „külső körülmények" számlájára írható. Macbeth ezek szerint pontosan azt hozhatja fel mentségére, amit Offenbach Szép Helénája: „La main de la fatalité qui pèse sur moi!". Hiszen ha sorsunk alakulását rajtunk kívülálló tényezők határozzák meg, ebből egyenesen következik, hogy nem is tehetünk ellene, még csak megkísérelni sem érdemes: „Quand Vénus ordonne, pourquoi s'insurger?"

Boszorkányok mindenesetre vannak, még ha Szinetár démonokká kereszteli is át őket. Mi az hogy vannak! Mindenütt ott vannak, hol hófehér ruhában, hol feketében és piros kesztyűben. Nem csupán az első felvonás introdukcióját és a harmadik felvonás nyitójelenetét népesítik be: már az előjáték alatt sem bírnak magukkal, a tőrt is ők nyújtják Macbethnek az első felvonásbeli nagyjelenet kezdetén, s egyébként is minduntalan ott tekeregnek a színpadon. Akkor is, amikor a színpadi utasítás szerint nem kellene ezt tenniük, hanem nyugodtan elmehetnének disznót ölni, tengerészfeleségektől gesztenyét kunyerálni, vagy egyéb, hasonlóképpen élvezetes tevékenységnek hódolni. A „tekeregnek" egyébként a szó legszorosabb értelmében értendő: Szinetár (és Nemes Zsófia) boszorkányai ugyanis annyit és úgy táncolnak, hogy voltaképpen nem is értem, miért nem adják elő a párizsi balettbetétet is: Hecaté vezetésével igazán volna rá lehetőségük, hogy kiélhessék kóros táncőrületüket.

De azért a hallgatóban óhatatlanul felmerül az eretnek gondolat: ki is az igazi boszorkány? Vajon a Macbeth, Banquo és Skócia sorsát megjósoló, jövendőmondó „vészbanyák", vagy a Lady, aki a gyilkosság elkövetésére buzdítja Cawdor thánját, és tettestársként saját kezűleg vérezi össze Duncan hálószobájának őreit, hogy rájuk terelje a gyanút? A kérdés természetesen költői. Mindenesetre úgy emlékszem, hogy a Metropolitan Opera 2008-as produkciójában, Adrian Noble nagyszerű rendezésében az introdukció-kórust retiküljükkel hadonászó, nyugdíjas öregasszonyok éneklik (megjelent DVD-n, érdemes megnézni). Nevezhetők groteszknek, de félelmetesnek aligha. Verdi partitúrájának egyes részletei, például a nyitókórus második tempója, a Macbeth érkezését jelző dobszót követő szakasz („Le sorelle vagabonde van per l'aria van sull'onde") sem valami rettenetes sorsistennőkre, „skót nornákra" enged következtetni -ha nem tudnám, hogy ez a zeneszám 1847-ben, Itáliában keletkezett, azt hinném: a Théâtre des Bouffes-Parisiens számára írták, egy évtizeddel később. Az introdukció strettájául szolgáló kórus-scherzóra („S'allontaranano") is inkább használnám a „mulattató", mint a „vérfagyasztó" jelzőt. A zeneszerző műveinek bennfentes ismerője, Julian Budden egyenesen a „közönséges és pletykázó" szavakkal jellemzi a boszorkányzenéket. Mindezek fényében úgy érzem, Szinetár Miklós rendezése talán kissé egysíkú, s némiképp leegyszerűsítve értelmezi Verdi operáját.

Még ennél is fájóbb  azonban, hogy a rendezés időnként elemi problémákat hagy megoldatlanul. Ilyen például a musica villareccia: az a fúvósegyüttes által játszott induló, mely Duncan és udvartartása fellépését kíséri Verdi művében. A marcia természetesen a cselekmény által motivált színpadi kísérőzene: már az opera előképe, Shakespeare drámája is hangzó kulisszát, oboákat kíván a megfelelő helyen. A komponista dinamikai előírásai szerint az induló fokozatosan közeledik, majd fokozatosan elhalkul, magától értetődően jelölve ki azokat az időbeli kereteket, melyek között a színpadnak be kell népesülnie, illetve fokozatosan el kell néptelenednie. Sajnos esetünkben Szinetár Miklós nem volt tekintettel a kottában olvasható mise-en-scène-re, úgyhogy az Operaház színpadán mutatós káoszt láthattunk: a szereplők összevissza tébláboltak, még véletlenül sem a zenei történéssel összhangban.

Akadt azért egy mozzanat Szinetár rendezésében, amely elnyerte tetszésemet; mi több, ezt kifejezetten hatásosnak éreztem. Az első felvonásban, közvetlenül a királygyilkosság előtt, miután Macbeth távozik a színről, hogy elkövesse tettét, az elnéptelenedett, sötét színpad közepén egy időre Duncan üresen álló trónusa kerül reflektorfénybe. Az áldozat uralkodói jelvényének megvilágítása nagymértékben fokozza az egyébként is kiélezett helyzet feszültségét.

Összességében azonban sajnos a rendezéshez hasonló szedett-vedettség jellemzi a színpadi látvány kialakítását is. Bizonyos tárgyakról lerí, hogy azért vették elő őket, mert épp ezek voltak kéznél a kelléktárban. Különösen nevetségesek például a masírozó katonák felfelé meredő dárdái, melyek szimbolikus értelmezésétől inkább eltekintek. De hasonlóképpen mosolyra késztetnek a kiegyenesített kaszák is, a skót menekültek kórusát ugyanis a süllyesztőbe történő hulladobálással illusztrált „Patria oppressa" előadását követően ilyen harci eszközökkel fegyverzik fel, némiképp a Dózsa György-féle parasztfelkelés hangulatát idézve. Vajon ez még az Erkel-év forradalmi utóhangja lehet?

Amilyen jól jöhet az illúzió megteremtésében a kivetítő alkalmazása, éppoly romboló tud lenni, ha a vásznon látottak nincsenek összhangban a látvány egyéb elemeivel. Cakó Ferencnek az opera egészén végigvonuló animációi sajnos az utóbbi jelenséget példázzák, ráadásul meglehetősen iskolás módon kommentálva a színpadi történést. Velich Rita jelmezeit látva az a benyomásom támadt, hogy a kosztümös nem igazán határozta el magát, melyik irányt választja: az unalmas-historizálót vagy a puritán-stilizálót. Az eredmény jellegtelen eklektika, amely a néző szemét nem gyönyörködteti, ugyanakkor az opera atmoszféráját sem képes érzékletessé tenni. Pedig a Macbethnek igen jellegzetes színezete, ahogy Verdi mondta, tintája van. Ez nem valamiféle népies vagy egzotikus skót lokálkolorit, mint Boieldieu ugyancsak Skóciában játszódó opéra-comique-jában, A fehér asszonyban, hanem rendkívül nyomasztó és sötét légkör, melynek a zenében egyebek mellett borzongató minore-témák adnak hangot -gondoljunk Banquo komor szólóira a királygyilkosság felfedezése, illetve saját halála előtt. A látottakból csupán Horgas Péter babiloni zikkuratokra emlékeztető díszletei képesek valamelyest viszszaadni ezt a kellemetlen, fojtogató hangulatot, börtönfalakként fogva körül a színpadot.

Kár, hogy Macduff mellékszerepében kellett megismerkednünk egy olyan kiváló fiatal tenoristával, mint Rame Lahaj. A 28 esztendős albán művész játéka és színpadi mozgása ugyan bizonyára sokat fog még nyerni tapasztalatai gyarapodásával, de mind gyönyörű hangját, mind pedig énektechnikáját hallva érteni véltem, miért debütálhatott Németországban Alfredo Germont-ként. Hozzá képest a főszereplő páros alakítása kevéssé meggyőzőnek hatott. Bár a „Vieni! t'affretta" cavatinán és a „La luce langue" árián egyaránt érződött, hogy Lukács Gyöngyi figyelemre méltó rutinnal rendelkezik mint Lady Macbeth, ám legjobb esetben is csupán a Verdi által ugyan előírt, ám túlzásig menő alkalmazásában utóbb kifogásolt, naturalisztikus drámaiságot véltem kihallani előadásából, a vokalitás varázsát alig. A címszerepet alakító Alexandru Agache időnként mintha nem bírta volna szusszal a zenekar által vett tempókat. Kissé darabosnak éreztem Banquo szólamát is Fried Péter előadásában. Ez meglepett, tekintve hogy nem is olyan rég a Xerxészben, Ariodatész szerepében lényegesen gördülékenyebben énekelt.

Ami a kórust illeti, különösen emlékezetes volt számomra az a rész, amikor háromszor nyávogott a tüzelő nősténymacska. De az se volt rossz, amikor a sündisznó hármat vinnyogott. Lehet persze, hogy tarajos sül volt -a Piave librettójában szereplő istrice olasz szótáram szerint legalábbis ezt jelenti. Az Operaház zenekara Győriványi-Ráth György keze alatt változó koncentrációval működött közre. Voltak megnyerőbb pillanatok, ám többnyire sajnos a mű egyéb részei is musica villarecciaként hatottak, nem csak az említett induló.

Alexandru Agache és Lukács Gyöngyi

Rame Lahaj és Pataki Potyók Dániel

 

Fried Péter és Alecandru Agache - Szkárossy Zsuzsafelvételei