Hangverseny

Szerző: Kusz Veronika, Malina János, Péteri Lóránt, Molnár Szabolcs, Csengery Kristóf
Lapszám: 2011 április
 

Két nagyszabású műből álló programot kínált a MAGYAR RÁDIÓ  SZIMFONIKUS ZENEKARA a 2010/11-es évad Mesterbérlet-sorozatának utolsó koncertjén: a Liszt-évforduló alkalmából előadott Dante-szimfóniát és Rahmanyinov 2. szimfóniáját. Merész, sőt talán nem is egészen meggondolt vállalkozásnak tűnt ez a párosítás. A két igen terjedelmes szimfónia egymásutánja ugyanis kissé fárasztó volt a közönség számára, és bizony ezen az estén a Művészetek Palotájában összegyűlt közönség több tagja úgy járt (s ezúttal nemcsak Liszt, hanem Rahmanyinov esetében is), mint az anekdota szerint Johannes Brahms a h-moll szonáta hallgatása közben. Nem mondhatok ítéletet persze az egész hallgatóságról, mindenesetre a közvetlen közelemben sajnos ilyen lehangoló tapasztalatokat szereztem, s ez a közönyös fogadtatás nem volt jó hatással a koncert atmoszférájára. Egyfelől nem kárhoztathatjuk a közönséget, hiszen a műsor valóban nehéz, sőt kissé talán nehézkes volt; másfelől azonban ez a passzív elutasítás sajnálatosan beárnyékolta egy igazán remek interpretáció élvezetét.

A STEPHEN D'AGOSTINO által irányított együttes ugyanis minden tőle telhetőt megtett, hogy a hallgatóság megismerje a művek szépségét, tartalmasságát, erejét. Viszonylag régen nyílt alkalmam a Rádiózenekart koncerten hallani, de legutóbbi tapasztalataimat jóval felülmúlta az együttes mostani teljesítménye. Ezúttal leginkább masz- szív hangzásuk nyerte el a tetszésem: telt, magvas tónusban, széles legatókkal játszottak. Bár eleinte akadtak egyenetlenségek, rések a hangzásban, a Liszt-mű első tételének második felétől tömör és mindent kitöltő folyamként észleltem a zenét. Gondosan ápoltnak, szépnek tűnt ez a tónus, bár volt benne némi érdesség, sötétség is -ez azonban jól harmonizált az előadott művek tartalmával. Az első pár perctől eltekintve kifejezetten elnyerte tetszésem a Dante-szimfónia Pokol tételének megszólaltatása: pregnáns témaformálás, vaskos és sosem üres drámai csúcspontok idézték fel a hátborzongató képeket. A Purgatórium talán csak annyiban volt kevésbé hatásos, mint amennyire maga a zenei anyag az. A stagnáló-várakozó kísérőfigurák előadásában azonban nagy hasznát vette a zenekar a fentebb említett, homogénné érlelt hangzásnak, hiszen ezáltal a kevésbé eseménydús zenében is maradéktalanul ki tudták tölteni a rendelkezésükre álló, végtelennek tetsző időt és teret.

A Rahmanyinov-szimfónia előadása sem hagyott kívánnivalót maga után. Talán el lehet képzelni ennél kicsit színesebb, kicsit elevenebb interpretációt, mégsem hiszem, hogy a tolmácsolás nívója lehetett az oka a közönség fáradtságának. Aki ugyanis hajlandó volt egy hosszú, romantikus szimfónia után egy hosszú, késő romantikus szimfóniára is koncentrálni, maradandó élménnyel gazdagodott. A Liszt-mű előadásának nagyra értékelhető kiegyenlítettsége itt is érvényesült, sőt a széles, romantikus dallamok érzelemgazdag megszólaltatása révén még színesebbé vált a zenekar palettája. A szélső tételek és a lassú pátosszal, szenvedéllyel teli tónusa, széles hangzása, monumentális fokozásai gyönyörű pillanatok sorával ajándékozták meg a hallgatóságot.

Külön kell szólni a Dante-szimfónia másik előadójáról: az MR GYERMEKKÓRUS-ról (karigazgató: THÉSZ GABRIELLA). A gyerekek szokott formájukhoz híven -egyszerűen és csodálatosan, s persze fölényes profizmussal (kotta nélkül, fellépésükben és zeneileg is fegyelmezetten) -énekeltek. Szereplésük a teljes koncert egyik fénypontját jelentette számomra, azzal együtt is, hogy szívesen emlékszem vissza mind a Pokol tétel remek zenekari megoldásaira, s általában a Rahmanyinov-szimfóniát nagyon szerethető műnek mutató, ihletett tolmácsolásra. (Február 4. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Rádió)

KUSZ VERONIKA

 

FENYŐ LÁSZLÓ fellépései számomra mindig a budapesti zenei élet jelentős eseményei. Kiváló kamarapartnerével, KOVALSZKI MÁRIÁ-val ezúttal a tág értelemben vett előző századforduló francia kompozícióiból állított össze szonátaestet -pontosabban egy kétrétegű programot, amelyben Fauré és Saint-Saëns öt karakterdarabját két korszakos remekmű: Debussy Gordonka-zongora-szonátája, illetve a Franck A-dúr hegedűszonátájából adaptált gordonkaszonáta követte.

A gyönyörű Fauré-, illetve a népszerű és mesteri kézre valló Saint-Saëns-darabok igen élvezetes módon szolgálták a „bemelegítést", a művészek és közönségük összehangolódását. Fauré Elégiájában már jól érzékelhető volt a kamarapartnerek magas feszültségű, intenzív kapcsolata, megcsillant Fenyő gordonkahangjának átható, tömör szépsége és Kovalszki játékának kivételes kontrolláltsága. A Pillangóban, Rimszkij-Korszakov Dongójának távoli, remek rokondarabjában ismét a csellista hangszépségét és éneklő játékmódját csodáltuk meg elsősorban; az Álom után pedig valósággal katartikus hatást keltett valószínűtlen, s tényleg álomszerű hatást elérő, magas regiszterben járó pianóival.

Saint-Saëns Allegro appassionatója alkalmat adott Kovalszki Máriának egyenrangú zenei jelenléte demonstrálására, partnerének pedig a mesteri, egyszerre hajlékony és biztos kézzel összefogott időkezelésre. Az „örökzöld" Hattyúban a gordonka hallatlanul tág, a legutolsó pillanatig végigvezetett dallamívei, a zongorában pedig a ritkán hallható, élő belső szólamok érdemeltek különös figyelmet.

Mindez azonban, mint mondtuk, inkább csak bevezetésként szolgált a koncert súlypontját adó két szonátához. Nem könnyű megmondani, közülük melyik jelentett nagyobb élményt a hallgatónak. Debussy szonátája rendkívül tömör, salaktalan darab, afféle karcolhatatlan gyémánt; s ezt a jellegét Fenyőék előadása teljes jelentőségében megmutatta. A Franck-szonáta, a francia romantika emblematikus kamarazenei teljesítménye viszont sokrétűsége és intenzív, de nemes érzelmessége révén jelentős alkotás. Az biztos, hogy ebben a sorrendben volt érdemes eljátszani őket, hiszen az A-dúr szonáta dús zenei nyelve után Debussy karcsú ökonómiája nem érvényesült volna azonnal.

Így azonban az első pillanattól hatott a Prologue, e tömény varázslat különös atmoszférája. Majd az expresszivitás és játékosság mezsgyéjén egyensúlyozó Sérénade-ban megcsodálhattuk a két művész ritkaságszámba menő, koncentrált össszhangját, egyszersmind pedig a kései Debussy néhány megkapóan bartókos pillanatát. A zátótétel, ahogy a kottában áll, valóban „élénk, könynyed és ideges" volt, a csellóhang egészen szokatlan fényével, sziporkázóan színgazdag zongorázással, a zenélés anyag fölötti tökéletességével.

Franck sötétebb, darabosabb (bár korántsem komor) hangja, sűrűbb textúrája egészen másfajta, tömörebb hangzásra inspirálta a zenészeket; Fenyő László játéka a nyitótételben mélyen zengő, ám fortéban sem torzuló karaktert nyert, az Allegro pedig szenvedélyességében is szigorúan formálva és virtuózan szólalt meg. Ha Debussynél Bartók hangját véltük hallani, akkor itt a Recitative-Fantasia feliratú lassúban éppen Kodály korai hangszeres kompozícióinak atmoszféráját idézték meg az előadók; rá természetesen, a kortárs franciák mellett, Franck életműve is biztosan hatással volt. A férfias lírájú, szépséges tételt Fenyő magvas, éneklő fortéi tették emlékezetessé; a napsugaras finálé pedig ismét csak a partnerek kiegyensúlyozott, tökéletes összjátékát hangsúlyozta. A hálás és lelkes közönség három ráadást követelt ki a hivatalos műsor végeztével. (Február 7. -Bartók Emlékház. Rendező: Bartók Emlékház, Jakobi Koncert Kft.)

MALINA JÁNOS

 

Rendkívül ígéretesen indult, bár azután kissé lendületét vesztette a BUDAPESTI  FESZTIVÁLZENEKAR hangversenye, amelyet 19. századi francia programmal adott PINCHAS STEINBERG vezényletével és JELENA ZSIDKOVA közreműködésével. A program első ránézésre azt ígérte, hogy Berlioz Fantasztikus szimfóniája lesz a súlypont, amelyhez előjátékul szolgál majd a hangverseny első felében játszott két későromantikus zenekari darab, nevezetesen Franck ritkán játszott szimfonikus költeménye, a Le chasseur maudit, magyarán Az elátkozott vadász, illetve Chausson még annál is kevésbé ismert Poème d'amour et de la mer, azaz A szerelem és a tenger költeménye című zenekari dalciklusa. Végeredményben azonban éppen a legrövidebb darab, a nyitó Franck-kompozíció ragadott meg leginkább mind a mű, mind pedig az előadás frissességével, szuggesztivitásával. A sajátos zenekari dalciklus -második, középső tétele tisztán hangszeres kompozíció -nem győzött meg arról, hogy érdemes volt leporolni, s az énekszólista, Jelena Zsidkova sem gyakorolt ellenállhatatlan hatást a hallgatóságra. Így hathatott azután a Fantasztikus szimfónia előadása ismét emelkedésként - teljesen megérdemelten, hiszen igazán magas színvonalú, vállalható produkciót élvezhetett végig a közönség. Valahogyan mégis hosszú volt kissé ez az előadás, az egyébként hallatlanul precíz és a produkciót erőteljesen kézben tartó Steinberg interpretációjában, úgy éreztem, éppen a fantasztikum izzása és a művet összetartó ereje nem volt jelen a kellő mértékben.

Franck 1882-ben komponált, és első, későn jött kirobbanó zeneszerzői sikerét hozó szimfonikus költménye Bürger hátborzongató és tipikusan német balladáját önti hangokba. Zenei szempontból azonban a darab kivételesen briliáns és fantáziadús, bővelkedik merész és újszerű színekben és hangszerelési effektusokban, Muszorgszkijtól Ravelig számos merész kortárs és örökös nevét eszünkbe idézve. A zenekar ragyogóan és fegyelmezetten játszotta a darabot, a karmester pedig legjobb oldaláról mutatkozott meg, ökonomikus mozgású, de határozott, differenciáltan és céltudatosan vezénylő dirigensként.

Chausson ugyancsak 1882-ben kezdte komponálni dalciklusát, az azonban még első formájában is csupán 1890-re készült el, a végleges változat pedig további három évig váratott magára. Talán ez az egyik oka a annak, hogy a mű kevéssé változatosnak, vontatottnak hat -a másik biztosan a szövegnek, Maurice Bouchor költeményeinek helybenjáró és közhelyes jellege. A deklamáló énekszólam, illetve a zenekar expreszszivitása egyértelműen wagneri benyomást tesz a hallgatóra; az ördög azonban köztudottan a részletekben rejlik, és ezek a részletek egyszerűen nem elég erősek, érdekesek. Emellett Jelena Zsidkova semmiképp sem az az alkat, aki a nüanszok precíz és differenciált megszólaltatásával tárja fel a kompozíciónak a részletek finomságában rejlő erényeit: hangja mesterséges rezonanciával létrehozott, kevésbé magvas és rajzos, inkább öblögetős és sötétített, zörejes énekhang, a finom árnyalatokat meglehetősen maga alá temető, lassú és intenzív vibratóval.

A Fantasztikus szimfónia, mint már utaltam rá, alapvető, sőt imponáló korrektsége ellenére sem jelentett sodró erejű élményt. A tételek előadásának hőfoka meglehetősen egyenetlennek bizonyult: elsősorban az I. tétel (Álmok -szenvedélyek), illetve a III. (Jelenet a mezőn) hatott vontatottnak a hallgató szempontjából. Tetszett viszont a II. tételben a nagy valcer hajlékony agogikája, a megformálás tisztasága; a Menetelés a vérpadra tablóját pedig már a fúvósok szuggesztív és őserejű játéka emlékezetessé tette. A mű tetőpontjának végül a zárótétel, a Boszorkányszombat bizonyult szellemességével, robbanékonyságával és a fugato sűrű és izgalmas interpretációjával. Így ért véget a hangverseny, a remek kezdés visszahódított színvonalán. (Február 10. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

MALINA JÁNOS

 

Kamarafarsangolók néven szerepelt a  WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK a „Bécsi kedély"-ként is hirdetett februári hangversenyén. Táncok, divertimentók, zenei tréfák gondtalan sorozata alkotta a programot; a zenekar tagjai különféle, kisebb létszámú összeállításokban léptek a közönség elé. Weiner-Szászéknál persze hagyománynak számít a farsangi mulatozás: nagyon kellemes emlékeket őrzök például két évvel ezelőtti ilyen koncertjükről, melynek karneválszerűségét az adta, hogy az egyes zeneszerzők nem tipikus műveikkel-műfajaikkal szerepeltek a műsoron, így egy képzeletbeli farsangi felvonulás álarc mögé rejtőzött szereplőivé váltak. Ezúttal egyszerűbb volt a műsorkoncepció: a könnyed művek sorozatában csupán egy akadt, amely álruhát is vett, Strauss szerzeménye, a Schönberg kissé ironikus átiratában felcsendülő, s hangzásában alkalmi bandákat idéző Császárkeringő. Nem tudom, mi lehetett az oka a helyszínváltoztatásnak, miért került az eredetileg az MTA Székházába hirdetett koncert a Pollack Mihály téri Festetics-palotába, mindenesetre szerencsés fordulatnak tekintettem: a fesztelen műsorhoz, valamint az előadói gárda és a közönség létszámához egyaránt jobban illett a Roosevelt téri díszteremnél intimebb atmoszférájú tükörterem.

Összességében tehát kellemes benyomást tett a hangverseny -mindazonáltal az előadás színvonala kissé ingadozott az est során. JUNIKI SPARTAKUS hangversenymester zenei teljesítményét például nem éreztem eléggé fölényesnek. Amilyen rokonszenves házigazdája, lelkes érzelmi motorja volt az eseménynek, olyannyira bizonytalan intonációt, hangképzést diktált olykor, elsősorban a nyitószámokban. A nem igazán szép -kissé kásás, sokszor hamiskás - vonóshangzás főleg Schubert Német táncaiban (F-dúr, C-dúr, D. 90/4-5), illetve a záró Mozart-blokkban, a Zenei tréfában (K. 522) és az Öt kontratáncban (K. 609) zavart. Így nem hatottak igazán jól a Zenei tréfa megkomponált gikszerei és csúszkálásai, sőt majdhogynem szükséges is volt előre elmagyarázni a poént, azaz hogy ezúttal szándékos hibákat fog hallani a közönség. (Persze hibázni amúgy nem hibázott a zenekar, inkább a bizonytalan intonációt és a kissé fakó hangzást érhette bírálat.)

A hangverseny középső harmada-fele sokkal jobban sikerült. Már a Schubert-táncokat követő kis Mozart-divertimentóban (D-dúr, K. 136) áthatóbbá és csengőbbé vált a hangzás, de a korábbiaknál üdébbnek, mozgékonyabbnak bizonyult az ifjabb Johann Strauss Új pizzicato-polkája is. Azok a számok azonban, amelyekért igazán érdemes volt a koncertre menni, csak ezután következtek, s a zongorista RÉTI BALÁZS szerepléséhez kapcsolódtak. (Rétit korábban még nem hallottam koncerten, így új élményként ért remek felkészültsége.) A már említett Schönberg-féle átiratban nem ő volt az egyetlen kiváló zenész, aki a zenekari tagokhoz csatla kozott: többek közt GYÖNGYÖSSY ZOLTÁN (fuvola) és KLENYÁN CSABA (klarinét) is beült a zenekarba a Császárkeringő idejére. Az előadás nagyszerű volt: a remek Strauss-zenét sajátosan fanyarrá, ugyanakkor rendkívül eseménydús hangzásúvá varázsolta a 20. századi letét, s a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok muzsikusai szinte lubickoltak ebben az élvezetes zenei anyagban. Már ebben a számban is úgy éreztem, mintha Réti valamiféle fegyelmező-összetartó erővel hatott volna az együttesre -bár ennek nem igazán értettem okát, hiszen nem volt vezető szerepe a Schönberg-átiratban, ráadásul szemlátomást nem szándékozta elvenni Juniki Spartakus kenyerét, azaz inkább belesimult az előadásba. Ennek ellenére az ezt követő Haydn-divertimentóban is úgy tűnt: az ő higgadt, tisztán formált tolmácsolása, pergő billentése a kulcsa az est legérettebb, legelragadóbb előadásának. A Haydn-darab végre igazán ragyogó tónusban szólalt meg; könnyen, természetesen, mégis precízen és aprólékosan: az előadás magas színvonala a Festetics Palota díszleteivel együtt egyenesen a nyárvégi eszterházi Haydn-fesztiválok nemzetközi színvonalú koncertjeire emlékeztetett. (Február 12. -Festetics Palota. Rendező: Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok)

KUSZ VERONIKA

 

Mahler 3. szimfóniájának előadásával  nagy fába vágta a fejszéjét a BUDAFOKI DOHNÁNYI ZENEKAR. Mondhatnám azt is, hogy túlságosan nagy fába, noha a Nemzeti  Hangversenytermet foghíjasan megtöltő hűséges, bérletes közönség hallhatóan gyümölcsözőnek ítélte az együttes kísérletét saját határainak kitapogatására. Nekem nagyon hiányzott az előadásból az a varázslat és fantasztikum, ami oly megrázó élménnyé tudja tenni ezt a mahleri mértékkel mérve is különösen heterogén zenét. Ehelyett az előadás az egykorú zenekritika azon kitételeit idézte fel bennem, melyek a 3. szimfónia szvitszerű, balettzenére hajazó vonásait hangsúlyozták, nem kifejezetten elismerő szándékkal. Fenntartásaim mindazonáltal sokkal gyakorlatiasabban is megfogalmazhatók. Bizony, e mű (és általában a Mahler-szimfóniák) előadásához a koncerten felvonulónál népesebb vonóskarra lenne szükség, különös tekintettel arra, hogy a Mahler korában használatos rézfúvósok nem fedték le úgy az együttes hangzását, mint adott esetben a mai hangszerek. Az első emeleti erkély első sorában ülve egyébként nem is a hangzásarányokkal volt problémám, inkább a vonóshangzás színezeti értékű tömege és sűrűsége hiányzott. Az exponált mélyvonós-állásokban bővelkedő, monumentális első tétel eljátszása ugyanakkor rávilágított arra is, hogy a vonóskar általában, a cselló- és nagybőgőszólamok pedig különösképpen nem tartoznak a zenekar legerősebb részlegei közé. Pregnánsabb cintányérhangra, illetve a Mahler által előírt pontokon duplázásra is szükség lett volna ahhoz, hogy a tétel nagy csúcspontjai sistergősek, elementárisak legyenek. Annál derekasabban teljesítettek a fa- és rézfúvósok, akiknek a kitartása a második tételben („virágmenüett") sem lankadt. Az est karmestere, a bécsi születésű ROBERTO PATERNOSTRO alighanem a realitások talaján maradt, amikor vezényletében egyfajta biztonsági játékra: a belépésekre, a szólamok együtt-tartására, a nagyobb formai tömbök lekerekítésére törekedett, anélkül, hogy a tempó merészebb lélegeztetésére-hullámoztatására vagy a dinamika gazdagabb árnyalására vállalkozott volna. A harmadik tételre (azaz a kétnegyedben induló scherzóra, mely az Ablösung im sommer című dal témáiból szövi „az erdő állatainak" meséjét) az együttes figyelme, készenléte hallhatóan lankadt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a zenekaron fáradás vett erőt, ami az összjáték olykori zavaraiban öltött testet. A negyedik tétel -az 1890-es években megálmodott „jövő zenéje" Nietzschét tolmácsoló énekes szólistával -sokat nyert a közreműködő WIEDEMANN BERNADETT szép, telt, homogén mezzójától, jól végiggondolt szólamformálásától. Ugyancsak elismeréssel nyugtázhattuk az oboára telepített mahleri „természethangok" (előadói utasítás a partitúrában) különleges, csúszkáló, madár énekére vagy inkább jeladására emlékeztető megszólalását. Kár, hogy a kiemelt szerepet kapó kürtösök belépéseit némi tétovaság jellemezte. Az ötödik tételben az énekes szólista mellé női és gyermekkar csatlakozik, hogy három usque négy perc leforgása alatt, lelkes bimm-bammozás közepette szavatolják számunkra a megváltás művét. Gyermekkart említettem, noha Mahler a partitúrában konkrétan fiúkórust ír elő. Ha néhány leányt is fiúsítanak e célra, az még nem korrumpálja a hangzást, ám a kicsiny és nagyobbacska hölgyek elsöprő többsége ezúttal teljesen elhomályosította a mahleri angyalkák fickós rámenősségét. De általában is elkedvetlenített a BUDAPESTI AKADÉMIAI KÓRUSTÁRSASÁG és a MAGNIFICAT IFJÚSÁGI KÓRUS közreműködése. Előadásukban a tétel igen pregnáns, s lássuk be, ördöngösen bonyolultnak nem is nevezhető ritmikája alig vált kivehetővé.

Nem technikai, de lélektani értelemben a 3. szimfónia legnagyobb előadási kihívása alighanem az a pillanat, amikor az ötödik tétel kicsengése után rögtön elkezdődik a lassú finálé. E ponton szinte el kell felejteni az addig elhangzott tételek szín- és karakterorgiáját, megannyi idézőjeles, szemhunyorítós és maszkos stílusallúzióját. Egy és negyedórával a koncert megkezdése után most hitelesen és szuggesztíven kéne áttérni a maximális bensőségesség, közvetlenség és komolyság zenei nyelvére. Ha ez megtörténik, akkor a 6. tétel hatodik üteme táján a hallgató zenetörténetileg inkommenzurábilis katarzisban részesül; ha nem, akkor csupán annyit tapasztal, hogy a filozófiai szvit szép, bárha hosszadalmas lírai zenével zárul. Ami a Budafoki Dohnányi Zenekar előadását illeti, a tétel jelentőségének és jelentéseinek kibontásához aligha maradt elég energia -ráadásul a finálé éppen az együttes gyengélkedésre hajlamos vonósait vette igénybe. Katarzisról tehát nem számolhatok be, inkább a középszerű előadásba való csöndes belefáradásról. A Budafoki Dohnányi Zenekar honlapja és Hangoló című magazinja tanúskodik arról a közművelődési szerepről, amely in angustiis különösképpen megérdemli a megbecsülést. Minthogy azonban egy hivatásos zenekarnak az ország vezető koncerttermében elhangzott hangversenyéről, illetve a szimfonikus repertoár bevett darabjáról volt szó, nem tagadhatom, hogy e középszerűség némi csüggedtséggel töltött el. (Február 13. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

PÉTERI LÓRÁNT

 

Fennállásának 25. évfordulóján jubileumi hangversenyt adott a NEMZETI ÉNEKKAR, karigazgatója, ANTAL MÁTYÁS vezényletével (interjúnk a karnaggyal a 7. oldalon - a szerk.). Programjuk olyan, a 19. század második és a 20. század első felében keletkezett kiemelkedő, nagyobb lélegzetű kóruskompozíciók előadásával reprezentálta az együttes és karnagya sokoldalú tájékozottságát, amelyeknek kíséretét csak zongora vagy néhány zongora és egy ütőhangszer-csoport látja el. Ezáltal a kórus valóban főszereplője lehetett a koncertnek, a kísérő apparátus mégis kellően hajlékony összeállításban és színes hangzási lehetőségekkel tette változatossá az estét.

Nyitószámként Brams négy énekszólistára és négykezes zongorakíséretre komponált első -op. 52-es -Szerelmi dalkeringők sorozata szólalt meg a 40-45 fősre redukált kórus előadásában, BIZJÁK DÓRA és JANDÓ JENŐ közreműködésével. Ez a „válogatott" még a Nemzeti Énekkarnak az utóbbi egy-két évben feltűnően sokat szépülő és csiszolódó hangzásához képest is örömtelien kulturáltan, kamarakórusszerűen, homogén módon szólalt meg. A kitűnő - bár az adott akusztikában kissé háttérbe szoruló - zongorakíséret által is erőteljesen gazdagított interpretáció differenciáltan és érzékenyen juttatta érvényre az elbűvölő sorozat meglepő texturális és karaktergazdagságát, költői finomságait, legfeljebb az igazi, átütő temperamentumot hiányoltuk egyes pillanatokban.

Stravinsky Menyegzőjében az előadók sokkal inkább meg tudtak felelni a szerző orosz korszakának e kései remeke által támasztott követelményeknek a zabolátlan erejű, rusztikus elemek szuggesztív megjelenítését illetően. Ebben persze -magán a zenén kívül -segítségükre volt a kórus kb. 75 fősre növekedett létszáma, illetve a négy zongorát és ütőhangszer-csoportot foglalkoztató kíséret is: zongorán BALOG JÓZSEF, Bizják Dóra, Jandó Jenő és ZENTAI KÁROLY, ütőhangszereken pedig a TALAMBA ÜTŐEGYÜTTES működött közre. A mű énekszólóit SZALAI ÁGNES, BAKOS KORNÉLIA, KÁLMÁN LÁSZLÓ és SEBESTYÉN MIKLÓS adta elő, magas színvonalon és kulturáltan; ugyancsak remekül álltak helyt a közreműködő hangszeresek precíz, egymásra figyelő, színekben gazdag játékukkal; a mű zárószakaszának harangzúgásos, nagyszabású tablója azt is feledtette velünk, hogy nem nagyzenekart hallunk. Szalai Ágnes és Bakos Kornélia igen szuggesztív siratójelenetet formált meg, Sebestyén Miklós igazi szláv basszus volt, például a kórusból kiváló másik, vihardöndülés-hangú basszistával énekelt duettjében; az ezúttal is gyönyörűen éneklő Kálmán László viszont talán kissé túlságosan finom és lekerekített volt ebben a kontextusban.

A jubileumi hangverseny második részét Carl Orff Carmina Buranájának, pontosabban a mű Wilhelm Killmayertől származó, redukált hagszerelésű (de Orff által jóváhagyott) változatának előadása tette ki. Ez a vokális és az ütőhangszer-szólamok változatlanul hagyásával két zongorára csökkenti a nagyzenekar többi részének anyagát, mégpedig ragyogó eredménnyel, anélkül, hogy a hallgatóban bármifajta hiányérzetet okozna. A Talamba Ütőegyüttes mellett zongorán ismét Bizják Dóra és Jandó Jenő működött közre. A három legfontosabb énekszólista itt HORVÁTH ISTVÁN, MASSÁNYI VIKTOR, illetve RŐSER ORSOLYA volt, a kisebb szólókat és együtteseket a kórus tagjai adták elő.

Mindent összevéve ez volt az utóbbi években általam hallott legmeggyőzőbb Carmina Burana-előadás. A kórus egyszerre volt monumentális és hajlékony, igényesen zenélő együttes, Antal Mátyás mindvégig megragadóan tolmácsolta a mű egészen sajátos atmoszféráját, a hangszeres szólamokban fel-felszikráztak az erőteljes és szabálytalan ritmusok és különleges effektusok. Massányi Viktor, bár hangilag mintha kissé indiszponált lett volna, karakterben, játékosságban és csúfondárosságban önmagát tudta adni; Horváth István otthonosan mozgott, sőt remekelt groteszk -és roppant nehéz -szerepében; Rőser Orsolya énekése pedig különösen szép születésnapi meglepetést jelentett gazdag líraiságával, kiegyenlítetten szép, mélységekben is meggyőző hangjával és fölényes technikájával. A kitűnő produkcióhoz és az eltelt negyedszázadhoz csak gratulálni tudunk. (Február 17. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

MALINA JÁNOS

 

A Schubert-maraton utolsó előtti órájában MEGYESI ZOLTÁN és FODOR GABRIELLA adott elő egy tizenegy dalból és egy duettből álló válogatást KOVALSZKI MÁRIA zongorakíséretével a Fesztivál Színházban. A dalok sorát a Der Wanderer nyitotta, bizonyára utalásképpen is az egyik délutáni hangversenyen -Liszt átdolgozásában -játszott Wanderer-fantáziára. A Megyesi által énekelt első, négy szálból álló csokrot a másik híres „vándordal", a koncert öt Goethe-dalának egyike, a Wanderers Nachtlied kerekítette zárt „kompozícióvá", közbefogva a nosztalgikus Dass sie hier gewesen és a várakozásteli Frühlingsglaube című darabot. Ebben az első néhány dalban érezhetők voltak még a bemelegítéssel járó kisebb - intonációs, egyéb technikai - bizonytalanságok, a záródarab fenséges állóképe és megrendültsége azonban már szuggesztív, emlékezetes zenei élmény volt. Kovalszki Mária a tőle megszokott intenzitással és koncentráltsággal, az énekes minden zenei kezdeményezésére érzékenyen reagálva zongorázott.

Fodor Gabriella előadásában három, hangsúlyozottan női dal következett ezután -közülük kettő Goethe versére íródott -: a Gretchen am Spinnrade, a Lied der Mignon és a Die junge Nonne. Fodor énekstílusa meglehetősen távol esik a Megyesiétől: neki nem csupán az énekhangja robusztusabb és, hogy úgy mondjam, „vibrato-központúbb", de valamiképpen az általa kifejezett érzelmek és karakterek is inkább opera-, mint kamaraléptékűek és -finomságúak. Ez nem utolsósorban igen stabil és megbízható technikát jelent, s ezen a más léptéken belül Fodor Gabriella zenei formálása és a részletek iránti igényessége is imponáló; egyetlen konkrét kifogásunk egy minimális, de mindig jelenlévő föléintonálásra való hajlam. Talán a hallgatói átállás nehézségei miatt a Gretchen-dal tetszett a legkevésbé meggyőzőnek; Mignon szomorúsága azonban már megérintette a hallgatót, és kitűnően formálta meg Fodor Gabriella az ifjú apáca lelkitusáját, dúlt, majd beletörődő lelkiállapotát. Kovalszki Mária a koncertnek ebben a szakaszában is egyenrangú partner volt, s számos finom és szuggesztív agogikai és hangszínváltással hívta fel magára a figyelmet. Két ellentétes hangulatú dal, a népszerű Ständchen és a Schwanengesang következett ezután Megyesi Zoltán csiszolt előadásában, majd ismét Fodor Gabriella adott elő két szerelmes dalt, a „népies" Im Frühlinget és a Rastlose Liebét. Utóbbiak közül különösen az Im Frühling kezdeti egyszerűsége és naivitása, majd súlyosabbá válása, elkomorulása, illetve a kontraszt plaszticitása volt élményszerű; a Rastlose Liebében viszont feltűntek Fodor 20. század eleji dalfelvételekről ismert, de izgalmasan ható portamentói -lehet, hogy tudatos kísérletezésről van szó?

Végül pedig a záró duett, a Licht und Liebe igazi lieto fine, boldog vég volt abban az értelemben is, hogy a külön-külön meglehetősen más énekeskaraktert képviselő két művész itt nem csupán zeneileg, intonációban, de hangminőségben is olyannyira alkalmazkodni tudott egymáshoz, hogy őszintén sajnáltuk: nincs több duett a műsoron. (Február 19. -Fesztivál Színház. Rendező: Művészetek Palotája, Budapesti Fesztivázenekar)

MALINA JÁNOS

 

A Schubert-maraton a hagyományoknak  megfelelően a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR szimfónia-produkciójával zárult -s a választás mi is lehetett volna más, mint a nagynak mondott, utolsó C-dúr szimfónia? Ennek praktikus és mélyebb okai egyaránt vannak. A praktikus ok, hogy az első öt szimfónia -és persze a Befejezetlen - méreténél fogva nem töltötte volna ki a kereteket, s így csak a két C-dúr szimfónia jöhetett szóba egyáltalán. A sokak által átmeneti karakterűnek tekintett 6. szimfónia azonban meglehetősen esélytelen versenytárs a 9.-kel, a „Nagy"-gyal szemben, hiszen ez utóbbi az, amelynek megalkotására Schubert oly tudatosan, éveken át készült, amellyel valamit bizonyítani szeretett volna, nyilván nem csupán a külvilág, hanem önmaga számára is, s amely bizonyítási kísérlet, a rá nehezedő terhek ellenére, fényes sikerrel járt - mármint Schubert és a kései utódok szemében, hiszen a szimfónia szerzője életében szinte teljes bizonyossággal nem hangzott fel. Az életműben betöltött jelképes szerepe viszont különösen alkalmassá teszi egy Schubert-maratonhoz hasonló esemény megkoronázására.

Schumann pátoszos, de végtelenül pontos ítélete Schubert formálásáról -„himmlische Länge" -e szimfónia kapcsán hangzott el, s ez a csodálatos schuberti hosszadalmasság, a mű Schubertnél ritkaságszámba menő kiegyensúlyozott nyugalmával párosulva, mentrendszerűen idézi fel az áhítatos, de alapjában véve kissé unalmas előadás veszélyét. A Müpa közönsége azonban örömmel tapasztalhatta, hogy ettől a FISCHER IVÁN vezényelte előadástól mi sem állt távolabb, mint a klasszikusnak kijáró alélt tisztelet. Mint a nyitótétel megmutatta, már maga a hangzás, illetve a rendre felbukkanó különlegességek elegendőek lettek volna a hallgató éberségének fenntartásához. Az alap a vonóskar különlegesen telt és gömbölyű, puhaságát fortéban is megőrző hangzása; erre rakódtak a zenekartól megszokott eszményi fúvósszínek, például a klarinétok plasztikus, de olvadékony repetícióiban, azután a dinamika áradó hajlékonysága, a Fischer Iván-féle, mesterien kivitelezett, finom „belső" agogikák, s mindehhez járultak léten-nyomon az olyan további meglepetések, mint a natúrkürtök eleve izgalmasan karcsú vonalai a fojtással képzett, „földöntúli" hangokkal mint kuriózumokkal, vagy a historikus típusú verőknek köszönhető szárazabb, pontszerűbb, egyszersmind pedig feszültebb és izgalmasabb timpanizás.

A lassú tétel egyszerűen gyönyörű volt, nagyszabású és poétikus -csodálatos és érzéki oboaszólókkal, a vonósok rugalmasan pattanó staccatóival, kristálytisztán „helyükre tett" akkordokkal és általában a kidolgozás kamarazeneszerű igényességével és finomságával. A legnagyobb karmesteri teljesítmény azonban a hatalmas érzelmi tetőpont és mélybe zuhanás utáni, végtelen generálpauzát követő, lassú és gyötrelmes kijózanodás volt, a piano játszó csellószólam szépséges pillanataival. A Scherzo pedig valószínűleg éppen a legeredetibb tétele volt ennek az előadásnak. A kezdőmotívum „bécsiesített" belső agogikái révén a legjobb értelemben idézte fel Willi Boskovsky és a bécsi újévi koncertek levegőjét, kimutatva a schuberti tánczene és a bécsi valcer, vagyis a Wiener Blut töretlen folytonosságát, s úgy használva fel, rendkívüli meggyőző erővel, a 20. századi tapasztalatokat Schubert előadói gyakorlatához, ahogyan a népzenei előadás jellegzetességeit szokás kamatoztatni mondjuk a középkori zene előadásmódjában. De jelentős újdonság volt -legalábbis számomra - a Scherzo triója is, amelyet még sohasem hallottam ennyire ízesnek, s enynyire egyértelműen szláv táncnak (inkább Smetana, mint Dvo√ák modorában). A Finale pedig az akcentusok és dinamikai hullámzások monumentális, mégis folyamatában és részleteiben abszolút kontrollált kavargása volt, apokaliptikus erejű befejezéssel. Az egész Schubert-maraton méltó és bizonyító erejű befejezésével. (Február 19. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája, Budapesti Fesztiválzenekar)

MALINA JÁNOS

 

Február 19-én, Kurtág György 85. születésnapján Borbély László és Wilheim András adott zongoraestet a FUGA Építészeti Központban. A hétvégén további két Kurtág-köszöntő koncerten vet- tem részt (a Művészetek Palotájában), maximálisan keresetlennek és őszintének a FUGA rendezvényét éreztem, mely nélkülözte a pátosz hamis reprezentativitását, irritáló eseményszerűségét. A terem zsúfolásig megtelt, a körülbelül másfélszáz fős hallgatóságot bő órára megérintette az ideálisnak gondolt (talán sosem volt) polgári létezés ethosza. A zenészek kurtág györgy Bach-átirataibólésvidovszky lászló Kilenc kis Kurtág-köszöntő koráljából ösz-szeállított sorozatot adtak elő. A kilenc Vidovszky- és a tizenkét Kurtág-darab fogaskerékszerűen kapcsolódott össze, előbbi kilenc a kiadási sorrendben követte egymást, a rákövetkező egy-két Kurtág-feldolgozást (épp a fordítottjára számíthattunk) akár reflexióként, kommentárként is hallgathattuk.

A koncert sikerének titka részben az öszszeállításban rejlett. A keretes szerkezet, az egyes művek pozicionálása, a dramaturgiai fókuszpontok kialakítása világosan jelezte a ciklusformálás kompozíciós átgondoltságát. Emlékezetes volt például a szubjektív indulatoknak is helyt adó korálhármas (Vidovszky: O Herzenangst -Kurtág: Gott, durch deine Güte -Vidovszky: O wie armen Sünder), vagy a második csúcspontot tartogató korál-sorozat (Kurtág: Gottes Zeit is die allerbeste Zeit - Vidovszky: Es ist genug - Kurtág: Alle Menschen müssen sterben). E munkát vélhetőleg Wilheim András végezte el. Koncepciója révén annak ellenére sem csorbult a 19 tétel önállósága, hogy a részegységek valamiféle lineáris-hierarchikus sorozattá rendeződtek. A veszélyt, hogy egyik-másik mű veszít erejéből és viszonylagossá válik, hogy a darabok kölcsönösen gyengítik egymást, sikerrel hárította el. Ugyanez nem mondható el arról a másnapi - egyébként nagyon rokonszenves és bizakodást tápláló - Ludium-koncertről, melyen Csalog Gábor és muzsikustársai valami hasonlóra tettek kísérletet.

Azt hiszem, Kurtág Bach-átiratait és Vidovszky korálfeldolgozásait képtelenség nem a zene legtisztább megnyilatkozásainak tartani. Az ember úgy érzi, hogy e hangokat hallgatva átrendeződik (visszarendeződik) a zenei tudata, valahogy világosabban látja, hogy mi a fontos, és mi kevésbé. Ilyesmi történhet talán a számítógép merevlemezével is egy alapos karbantartás, töredezettségmentesítés vagy egy újratelepítés után. És nyilván messze túlmutat egy koncertkritika keretein, éppen ezért csak megemlítem: e műveket hallgatva az ember akaratlanul is a szeretetről kezd el gondolkodni.

Bár teljesen torz képzetekhez vezet, a pódiumzongorista mégis vállalja, hogy teljesítményének megítélésében döntő szerepet játszanak majd technikai tényezők: tempó, hangpontosság, egyenletesség. Arra készül, arra trenírozza magát, hogy művészetét e szempontok alapján teszik majd mérlegre. Wilheim András nem pódiumzongorista, ám mindezt nem azért kell előrebocsátani, hogy játékának technikai fogyatékosságaira mentséget keressek -erre a produkció egyébként nem is adott értelmes alapot -, hanem azért, mert a koncert légköre, a muzsikálás komolysága és lényeglátó koncentráltsága a sporadikusan jelentkező technikai bizonytalanságok sokszorosát is az érdektelen és említésre méltatlan jelenségek világába száműzte volna.

Borbély és Wilheim produkcióját érzésem szerint nem lehetett a zongorázás profesz-sziója alapján megkülönböztetni (feltéve, hogy kell bárminemű különbséget tételezni és keresni), csak az alapmagatartás feszültsége mutatott némi eltérést: Borbély elengedettebb koncertjelenléte zongorázásán is érzékelhető volt -s talán emiatt kisebb téttel is játszott.

A közönség felfokozott figyelemmel követte a hangokat, s bizonyára nem egyedül én nyugtattam magam azzal, hogy milyen szerencse, ha az igazán fontos dolgokkal mások foglalkoznak helyettem. (Február 19. -FUGA Budapesti Építészeti Központ. Rendező: FUGA)

MOLNÁR SZABOLCS

 

Különleges atmoszférát teremt, ha egy  kis ország világhírűvé lett művésze, akinek csillaga még nincs leáldozóban, otthon, honfitársainak ad koncertet. Hogy milyen ez,  megtapasztalhatták, akik jelen voltak ROST ANDREA -előrebocsátom, minden mozzanatában remekül sikerült és emlékezetes -áriaestjén. A Berlinben és Budapesten felváltva élő szoprán tudatosan felépített műsort adott elő. A kísérő szerepét a MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR vállalta, MEDVECZKY ÁDÁM vezényletével. Hivatalosan az ő koncertjük volt ez: ők hívták meg az énekesnőt vendégként Szőke Tiborról, a zenekar alapítójáról elnevezett Mesterbérletük nyitókoncertjére. Az áriaest - remélem, ezt a gondolkodó énekesek is tudják - alapjában véve képtelen műfaj, erőszaktétel a műveken, hiszen az áriák nem arra valók, hogy drámai összefüggésükből kiemelve, magányos gyöngyszemekként csillogjanak. De hát az énekes néha két óra leforgása alatt, koncentráltan szeretné megmutatni, milyen sok területen otthonos, mennyi mindent tud, és persze örömmel sorolja egymás mellé a legnépszerűbb művek legnépszerűbb részleteit, hiszen ezekért ő is rajong, meg a közönség is. Ilyenkor aztán a cél szentesíti az eszközt, a műegész egysége és a drámai kontextus mint szempontok talonba kerülnek - jövel, áriaest! A közönség megmártózik a szép dallamokban, izgatottan figyeli a koloratúrákat, s várja a csúcshangokat.

Vannak jó és kevésbé jó áriaestek -s hogy melyik hogyan sikerül, nemcsak azon múlik, milyen klasszis az énekes, de azon is, mennyire játszik rá a kiválasztott részletek „gyöngyszem" mivoltára, vagy épp ellenkezőleg, mennyire akar és képes a koncertkörülmények ellenére is felidézni valamit az eredeti drámai művek hangulatából. Utóbbi persze kényes feladat: a túl kevés hatástalan, a túl sok pódiumon, estélyi ruhában erőltetett benyomást kelt. Rost Andrea, úgy érzem, mindvégig tökéletesen eltalálta a mértéket. Műsorának íve volt: Donizettivel indult (Don Pasquale, Lucia di Lammermoor, Linda di Chamounix), Massenet-vel folytatódott (Thaïs, Manon), Gounod-val fejeződött be az első rész (Faust, Romeo et Juliette), majd a szünet utáni Erkel-válogatás ritmikusan ingázott a két legnépszerűbb mű, a Bánk bán és a Hunyadi László koncertszámai között. Rost Andrea arcjátékával, kézmozdulataival, testmozgásával minden áriában megidézte a színpadot, de ezt csak annyira tette, hogy az eredmény a koncertszituációnak se mondjon ellent, így a produkciók esztétikája tökéletesen illett a műsorszámok ez alkalommal érvényes műfaji kétlakiságához. Ami a vokális teljesítményt illeti, jó érzés néha az abszolút professzionizmussal és az engedményt nem ismerő világszínvonallal találkozni. A 49 éves Rost Andrea szopránja mind a hang fényét, mind vivőerejét, mind a technikai kontrollt illetően mentes az idő terheitől -birtokolja viszont ez a művészi produkció mindazt a gazdagságot, amivel az idő tapasztalat, biztonság, kipróbált arányérzék formájában ajándékozza meg a világot jelentő deszkákon otthonos művészt.

A második részt a műsorterv tudatosan rövidre szabta, nyilván azért, hogy helyet adjon a ráadásoknak. El is hangzott kettő: Erkel és a nemzeti opera után meglepő fordulattal Lehár és a nemzetközi operett felé véve az irányt. Először a Giudittából csendült fel a Meine Lippen, sie küssen so heiss, majd A víg özvegyből a Vilja-dal. Két bódítóan szépséges részlet -ha nem félnék a frivol gondolkodásmódot gyanító félreolvasástól, le merném írni, hogy Rost Andrea az egész este folyamán ezeket énekelte legszebben. Valóban így volt, ám alighanem csupán azért, mert a ráadásokban a művész mindig felszabadultabb, mint a műsor hivatalos részében. A MÁV Szimfonikusok, amely, mint áriaesteken szokás, önálló számokat is előadott (Don Pasquale-nyitány, Thaïs-Meditáció Trejer István koncertmesteri szólójával, Hunyadi-Gyászinduló és -Palotás), mindvégig kitűnően: gondozott hangzással és alkalmazkodóan kísért, Medveczky Ádám pedig a tőle megszokott biztonsággal és szuggesztivitással, az est főszereplőjét mindenben segítve vezényelt. (Február 22. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: MÁV Szimfonikusok Zenekari Alapítvány)

CSENGERY KRISTÓF

 

Az utóbbi időben több olyan koncertbeszámoló jelent meg különféle fórumokon, mely azt pedzegette: a LISZT FERENC KAMARAZENEKAR mostanság olykor bizony alulmúlja korábbi, magas színvonalát. Általában nagyon óvatosak persze ezek a megállapítások, hiszen -számomra legalábbis úgy tűnik -ROLLA JÁNOS világhírű együttese a hűséges törzsközönségén kívül is páratlan közkedveltségnek örvend a hazai zenei életben. Mivel néhány saját, közelmúltbeli tapasztalatom egybevágott a zenekar bírálóinak véleményével, kissé szorongva foglaltam el helyem a kamarazenekar legutóbbi koncertjén a Művészetek Palotájában. Aggodalmaimat csak fokozta, hogy a műsoron több olyan kompozíció szerepelt, amelyet sokszor, talán túl sokszor is hallhattunk már Rolláéktól. Attól tartottam, hogy a tolmácsolás színvonalát fásultság, elszürkülő tónus árnyékolja majd be; és csak reméltem, hogy a jó értelemben vett rutin tovább tudja lendíteni az együttest a nehezebb pillanatokon. Végül azonban olyan jelzőkre, mint „fásult", „szürke", vagy „rutinszerű" nem lett szükség a koncert leírásához - hacsak azért nem, hogy leszögezzük: az együttes rutinosan magas színvonalú produkciókkal örvendeztette meg közönségét. A Liszt Ferenc Kamarazenekar ugyanis ezen az estén úgy játszott, ahogy legszebb emlékeinkben: rendezetten, tartalmas-bársonyos hangon, kiolthatatlan tűzzel és rokonszenves odaadással.

Már a nyitószámban, Sosztakovics Kamaraszimfóniájában egyértelművé vált: az aggodalmak nemhogy alaptalanok, de szégyenletesen igazságtalanok voltak. Az eredetileg vonósnégyesnek készült, s ezúttal Rudolf Barsaj Sosztakovics által jóváhagyott átiratában megszólaló, öttételes mű sziporkázóan izgalmas tételei ugyanis nem tudtak elég hosszúak lenni ahhoz, hogy kedvünkre kigyönyörködjünk magunkat a zenekar interpretációjában. A csaknem harminc muzsikus szinte egyetlen előadóként lélegzett a zenében. Döbbenetesen homogén, s emellett testes, életerős, meleg tónus született a koncertmester irányítása alatt (ennek kapcsán eszembe jutott egy pár hónappal ezelőtti koncert, melyen a hasonló nagyságú és profilú, luzerni kamarazenekart pálcával és nagy mozdulatokkal dirigálta karmesterük -sokkal kevésbé hatékonyan). A mű számtalan, különleges textúrájára élesen világított rá Rolláék intellektuális olvasata. Említésre érdemes az a koncentráltság is, melynek eredményeképp az első hangoktól kezdve valamiképp a „zenén belül" találta magát a hallgató: a mű legelején megszólaló, Sosztakovics nevére utaló motívummal játszó szakasz például mindjárt elképesztően bensőségesnek, árnyaltnak mutatkozott.

Hasonló tapasztalatokat szereztem a koncertet záró Csajkovszkij-sláger, a Vonósszerenád hallgatása során. Az egész produkciót az energikusság és puhaság sajátos kettőssége jellemezte -ezt szimbolikusan összegezte a műben többször visszatérő nyitótéma ilyen megszólaltatása. Érezhető volt, hogy az együttes nem először tűzte műsorára a szerenádot, de nem azért, mert fásult volt az interpretáció -éppen ellenkezőleg. A fölényes anyagismeret birtokában rendkívül részletgazdagon tudták a közönség elé tárni a művet, s apró frazeálási és hangsúlyjátékokkal kifejezetten izgalmassá varázsolták.

Utoljára hagytam a szünet előtt felcsendülő műsorszámról, Csajkovszkij Rokokó-variációiról szóló beszámolót -nemcsak mert a műsor koncepciója is e köré épült, hiszen a hangverseny az egy-egy fiatal szólistát a középpontba állító „Világsztárok a Liszt Ferenc Kamarazenekarral" című bérlet első estje volt, hanem mert a két másik remek előadás mellett is alighanem ez volt a koncert fénypontja. GAUTIER CAPUÇON, az alig harminc esztendős, de máris nagy karriert maga mögött tudó francia csellista igen megnyerően játszott, s a kísérő együttessel tökéletes összhangot talált. Remekül sikerültek a különféle párbeszédes szakaszok (legjobban talán a fuvolával), de általában is inkább két egyenrangú fél baráti kamaramuzsikálásának tűnt a darab, mintsem versenyműnek. Ettől függetlenül persze nagyon is a figyelem középpontjában tudott állni a gordonkás életerős, fiatalos és persze ragyogóan virtuóz tolmácsolása. Capuçon játékában mindazonáltal talán a hang, a tónus sokfélesége volt a leginkább elragadó. Hangszere általában csodálatos zengéssel, öblösen szólt, de ez csupán egyetlen szín volt a sok közül: pizzicatóiban szinte zongorahangzást idézett, magas fekvésben olykor vékony és hűvös fafúvós instrumentumra emlékeztetett, de érces zengése néhány pillanatban még rézfúvós hangszereket is eszembe juttatott. Ez a képesség a szokásosnál drámaibbá, szélsőségesebbé, s egyúttal talán emlékezetesebbé is tette az ugyancsak sokszor hallott Csajkovszkij-művet. (Március 2. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

KUSZ VERONIKA

 

Igényesen összeállított, hézagpótló műsor fémjelezte a NEMZETI FILHARMONIKUSOK márciusi orosz estjének műsorát. Három mű -három ritkaság, mely azt bizonyította, hogy a magyar hangversenyéletnek még sok felfedeznivalója akad a szláv repertoár területén. Az orosz darabokat orosz karmester vezényelte: a Moszkvai Nagyszínház zeneigazgatója és vezető karmestere, ALEKSZANDR VEGYERNYIKOV. Sodró lendületű, dinamikus nyitány helyett bátor gesztussal egy egészen más világba kalauzoló művet választott bevezető- nek: Anatolij Ljadov (1855-1914) Néniája (Sirató) már rövidségével is zavarba ejt -mire megszoknánk a hangulatát, már véget is ér a nem egészen négyperces tétel. Az pedig szintén meglepő, hogy a rövidke szimfonikus sóhaj csupa lágyság és légiesség, kifinomult pasztellszín. Aki ezt a négy kürtre, fafúvókra és vonósokra írt vallomást fogalmazta, végletesen érzékeny lélek lehetett; valaki, aki szinte rátarti volt a visszafogottságára és a szerénységére. Siratójában olyan személy szólal meg, aki nem széles gesztusokkal és drámaian gyászol, hanem kontemplatívan, lelke legrejtettebb zugában éli meg a fájdalmat.

Vegyernyikov elegáns és pontos zenei mozdulatokkal libbentette el előttünk Ljadov áttetsző zenei gyászfátylát, de teljesítményéből róla magáról a finomságon és jó ízlésen kívül szinte semmit sem tudhattunk meg -a produkció nem adott időt az alaposabb ismerkedésre. A második számban viszont a kísérő szerepét vállalta az orosz muzsikus: BARÁTI KRISTÓF Alekszandr Glazunov (1865-1936) a-moll hegedűversenyét játszotta. Ez az Auer Lipótnak komponált századfordulós koncert persze elfogadott repertoárdarab, de szó sincs arról, hogy rendszeresen hallanánk. Baráti remek formában, kiváló felkészültséggel adta elő, a nyitó Moderatóban bátran vállalva a zene kezdőtételhez kevéssé illő lassú hömpölygését, hatásosan énekeltetve a széles ívű dallamokat és megzengetve hangszerének dús tónusát, az Andante sostenutóban gesztikusan értelmezve a magánszólam dallamait, a záró Allegróban pedig valóban mutatós hegedüléssel szerezve örömöt a posztromantikus repertoár kedvelőinek. A siker nem maradt el: első ráadásként a Baráti által előszeretettel megszólaltatott Ernst-féle Erlkönig-adaptációt hallottuk (lassan már kezdek hozzáedződni e feldolgozás sajátos abszurditásához), majd másodjára Bach d-moll partitájá- nak Sarabande-tételével hűtötte le a kedélyeket Baráti Kristóf.

Hogy Alekszandr Vegyernyikov milyen karmester is valójában, azt végül a szünet utáni műsorrészt kitöltő Szkrjabin-ritkaság, a 3. szimfónia hallgatásakor tudtuk meg.
A Glazunov-koncertet a vendégművész pontos, korrekt kísérettel látta el, itt, a szimfóniában azonban valóban teljes gazdagságában bontakozhatott ki egyénisége. Energikusan, lendülettel vezényel, de minden megmozdulását pontosság és tárgyilagosság jellemzi. Szakember a szó legjobb értelmében -mester és művész, akinek teljesítményében temperamentum és jó ízlés alkot egyensúlyt. Ha valaki Szkrjabinra mindeddig hajlamos volt úgy gondolni, mint a homályos kifejezésmód, a nehezen megfejthető formák és a bombasztikus túlzások szerzőjére, annak a negatív ítélet ellenszéruma gyanánt Vegyernyikov remekül proporcionált Harmadikját ajánlhatjuk. A karmester a három tételt (Küzdelmek -Érzéki örömök - Isteni játék) plasztikusan átvilágítva tolmácsolta, olyan zeneként, amely világosan formált, jól követhető, s amelynek pátosza hiteles, messianizmusa pedig őszinte hitből fakad. Vegyernyikov úgy vezényelte Szkrjabint, olyan magától értődő, jól fogyasztható zeneként, ahogyan magam a komponista műveit eddig csak két muzsikustól hallottam: Richtertől és Szokolovtól. Az volt a benyomásom, hogy az NFZ tagjai is kellemes közérzettel muzsikálnak az orosz dirigens keze alatt - mindenesetre a magas színvonalú teljesítmény: a tónusos vonósjáték és a fúvós szólók kamarazenei kidolgozottsága erre engedett következtetni. (Március 3. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

CSENGERY KRISTÓF

 

A CONCERTO BUDAPEST orosz mesterek műveiből rendezett hangversenyt KELLER ANDRÁS vezényletével, PERÉNYI MIKLÓS közreműködésével. A műsor Rimkszkij-Korszakov magyarul kifürkészhetetlen okokból Nagyorosz húsvétnak (az orosz címben e három szó egyike sem fordul elő) nevezett nyitányával kezdődött, amely a Seherezáde-szvit tőszomszédságában keletkezett, s osztozik annak rendkívül gazdag és eredeti hangszerelésében, de témájában és jellegében nem, hiszen közvetlenül, dallamidézetekig menően kapcsolódik az orosz ortodox húsvéti liturgiához.


A Concerto Budapest rendkívül csiszolt és telt, szonórus hangszínekben bővelkedő előadásában -kiemelhetem például a fafúvósok kristálytiszta játékát, a mélyvonósok érzéki, meleg színeit vagy a rézfúvósok monumentális és homogén tömbjét -részletszépségekben dúskáló, de a legjobb Rimszkij-Korszakov-kompozíciókhoz képest mégis kevésbé magával ragadó, valamelyest egy helyben álló mű bontakozott ki.

Éles váltással Sosztakovics 1967-ben Rosztropovics számára komponált 2. Gordonkaversenye következett, amelyet az 1. koncerthez képest általában -talán politikai megfontolásokból: Hruscsov után immár Brezsnyev állt a Párt élén -egyszerűbbnek, közérthetőbbnek szokás tartani. Keller és Perényi interpretációjában a darab mindenesetre semmiféle lekicsinylésre nem adott okot. Konzervativizmusát lehet ugyan emlegetni, ám ennek nagyon sok értelme - mint Sosztakovics esetében olyan gyakran - nincsen, tekintve, hogy hagyományosnak tetsző nagyformáit ezúttal is igen egyéni tartalommal tölti meg. A tradicionális háromtételesség példának okáért ezúttal afféle pi- cassói „átszabásban" jelenik meg, amenynyiben a művet a lassú tétel nyitja, a két gyors tétel - ráadásul mindkettő Allegretto - pedig egymást követi. S míg ez az első tétel éles és kegyetlen fúvós sivításaival, siratószerű, szenvedélyes jajongásával a legkevésbé sem tekinthető felületes vagy könnyed zenének, a további két tétel, hiába áttetszőbb hangszerelésű a sosztakovicsi átlagnál, ugyancsak olyan sokféle hangulatot, karaktert és lelkiállapotot formál meg a csúfondáros hangtól az újra felbukkanó pokoljáró pillanatokon át a bensőséges kantilénáig, hogy a darab karcsúságát inkább kamarazenei irányban való tájékozódásnak érzékeljük. Annál inkább, mivel a kompozíció sokkal inkább a szólóhangszer és a zenekar közös zenei szövetben történő egyesülését hangsúlyozza, mintsem döntően zenekari és döntően szolisztikus szakaszok valamifajta szembeállítását.

Ez a kamarazenei megközelítés tökéletes összhangban állt Perényi Miklós játékával, amely elsősorban szólamának világos, beszédes, arányait és rétegeit maximális áttetszőséggel feltáró előadását tűzte ki célul -s ezt a célt az ő esetében is ritkán tapasztalható tökéllyel és plaszticitással valósította meg. Másfelől, a kamarazenei megközelítés jegyében, Keller András és Perényi Miklós a párbeszéd és az egymás zenei anyagára történő érzékeny reagálás maximumára törekedett, s ebből adódott az egész interpretációnak az a koncentrált és érdekfeszítő jellege, amely végül a darab rendkívül meleg fogadtatásához vezetett.

Csajkovszkij szünet után játszott 5. szimfóniája pedig nem csupán ezt a hangversenyt koronázta meg, de a zenekar utóbbi években -a mostoha működési körülményekkel éles ellentétben -mutatott szembeszökő fejlődésének is imponáló tanúsítványa volt. Egyszersmind pedig jelentős momentuma Keller András karmesteri pályájának, amennyiben talán most hagyta végleg maga mögött azt a fázist, amikor „csupán" zenekarnevelő munkásságának jelentősége és vezénylésének zenei-technikai kifogástalansága és világossága volt szembeötlő és kézenfekvő. Ennek a hatalmas lélegzetű, drámai és lírai szépségekben is bővelkedő szimfóniának elvezénylése nyilvánvalóvá tehette bárki számára, hogy Keller nem csupán hangszerén képes költőként és összetéveszthetetlen individualitással megnyilatkozni, hanem egy zenekar élén is. Ezt a mű bármely részletéből vett példákkal illusztrálhatnám, a nyitótétel izzó pátoszú pillanataitól az Andante cantabile monumentális drámai kontrasztjaiig vagy a Valse virtuóz könynyedségéig, az egész interpretáció értő és érző gazdagságáig. És a Concerto Budapest mindenben ideális társa volt Kellernek: hangzásban, hajlékonyságban, egy pianississimo klarinét-megszólalásban, a hegedűszólam minden regiszterben megnyilvánuló egységében, az egész együttes ritmikai tartásában. Csak így tovább. (Március 5. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest)

MALINA JÁNOS 

 

Új sorozat kezdődött a Bartók Emlékházban, amelynek célja nevezetes zenészcsaládok, sőt „-dinasztiák" tagjainak oldott hangulatban, úgyszólván otthoni körülmények között történő bemutatása. Nem is hagyományos értelemben vett hangversenyekről van tehát szó tulajdonképpen, hanem inkább házimuzsikálás-féléről, afféle vasárnap délelőtti vendégségről.

Az első ilyen alkalom a Kovalszki és a Devich család tagjait, de talán precízebb, ha úgy mondom: a Kovalszki Mária-Devich Márton házaspárt, (nem feltétlenül Kovalszki vagy Devich nevű) rokonait, illetve „üzletfeleit" (azaz tanítványait és zenei partnereit) mutatta be az érdeklődő közönségnek; legtöbbjük zenélt, néhányuk pedig beszélt vagy mindkettőt megtette. Mindenesetre a matiné során kilencen muzsikáltak, közülük négy gyermek (hatévestől fölfelé) és öt felnőtt, s ebből mindjárt következik, hogy erről az eseményről csak valamifajta riportot lehet írni, kritikát aligha.

Házigazda-műsorvezetője is akadt a programnak Szigeti István személyében, akinek mindenkihez volt néhány kedves szava és személyre szabott kérdése, így többek között a tizedik fontos családtaghoz, Devich Jánoshoz, Devich Márton édesapjához, aki előadóművészként nem csatlakozott a fiatalabbakhoz, de szívesen és színesen beszélt családról és zenéről egyaránt. (Devich Sándor vidéki kötelezettsége miatt nem lehetett jelen.) A mindig kedves és mosolygós Kovalszki Mária is könnyen volt szóra bírható számos játszanivalója mellett (a számok több mint felében közreműködött), s a csökkenő életkor nyomában egy-két spontán gyerekszáj-gyöngyszemben is részesültünk. Hogy neveket is mondjak: a felnőtt zenészek közül KOVALSZKI MÁRIÁ-t, ZSOLDOS BÁLINT-ot (Devich Márton féltestvérét), PUSKER JÚLIÁ-t (Kovalszki zeneakadémiai tanítványát, kiugró tehetségű ifjú hegedűst), DEVICH GÁBOR klarinétművészt (Devich Sándor fiát és így Devich Márton unokatestvérét), illetve az ő feleségét, MISKOLCZI ANITA csellistát hallottuk játszani. A kiskorúak köre egyszerűbben áttekinthető: fellépett Kovalszkiék két gyermeke, DEVICH GERGELY (gordonka) és DEVICH NOÉMI (zongora; ő tekinthet vissza a legrövidebb: hathónapos zenei tanulmányokra), illetve Gergely két triópartnere és kortársa: DOLFIN BALÁZS (gordonka) és KOCSIS KRISZTINA (zongora).

Visszagondolva azt kell megállapítanom, hogy tulajdonképp nehéz bárkit is kiemelni a népes családi társulatból, hiszen életkor és a zenével való kapcsolat mikéntje szempontjából szinte mindenki külön esetet képviselt, ugyanakkor tulajdonképpen egyikükről sem mondható el, hogy a maga helyén, a maga szerepében ne a legnagyobb igényességgel és a lehető legmagasabb színvonalon tenne eleget feladatának. A mindennapos koncertéletből a két felnőtt zongorista, Kovalszki Mária és Zsoldos Bálint a legismertebb, s ők mind közös számukban (két tétel Debussy Kis szvitjéből), mind másokkal együtt zenélve (Zsoldos Bálint Devich Gáborral és Miskolczi Anitával adta elő Beethoven B-dúr klarinéttriójának két tételét) a várt kitűnő teljesítményt nyújtották. A Beethoven-trióval kapcsolatban újdonság volt azonban számomra Devich Gábor és Miskolczi Anita személye és nagyszerű játéka: Devich kristálytiszta klarinéthangja és intonációja, remek dallamformálása, és Miskolczi sűrű vibratójú, de szép, meleg gordonkahangja, és élményszerűen érzékeny és kontrollált zenélése. Kovalszkival előadott másik triószámuk, Piazzolla meglepően finom és izgalmas Oblivionja a délelőtt talán legmegkapóbb zenei éménye volt.

Pusker Júlia az egyik „gyerekközpontú" műsorszám mellett Brahms c-moll scherzóját játszotta Kovalszki Máriával, s ez megint csak emlékezetes teljesítmény volt mind kettejük harmonikus együttjátéka, mind pedig Pusker energiától duzzadó, de rendkívül koncentrált és fegyelmezett zenélése, gyönyörű hegedűhangja jóvoltából.

Talán gyermekekről sem szabad mást, mint jót írni; s ez ebben az esetben nem nehéz. A nagyobbik zenélő Kovalszki-Devich gyermek, Gergely tehát gordonkázik, s nem kevesebb, mint négy számban vett részt, melyek között volt egy Bach-átirat szólócsellóra, továbbá három triódarab, közülük kettő kortársaival, Dolfin Balázzsal és Kocsis Krisztinával (így együtt már versenyt is nyertek!). Mindhármukról nyugodt szívvel írhatom le, hogy kiválóan, ígéretesen, korukhoz képest elképesztő érettséggel muzsikálnak. Devich Noémi pedig, a család kislány-Benjáminja, anyukájával játszott négykezest, Weiner Bölcsődalát. Ha nem hallottam volna, el sem hinném: differenciált billentéssel, teljes nyugalommal, sőt az agogika kezdeti formáit megmutatva. Hiába, no, a családi hagyomány. (Március 6. -Bartók Emlékház. Rendező: Bartók Emlékház)

MALINA JÁNOS

 

Amikor kitavaszodik, GRIGORIJ SZOKOLOV ellátogat Budapestre. Ha nem márciusban, akkor áprilisban, ha nem áprilisban, akkor májusban, de eljön, minden évben. Milyen jó, hogy erre már „menetrendszerűen" lehet számítani, köszönhetően annak, hogy Strém Kálmán 2003 novemberében először meghívta a rendkívüli muzsikust, majd együttműködést alakított ki vele -és köszönhetően annak is, hogy Strém elhunyta után A Zongora című sorozat mai rendezője, Jakobi László is sikeresen ápolta és ápolja e kapcsolatot. Szokolov tehát évente eljön, és mást nem is kívánhatunk ezzel kapcsolatban, mint azt, hogy ragaszkodjék e jó szokásához, amíg csak pályafutása tart.

Noha Szokolovot hallgatni kivételes élmény, írni róla nem könnyű -a kritikus önkéntelenül is azzal szembesül, hogy elkerülhetetlenül mindig ugyanazt verklizi. Vannak nagy művészek, akikkel kapcsolatban lehet mindig friss észrevételeket tenni, példaként a mindig megújuló Schiff Andrást említhetem. És vannak, akiknek egyéniségében uralkodnak az olyan állandó vonások, amelyek minden egyes produkciójukban meghatározó súllyal vannak jelen. Szokolov is ilyen: valahányszor találkozunk vele, mindig mellbe vágnak ugyanazok a tapasztalatok. A zenélés rendkívüli zártsága, befelé fordulása, a kérlelhetetlen komolyság, a szélsőségesség, a szinte emberfeletti virtuozitás, a nem e világi absztrakció. Mindezek rögtön kérdéseket is vetnek fel -s ezekre magam évek óta nem találok választ. Ha ilyen rendkívül zárt, magába forduló ez a zenélés, akkor mitől mégis olyan ellenállhatatlanul közlékeny és szuggesztív? Ha ennyire komoly, akkor miért találjuk meg benne (mint ezúttal) egy sajátos humor, irónia, elegancia jegyeit? Ha ilyen szélsőséges (mert extrém tempóvételei, különlegesen erős hangsúlyai, kiélezett tagolásai, rendkívüli dinamikai kontrasztjai azzá teszik), akkor hogyan lehet, hogy szinte minden Szokolov-interpretációt tökéletesnek, sőt az adott pillanatban talán az egyedül lehetségesnek olvasatnak érzünk? Ha ilyen elképesztően virtuóz, akkor hogyan lehet, hogy mentes minden öncélú bravúrtól? Az, hogy ezekre a kérdésekre nincs válasz, számomra Szokolov személyiségének kulcsa. Szokolov is rejtély, „enigma" - ahogyan Bruno Monsaingeon nevezte Richtert. Egyébként érdekes módon Szokolov példaképei között (Gilelsz, Szofronyickij, Gould, Solomon, Lipatti, Anton Rubinstein) nem merül fel Richter neve - mint ahogyan Monsaingeon vaskos Richter-könyvének névmutatójában sem bukkan föl egyszer sem a Szokolové (pedig a 16 esztendős „Grisa" már 1966-ban megnyerte Gilelsz zsűrielnöklete alatt a Csajkovszkij-versenyt, lett volna idő fölfigyelni rá). Úgy látszik, nem vettek tudomást egymásról - van ilyen.

Szokolov adott már olyan budapesti koncerteket, amelyeken korlátozott mértékben jelen volt a kevéssé ismert zenék felé forduló érdeklődés felfedező gesztusa -de azért mégsem ez jellemző rá, hanem inkább az ezúttal is tapasztalt kényúri gesztus, mely szavakra lefordítva így hangzik: megengedhetem magamnak, hogy a legnagyobb szerzők legismertebb műveiből, vagyis az alaprepertoárból válogassak. A legutóbbi koncert műsorára így került Bach Olasz koncertje (BWV 971), h-moll partitája (BWV 831), majd a szünet után Schumann Humoreszkje (op. 20), és azt is csak a szabályt erősítő kivételek közé jegyezhettük föl, hogy befejezésül Schumanntól egy ritkaságot választott a zongoraművész: a Négy zongoradarabot (op. 32). Bach-játékán most minden eddiginél erősebben éreztem a Gould-hatást: erre utaltak az Olasz koncert nyitótételének már-már manierista módon kipödört staccatói, a két gyors saroktétel matematikai képletszerűen pontos ritmusai. Ugyanakkor az Andante középtétel recitativikus dallamformálása nem az extravagáns Gouldot, hanem a zongorázás „főáramának" nagy hagyományát idézte és folytatta. A h-moll partitának szinte minden részletében nagyon erősen jelen volt az az egyszerű tény, hogy ezek a rendkívül szofisztikált tételek táncokból, horribile dictu olykor népi táncokból származnak. Schumann Humoreszkjét még soha nem hallottam ennyire színesnek, soktémájúnak, ugyanakkor egységesnek -és még soha nem éreztem ennyire e műben a schumanni zongorafaktúra erejét és nagyszabású szimfonizmusát. Ugyanakkor a Négy zongoradarab a maga különösségével, a tipikus schumanni hangütésekhez képest szabálytalan megszólalásmódjával Szokolov keze alatt a kivételt mutatta fel: azt, hogy Schumann zongoratermése sem egységes tömb, meglepetéseket is kínál. Aztán végül persze jöttek az egykedvűen, de mégis sajátos adakozó gesztussal közénk hintett káprázatos ráadások, Szokolov kedvenc Rameau-slágereitől (Les rappelles des oiseaux, Tambourin, Les Sauvages) Brahmson át (op. 116 no. 7) Chopinig (a-moll mazurka, op. 68/2; c-moll prelűd, op. 28/20). Elmondhatjuk tehát: Szokolov, a Szfinx ismét itt járt, itt hagyta maga után személyiségének rejtélyét - töprenghetünk rajta a megfejtés esélye nélkül egy újabb évig, amíg ismét eljön. (Március 7. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

CSENGERY KRISTÓF

 

Egy nappal Szokolov után WILLIAM  CHRISTIE és a LES ARTS FLORISSANTS: mivel érdemeltünk ki ennyi jót? Szokolovval ellentétben Christie és régizenei énekhangszeregyüttese (no meg ami a legfontosabb: a hozzá tartozó „tehetségfeldolgozó üzem") sajnos nem jön el Budapestre minden évben, de azért párszor már láthattuk-hallhattuk őket, legutóbb Rameau Les Paladins-jének félszcenikus produkciójában, 2005 decemberében -akkor maga a szépséges Danielle de Niese is szerepelt a produkcióban. Most (karmesterüket leszámítva) nem hoztak magukkal ekkora sztárt, „csak" azt az öt kiváló énekest, akik Rameau két acte de ballet-jét, az Anacréont és a Pygmaliont adták elő -ezúttal is a Művészetek Palotájához olyannyira illő, az intézménynek már szinte védjegyeként nyilvántartott félszcenikus koncepcióban: élénk színpadi jövés-menéssel, megjelenítő gesztusokkal, néhány kellékkel (egy sál, egy karosszék) szinte mindent elénk varázsolva, ami csak kell a darabok követéséhez (a francia szöveg megértését természetesen vetített magyar fordítás segítette elő).

Tisztelt Olvasó, ugye nem muszáj a kritikusnak feltétlenül sznobnak lennie? Ugye nem kötelező mindenért lelkesedni, ami ántik? Itt vannak például ezek a remek Rameau-darabok. A zenéről beszéljünk később, de a mi esetünkben a mester számára a komponálás alapjául szolgáló szövegeket illeti, ép ítéletű recenzens utóbbiakat a nemes patinájú mitológiai témák ellenére sem tekintheti egyébnek, mint szerény kvalitású fércelményeknek sok lapos szóvirággal, unalmas szenvelgéssel, üres kellemkedéssel. A csoda az, hogy Jean-Philippe Rameau-t, ahogyan a koncerten mellettem ülő kollégám fogalmazott, hallhatóan nem zavarják ezek a hígvelejű verbális gyarlóságok -a tehetség arisztokratájaként elegáns gesztussal emelkedik fölébük, s írja a maga elképesztően változatos és temperamentumos dalait, kórusait és táncait, melyeknek legfőbb mondandója a kielégíthetetlen élet-étvágy, a dolgok lelkesítő változatossága, s végül, de nem utolsó-, hanem elsősorban az, amit háromszor kell leírni: az öröm, az öröm, az öröm. Mert ez a Rameau egy megátalkodott hedonista volt (nem véletlenül élt a barokk korban szokatlanul hosszan, 81 évig) -nem szégyellte élvezni a zeneszerzést, és olyan műveket írni, amelyeket a hallgató is élvezhet.

Öröm, élvezet -erről szólt a karmester két Rameau-olvasata ezen az estén. William Christie-ben is ott munkál ugyanaz a hedonizmus, a szépség és változatosság mámorának igézete, amely a zeneszerző tollát vezette. Betanításában a két acte de ballet elsősorban játék volt, nemes szórakozás és szórakoztatás, színesen, ötletesen, viccesen, temperamentumosan. Az öt kvalitásos énekes, EMANUELLE DE NEGRI (szoprán), HANNA BAYODI-HIRT (szoprán), VIRGINIE THOMAS (szoprán), ED LYON (tenor) és ALAIN BUET (bariton) közül tudatosan nem szeretnék senkit sem kiemelni, mert korábbi tapasztalatokkal összevetve úgy vélem, ezúttal nem hallottunk különleges egyéni teljesítményt, sokkal inkább a rendkívül magas színvonalon és érzékenyen összecsiszolt énekes-színészi ensemble-munka volt figyelemreméltó (nyelvi tanácsadó: Anne Pichard; mozgás: Jean-Yves Ravoux). Christie más teljesítményeihez képest ez a két remeklés, azt hiszem, átlagosnak tekinthető -és épp az a döbbenetes, hogy ez az „átlagosság" is olyan elképesztően magas színvonalat, olyan páratlan profizmust, a tehetségnek olyan kiáradását jelenti „alapjáraton", amelyet látván és hallván valósággal megvész a pesti közönség - teljes joggal. Ehhez az alapjárathoz persze hozzátartozik a fűszeres hangzású, vérbő temperamentumú, egészében pompás zenekar, a világraszóló kórus (karigazgató: François Bazola), az egész társulat élén, összefogó és egységesítő Szellemként pedig az éppen negyven éve Franciaországban élő, 67 esztendős William Christie, ez a páratlanul rokonszenves lény, aki bölcs és szeretetreméltó derűvel egyesíti magában a tudóst, a művészt, a pedagógust - és (nem árt még egyszer hangsúlyozni:) a hedonistát. (Március 8. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

CSENGERY KRISTÓF

 

Fenyő László

 

Felvégi Andrea felvétele