Családias mítoszok

Két élő internetes közvetítés a Metropolitan Operából a Müpában - John Adams: Nixon Kínában – Gluck: Iphigeneia a tauruszok földjén

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2011 április
 

2011. február 12.

Művészetek Palotája

Élő közvetítés a New York‑i Metropolitanből

John Adams

Nixon Kínában

 

Richard Nixon      James Maddalena

Mao Ce-tung         Robert Brubaker

Pat Nixon              Janis Kelly

Csiang Csing        Kathleen Kim

Csou En-laj           Russell Braun

Henry Kissinger    Richard Paul Fink

Kamester               a szerző

Díszlet                    Adrianne Lobel

Jelmez                    Dunya Ramicova

Világítás                James F. Ingalls

Koreográfus          Mark Morris

Hangtechnika       Mark Grey

Rendező                 Peter Sellars

2011. február 26.

Művészetek Palotája

Élő közvetítés a New York‑i Metropolitanből

Gluck

Iphigeneia a tauruszok földjén

 

Iphigeneia             Susan Graham

Oresztész               Plácido Domingo

Püladész                Paul Groves

Thoász                   Gordon Hawkins

Karmester             Patrick Summers

Díszlet                    Thomas Lynch

Jelmez                    Martin Pakledinaz

Világítás                Neil Peter Jampolis

Rendező                 Stephen Wadsworth

A klasszikussal illene kezdeni és a  modernnel folytatni, de az előadások kronológiája fordított sorrendet ír elő. Így nagyobb a kihívás. Hagyományosan, hátulról előre haladva könnyebb lenne gondolati sorvezetőt találni a régi és az új között, még ha ilyesmi nem létezik is -a Metben soha semmi nem függ össze egymással, nincs zenei, színházi vagy akármilyen koncepció, nincs muzikális vagy teátrális eszmény, irány, gondolkodás, egyszerűen „játszom opera, ahogy jön", és ez tökéletesen elég a korlátlan lehetőségek országában. Akkora hírnévvel, érdeklődéssel, idegenforgalommal és büdzsével, amekkora a rendelkezésükre áll, nem kényszerülnek rá, hogy gondolkodjanak. Műfajról, korról, stílusról -akármiről.

Minek gondolkodjunk helyettük?

Ha megtennénk, szöget ütne a fejünkbe

John Adams: Nixon Kínában

című operája, amely akár a közelmúlt legjobbja lehetne, ha a szerzője akarta volna. Persze lehet, hogy Molnár Ferencnek volt igaza, aki azt kérdezte, miért kell a legjobbat akarni, miért nem elég a jó. Adams negyven évesen, 1987-ben írt első operája jó. Hallgatható. Érdekes. Szellemes. Zenei szakemberek elemezhetik a karakteres minimálzenét, a repetitív futamokat a híradókba illő, ziháló üdvözlő beszédben, amelyeket akár persziflázsként is fölfoghatnak a hírek szerelmesei, meg az eltérést a minimális program szabálykönyvétől, ahogy a komponista kiereszti a palackból a hagyományok szellemét, rázendít, elszabadul, szimfonikus nagyzenekari hatásokat kelt, expresszív felvonásvégeket rittyent. Szerethetjük, lenézhetjük, lel- kesedhetünk érte vagy fintoroghatunk a hallatán.

De mi végre a teremtés? - kérdezi Ádám a Tragédiában.

A Nixon Kínában egy ambíciózus fiatal zeneszerző műve, aki tapasztalatlan színházi ember, és senki nem tudakolta meg tőle, mit akar az egésszel. Hiányzott mellőle egy dramaturg. A darabot Nixon amerikai elnök 1972-es kínai útja ihlette. A szabad világ vezető hatalmának elnöke látogatásával rést üt a Nagy Falon. Legalábbis akkor sokan így gondolták. Mao, a nagy kormányos, a mozdíthatatlan kommunista masztodon beengedi zárt birodalmába az ideológiai ősellenséget. Történelmi találkozás, valósággal mitikus, hirdette a világsajtó, illetve annak nyugati fele -mert a Kínára féltékeny Szovjetunió plusz csatolt részei egyszerűen nem akartak tudni a dologról -, és az egykori diplomaták, akik a helyszínen sürgölődtek a titokzatos, szinte minden előzetes tájékoztatást nélkülöző esemény körül. Még a mai vetítés szüneteiben is izgatottan tárgyalják az akkor történteket. Ma már tudjuk, hogy semmi lényeges nem történt, a „nyitást" azóta számos „zárás" -majd újranyitás és újrazárás - követte, csupán a világpolitika aktuális istenei packáztak egymással százmilliós népeik feje fölött, protokollárisan.

A téma jó, csak ki kellene fejteni. Politika, diplomácia, udvariaskodás -és a mélyén hiúság, hatalom, háború. A „három H" -szólhatna erről az opera, és Adams pedzegeti is. Az első felvonásban a fogadás és a tárgyalás protokollja, a másodikban az ismerkedés, a harmadikban a szereplők belső világa a téma. Milyen jó lett volna ezt szinkronba hozni, ugyanabban a fénytörésben - a nagyvonalúság és a kicsinyesség vetületében - ábrázolni. Akár egy wagneri mini-Ring mintájára. Nixon körülményeskedik, izzad, ravaszkodik, és közben arra gondol, hogy mire vitte, pedig annak idején csak egy hamburgersütödéről álmodozott. Pat Nixon, a nyárspolgár First Lady a forradalmi balettet nézi, amit Csiang Csing, a kulturális celeb és a későbbi négyek bandájának egyik hírhedett szörnyetege mutat be neki. Maga Mao, a szenilis aggastyán olyan szürreálisan zavaros beszédet mond, mint Kádár az utolsó pártkongresszusán. Csou En-laj külügyminiszter mint szürke eminenciás a rákkal küzd. Hübrisz és pitiánerség, nagyhatalmi kéjelgés és nevetséges hétköznapok, földre szállt istenek, akik valójában töketlen emberkék. Ez lehetett volna a Nixon Kínában, ha Adams valamit akar, és nem csak megfelelni. Ha mert volna önállóan gondolkodni, ha lett volna véleménye a hatalomról, a politikáról, a világi üzlet nevetséges pökhendiségéről. Ha nem belülre akar kerülni, hanem kívülről megítélni. Ha színházat akar csinálni, nem karriert. Ha az összhangzó értelmet keresi, nem csak a jól temperált zenét.

Az ebadta Peter Sellars, a vénülve is infantilis nonkonformista, aki a houstoni ősbemutatót rendezte, és most csaknem negyedszázad elteltével szinte ugyanazt átemelte a Metbe, többet ért az egészből. Nem dokumentál, nem csinál sem publicista, sem realista színházat. Szerencsére. Függőlegesen eresztik le az érkező repülőgép-klisét, kasírozott az ajtaja, kasírozva vannak az országjárás hizlaldájának disznai, a padokban ülő úttörők; vicces az agitprop-balett, amelybe nézőként belekeveredik a Nixon házaspár is (a pozitív hősnő védelmére kelnek), Csiang Csing is (ideológiai felügyeletet gyakorol a produkció fölött). Ezek szétszórt jópofáskodások, de egységes nézőpontot belevinni abba, amiből eredendően hiányzik, nem tudhatnak, és a ravatalokká alakított fekhelyek az amerikai lobogóval nem segítenek a harmadik felvonás menthetetlen melodrámáján sem. Amúgy rendben lement az előadás, James Maddalena, az ősbemutató Nixonjának hangja azóta jócskán megkopott, de még bírja szusszal. Robert Brubaker komolyan veszi Mao szenilitását, és ironizál szentimentális nyavalygásán. Janis Kelly Puccini-hősnőként édeleg. Richard Paul Fink buffó Kissingerének a balettban is jut groteszk szerep. Az egész úgy, ahogy van, színvonalas semmitmondás. A múlté, mint Nixon látogatása Kínában. A szerző vezényelt, és láthatóan elégedett volt az eredménnyel.

Janis Kelly, James Maddalena és Russell Braun

 

Nem volt skrupulusa a realizmussal szemben Stephen Wadsworth-nek, ő

Gluck:
Iphigeneia a tauruszok földjén

című operáját sültrealista módon rendezte meg. Aki Borisz Godunovját is látta egy korábbi közvetítésben, meglepődhetett, mert azt szépen elemelte. Abban az előadásban volt szellem és tudás, de úgy látszik, azt még terv formájában Peter Stein tette bele, mielőtt lemondta a produkciót, mert totojáztak az amerikai vízumával. Így aztán a híres antik szappanopera, az Atreidák folytatásos családi mítoszának második Gluck-epizódja -az első az Iphigeneia Auliszban volt -megfelelt a Született feleségek nézői igényeinek. A történet metafizikája, a lidércnyomásos álmokkal terhelt lelkifurdalás - Iphigeneiát isteni parancs gyötri, hogy álljon bosszút Oresztészen, anyjuk gyilkosán, aki maga is a rámért isteni parancs beteljesítésének üldözöttje, és megváltásként várja a halált, amelyet a tauruszok földjére keveredett idegenként kellene egy ugyancsak isteni jóslattól rettegő király emberáldozataként elszenvednie, és éppen egymás kölcsönös fel nem ismerésében részes húga kezétől - ebben az előadásban szenvelgő dajkamesévé vált.

Az előadásban -állítólag -volt egy szépen, költőien stilizált, részben néma, részben a viharjelenetre komponált mozgásszínház, esetleg balett. Hogy pontosan mi, nem tudom, mert csak a legelejét láttam, ugyanis a Müpa Előadótermében csődöt mondott a technika, nem volt hang, s a malőrről későn tájékoztattak, nem tudtam idejében menekülőre fogni. Amikor a Met igazgatója tátogott némán a függöny előtt, még azt gondoltam, talán az Előadóterem bakijáról tájékoztatja a világ közvéleményét (később elmesélték, hogy Domingo és Graham megfázását jelentette be). Gondoltam, esetleg megvárják New Yorkban, amíg kijavítjuk a hibát, de hát azok ott kőszívűek. Nem szívesen követem zsurnaliszták gyakorlatát, amellyel az elemzést elkerülendő saját és a szereplők magánügyeire fokuszálnak, de ezúttal kénytelen vagyok közölni, hogy a Metropolitan mozgásművészeinek némajátéka láttán úgy döntöttem, nem folytatom Gluck hallhatatlan operájának vizuális percepcióját, és helyemről fölpattanva átsiettem a közeli Fesztivál Színházba, megtudakolván, mi a helyzet ott. Ahol is egy kevéssé udvarias fiatalember közölte velem, hogy az előadás már elkezdődött. Ez elsőre jó hírnek tűnt, viszont azonmód hozzátette, hogy későn jövők a szigorú szabályok értelmében csak a karzatról léphetnek be a nézőtérre. Ahelyett, hogy beláttam volna, miszerint nem szép dolog elkésni, dohogtam egy keveset, majd fölloholtam a karzatra, ahol bebocsátást nyertem az auditóriumba, lebotorkáltam a sötétben a lépcsőn, még helyet is találtam az első sor szélén, ahonnan a vászon egyharmadát ugyan nem láttam, bő kétharmadának panoramikus látványába viszont az erkélykorlát rácsán keresztül sajátosan korlátolt betekintést nyertem. A szünetben még tettem egy meddő kísérletet a visszatérésre eredeti helyemre, de mivel belépésemet az Előadóterem újfent némasági fogadalommal nyugtázta, ismét a megfutamodást választottam, és egy jótét ismerősnek hála korlátlan helyen nézhettem (és hallgathattam) végig az előadás második felét.

Ahogy mondani szokták, ezúttal csakugyan a teljesség igénye nélkül kritizálom az előadás pszichorealista fordulatait, a láncra vert szereplők önemésztő senyvedését, amint az ügyesen kettéosztott színpadon hol egy szürkéskék előszobában vagy raktárhelyiségben, hol az egyazon térben látható nagyobbacska, vöröses templomban, falhoz vagy katafalkhoz bilincselve morfondíroznak végzetükről, és küzdenek a megölt Klütaimnésztra naturális árnyával, amely egy alkalommal véres valóságként jelenik meg, másodszor pedig a falba építve, mint Kőműves Kelemenné. Fiatalsága virágjában, nádszálkarcsún és kívánatosan kísért, ez a mindenkori halottak előnye a túlélőkkel szemben, akik viszont jócskán megöregedtek, különösen Plácido Domingo erinnüszöktől és életkorától egyaránt megviselt Oresztésze. Domingo nagy művész, de már látható erőfeszítésébe kerül mind a hangképzés, mind a hang makulátlan tisztaságának, fényének és kifejezőerejének megőrzése. Hihetetlen ökonómiával lesz úrrá a nehézségeken, azt kell mondanom, még mindig hibátlan minden, amit csinál, és eredeti fachjában, tenorként sokkal meggyőzőbb, mint amikor baritonszerepeket vállal. De ő minden tekintetben kivételes, élvezzük, amíg hallgathatjuk, a legnagyobb élő operaművészek egyike, még ha túlélte is a szerepeit, és körülötte az opera maga lett a holt színház. Susan Graham csak a szünetben mutogatta a ruhaszínéhez illő fekete vész-zsebkendőjét, közben nem volt rá szüksége, és nem is igen lehetett érezni, hogy Iphigeneia fájdalmán kívül mással is küzd. Gyötrődése ugyan kissé banálissá vált a metafizikai megemeltség hiányától, viszont cserébe visszakapott a realizmustól egy kis epilógust, melyben a barokkban kötelező hepiendet nem azonnal, hanem késői ocsúdással és megbocsátással teljesíti be, és így Gluck ünnepélyes diadalzenéjét, amelyre off stage táncot járnak a nyomás alól fölszabadult hétköznapi emberek, a rendezés némi katartikus rezignációval fátyolozza be.

Susan Graham és Plácido Domingo

Fotó: Ken Howard/Metropolitan Opera