A gazdátlan zenekar

Beszélgetés Keller Andrással, a Concerto Budapest zeneigazgatójával

Szerző: Mikes Éva
Lapszám: 2011 március
 

 

Keller András - Felvégi Andrea felvétele

Nem ez az első beszélgetésünk a Muzsika hasábjain, de Önnel mindig történik valami, ami miatt újra meg újra meg kell keresnünk. Utoljára főként a Keller Kvartettről esett szó, meg arról, hogy 2003-ban debütált karmesterként az Orchestra di Padova e del Veneto élén. Úgy látszik, olyan sikeres volt az a fellépés, hogy magával sodorta a dirigálás, mert azóta Önt is a vezényelő (egykori) szólisták körében köszönthetjük: 2007-ben elnyerte a -mai nevén - Concerto Budapest, az egykori Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar zeneigazgatói, művészeti vezetői posztját. Már 2003-ban ilyen nagy ívű tervekkel készült? Tervezte, hogy a karmesteri pálca lesz a legfontosabb eszköze?

-Nem szoktam terveket szőni.

-Nem?

-Nem. Sokan figyelik averzióval, ha egy hangszeres dirigálni kezd. Bennem ez nagyon régen motoszkált, de soha nem hajtottam efelé. Ennyire nem volt tudatos. Ha viszont belekezd az ember, attól kezdve teljes lélekkel csinálja.

-Nem olyan nagy csoda azért ez, gondoljunk arra, hány színész rendez alkalmanként vagy rendszeresen.

-Valamennyire természetes is. Egyfajta kiteljesedésre való törekvést mutat. Az ember zenével foglalkozik, hogy így vagy úgy, nem számít. A lényeg, hogy egész szívvel tegye.

-Nem teljesen osztom a véleményét. Egy kívülálló mindig akkor tudja felmérni a másik teljesítményét, amikor belelát a munkafolyamatba. Karmesterkurzusokon láttam, mennyire komplex munka ez, hányfelé kell figyelni, milyen mélységben kell ismerni a teljes partitúrát az összes szólam utolsó belépésig, minden hangjáig. És magáról a műről is átfogóbb képet kell alkotnia, üzenetet közvetítenie -nem a saját hangszerén, hanem a másokén át.

-Ez igaz, de szerintem egy művel, zeneszerzővel kapcsolatba kerülni eleve komplex feladat. Ha az ember foglalkozik valamivel, addigi ismeretei felszínre kerülnek, s minden területen a felhalmozott tudás és az élmények aktiválására van szükség. Ha egyszólamú zenét játszunk, ne gondoljuk, hogy annak kevesebb a zenei komplexitása! Miért volna? Azon belül van mikro- és makrovilág. Attól függ, milyen nézőpontból vizsgálunk valamit. Kétségtelen, hogy egy nagy szimfonikus zenekarnál bonyolultabb az a fajta boncolgatás, ami engem egyébként rendkívüli módon érdekel: hogy egy mű belső összefüggéseit miként lehet megragadni, hogy a hozzá való viszonyulásunk változhat, néha felülírjuk az egy nappal korábbi meglátásunkat, amire akár az életünket tettük volna. Ebből a szempontból mindegy, hogy negyven szólamról vagy egyről van szó. Az alapvető tevékenység ugyanaz.

-Vegyünk egy versenyművet. Nekem mint szólistának nem dolgom azzal foglalkozni, fújt-e gikszert a hatodik oboás, mit rontott el a második xilofonos vagy hogyan formálja szólamát a negyedik bőgős.

-Dehogyisnem. Közvetlen kapcsolatban állnak egymással. Minden zenei hang kiszolgáltatott partneri viszonyban áll a másikkal.

-Persze, csak nem nekem kell összefognom, meghatároznom a többiek dolgát, és felelősséget vállalnom értük, hanem a karmesternek.

-Az ő legfőbb feladata az, hogy segítse játszani a zenészeket.

-Vegyük az Önök repertoárját. Egy Sosztakovics- vagy Mahler-szimfónia egészét átadni átfogóbb munkának tűnik kívülről, mint lejátszani benne egy hárfaszólamot.

-Nézzük másképpen. Elképesztő pszichikai teher, amit egy fúvós szólista nap mint nap átél. Mindegy, mekkora a szólam. Ott van három hang és az élet vagy halál kérdése. Így élik meg, sokszor még a próbán is. A zenélésnek számos olyan lelki vonatkozása van, amit a külvilág elképzelni sem tud. Ugyanakkor hihetetlen többletet is nyújt, több életünk van: a sajátunké meg a zenész lényünké. Ez utóbbiban naponta ezerszer halhatunk meg és születhetünk újjá. Nagy ajándék, cserébe a stresszért. A zeneművészek megbecsülése a mai társadalmakban nem eléggé méltányos, sőt sokak szemében csupán haszontalan luxuscikk.

-Megint nem értek egyet. Luxuscikk, de nem haszontalan. Ha az lenne, nem adnának egy jegyért 5-15.000 forintot. Nyilván hasznosnak tartják, kell a lelküknek, kell megnyugvásnak, felejtésnek, katarzisnak, feltöltődésnek. Egyik sem haszontalan érték.

-Én az általános társadalmi megítélésünkre, a köztudatban elfoglalt helyünkre céloztam. És éppen ez a probléma: a zene szerepe sokkal fontosabb a mindennapi életben, mint amennyire elismerik vagy felismerik. Sok olyan adományra képes, amit a világ egyáltalán nem használ ki. Ahhoz képest, hogy a zene mekkora segítség az emberek lelki gondozásának területén, sokkal, de sokkal kevesebb pénz kell (kellene) a fenntartásához, mint millió más haszontalan dologéhoz, amire mégis jut.

-Rendben, nem győzködöm tovább arról, milyen bonyolult is a munkája. Nézzük a praktikumot. Mi történt a debütálás és a 2007-es zeneigazgatói pályázat között? Rendszeresen vezényelt?

-Nem, csak szórványosan.

-Már-már szimbolikus, hogy éppen 100 éves volt a zenekar, amikor Ön belépett, hiszen 1907-ben alakult jogelődje, a Postás Zenekar. Azt mondta, nem tervez. Nem is gondolt rá, hogy ha adódik rá lehetőség, megpályáz egy nagy budapesti együttest?

-Felröppent a hír, hogy esetleg megszüntetik a zenekart. 2006 szeptemberében megkerestek a zenekarból, hogy tudnék-e segíteni nekik. Végül sokak biztatására megpályáztam a helyet. A mai napig azt az irányvonalat követem, amit akkor leírtam.

-Hány pályázó volt?

-Tizenhét.

-Nem kis teljesítmény. Akkor a Telekom működtette a zenekart. Hogyan történik ma az együttes finanszírozása?

-Már a pályázat kiírásakor világos volt a Telekom számára. hogy abban a gazdasági környezetben nem akarnak és nem is tudnak eltartani egy szimfonikus zenekart. Ilyen szempontból balek voltam, nem vettem észre, hogy a Távközlési Zenei Alapítvány Kuratóriuma a pályázatban nem kommunikálta sem az anyagi körülményeket, sem pedig kivonulási szándékát. Természetesen nem kételkedem az ő jóhiszeműségükben sem, az Alapítvány nyilvánvalóan tényleg szerette volna megmenteni az ügyet, de az addigi fenntartónak esze ágában sem volt erre többet áldozni. A máig ható gyökerek a privatizációig nyúlnak vissza, amikor a Távközlési Társaság bekebelezte a Magyar Postát, és vele a mindig is állami zenekart. Ezzel nagyszerű példát teremtett: egy magáncég átvesz egy állami missziót és azt finanszírozza, hatalmas szolgálatot téve a magyar kultúrának. Ez nemes dolog volt. Viszont nem tudjuk, milyen megegyezés keretében történt a váltás, miként intézkedtek arra az esetre, ha ez a cég tönkremegy vagy kivonul a kultúrafinanszírozásból. Akkor egy százéves kulturális érték is veszendőbe megy? Mert ez látszik realitásnak. Az állam ebből a szerepéből semmit nem vesz újból magára, a zenekart nem támogatja, sőt széttárja a karját: semmi közöm hozzá. A támogatást folyamatosan csökkentette az elmúlt években. Önmagában persze nem tud ennyi kulturális értéket fenntartani, de még egy olyan adókörnyezet sem született, ami a befektetőknek rentábilissá tenné a szponzorálást, mint a világ más részein. Ott sem a kultúra iránti rajongás vezeti a nagyvállalatokat, nagytőkéseket, hanem anyagi szempontok. Megéri nekik a kultúra támogatása. Itthon nem. Sakk-matt.

-Akkor most ki tartja fönn a zenekart?

-Valójában senki.

-A Telekom teljesen kihátrált?

-Évek óta csak főszponzor és ez a szerződés is lejár ebben az évadban. Vissza kellene származtatniuk a zenekart az államnak, amelynek pedig meg kellene találnia a finanszírozás módját.

Évek óta előre menekülök. A megválasztásom után gyakorlatilag azonnal kiderült, hogy a zenekar finanszírozhatatlan. Tavaly fél évig úgy muzsikáltak a tagok, hogy nem kaptak fizetést. Több mint száz emberrel dolgozunk rendszeresen. Mindenki úgy érzi, kiérdemeltük, hogy szellemi műhelyünket az állam vagy a főváros elismerje és gondoskodjon róla. A Fesztiválzenekar és a Nemzeti Filharmonikusok soha nem érték volna el csodálatos eredményeiket, ha nem állt volna melléjük a főváros illetve az állam. Ez a műfaj politikai és gazdasági támogatás nélkül nem létezik. A mi zenekarunk elképzelhetetlenül kevés pénzből hozott létre rengeteg programot az elmúlt években. Be akartuk bizonyítani a létjogosultságunkat. A magam részéről minden elképzelhető segítséget megadtam a zenekar tovább éléséhez.

-Ez veszélyes játék, vissza is üthet. Azt mondhatja az állam, mi szükség van rá, működik ez nélküle is.

-Hogyne, hitelből.

-Kellett ez Önnek?

-Végül is azért jöttem vissza Magyarországra a 2000-es évek derekán, hogy itthon is bizonyítsak. A Keller Kvartett-tel hihetetlen pályát írtunk le külföldön évtizedekig.

-Ezt áldozta fel a Concertóért.

-Igen. De úgy vélem, ha valamiben Magyarország még ma is igazán nagyhatalom, az a zenei élete. Ezt megőrizni fontos cél. A kilencvenes években a magyarországi zenekarokat az Önkormányzati Minisztériumhoz passzírozták be, és így jött létre az úgynevezett önkormányzati zenekar státusz, ami persze szintén állami fenntartást jelent. A vidéki önkormányzatok úgy 350 millióból tartanak fenn egy-egy zenekart, amihez ennek a felét központi keretből hozzáadják. A nagyobb zenekarok átlagosan félmilliárd körüli összegből gazdálkodnak.

-De Önök ebből a körből is kimaradnak.

-A IX. kerülettől évi 5 millió forintot kapunk, de mi magunk ennél többel segítjük a kerületet jegytámogatással, műsorokkal. Sajnos a kerület a honlapján sem szerepelteti székházunkat, a Páva utcai Zeneházat, itteni programjainkat, bérleteinket.

-Ez elég megdöbbentő!

-Az elmúlt hat év során ez a zenekar mindösszesen 75 millió forint állami támogatást kapott. Magyarán: ez az egyetlen szimfonikus zenekar, aminek a létezéséről a magyar állam ez idáig nem volt hajlandó tudomást venni.

-Miközben fővédnökük Kurtág György, jelenleg Kocsis Zoltán az első vendégkarmester, állandó munkatársuk, vendégművészük Ránki Dezső, Rácz Zoltán, Lakatos György, Perényi Miklós, Takács-Nagy Gábor és rengeteg nívós művész, köztük világsztárok, miközben beépítette a zenekarba a magyar kamarazenészek, vonósnégyesek számos tagját a Kelleren kezdve és folytatva az Auerral, Akadémiával, Nádorral és másokkal, létrehozta a Végh Sándor Kamarazenekart, csinált számos bérletet, missziót folytat a gyerekek és fiatalok zenei képzéséért speciális bérleteivel, támogatja a családokat programjaival a Zeneházban, ismeretterjesztést folytat, közönséget épít és a nagyzenekarok közül talán a legtöbb kortárs zenét játssza Magyarországon. Vajon mit kellene még tenni, hogy észre vegyék Önöket?

-Kurtág György a magyar zene nagykövete minőségében, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Klukon Edit, Takács-Nagy Gábor és Rácz Zoltán külön-külön levéllel fordult Hiller István miniszterhez, akitől soha nem kaptak választ. De tovább megyek: az a bizottság, amely a központi állami pénzeket osztja el (egyiküket kivéve, aki 2010 szeptemberétől többször is meghallgatott minket), egyetlen koncertünkre el nem jött. Akkor mi alapján döntenek? Azt sem értem, miképp lehet, hogy ez a testület nincs azzal tisztában, hogy a Magyar Telekom már évek óta nem tartja fenn a zenekart.

-Sokat elárul, hogy az a Kocsis Zoltán száll síkra a zenekar megmentéséért, akinek zenekara, a Nemzeti Filharmonikusok számára a Concerto mégiscsak egy újabb rivális.

-Szerintem a zenészeknek nincs miért egymás ellen harcolniuk, viszont összefogva sokat tehetnének a magyar zene ügyéért. Mi papíron nem is létezünk, mert a Telekom már nem tart fenn, de nem adott át az államnak. Jogilag rendezni kellene a Concerto státuszát. Az állam hasonló felelősséggel tartozik ez iránt a zenekar iránt, mint bármely más kimagasló zenekar iránt.

-A Concerto Budapest tehát fantomzenekar.

-Most ez a helyzet.

-Fontos volna, hogy a döntéshozók valóságos tapasztalataik és létező szakmai kompetenciájuk alapján hozzanak döntéseket. Mindennek fényében nem próbálja megint felépíteni a Keller Kvartettet?

-De. Mostanában jóval kevesebb koncertünk van, de azok nagyon jelentősek. Nemrégiben Pilz János helyére Környei Zsófia került, aki jobb kezem és koncertmesterem a Concertóban. Igazi újjászületést érzek. Intenzívebb munkát és koncertezést szeretnék újra.

-És mit tervez arra az esetre, ha a Concerto nem tud fennmaradni?

-Erre nem gondolok, mert az nagy bűn lenne a magyar zenei élettől. Rengeteg közszolgálati tervem van, és itt ez a székház, ami igazi kincs lehetne Budapest szellemi életében, kulturális centrumként működhetne. Van egy pompás kamaratermünk, ami koncertezésre és lemezfelvételre is alkalmas.

-Tudtommal a Végh Kamarazenekar csak külföldön lép fel.

-Igen, csak azokból a honoráriumokból tudjuk fenntartani, kifizetni a művészeket.

-És a Concertónak vannak külföldi turnéi?

-Éppen ma kellett volna Németországba utaznom a következő ottani turnéval kapcsolatban. Az előző kiválóan ment, hatalmas sikerünk volt és fantasztikus kritikákat kaptunk. Hét koncertet adtunk és nullszaldósra tudtuk zárni az utat, ami 90 fő esetében igazán jó eredmény. Itthon ez sem működik. Ameddig a fenntartásunkra nincs forrás, addig minden meghívás további veszteségeket termel, mert a honorárium nem képes fedezni egy szimfonikus zenekar valós költségeit. Így viszont nem tudunk ismertségre szert tenni, pedig ma itthon az a nagy művész, akinek neve van.

-Ha már a nagy neveknél tartunk, a zenekari tagok közt sok ilyet találni. Hogyan építette fel a Telekom Szimfonikusokból a Concertót? Sok régi tagtól vált meg?

-Én nem küldtem el senkit. Amikor ide jöttem, néhány idősebb kolléga úgy érezte, nem akar velem dolgozni, nyugdíjba mentek. A többiekkel 1-3 éves szerződéseket kötöttem, és csak néhányan távoztak. Hittem abban, hogy pusztán az akaratommal fel tudom csigázni az érdeklődésüket. És valóban: rengetegen szárnyra kaptak. Megérezték a siker ízét és az összetartozást. Egy ilyen zenekarban nem az a lényeg, hogy mindenki világklasszis legyen, az a fontos, hogy erős egyéniségek üljenek a vezető posztokon, legyenek jó szólisták, és mindenki odaadó muzsikus legyen. Amikor elindult a Fesztiválzenekar, a hegedűszólamban csak koncertmesterek ültek, mégsem működött mindig tökéletesen, mert nem voltak köztünk jó katonák. Nálunk nincs első, második hegedű, hegedű van, nagy a belső mozgás, így mindenki fontosnak érezheti magát.

-Akkor zenekarépítése is inkább spontán, mint tudatos? Egyfajta belső szelekció és helykeresés érvényesül?

-Tudatos, de spontán is egyben. Eddig például nemigen csináltam vonós próbajátékokat, mert mindenkit munka közben szeretek megismerni. Korábban nagyon rossz tapasztalataim voltak az ilyen stresszes meghallgatásokról. Sokszor zsűriztem versenyeken, és az ember már nem is azt nézi, ami eredetileg érdekelte volna, hanem egy adott valamihez viszonyít. Szinte mindenki technokratává válik egy ilyen bizottságban, és ezzel megváltoznak a prioritások, ami nem tesz jót. Munka közben árnyaltabban jönnek ki a dolgok. Hozzám jöttek új muzsikusok, és kezdett szépen felépülni az egész. A világ minden zenekara heterogén társulat, ezt el kell fogadni. Együtt kell tudni élni a negatív hangokkal is. Az egészet egyben kell jól kézben tartani.

-Az mindenképpen feltűnő, hogy az új erőket a kamarazene területéről hozta, zömmel vonósnégyesekből. Ez filozófia vagy csak az Ön kamarazenészi mivoltából adódott?

-Számomra ez természetes. A szimfonikus zenélés ugyanúgy kamarazene. Attól függ, mekkora lencsén át nézzük. Nemrég játszottuk Mahler 1. szimfóniáját. Az tiszta kamarazene. Egy versenymű is az, a szólista és a zenekar között. Mindig attól függ, hogyan viszonyulunk hozzá. A műhöz kell mérni a magunk fáradozásait, és ezen belül meg kell találni a kis egységeket, dialógusokat. Én azon dolgozom sokat, hogy a darabokat minél mélyebben megismertessem a zenészekkel, mert ez a lényeg. Közlekedési rendőrként bárki el tud dirigálni egy darabot. Ahhoz nem kell különösebb képesség, de a mű belső világát feltárni, kiteljesíteni, az már másfajta feladat, ehhez szükségszerű a kamarazenei látásmód és tapasztalat. Abból sokat tudok meríteni.

-Az említett Mahler-koncertjükön a másik darab Brahms volt, most az egyik legutóbbin az orosz romantikusok mellett Sosztakovics. Ez a kétpillérű műsor szándékos? Azért kombinálja a stílusokat, hogy a hagyományoktól nehezen elszakadó hallgatót is terelgesse a modernebb zene felé?

-Semmi sem véletlen. Az a baj, hogy emberek véleményt mondanak olyasmiről, amiről fogalmuk nincs. Arról például nem vagyok meggyőződve, hogy Kurtágot annyian és annyira szeretik és értik, mint ahányan ezt állítják.

-De hát éppen erről beszélek. Egy szendvicsként összerakott műsorban meg lehet velük ismertetni, és Ön mintha éppen ezt tenné. Ez is egyfajta miszszió és ismeretterjesztés, nemcsak a fiatal hallgatóság kinevelése.

-Tenni kell az ostoba, ismeretek nélküli ítélkezés ellen. Sok minden tabu, nem beszélünk róla.

-Ön nagyon jól tudja, hogy nemcsak vájt fülű zeneértők járnak koncertre, sőt.

-Az a jó.

-És azt is tudja, mekkora hányaduk sznob. Meg hogy a kultúrát a sznobizmus vitte előre. Különben hol tartanánk?

-De akkor azt mondom, tessék mindent meghallgatni, ne az előítéletek mentén válogassanak. Azért nem hallgatja meg, mert utálja. De ha rákérdezek konkrétumokra, hát konkrétum, az nincs, mert sosem hallotta. Akkor mit is utál? Nem megérteni kell a zenét, hanem hagyni, hogy hasson az érzelmekre, a lélekre. Azért van. Az a dolga, hogy adjon valamit az embereknek, amitől jobb lesz nekik. Nyitottnak kell lenni, hozzáértőnek nem. Ami pedig a szendvicset illeti, azt tudatosan kell összeállítani. Egy vezérfonal mindenképpen kell, hogy összetartsa a műsort. Az nem jó, ha valaki mindig a betonbiztosra megy.

-Ön nem megy mindig arra.

-Nem. Büszke vagyok például a Metamorfózisok című sorozatunkra, amire Kocsis Zolit kértem meg. Ez egy olyan nagyszabású és összetett zenei kaleidoszkóp, amely hiánypótló volt Magyarországon. Azt a missziót, amit be kellene hogy töltsön, talán nem töltötte még be, de utat mutatott.

-Ezek voltak a hangversenyek az Olasz Intézetben, ahol Kocsis játszott is, előadást is tartott, és a műsor Schuberttől Richard Straussig ívelt.

-Igen, egy három koncertből álló mini fesztivál volt. Sok ilyet kellene csinálni még, csak nagyon költséges. Mégis: ha a hozzánk hasonló művészek nem törekednek hasonló missziókra, akkor értelmetlen a létünk. Addig ez az ország sem lesz jó, amíg nem lesz mindez fontos. És igenis kell hogy érdekeljen minket a jövő minősége is.