Régi-új könyv Mahlerről

Szerző: Péteri Lóránt
Lapszám: 2011 február
 

 

Zoltan Roman

Mahler és Magyarország

Fordította Kemenes Inez és Havas Lujza

Geopen Könyvkiadó, 2010

 

Zoltan Roman 1986-ban zárta le könyve kéziratát, amely először  1991-ben, a budapesti Akadémiai Kiadónál, angol nyelven jelent meg.1 Vélhetnénk, hogy a megjelenés körülményei kétszeresen is légüres térbe zárták a kiadványt, amennyiben az idegennyelvűség a magyar érdeklődők szélesebb köre számára tette elérhetetlenné, a magyarországi megjelenés viszont nehezítette bejutását a nemzetközi forgalomba. Míg a feltételezés első fele igaznak bizonyult, addig a másodikat akár el is felejthetjük. A Mahler-forráskiadás máig frissnek tűnő szenzációja 2006-ban a több mint ötszáz -addig legnagyobbrészt ismeretlen -családi levél tudományos közreadása volt, párhuzamos német (azaz eredeti nyelvű) és angol kiadványokban.2 A levelek közreadója egy híján húsz alkalommal hivatkozik Roman másfél évtizeddel korábbi  Monográfiájára, hogy tisztázzon a levelek által felvetett filológiai, kronológiai és eseménytörténeti problémákat. Ez a tény elég világosan jelzi a Gustav Mahler and Hungary forrásértékét, ugyanakkor megválaszolja azt a kérdést is, vajon volt-e értelme a kötet magyarra fordításának - egy híján húsz évvel az eredeti megjelenés után. Nemcsak hogy értelme volt, de azt is mondhatjuk, hogy a kiadvány az egyik legértelmesebb s alighanem legmaradandóbb vállalkozása az amúgy rövidre zárt hazai Mahler-emlékévnek - köszönet illeti hát a kezdeményező Magyar Gustav Mahler Társaságot.

Az említett levélkiadvány -mely nem kevesebb mint nyolcvannyolc levelet közöl Mahler budapesti éveiből -egyszersmind emlékeztet arra is, hogy az eltelt évtizedek a Mahler-irodalom hatalmas gyarapodásának lehettek a tanúi. Erre a tényre maga Roman is utal a magyar kiadáshoz írott Előszavában. Döntése, hogy az eredeti szöveget lényegében érintetlenül hagyta, mégis viszonylag mérsékelt kockázattal járt, hiszen e szakirodalmi expanzió éppen Mahler budapesti korszakának feltárásában hozta a legkevesebb újdonságot. Ennek oka egyfelől a forrásanyag jelentős hányadának „egzotikus" nyelve, másfelől az lehet, hogy Mahler gyakorlatilag egyáltalán nem komponált a magyar fővárosban töltött két és fél éve alatt. Aligha véletlen, hogy Zoltan Roman kötetének a szakirodalom által már meghaladott állításait éppen a zeneszerzői tevékenységgel kapcsolatban leljük fel. A 2. szimfónia keletkezésének időrendjét az eltelt időszak forráskutatása jóval precízebben határozta meg, mint ahogy az Romannál megjelenik. Ennek alapján ki lehet zárni azt, hogy a szimfónia kompozíciójában bármilyen előrehaladás történt volna Budapesten (vö. 106-107.).3 A fiú csodakürtje című antológia szövegeire írt, a Lieder und Gesänge II. és III. kötetében zongorakísérettel közreadott daloknak a kronológiája azonban a mai napig tele van kérdőjelekkel, legalábbis az 1887 és 1890 közti időszakon belül. Így továbbra is fennáll annak a lehetősége, hogy ezek egyike-másika Mahler budapesti periódusa alatt született.

Ugyanakkor Roman állításával szemben nem csupán egy, hanem két Mahler-dal  ősbemutatójának is Budapest volt a helyszíne: A fiú csodakürtje egyik versére írt Scheiden und Meidenről, illetve a Richard Leander költeményére komponált Erinnerungról van szó (vö. 107.).4 Roman feltételezte, hogy ez utóbbi mű első előadására még Prágában, 1886 tavaszán került sor (284.). Roman azért jutott erre a tévesnek bizonyult következtetésre, mert az 1886. április 18-i koncert műsorát nem ismer(het)te pontosan: azon Mahler művei közül - a Frühlingsmorgen és a Hans und Grethe mellett - az Egy vándorlegény dalai című ciklus részlete szólalt meg.5 

Kétségkívül gazdagabb, teljesebb lenne a könyv által nyújtott kép, ha nagyobb mértékben támaszkodhatott volna Mahlernek családtagokhoz (túlnyomórészt legkedvesebb húgához, Justinéhez) intézett, Budapesten kelt leveleire.6  A levelek rávilágítanak arra, hogy Mahler hogyan élte meg sikereit, kudarcait és harcait a magyar fővárosban. Ugyanakkor megrendítő dokumentumai annak, hogy a rendkívüli karmesteri és intézményvezetői teljesítmények évadját családi tragédiák sorozata kísérte. 1889 februárjában édesapja, szeptemberben egyik férjezett húga, októberben pedig édesanyja halt meg. Mahler így huszonkilenc évesen vált családfővé, akinek támogatására hajadon húgok, érzékeny lelkű kiskorú öcs és sodródó felnőtt fivér számított. A levelekből kiderül, hogy felelősségteljesen és energiáit nem kímélve igyekezett ellátni az apapótló szerepet.

Roman könyve mindazonáltal megkerülhetetlen olvasmány a Mahler iránt érdeklődők számára: az itt összeállított adatsorok, az itt rekonstruált eseménytörténet és az itt összegyűjtött, illetve közölt források adják jelenleg a legjobb esélyt arra, hogy értelmezni kezdjük Gustav Mahler 1888 és 1891 közötti budapesti operaigazgatói tevékenységét. A mű ráadásul előre és vissza is tekint: dokumentálja Mahler battai házi zongoratanítóskodását 1879 nyarán, illetve hangversenyezését a magyar fővárosban 1897 tavaszán; tudósít a magyar (zenei) elit tagjaival az igazgatói posztról való távozását követően is fenntartott kapcsolatairól, és ad némi kitekintést Mahler magyarországi recepciójára a 20. század első évtizedeiben. Ugyanakkor részletező képet fest a Magyar Királyi Operaház állapotairól a Mahler előtti és utáni korszakban.

Egyszersmind kétségtelen tény az is,  hogy a könyv régi vágású, erőteljesen empirista munka, mely gyakran hallgat arra a hamis sugallatra, miszerint „a források önmagukért beszélnek". A „tényanyag" értelmezési kereteként használt művelődés- és társadalomtörténeti vázlat ma -Karády Viktor, Kövér György, Gyáni Gábor és mások elmúlt negyedszázadban publikált munkái után -meglehetősen elnagyoltnak tűnik, ám bizonyos hiányosságai már a könyv első megjelenésekor is szembetűnőek lehettek.7 Való igaz, hogy „a nacionalizmus és hiperpatriotizmus (vagy sovinizmus) szerepe; az arisztokrácia és a kisnemesség (ideértve a dzsentrit is) helyzete és hatalma; az antiszemitizmus jelensége" (10.) nem elhanyagolható a 19. század végének Magyarországán. Ám nem érdektelen e jelenségek magyarországi környezetét és európai trendekhez való viszonyát is megvizsgálni.

Roman, bár forrásanyagának tekintélyes részét a budapesti német nyelvű sajtóból meríti, érvelésében nem helyez különösebb hangsúlyt annak a Magyarországnak és különösen annak a Budapestnek a nyelvi, etnikai és kulturális sokszínűségére, amellyel Mahler találkozhatott. Márpedig ezek a körülmények meghatározóak voltak a Monarchia osztrák oldaláról, a cseh korona országaiból, közelebbről egy morvaországi német nyelvű zsidó családból elszármazott Mahler helyzetére is. A viszonyokat mindenesetre hamar átlátta, s 1888 őszén például így fogalmazott Braga Hermin énekesnővel kapcsolatban: „Miért ne kockáztatna meg egy kis magyar nyelvtanulást (hiszen lehetetlen, hogy ez neki mint magyarnak nehezére esne)..." (64.). Mahler kétségkívül az intendáns, Beniczky Ferenc programját vette át, amikor igazgatói kinevezése alkalmából a budapesti Operaház repertoárjának magyarnyelvűsítését tűzte ki célul (60.). Ám e célkitűzés, és különösképpen a -vendégénekesek fellépéseiből adódó -többnyelvű előadások felszámolása aligha volt idegen Mahlertől, aki a zene előadásában az érthetőség, az operai produkciókban pedig a színházi-drámai teljesség elkötelezettje volt. Első átütő sikereit A Rajna kincse és A walkür magyar nyelvű operaházi bemutatóival érte el. Szinte törvényszerű ugyanakkor, hogy Mahler a „nemzeti repertoár" és a „nemzetközi repertoár" konfliktusával operai pályafutásának éppen azon az állomáshelyén szembesült, ahol a komolyan szóba jövő nemzeti operai repertoár igen-igen szűkös volt. A nemzeti repertoár számonkérése mindenesetre hatásos fegyvernek bizonyult ahhoz, hogy a „német igazgató" személyén keresztül támadják a politikusi ambíciókat is fontolgató Beniczkyt ellenfelei. Mahler igazgatósága alatt mindazonáltal díszelőadáson játszották a Hunyadit; 1874 óta először felújították a Brankovics Györgyöt, mely 1889/90-ben összesen öt előadást ért meg; és új betanulásban adták a Bánk bánt, mely ezúttal meglepően hűvös fogadtatásban részesült, s így csak két előadásig jutott.

Ami a modern politikai antiszemitizmus jelenségét illeti, az a nagy tőzsdekrachot követően, az 1870-es évek közepétől kezdve nem negligálható jelenség Magyarországon sem, hasonlóan a kontinens más államalakulataihoz. Komlóssy Ferenc római katolikus pap és képviselő, akinek Baross Gábor miniszter által visszautasított Mahler-ellenes országgyűlési felszólalását Roman a könyvben idézi (83.), nem egyszerűen „nyíltan fitogtatta antiszemitizmusát", hanem Istóczy Győző Antiszemita Pártjához tartozott.8 Ez a párt azonban éppen Mahler budapesti évei alatt veszítette el a lába alól a talajt. 1887-ben még 11 jelöltjét juttatta be az országgyűlésbe, majd a következő években lényegében szétesett, s az 1892-es választások után már csak öt egykori képviselője folytathatta országgyűlési tevékenységét más pártok neve alatt vagy függetlenként. A képhez az is hozzátartozik, hogy a magyarországi zsidóság egyenjogúsításának folyamata Mahler budapesti tartózkodásával majdnem egy időben teljesedett ki, amikor is a magyar törvényhozás az izraelitát „bevett" felekezetté nyilvánította; a kötelező polgári házasság és anyakönyvezés bevezetése pedig ugyancsak a társadalmi integrációt szolgálta (1894/95). Mahler magyarországi helyzetének megértéséhez tehát az adekvát társadalmi-történeti kontextust nem önmagában az antiszemitizmus jelensége, hanem a zsidóság dinamikusan változó helyzete, az emancipáció és az asszimiláció folyamatai, az ezekből adódó lehetőségek és feszültségek együttese szolgáltatja.

Zoltan Roman könyvétől mindenesetre távol áll az is, hogy Mahler budapesti éveit a zseni szenvedéstörténeteként állítsa be. Sőt művéből világosan kirajzolódnak a Magyar Királyi Operaház élén eltöltött évek hosszú távú előnyei. Mahler 28 évesen kapott arra először lehetőséget, hogy igazgatói székből irányítson egy önálló zenés színházi intézményt: olyan tapasztalat volt ez, melyet bőséggel kamatoztathatott később, a Bécsi Udvari Opera élén eltöltött évtizedben. Elő tudta adatni később 1. szimfóniának elnevezett többtételes zenekari művét -s ha a fogadtatást joggal nevezhetjük is vegyesnek, a kritikai visszhangban értő és támogató szólamok is megjelentek (kár, hogy August Beer igen alapos írása nem jelenik meg a kötetben). Méltatlan körülmények között, de tetemes végkielégítéssel és hamburgi szerződésének rég biztos tudatában távozott két és fél év elteltével. És igen jelentős támogatókra tett szert, akiknek hangja Budapestnél is messzebbre hallatszott az Osztrák-Magyar Monarchiában. Johannes Brahms Mahler budapesti Don Giovanniját („Don Juan"-ját) hallgatva vált a karmester-zeneszerző hívévé; Apponyi Albert gróf egész életére meghatározó Mozart-élményét ugyancsak Mahler interpretációi jelentették; a Zeneakadémiát vezető zeneszerző, Mihalovich Ödön hűséges szakmai barátjává vált Mahlernek. Az utóbbi kettőhöz hasonlóan Beniczky Ferenc is támogató ajánlást írt Mahlernek, amikor ő a Bécsi Opera igazgatóságára dobbantót jelentő karmesteri állását megpályázta. Brahms ugyanekkor mozgósította a bécsi zenei establishmentet a cél érdekében -emlékezetes sikerrel.

A szomorújáték inkább Beniczkyé volt: a köznemes intendánsé, aki óriási munkabírással, odaadással és kitartással, lelkiismeretesen dolgozott egy pénzügyileg fenntartható, működésében átlátható és művészileg színvonalas Operaházért. Szándékainak világossága, működésének céltudatossága és tevékenységének hatékonysága, úgy tűnik, törvényszerűen váltott ki ellenszenvet véleményformáló honfitársai és az operai bennfentesek jelentékeny részéből. Mahler operai talentumának haszonélvezője Budapest után Hamburg, Bécs, majd New York  lehetett -Beniczkynek, a magyar közszolgának azonban le kellett mondania racionális és igényes operai álmairól.

A kötet némi stilisztikai kontrollt és egy korrektúrakört még bátran kaphatott volna -a részletektől ezúttal megkíméljük az olvasót.

jegyzetek

1  Gustav Mahler and Hungary (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1991) /Studies in Central and Eastern European Music 5.

2  Gustav Mahler, „Liebste Justi": Briefe an die Familie, közr. Stephen McClatchie, szerk. Helmut Brenner (Bonn: Weidle Verlag, 2006), illetve Stephen McClatchie (közr. és ford.), The Mahler Family Letters (Oxford-New York: Oxford University Press, 2006).

3  Az újabb kutatásokra lásd Edward R. Reilly, „Todtenfeier and the Second Symphony" in Donald Mitchell és Andrew Nicholson, The Mahler Companion (Oxford-New York: Oxford University Press, 1999), 84-125.

4  Henry Louis de La Grange, Gustav Mahler II (New York-Oxford: Oxford University Press, 1995), 722. Ugyanezt az álláspontot képviseli legújabban Knud Martner alapvető jelentőségű összefoglalása: Mahler's Concerts (New York: Kaplan Foundation, 2010), 65.

5  Martner, i. m. 53.

6  lásd a 2. jegyzetben hivatkozott kiadványokat.

7  A közelmúltban egyébként történt kísérlet arra, hogy Mahler budapesti működését a korszak magyarországi társadalmának komplex jelenségeibe ágyazva,
a társadalomtörténet-írás újabb eredményeit felhasználva értelmezzék, lásd Peremiczky Szilvia, „Az emancipáció utáni Fin de siècle -Budapest és Gustav Mahler", Budapesti Negyed 16/2 (2008. nyár): https://www.epa.hu/00000/00003/00044/pdf/162876479.pdf

8  Pontos nevén Országgyűlési Mérsékelt Antiszemita Párt, később Magyar Néppárt. Gyurgyák János, A zsidókérdés Magyarországon (Budapest: Osiris, 2001), 321-322.