„Mennyi minden van, amire nincs szükségem” Interjú Jevgenyij Kiszinnel

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2011 február
 

 

 Felvégi Andrea felvétele

Jevgenyij Kiszin nem csak azért őriz első budapesti vendégszerepléséről szép emlékeket, mert szeretettel fogadták és sikere volt, hanem azért is, mert az volt élete második külföldi útja. Huszonöt évvel később Schumann-, és főleg felkavaró, drámai Chopin-játékát szűnni nem akaró tapssal jutalmazta és állva ünnepelte a Müpa közönsége. A tizennégy éves csodagyerekből a világ egyik legelismertebb zongoraművésze lett. Az idén negyvenesztendős.

-Azt csiripelik a madarak, hogy nem szívesen ad interjút.

-Tévednek a madarak. Egyre gyakrabban adok interjút.

-Miért kérte, hogy inkább írásban, mint szóban tegyem fel a kérdéseimet?

-Mert az újságírók gyakran mást írnak le, mint amit hallanak. Nem rosszindulatból, csak mert mi, emberek könnyen félreértjük egymást.

-Szereti az embereket? Keresi vagy inkább kerüli mások társaságát?

-Szeretem az érdekes embereket. Kilenc évig Londonban éltem, ahol a szomszédom egy híres asztrológus volt. Amikor évekkel ezelőtt komolyan kezdtem udvarolni egy lánynak, megkértem, készítsen rólunk jellemrajzot. Döbbenetesen pontos leírást adott. Rólam ezt: „A négy alapvető elem közül személyiségét döntően a levegő határozza meg, és egyáltalán nincs rá hatással a föld. Ezért az anyagi dolgok egyáltalán nem érdeklik, viszont erősen kötődik a szellem világához és az érdekes emberekhez". Ezt magam sem fogalmazhattam volna meg jobban.

-Mennyire foglalkoztatja a zenén kívüli világ?

-„Mennyi minden van, amire nincs szükségem", mondta Szókratész. Nekem például divatcikkekre, drága autóra és oly sok egyébre. Ugyanakkor mindig is nagyon érdekeltek és foglalkoztattak a világ dolgai.

-Gyerekkorától kezdve a zene segítségével, és csakis a zenén keresztül fejezte ki a gondolatait. Néhány évvel ezelőtt azonban váratlanul a politika területére tévedt, amikor kifejtette véleményét a közel-keleti konfliktusról. Miért?

-Mert mélységesen felháborított, hogy milyen irányban befolyásolja a média a nyugat-európai közvéleményt. Persze akik úgynevezett kommunista országban éltünk, mindannyian tisztában vagyunk az Izrael-ellenes propaganda erejével. Kelet-Európában soha nem kellett zsidónak lenni ahhoz, hogy az ember ezt megértse.

-A youtube-on verseket is felolvas. Mióta érdekli a költészet?

-Amióta csak az eszemet tudom. „Oroszországban a költő több mint költő". Mindig is szerettem előadni: verset, prózát, még érdekes cikkeket is. Sokan énekelnek a zuhany alatt: én inkább szavalok.

-A youtube-on jiddisül szaval. Mit jelentenek önnek zsidó gyökerei?

-Létfontosságúak. Meghatározók.

-Moszkvában született 1971-ben, amikor a szovjethatalom még olyan erős volt, hogy senki nem gondolta, hogy valaha is véget érhet. A diktatúra szorításából gyerekként érzett-e valamit?

-Nem, hiszen nem volt összehasonlítási alapom. De amikor minden egyre bizonytalanabbá vált, a szüleim úgy döntöttek, hogy elhagyják a Szovjetuniót.

-Mint említette, Londonban telepedtek le, de most Párizsban él. Otthonra talált ott? Igazi otthonra?

-A szó teljes értelmében véve: nem. De szeretek ott élni.

-Mennyire erősek az orosz gyökerei?

-Nagyon erősek. Az orosz filmek, dalok sokkal jobban megszólítanak, és szerelmet is csak oroszul tudok igazán vallani. Ami a zenét illeti, soha nem próbáltam „oroszosan" játszani, de azt hiszem, hallatszik a játékomon, hogy Oroszországban születtem és ott nőttem fel.

-Létezik-e a zongorázásnak elkülöníthető orosz iskolája?

-Természetesen, de hogy mik a jellemzői, arról fogalmam sincs.

-Zenei tehetségét a szüleitől örökölte?

-Valószínűleg: édesanyám zongoratanárnő, nővérem is zongorázni tanult. Ma ő is zenész.

-A családi legendárium része, hogy ön 11 hónapos korában dúdolni kezdte, amit a nővére éppen játszott a zongorán: egy Bach-dallamot! Kétévesen kezdett zongorázni, koncertezni pedig tízévesen. Volt-e igazi gyerekkora?

-Igen. Boldog gyerekkorom volt. Nem emlékszem, hogy bármitől is megfosztott volna a zene. Sok időt töltöttem a zongora mellett, de azért, mert én akartam, erre senki nem kötelezett. Másrészt rengeteget játszottam is, kifejezetten rossz gyerek voltam.

-Nyilván az édesanyja tanította.

-Nem. Hatéves koromig senki nem tanított.

-A zongora is a játéka volt?

-Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legjobb szó, de lényegében igen.

-Hatéves korától a különleges tehetségek számára létesített Gnyeszin Intézet növendéke lett, ahol Anna Pavlovna Kantor kezdte tanítani. Mit köszönhet neki?

-Mindent. Tőle tanultam mindent, amit a zongoráról tudok.

-Igaz, hogy nem is volt más tanára?

-Igaz.

-Nem mindennapos, hogy egy világhírű zongoraművész mestere a gyerekkori tanárnője. Nem próbálták rávenni vagy rábeszélni, hogy valamelyik híres professzor keze alatt folytassa a tanulmányait?

-Nem. A mi kapcsolatunk olyan szoros volt, hogy el sem tudtam volna képzelni helyette bárki mást. Akik a fejlődésemet figyelemmel kisérték, meg is értették ezt, így mielőtt befejeztem volna a Gnyeszin Iskolát -mai neve Gnyeszin Zeneakadémia -, az igazgató felajánlotta a lehetőséget, hogy visszajárhassak Anna Pavlovnától tanulni.

-Anna Pavlovának volt más híres tanítványa is?

-Ha volt is, csak 18 éves korukig tanította őket.

-Ma is kikéri a tanácsát?

-Természetesen. Apró részleteken néha vitatkozunk, de lényeges kérdésekben soha. A zenével kapcsolatos érzéseink, gondolataink ma is azonosak.

-Gyakran meglátogatja?

-Nem kell látogatni, több mint húsz éve velünk, a családommal él.

-Saját családja van? Felesége? Gyerekei?

-Még nincs, de vágyom rá, hogy legyen, illetve legyenek.

-A nagy zongoristák közül gyerekkorában még élt többek között Richter és Gilelsz. Volt-e példaképe, és ha igen, melyikük?

-Mindegyik: Rahmanyinov, Rubinstein, Horowitz, Gould. Amit csak lehetett, meghallgattam tőlük.

-Csak saját gyönyörűségére, kedvtelésből hallgat-e zenét?

-Természetesen. És leginkább nem is zongoramuzsikát. Nem csak a klasszikus zenét szeretem, hanem például a jazzt, a népzenét, a spirituálékat is. Kedvenceim közé sorolom Piafot, Marlene Dietrichet, Charles Aznavourt.

-Gyerekkora óta járja a világot, évtizedek óta a legnagyobbakkal koncertezik. Zongorázott például Solti vagy Karajan vezényletével is. Hogyan kezelték önt, és mit tanult tőlük?

-Jól bántak velem, és rengeteget tanultam tőlük, már a puszta jelenlétük is inspirált.

-Volt-e egyetlen, legemlékezetesebb pillanat?

-Amikor Solti megtörölte a szemét, miután eljátszottam neki
a Chopin-fantáziát. És rám mutatva, azt mondta édesanyámnak: „zseni"!

-Nem minden csodagyerekből lesz felnőttkorára nagy művész. Minek köszönheti, hogy önnek ez sikerült?

-Nem minek, hanem kinek. A szüleimnek és mindenekelőtt Anna Kantornak. Nem éltek vissza a tehetségemmel, nem kergették a hírnevet, nem hajszoltak, hagytak normálisan fejlődni, tanulni.

-Ma is tanul még új műveket?

-Amíg csak élek. A zongorairodalom olyan hatalmas, hogy csak azt remélem, elég sokáig élek, hogy -azon a szinten, ahogy szeretném - eljátszhassam mindazt, amit szeretnék eljátszani.

-Mekkora most a repertoárja?

-Játszom kétpercesnél rövidebb és ötvenpercesnél hosszabb darabot. Ezért azt gondolom, nem érdemes számolgatni, hogy hányat összesen.

-Ez a repertoár rendkívül gazdag: Bachtól, Mozarttól Prokofjevig sok mindent felölel. Melyik területet nevezné súlypontinak?

-A szó legszélesebb értelmében vett romantikát.

-A legtöbben Chopin-specialistának tartják. Elfogadja ezt a minősítést?

-A „specialista" talán nem a legjobb szó, de tény, hogy Chopin zenéje mindig is a repertoárom középpontjában állt. A két Chopin-zongoraversennyel debütáltam 1984-ben.

-És ezzel, tizenkét évesen, egyik napról a másikra világhírű lett. Az egyik kritikusa azt írta, hogy „Chopin szelleme szólalt meg Kiszinen keresztül ezen az estén". Ehhez mit szólt?

-Nem is emlékszem rá.

-És ma mit szól hozzá?

-Ha hozzáértő volt a kritikus, akkor örülök, hogy így gondolta.

-Mégis, mivel magyarázza különleges vonzalmát Chopin iránt?

-Nem magyarázom. Nem tudom, és őszintén szólva, nem is akarom tudni. Fogadjuk el, hogy egy megfejthetetlen titokkal, varázslattal van dolgunk.

-Budapesti koncertje után általános vélemény volt, hogy Chopin-interpretációja nagyon különbözik a megszokottól. Tudatosan törekszik erre?

-Dehogy törekszem. Különbözőek vagyunk, ezért hát Chopint sem játsszuk egyformán. Én úgy, ahogy az számomra természetes.

-Óriási sikere volt Budapesten. Megszokta, hogy -mint itt - állva tapsol a közönség?

-Igen, bár általában ez csak a ráadás vagy ráadások után szokott megtörténni, itt pedig már előbb bekövetkezett. Örültem neki.

-Jelent-e még önnek bármiféle kihívást a zongora?

-Kihívást a zene jelent, nem a zongora. Kihívás minden új darab, minden hangverseny, minden új hangszer, minden próba. Minél többet játszom, annál inkább érzem, hogy ez milyen nehéz.

-Végül is az élet ajándéka vagy inkább teher és felelősség, ha valaki ilyen különleges zenei tehetséggel születik?

-Mindkettő. Nem látok ellentmondást a kettő között.

-Lebeg-e valamiféle végső cél a szeme előtt?

-Szeretném a játékommal az általam elképzelt szintet minél jobban megközelíteni. Tudom, hogy elérni soha nem fogom. Erre csak a legnagyobbak közül a legnagyobbak képesek ritka pillanatokban, már ha egyáltalán. De kötelességünk ezt a szintet legalább megpróbálni megközelíteni. Ez az én célom is.