Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar főzeneigazgatója lelkes és jó ügyet féltő szavakkal szólt a Muzsika 2010. augusztusi számában megjelent interjúban a magyar zeneiskolai oktatásról, annak szervezeti és tartalmi értékeiről, mint létező és megőrzendő kincsről. Kincs, ami van -állítja a karmester teljes joggal. A Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetségével közösen tervezett tehetségkutató programmal is erre a kincsre kívánták felhívni a figyelmet. A zeneiskolai oktatás kettős céljából ebben a formában a muzsikusképzés alapfokának adnak támogatást elsősorban, bár valószínűleg -ha áttételesen is - a zeneiskolákban tanuló, de nem zenei pályára készülő gyerekek, a leendő műkedvelők és zenehallgatók irányában sem lesz hatástalan a program, ha sikerül végigvinni.

Van Fischer Iván nyilatkozatában két pont, amely hozzászólásra késztet, annál is inkább, mert a karmester maga is mintegy vitaindítónak szánta nyilatkozatát.

Az egyik érve az állami/önkormányzati zeneiskolai rendszer fenntartása mellett annak európai viszonylatban is kivételes, legalábbis ritkaságszámba menő volta. Mint más országoknak is ajánlható oktatási formát, szervezetet említi. Ezzel egy, oktatásügyünkre általánosságban (és bizonyára az életnek még más területeire is) érvényes tételt állít fel. Azt tudniillik, hogy igen nagy hiba volt, hogy az e területért felelős politikusok és sok szakember is csak abban látta, s látja tán ma is a Nyugathoz való felzárkózásunk és az Európai Unióhoz való csatlakozásunk útját, ha az ottani normákat és formákat mindenben átvesszük. Ez a magunk értékeinek teljes lebecsülését jelenti. Ha egy csöpp meggyőződés lett volna az illetékesekben ezekkel az igenis létező értékekkel (esetleg kifejezetten kincsekkel) kapcsolatban, akkor azzal léptek volna az EU fórumai elé: íme, van itt nekünk egy jól működő iskolatípusunk, iskolai hálózatunk, ajánljuk a többi tagország figyelmébe is. De sajnos nem ezt tették. A kormányzat felelősségét az értékvesztésben pedig nem ismerték el. Ezt a magam tapasztalatából is tudom. Amikor az ének-zenei iskolák, egyáltalán a közismereti iskolákban folyó ének-zenei nevelés érdekében évekkel ezelőtt szót emeltem a Köznevelés című lap egyik cikkéhez írott hozzászólásomban, a szerkesztő- ség az oktatási kormányzat, a mindenkori miniszter felelősségére való utalást egyszerűen kihagyta a cikkből. Pedig a miniszter urak és más, az oktatásért s a kultúráért felelős személyek szívesen hivatkoztak, hivatkoznak Kodály zenei nevelési elveire, mint a világ által becsült értékre. Fischer karnagy úr is hivatkozik Kodályra. A zeneiskolai tanterv épp mostanában akarja a kodályi útmutatás érvényességét felülírni azzal, hogy a szolfézsoktatást redukálja négy tanévre (s ez a tendencia, úgy hírlik, magasabb szinteken is kezd érvényre jutni...). Ha Kodály Zoltánra hivatkozunk zenepedagógiában, nem felejthetjük, hogy ő még a szakemberképzés színvonalának javításánál is több figyelmet, időt és energiát szentelt a közismereti iskolában folyó zenei nevelés ügyének.

Most hatvan éve, hogy egy elszánt és erős akaratú, elhivatott énektanító, Nemesszeghy Lajosné, akkor még csak Szentkirályi Márta, dacolva minden nehézséggel, elindította Kecskeméten az első ének-zenei iskolát, melyet csak évek múltán követtek veszprémi, budapesti, majd szerte az országban megalakult, mindennapos énekórával működő általános iskolák. (Létrehozásuk feltételeit, módját 1956-ban miniszteri rendelettel szabályozták.) Az első eredményeket látva állt ki Kodály is teljes tekintélyével ezen iskolatípus mellett, egészen addig az utópikus gondolatig elmenve, hogy egyszer majd minden általános iskola követi ezen intézmények példáját.

Tehát ének-zenei közoktatás, s ezen belül ének-zenei általános iskola (és gimnázium). Épp ez az a kincs, ami nincs, vagy már csak nyomokban. Még mielőtt kiteljesedhetett volna -nem ideális, csak optimális mértékben -a világ változásainak vak erői, de legalább annyira az átgondolatlanság és (nem hiszem, hogy erős lenne a kifejezés) az érdektelenség meg a felelőtlenség odáig vezettek, hogy az 1980-as évek közepén már jóval kétszáz fölötti számú önálló iskolaként vagy tagozatként működő ének-zeneiből ma jóval kevesebb él, mint Kodály 1967-ben bekövetkezett halálakor. Becslések szerint néhány tucat ilyen iskola működik már csak, köztük persze a méltán nagyhírűek, ahová ma is eljönnek az érdeklődő külföldi zenepedagógusok. Persze ma már ezekben az iskolákban sem mindennapos az énekóra, hanem csak heti 3, esetleg 4 órát tartanak osztályonként, s ehhez jön a karének. A nem emelt szintű ének-zene tantervvel működő általános iskolákban az osztályok többségében heti egy óra van - ami bármely más tantárgynál is pedagógiai képtelenség lenne.

Hiába hangoztatta a Magyar Kodály Társaság elnöksége nyilatkozataiban, hogy vétek a kodályi zenepedagógiai örökséget elpocsékolni, veszni hagyni. A Nemzetközi Kodály Társaság belga elnökének aggódó kérdésére a korábbi oktatási miniszter azt válaszolta, hogy ma is ugyanolyan fontos az iskolai énekoktatás, mint régebben volt. A heti egy órára redukált órakeret nem ezt bizonyította a külföldi kolléga számára.

Hiába igazolták sok évvel ezelőtti kutatások, hogy az intenzív zenei nevelés transzferhatása más területen is milyen hatékonyan segíti a gyerekek teljesítőképességét. Hiába hangsúlyozták szakmai fórumokon és sajtónyilatkozatokban neves akadémikusok és pszichológusok a művészeti, kiemelten a zenei nevelés, az éneklés fontosságát: az oktatásügy hivatalnokai, a Kodály emlegette tanügyi bácsik (és nénik) az ő szavukra sem figyeltek. Nem a zenészszakma ügyéről van itt csupán szó, hanem a gyermekek egészséges fejlődésről.