Elfajzottak

„Entartete Musik” a Páva utcában

Szerző: Malina János
Lapszám: 2011 január
 

 

Gideon Klein - Alice DuBois festménye

Elfajzott zene -e beszédes címet viselte az a hangverseny, amely  „KORCSOLÁN ORSOLYA és BÁRSONY PÉTER kamarazenei koncertsorozata", a „Hiányzó láncszemek" részeként hangzott fel; utóbbi viszont a Holokauszt Emlékközpont „Száműzött művészet" című programsorozatába illeszkedik. Ugyan nem teljesen kézenfekvő, hogy a jelen hangverseny mondjuk Webern és Villa-Lobos műveinek műsorra tűzésével hogyan „emeli vissza" ezeket a szerzőket „a magyar művészettörténetbe", amely feladat elvégzésére az utóbb említett sorozat törekszik, magának a koncertnek a célja egészen világosan az volt, hogy megmutassa: a zeneművészet milyen széles, általános közös ismertetőjegyeket úgyszólván nem is mutató tartománya volt elfogadhatatlan a náci ideológusok számára. (Bár a fogalmak némi összemosása itt is megfigyelhető: Bartók valóban kategorikusan és tettekben is elutasította a nácikat, azok viszont nem tiltották be őt -nem merték betiltani? -, sőt neki kellett tiltakoznia művei németországi előadása ellen.)

Az „elfajzott zene" körképét a szerkesztők, rokonszenves módon, ha nem is pályakezdő, de fiatal magyar és külföldi művészekre bízták. Bársony Péter brácsaművészen és a külföldön élő Korcsolán Orsolya hegedűművészen kívül vonósnégyes-tagként szerepelt a hangversenyen PAPP DÁNIEL, JÁSZ PÁL (hegedű) és OLÁH VILLŐ (gordonka), továbbá Izraelből TIBI CZIGER klarinétművész, és Párizsból JULIANA STEINBACH brazil születésű zongoraművésznő. A koncert programján a már említett szerzőkön kívül Justus György, Berg, a valamilyen okból következetesen Leónak emlegetett Kondor Lipót (akkor a programban miért írtak Lipótot?) és Vándor Sándor kompozíciói szerepeltek zongorára, klarinét-zongorára vagy vonósnégyesre; a műsorra a Kontrasztok előadása tette fel a koronát.

A zongoradarabok (Justus György: Jazz Suite, Heitor -a programban hibásan: Hector -Villa-Lobos: Festa no sertão, azaz „Ünnep az őserdőben", és Vándor Sándor: A gép) előadójaként Juliana Steinbach elsőrendű tehetségű, ízlésű és technikájú előadóművészként mutatkozott be. A három darab mindegyike briliáns, ráadásszámként is használható kompozíció. Közülük Justus többtételes szvitje fájdalmasan ígéretes tehetségről árulkodik; a legboszorkányosabb technikát a franciásan szellemes és elsöprő hatású Villa-Lobos-mű követelte, Vándor pillanatig sem unalmas, szuggesztív konstruktivista darabja pedig talán a legeredetibb, legizgalmasabb kordokumentum volt az egész műsorban.

Már Steinbach teljesítményének élvezetében is zavaró tényezőt jelentett a Páva utcai zsinagóga túlságosan „vizes", a részleteket összemosó akusztikája; a kamarazenei produkciók esetében ez még kedvezőtlenebb hatással járt, és már-már azt is akadályozta, hogy az újdonságot jelentő Kondor-műről, illetve a többi darab előadóiról valós képet alkothassunk. Hadd kezdjem a legfontosabbal: Tibi Cziger személyében egészen elsőrangú klarinétost ismerhettünk meg, aki Berg fenomenális Négy darabját a kamarazenészként is ragyogó Juliana Steinbach társaságában rendkívüli szuggesztivitással és érzékenységgel, a gyász és tragédia hangjait megrázó erővel tolmácsolta; talán klarinéthangjának tónusát mondhatjuk valamelyest világosnak és áttetszőnek, amit azonban művelt vele, az varázslatos volt.

Az akusztikai problémák a két vonósnégyes-tétel esetében voltak a legkellemetlenebbek. A négy magyar művész nyilvánvalóan jól helytállt, ennél többet nem nagyon állapíthattam meg az adott körülmények között. Webern 1905-ös Langsamer Satza a zseniális szerző meglehetősen zsenge próbálkozása a romantikus hanggal; Kondor egytételes műve, a Rapszódia vonósnégyesre viszont finom szövésű, összefogott, szuggesztíven éteri hangon kicsendülő, abszolút koncertképes kompozíció, melyet az előadók is látható örömmel játszottak.

A hallgatóknak sok örömet szerzett Bartók triója, a Kontrasztok is, egy csiszoltan és magabiztosan, ugyanakkor kissé indifferensen játszó Korcsolán Orsolyával, egy nagyszerű irányítónak bizonyuló és magasfeszültségű pillanatok sorát létrehozni tudó Juliana Steinbachhal és egy briliáns, a karakterek sziporkázó sokaságát elénk táró Tibi Czigerrel. (Október 31. -Holokauszt Emlékközpont. Rendező: Holokauszt Emlékközpont)

 

Egy hónappal később a sorozat, a Terezin-Auschwitz(recte Terezín)  című programmal folytatódott. Ez a hangverseny a Theresienstadtban fogva tartott nagyszerű, legnagyobbrészt cseh zenészek műveire koncentrált, szemléltetve, hogy nem Hans Krása -a nácik által cinikusan „támogatott" és reflektorfénybe helyezett, azóta világhírnévre szert tevő, és már Theresienstadt előtt készen álló - gyermekoperája volt ott az egyetlen jelentős zenei esemény, s azt is, hogy mielőtt a rabtartók meglátták benne a propagandaeszközt, az ottani zenélés alapjában véve konspiratív technikákat tett szükségessé. Az ugyan nem teljesen világos, hogy a programban miért mellőzték a theresienstadti „nagyok" egyik legjelentősebbikét, Pavel Haast (akinek jelentős vonószenekari darabját egy Karel An≈erl vezényelte a mintatáborban), miközben egy Theresienstadtban nem járt szerző, Erwin Schulhoff (akit persze nem a nem létező „würzburgi" koncentrációs táborban, hanem a wülzburgi vár kazamatáiban berendezett internálóközpontban gyilkoltak meg) kisebb jelentőségű darabja szerepelt a műsorban.

Egyébként éppen Haas volt az, nem pedig Krása, ahogy szóban elhangzott, akit Gideon Klein segített kihúzni a táborba kerüléskor kialakult súlyos depressziójából. Az a Gideon Klein, aki a programfüzet állításával ellentétben nem Auschwitzban, hanem egy melléktáborában, Fürstengrubéban halt meg. S ha már itt tartunk: azt is érdemes lett volna tisztázni, hogy holokauszt vagy Holokauszt, hogy Ullmann Victor volt-e vagy Viktor (utóbbi), hogy nevét hány l-lel írják (kettővel), hogy a Brundibár szerzője Krasa-e vagy Krása (Krása, ejtsd, a cseh kiejtés szabályai szerint: „krásza", nem pedig „krása", ahogy hallottuk). Emellett hibásan írták le Pierre Boulez és Alois Hába nevét, és a „Kaddis" szót (vö. Kertész Imre műveinek jegyzékével), a nyelvi szempontból zavaros műsorlapon pedig hol közölték a művek előadóapparátusát, hol nem. Mindez a sajnos tárgyi dolgokra is kiterjedő nemtörődömség különös ellentmondásban állt az egész kezdeményezés méltóságával és színvonalával, s éppen azért teszem szóvá egy zenekritikában, mert nem szokványos hangversenyről, hanem úttörő jelentőségű múltfeltárásról van szó.

Maga a hangverseny azonban kétségtelenül élményszámba ment. Elöljáróban SUGÁR GERGELY játszotta el kürtön a Kaddis dallamát a meggyilkoltak emlékezetére, igen szép hangon és szívhezszólóan. Ezután Gideon Klein közvetlenül Auschwitzba hurcolása előtt komponált, befejezetlenül maradt, kéttételes hegedű-gordonka-duója következett -magyarországi bemutatóként, mint a legtöbb műsorszám. A friss és invenciózus, ráadásul a hangszeresek számára hálás művet kristálytisztán és igényesen, példás összhangban játszotta Korcsolán Orsolya (hegedű) és az Egyesült Államokból érkezett JASON CALLOWAY (gordonka). Viktor Ullmann háromtételes, még 1936-ban komponált 1. zongoraszonátája a kanadai SHOSHANA TELNER előadásában szólalt meg. Maga a darab is mellbevágóan invenciózus, gazdag mondanivalójú, mesterien felépített kompozíció, többek között rendkívül lírai, szépséges és beszédszerű lassú tétellel. Az előadó személyében pedig ismét egy kiugróan tehetséges fiatal zongoraművésznőt ismerhettünk meg a sorozat jóvoltából. Shoshana Telner rendkívül magabiztosan, összefogottan, fegyelmezetten és ugyanakkor szuggesztív kisugárzással játszott; s minden elnagyoltság nélkül kivitelezte a technikailag legnyaktörőbb részeket is.

A koncert első felét Hans Krása vonóstrióra komponált, utolsó műve, a Tánc zárta, ebben Bársony Péter játszott mélyhegedűn Korcsolán és Calloway partnereként. Az egytételes darab címe bizonyos fokig megtévesztő, ugyanis fájdalmas és drámai, helyenként Bartók vonósnégyeseinek hangzásaira és intenzitására utaló, sűrű szövésű kompozícióról van szó, amely afféle felkiáltójelként áll egy nagy tehetség kettétört életművének végén. Az előadás éppoly csiszolt, meggyőző és erőteljes volt, mint a Klein-duóé, s a szépen megoldott csellószóló ellenére is elsősorban Bársony játékának: hangjának és zenélének rendkívüli magvasságára figyeltünk fel benne.

A koncert második része könnyedebb hangvételt hozott: előbb Erwin Schulhoff Zingaresca című hegedű-gordonka-duója, Robert Dauber hegedű-zongorás Szerenádja és Zikmund Schul brácsára és csellóra komponált Két haszid tánca hangzott fel jobbnál jobb előadásban. A nagy ajándék azonban Mozart Theresienstadtban 1944. április 17-én előadott g-moll zongoranégyesének (K. 478) egészen kiváló, magasrendű, szépséges pillanatok hosszú sorával megajándékozó interpretációja volt. Kivételes hangzási igény és zenei összhang, koncentráció és merészen kifejező agogikák jellemezték ezt az előadást, amelynek előadói valóban egymást múlták felül. De úgy éreztem, ezen belül is Bársony Péter hallatlan tartású és „kőbe vésett" zenélése volt a legfőbb tájékozódási pont. (November 28. -Holokauszt Emlékközpont. Rendező: Holokauszt Emlékközpont)