A gyanús komponista

Melis László

Szerző: Rácz Judit
Lapszám: 2011 január
 

 

Felvégi Andrea felvétele

-Szép zenéket írsz -az ilyesmi egy kortárs zeneszerzőtől gyanús. Ma nehezen lehet valami szép is meg jó is egyszerre... Arvo Pärtet például megjelenésekor a szakma is üdvözölte, de mióta népszerű lett, alábbhagyott a szakmai elismerés.

-Ha ma ötven hallgatónál több van egy kortárs koncerten, és még tetszik is a közönségnek a zene, azt már tényleg gyanakvással fogadják. Ebben sok a sznobizmus. Én nem gondolom, hogy a kortárs zenének törekednie kellene a disszonanciára -ha a darab lényege, a konstrukció igazsága azt kívánja, akkor legyen disszonáns. Amit az izmusok hoztak a 20. századi zenébe, abból számos darabban csak a modor, bizonyos kortárs zenei közhelyek maradtak meg.

-A kortárs zene befogadási nehézségeiről mindenki elismeri, hogy amivel a (nyugati) hallgató ösztönösen azonosulni tud -a felismerhető dallam és a követhető ritmus -, az elmúlt száz évben eltűnt, illetve rendkívüli módon fellazult: emiatt nem övezi nagy lelkesedés a kortárs zenét. Ugyanakkor születnek könynyebben befogadható, „szép" zenék is, mint a tiéd.

-Kétségtelenül történt valami a 19-20. század fordulóján; már Wagner kromatikája, illetve lebegő tonalitása kezdte feloldani az addig érvényben lévő harmóniai konstrukciókat. Teljesen új zenék keletkeztek, a Sacre, a Kékszakállú, látszólag a semmiből, valójában magukba építve a hagyományt. Ha egy zene egyáltalán nem épít a hagyományra, az vagy önmitológiává válik, vagy konfúzus lesz.

-Többször hallom szakmabeliektől, hogy a zeneszerzők -tudatosan vagy ösztönösen - kezdenek visszatérni a tonalitáshoz, a közönséggel való meglazult kapcsolat erősítése érdekében. Kocsis mondta egyszer, hogy nagyon nagy munkával tulajdonképpen át lehetne nevelni az emberek hallását úgy, hogy természetesnek, szépnek találják az atonális zenét, csak az a kérdés, megérné-e.

-Szerintem a tonális-atonális kérdés túl van lihegve. Az igazi atonalitás viszonylag rövid ideig volt virulens, fantasztikus eredményeket hozott a jó szerzőktől, és olyan ízlésformálók álltak mellé, mint Robert Craft, Adorno vagy áttételesen Thomas Mann. De annak is köszönheti előretörését, hogy világos szabályai vannak, amelyek könnyen követhetők, bár nem biztos, hogy „zene" lesz belőle.

-A ma keletkező művek sem kifejezetten tonálisak.

-Létezik tizenkétfokú, de tonális zene; Bartók is sok ilyet írt. Ma nincsenek szigorú szabályok, és ez a sokféleség jó. Az általam leginkább tisztelt élő szerzők is sokfélét írnak, hál'istennek. Fiatalkoromban élte virágkorát a lengyel iskola, amely durva hangzásokat, aleatóriát használt. Egy idő után az improvizatív-aleatorikus zene ugyanúgy unalmassá vált, mint bármi más. Szintén elég fárasztó volt a posztbartóki szocreál. Majd jött egyfajta megtisztulás a fluxus-zenével és a minimállal -ez minket a 180-as csoportban nagyon megfogott, mert a zene egyes rétegei redukálódtak, míg más összetevői pedig igen bonyolulttá váltak, például a ritmika az egyenletes metrumon belül. Ebbe a konszonancia is belefért.

Én is írtam durvább zenéket, és sokan írnak úgynevezett szép zenét. A hagyományos szabályok kreatív felhasználására példa a Black and White című sorozatom, amelynek részei egy kivételével mind fiktív hangsorok, más részről nagyon erős bennük a táncforma.

-Hogyan csoportosítanád a műfajaidat?

-Írok egyrészt alkalmazott zenét, akárcsak a legnagyobb kortárs szerzők többsége; ezért is szoktak csipkedni -de én ebből élek, mint egyébként sokan mások is. Komponálok filmzenét, írok színháznak; ezek általában kísérleti, alternatív darabok. A kommersz műfajokat nem művelem, valószínűleg nem is tudnék ilyen zenét írni. Másrészt írok „saját" darabokat.

-Nem könnyű mindig világos választóvonalat húzni a kettő között.

-Valóban nem. A színházi előadással együtt általában eltűnik a zene is, de nemegyszer vannak olyan részei, amelyek nagyon jól sikerülnek, és magukban is megállják a helyüket.

-Tehát hogyan kategorizálnád a műfajaidat? Van világos preferenciád, vagy egyenrangúak?

-Szinte minden műfajban írok. Nagyzenekari darabot persze ritkábban, az óriási befektetés. Van a munkáim között kórus, dal, kamara, ének és kamara, operának nevezhető színpadi zene, speciális együttesre (például 12 csellóra) írt darab, szólók zongorára, csellóra. Talán az kivehető, hogy a kamaradarab plusz néhány énekes felállást valóban kedvelem. Hegedűs vagyok, valószínűleg ezért nem írok erre a hangszerre.

-Mert ismered a nehézségeit, vagy eleged volt belőle?

-Is-is. De lehet, hogy ha alkalom adódik, ez is változni fog. Csak akkor írok, ha van valami ötletem, az esetek nagy részében nem megrendelésre.

-Melyek voltak a nagy korszakok, jelentős hatások az életedben?

-A főiskola alatt a Schola Hungarica jó hangú énekeseket keresett, és én is bekerültem. Ott rengeteget tanultam Dobszay Lászlótól, és a tagok között voltak a korszak legfontosabb és legprogresszívebb zeneszerzői is. Ott ragadtam csaknem húsz évre.

Volt egy különlegesen kedvező korszak, a 180-as csoport bő évtizede, igazi zenészálom: volt lehetőségem játszani és saját darabot bemutatni, ráadásul nagyon sikeresen. Mindenkinek kívánom, hogy így élhessen. A 180-as csoportnak írt öt darab közül egy-kettő a mai napig játszható.

-Felnőtt egy nemzedék, amely nem tudja, mi is volt a 180-as csoport (és azt sem, hogy a név a tagok átlagos testmagasságát jelentette). Hányan voltatok, hány zeneszerző volt köztetek, és milyen céllal alakultatok? Hiányzott egy kortárs zenei együttes, vagy a saját darabjaitokat akartátok előadni?

-Tizenhárman voltunk, közte négy zeneszerző: Soós András, Faragó Béla, Szemző Tibor és én. Kicsiből, organikusan fejlődött az együttes. Kaptunk kottákat mindenfelől, az Új Zenei Stúdiótól is. A 20. századi második felének zenéjét, Ligetit, Messiaent, Boulezt vagy Stockhausent gyakorlatilag nem tanították sehol, de például Stravinsky Három darab vonósnégyesre című munkáját sem játszotta akkoriban senki. Elég hamar világos lett számunkra az út -a minimalista zene. Játszottunk Rzewskit, Steve Reichet, Philip Glasst, Louis Andriessent, sok Jeneyt, Sáryt, Vidovszkyt, Dukayt. Gyorsan jött a siker (ami nem biztos, hogy jót tett), két-három év után már a párizsi Centre Pompidou-ban játszottunk.

-Mi lehetett a siker titka?

-Szakítottunk a külsőségekkel, szerették a dolgok lazaságát, és volt a darabokban valami forradalmi lendület, amiért nagyon hálás volt a közönség. Volt egy betöltetlen hiány.

-Műfajaid között két opera/kamaraopera is szerepel. A mosoly birodalmát és a Kleist meghalt miért nevezed operának? Arányaiban nagyobb bennük a prózaszöveg.

-Az opera alapjában véve énekelve előadott történet. De a Kleistben valóban több a prózaszöveg. Enyhén szólva későn lett kész a librettó, de a darabot azóta már átírtam.

-A mosoly birodalma nagyszerű, erőteljes színház volt -most mégis úgy érzem, közvetlen társadalomkritikus jellegével talán túlságosan kötődik a keletkezés korához.

-A zenei gondolat nagyon friss volt. A Mro£ek-darab alapján készült szöveget barokkban zenésítettem meg. A szerepeket azonban megkettőztük, és a barokk mellett a többi szereplő különböző etno-stílusokban énekelt. Ezeket összeépítettük Majakovszkij-szövegekkel, Ceauøescu-rapekkel. Pintér Béla és Darvas Bence Parasztoperája gyakorlatilag ugyanez.

-A darab nagyon kötődött az eredeti előadókhoz és előadásmódhoz, nem vihető át más közegbe, nem ismételhető.

-De igen, bár nagyon problematikus. A 180-as csoport utolsó koncertje A mosoly birodalma koncertszerű, frakkos előadása volt a Zeneakadémián 1989-ben, nagy sikerrel, sokat röhögtek... Ha egy ismert zenei közeg, ez esetben a barokk szembesítve van etno-zenével, ez az ütköztetés olyan feszültséget hoz létre -bármilyen szöveggel -, hogy az mindenképpen erős hatású.

-Nekem úgy tűnik, kétféle zeneszerző van, az egyik a struktúrát, a másik a hangzást részesíti előnyben. Nem tudom megmondani, Te melyikhez tartozol.

-A kettő nincs külön... Ha választani kell, akkor én inkább a Bach-Mozart-Muszorgszkij-Bartók vonal lennék.

-Őket mi fűzi össze?

-Ahonnan merítenek -a merítés mélysége, szélessége. Az általad említett kettősséggel szólva: nekem nagyon fontos, hogy egy darabnak legyen struktúrája, formája. Annak mindig oka kell legyen, hogy valami miért ott van, ahol van. És hogy egy darabban rend van vagy nincs, azt érzi a hallgató.

-Egy másik különbség komponisták között, hogy mennyire kapcsolják a zenéjüket zenén kívüli programokhoz. Chopin -rendkívül expresszív zenék szerzője - a legritkábban tette ezt, mások pedig inspirálva és feljogosítva érezték magukat arra, hogy egyes darabjaiknak címeket adjanak. Nekem úgy tűnik, a kortárs zene erősen programatikus, kicsit szinte már önigazolásként.

-Nem tudom, mi az oka. Szeretek címeket adni. A Déri György számára írt csellósorozatom részeinek csupa étel-címe van -mert Gyuri nagyon szeret főzni. De maga a zene - tiszta zene.

-Nem csak címre gondolok, általában programra, tartalomra.

-Ha az ember görög alapú zenét ír, nem nagy baj, ha görög címet ad neki. Ott kezdődik a baj, ha egy „program", egy cím valami hiány elfedésére szolgál.

-A te műveidben nekem, a laikus hallgatónak is egyértelműen feltűnnek a hatások. Csak hirtelenjében: görög, afrikai, Schubert, Bach, barokk, Mozart, Beethoven, népzene, siratók...

-Mert ezeket engedem be -magamba és a zenémbe. A darabokban minden ott van, amit az ember magába szívott.

-Rokonszenves, hogy ezt nem is próbálod leplezni: a hatások olykor szinte idézetek. Egyik lemezedhez írt előszavában Vidovszky nagyon szépen szól erről: a hagyományhoz való viszonyról, a kortárs zene ezzel kapcsolatos kikerülhetetlen dilemmájáról. Ebben te nyílt vagy, akár gátlástalan is.

-Ha utalok vagy idézek, azt mindig különbözőképpen teszem; barokkot például sosem szerzőtől és sosem motívumot -legfeljebb tudat alatt -, hanem például egy tánc ethoszát idézem: hogyan néz ki egy allemande... Az ilyesmi számomra akkor jó, ha van benne még egy csavar, ha van benne humor.

-Honnan a vonzódás a görög zenéhez és kultúrához?

-Gyerekkoromban egy rokonom adott kezembe görög tárgyú műveket, amelyek nagyon foglalkoztattak, majd Karsai György nyitotta rá a szememet erre-arra, legutóbb pedig Kárpáti András vezetett be az ógörög zenei rendszerbe, amit még nem ismertem, a systema teleionba. Ennek az alapja a tetrachord, amelyben két azonos és egy különböző lépés lehetett. Ezeknek a különböző permutációi adtak ki egy oktávban egy skálát. Ez a gondolkodás elveszett az európai hallás számára.

-A Fesztiválzenekar felkérésére írt és általuk tavaly ősszel nagy sikerrel bemutatott Dionysia számomra határozottan görögös hangzású volt.

-Nekünk olyan ismerős-idegenül hangzik az ilyen zene. Az ógörög zenéből hatvannégy töredék és dal maradt fenn, szöveg és dallam. Ha a Dionysiában valami görögösnek hangzott, az alapvetően a ritmikának köszönhető, de annak is, hogy a tételek döntő többsége úgynevezett kromatikus genosban íródott. Nem rekonstrukcióban gondolkoztam, hanem az ógörög zeneszerkesztés alapjain egy mai darabot akartam írni, támaszkodva a pindaroszi és euripidészi ritmikára, valamint idézek is a megmaradt dallamokból.

-A hangzásvilágodban nekem két dolog tűnik fel: a vonzódás a csilingelő, fényes hangú hangszerekhez és az ütőkhöz.

-Pedig elég sokáig nem is írtam ütőkre, nem ismertem őket, most se ismerem eléggé. De a hangzások preferenciái kor-, sőt napszakonként változnak nálam. Az biztos, hogy szeretem az aszimmetriát, a váratlant, az erős hatást. Ez vérmérséklet kérdése is.

-Még nem hallottam mai zeneszerzőt, aki valamilyen iskolához tartozónak vallotta volna magát. És Te?

-Talán inkább azt mondanám, hogy a minimalista zenéből nőttem ki, ezt próbálom dúsítani, továbbgondolni, vagy ilyen távoli dolgokkal összehozni, mint például a görög zene.

-Egyáltalán, látsz ma zeneszerzői iskolákat? És ha igen, ezek milyen alapon szerveződnek, nemzeti, baráti, földrajzi, korosztályi hovatartozás mentén?

-Vannak iskolák, irányzatok. Például a posztmodernek, akik Magyarországon bőven képviseltetik magukat. Ha jól belegondolok, valójában azok között, akiket én ismerek és szeretek, nagyon nagyok a különbségek, az egyikről eszedbe nem jutna a másik -és mégis, a nagyon különböző művek mögötti gondolkodásmód rokon.

-Mennyire vagy tájékozott a kortárs zenében?

-Hallgatom. Úgy, mint a népzenét -belehallgatok, s ha nem tetszik, már megyek is tovább.

-Aktívan követed, ami a világban történik zeneszerzés terén?

-Nem elég aktívan, de igyekszem.

-És milyen irány(ok)ba tart a zeneszerzés?

-Itt van egy nagyon súlyos probléma: a könnyűzene példátlan térnyerése. A rock-pop tömeges elterjedése nagyjából fél évszázada tart. Ez két generáció. Hogy ennek milyen hatása lesz, még nem lehet pontosan tudni.

-Könnyűzene mindig volt.

-Nagy különbség, hogy ma az élet minden pillanatában jelen van. Elfoglalja a hangzó tér 99 százalékát -tehát nincs menekvés, valamilyen hatást mindenkire tesz. Ennek a túlnyomó része minősíthetetlen vagy dögunalmas. Számszakilag nézve teljesen lemosta a magas művészetet - bár erről a magas művészet is tehet, mert nagyon sok rossz és ronda darabbal „ajándékozta" meg a világot, így nem csoda, hogy a kortárs zene szitokszóvá vált. A kultúra nem egyéb, mint hivatkozásrendszer. Ha valaki nem ismer egy kultúrát, akkor nem tudja, mi miért jó vagy rossz. A mai huszonévesek elsöprő többségét nem éri más hatás, mint a popzene, tehát nem tudhat eligazodni másban. És még valami. A görögök tudták, hogy a hangsoroknak, hangzásoknak ethoszuk van - meghatározott módon hatnak az emberre. Ez nem olyan, mint a verbalitás, ami ellen védekezni lehet. A zene lassabban hat, de végletesebben. És a biológiai hatáson túl - értsd: a rengeteg üvöltő koncerttől az ember hamarabb megsüketül - a lélekre hat. A többszólamúság, a zenei gondolatnak ez a fajta dússága a popzenében egyáltalán nincs meg, pedig az egészen más dolgokat indít be az emberben, mint a homofon popzene.

-Következésképp mi a jövő?

-Ezzel a helyzettel szembe kell nézni, és meg kell próbálni olyan hallgatható darabokat írni, amelyekben nincs megalkuvás. Találni olyan hagyományt, amelyet követni lehet -számomra ilyen most az ógörög zene. Kétségtelen, hogy a jobb kortárs darabokra van bizonyos kereslet. De ez semmit nem fog megoldani.

-Mi fog bármit megoldani?

-Nem tudom.

-Tanultál zeneszerzést?

-Nem, és szerintem ezért voltam sokáig „külsős" -mert nincs pedigrém. Ami szerintem semmit sem jelent. Elő kell venni Schönberg A zeneszerzés alapjai című könyvét, és már ebből sok mindent meg lehet tanulni, máshonnan meg az összhangzattant, az ellenpontot, mindent. A többi pedig tapasztalat.

-Mit lehet ma zeneszerzésben tanítani? Hiszen nincs egységes nyelv, világos szabályrendszer, körülhatárolható eszköztár. Régen egységesebbek, elfogadottabbak voltak azok a szabályok, alapegységek, módszerek, amelyeket valóban lehetett tanítani. Ma a művek megítélésében sincs világos zsinórmérték.

-Hagyományt lehet tanítani. Lehet műveket elemezni. Ez nem kevés. És nem volna baj, ha minden zeneszerző rendesen megtanulna egy-két hangszert. Meg lehet tanítani, hogy egy darabban legyen egy megoldandó probléma, ne kortárs zeneközhelyek sora legyen. Ezért is tartom veszélyesnek, hogy a ma mindenütt jelenlevő hangtenger sok esetben rossz minőségű zene.

-Honnan hová jutottál/fejlődtél, hol tartasz most?

-Az elején -hajlott korom ellenére... Amit én igazán Melisnek érzek, azok az utóbbi darabjaim, a két nagyzenekari darab, a Black and White, az à la carte, a régiek közül pedig a Mulomedicina Chironis, az öszvérgyógyászati szakkönyv.

-Milyen utat látsz magad előtt?

-Mindenképpen szeretnék egy szólóbrácsa-darabot írni, már el is kezdtem. Tervezek még néhány zenei tréfát; az egyiket egy oboa- orgona-brácsa összeállításra. És meg akarok írni egy Euripidész-operát, a Bacchánsnőket, ami nem csak a formája miatt érdekel. A végére remélhetőleg valamelyest meg fogok tanulni ógörögül is...