Soproni József szerzői estje a Bartók Emlékházban

Szerző: Csengery Kristóf
Lapszám: 2010 december
 

Szép szokása a Bartók Emlékháznak, hogy odafigyel a magyar zeneélet évfordulóira, s ezek közül azokat, amelyek illenek a Csalán út 29. múltjához, egykori lakója szellemiségéhez, megünnepli. Méltó módja az ünneplésnek, ha a megemléke- zés alanyának művei szólalnak meg. A zeneélet nemrég ünnepelte Soproni József 80. születésnapját -a komponistát októberi számában a Muzsika is köszöntötte. A Bartók Emlékházban rendezett szerzői esthez a műsorszámok között újra és újra feléledő pódiumbeszélgetés kínált keretet: az egykori tanítványok egyike, mai pályatárs, Hollós Máté kérdéseire a zeneszerző válaszolt a rá jellemző póztalan szerénységgel.

Aki érdeklődve fordul a kortárs magyar komponisták munkája felé, és figyelme arra is kiterjed, ki milyen műfajban fejezi ki magát legszívesebben, tudhatja: Soproni egyedülálló jelenség a hazai zeneszerzés palettáján. Életműve mindig is sok műfajú volt -de határozottan érzékelhető súlypontokkal. Ezek a súlypontok az utóbbi két évtizedben egy szólisztikus és két kamarazenei műfaj: a zongoraszonáta, a dal és a vonósnégyes körül tapinthatók ki. Miért? Egyfelől nyilván a bensőséges megszólalásmód lehetősége vonzza Sopronit e három műfajhoz, másfelől azonban az a nagy hagyomány is, mely e műfajokban nemcsak a személyesség (a „vallomástétel") lehetőségét látja, hanem az igényes megmunkálás, a mondanivaló végsőkig érlelésének igényét is. Kár, hogy ezen a koncerten nem kaphatott szerepet mindhárom kulcsműfaj -vonósnégyes ugyanis nem szerepelt a programon. Szerepelt viszont két zongoraszonáta, a 14. (2001) és a 20. (2004), valamint három dal Lator László verseire - legvégül pedig, tanulságos módon, egy kamaramű a régebbi termés képviseletében: az 1979-es keltezésű 1. hegedű-zongora-szonáta.

Már Soproni korábbi zongoraszonátái esetében is megfigyelhettük, hogy ezek a művek nem formavilágukban s nem is tételrendjükben leszármazottai a klasszikus zongoraszonátának: szonátaformájú tételt itt hiába keresnénk. Uralkodó viszont a többtételes szerkezet, nem ritkán lassú zárótétellel (a 20. szonátában két egymást követő lassú tétel fejezi be a művet), és az erős tematikus kohézió. Ez utóbbit a hallgató kotta nélkül is érzékelheti a 14. szonátában, melyet a mű ajánlásának címzettje, Ábrahám Mariann adott elő nagy odaadással és művészi alázattal, valamint a 20.-ban, amelyet egy kitűnő fiatal muzsikustól, a mű minden hangjával személyes kapcsolatot ápoló Barát Andrástól hallottunk. És még valami meghatározó: a formák oldottsága, a témák kialakításának és a ritmikának gyakran erőteljesen beszédszerű karaktere, meg ami ezzel összefügg, a zenei fejlesztés, a gondolatok továbbfűzésének lineáris logikája -az a szinte másodpercenként tetten érhető folyamat, ahogyan Soproninál az egyik téma továbbfejlődve magával hozza, megszüli a másikat.

Ábrahám Mariann

A linearitás nem mond ellent annak, hogy a művek hangzásszövete is artisztikus legyen: jellemző, sőt meghatározó a szonátákban Soproni törekvése a tisztán áthallható, transzparens hangzásstruktúrák létrehozására -arra, hogy a zenei szólamok kristályszerkezetként vagy rácsként, tágas hangzó térben, jól appercipiálhatóan jelenjenek meg. Aki ismeri a zeneszerzőt, tudja, milyen fontos számára az építészet -ezt a tulajdonságát, az igényt, hogy a zene elvont látványként is megképezzék behunyt szemünk előtt, alighanem az építészet iránt érzett vonzalmából vezethetjük le.

Mit mondhatunk még a jellemzőkről? Meghatározónak látszik Soproni zongoraszonátáiban egy sem nem gyors, sem nem lassú, inkább középtempójú tételtípus -ez a zenei mozgásnak az a kerete, mely a dallamfűzés beszédességének leginkább kedvez. Jellemző az elégikus alaptónus éppúgy, mint az erős kontrasztokat kedvelő expresszivitás, amelynek egyik fontos eszköze a 14. és a 20. szonáta bizonyos pontjain hasonlóképpen fontos szerepet kapó hangrepetíció. És mint más, korábbi hangszeres művekben (lásd például a Rilke Herbsttagjára hivatkozó 6. vonósnégyest), itt is jelen van -konkrétan a 20. zongoraszonátában - a hallgató közvetlen megszólításának, a nyíltan költői tartalom megfogalmazásának igénye: a szonáta lassú zárótételének kottája fölé ezt írta a szerző: „mintha már csak a távolból szólna". Ugyanez a finálé mintha korállal indulna, olyan halk, tiszta, bensőséges itt a zene, a diszkantregiszter erőteljes kihasználásával.

Már a zongoraszonáták kapcsán is kerülgettem egy fogalmat, mely érzékeny területre vezet, s melyet azért kockázatos leírni, mert félremagyarázható. A 14. szonáta 3. tételében és a 20. szonátában -érdekes módon itt is a 3. tételhez érve -, nemcsak beszédesnek éreztem a zongora dallamait, hanem azt is érezni véltem, hogy ez a beszéd magyar. Nem népiesen és nem is nemzeti karakterrel, de a lejtés, a hangsúlyok, a tagolódás, a lélegzetritmus, mindez együtt a látens beszédnek a mi anyanyelvünk karakterisztikumaira utaló jelleget kölcsönzött. Ugyanez a beszéd már nem rejtve, hanem valóságosan szólal meg a most hallott Lator-versmegzenésítésekben (Delelőn; Áhítat; A kert -a Hét dal Lator László verseire című ciklus három darabja, 1995).  Miksch Adrienne és Virág Emese odaadó kettősének előadásában ének és zongora egyaránt közvetítette a versek sűrű atmoszféráját, feszültségét és érzékiségét. A zenei tartalmak sokszor erőteljesebben jelennek meg a zongora szólamában, az ének gyakran inkább csak recitál, képviselve a dalkomponálás nagy hagyományát, melyben az alkotók tudták, hogy (megfordítva egy Salieri-operacím szórendjét) prima le parole e poi la musica: az elsőbbség a szövegi tartalomé, azt kell a zenének megjelenítve szolgálnia. Ez a szövegmondó szuggesztivitás a nyelv hajlamaihoz idomuló dallamképzéssel párosul, s ez teszi Soproni Lator-dalait oly természetes és közvetlen hatásúvá. Végül az 1979-ben keletkezett 1. hegedű- zongoraszonátában Perényi Eszter és Kiss Gyula (nekik szól a mű ajánlása) - nyilván régen betanult, de ma is frissnek ható - előadása figyelemreméltón mutatta meg, meny- nyivel karcosabb hang, indulatosabb és nyersebb gesztika jellemezte a hetvenes évek Soproniját - ez volt az a zenei világ, amelyet ma sem tagad meg, ám amelynek eszközei az elmúlt két évtized műveiben már csiszoltabban, lekerekítettebben jelentkeznek. (Október 4. - Bartók Emlékház. Rendező: Bartók Emlékház)

CSENGERY KRISTÓF

Barát András

 

Perényi Eszter

 

Virág Emese és Miksch Adrienn