A kincs, ami van

A Fesztiválzenekar és a zeneiskolák – Fischer Iván egy új kezdeményezésről

Szerző: Rácz Judit
Lapszám: 2010 augusztus
 

 

 BFZ archívum / Sonja Werner felvétele

Magyarországon hozzávetőlegesen 600 zeneiskolában, 2000 helyszínen 7000 zenetanár tanít nagyjából 98 000 gyereket. Ezek nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő adatok. Fischer Iván kezdeményezésére a Budapesti Fesztiválzenekar és a Művészeti Iskolák Szövetsége országos zenei versenyt hirdetett, hogy a tehetséges gyerekek felkutatásával inspirációt adjon ennek a nagyszerű iskolahálózatnak a fejlesztéséhez.

 

-Miért tartja nagyon értékesnek a zeneiskolák hálózatát? Mi az értéke: a tanárok minősége, a még mindig meglevő infrastruktúra, a szellemiség, az oktatás ára?

-Magyarországon a zeneiskolai rendszer csodálatos érték, nemzetközi szempontból is. Mindenütt máshol nagyon nagy a baj, mert szinte nincs intézményes zenei alapképzés. Azokban az országokban, ahol megfordultam, tisztelet a kivételnek, de a nagy többségben, Amerikától Anglián és Hollandián keresztül Ausztriáig és Németországig megoldatlan az alapfokú zenei képzés. Alapfokon ott úgy lehet zenét tanulni, hogy a szülő elviszi a gyereket a privát zongora- vagy hegedűtanárhoz. De még ha ezt teszi, a gyerek akkor sem kap szolfézst, kamarazenét, együttjátszási lehetőséget -vagyis mindazt, amit mi a magyar zeneiskolában megszoktunk. Nem túlzás azt mondani, hogy a magyar zeneiskola-hálózat az egyik nemzeti kincsünk. Nagyszerű nemzetközi példa is lehetne. Függetlenül attól, hogy a gyökerei hová nyúlnak vissza, Kodály Zoltánhoz vagy bármilyen más pedagógiai elmélethez - ami ebből megmaradt, az összes baja, hibája, alulfinanszírozottsága ellenére még mindig hatalmas érték. Szeretném, ha az emberek ezt megbecsülnék Magyarországon és külföldön is.

-Jól használjuk ezt a kincset?

-Nyilván nem egyformák a zeneiskolák, akad közöttük ragyogó és gyengébb. Egy zeneiskolán belül is van remek és kevésbé jó tanár. De távolabbról nézve: az a nagyszerű, hogy az adott kisvárosban van egy épület, ahová a szülő beviheti a gyereket, aki ott átfogó zenei alapképzést kap. Tehát megvan az intézmény, az épület, a tanterv, a képzési koncepció, megvannak a megfelelő szakemberek. Azt tapasztaltam, hogy a holland, az angol, a német kisvárosban a szülő nem tudja ilyen helyre elvinni a gyerekét, mert nincs ilyen hely. Magyarországon van.

-Mi élteti ezt a rendszert?

-A pedagógus.

-Sok zenepedagógust ismer?

-Igen. Döbbenetesen jónak tartom őket. Óriási odaadás van bennük, s a kötelezőnél sokkal többet teljesítenek. Beleadják a szívüket, lelküket, lelkesedésüket. Általában fontos érzelmi viszony szokott kialakulni a zenetanár és a gyerek között. A zenetanításnak Magyarországon egészen különleges hagyománya van. Ez a fő érték.

-Akkor miért érzi úgy, hogy meg kell menteni vagy tenni kell érte valamit?

-Nem valamiféle veszélyeztetettségre akarom felhívni a figyelmet -értem, hogy az emberek erre szokták felkapni a fejüket, de itt nem erről van szó. Arra szeretném felhívni a figyelmet - mert nem biztos, hogy ennek mindenki tudatában van -, hogy ez mekkora kincs és milyen nemzetközi ritkaság. Úgy is fogalmazhatnám, hogy szeretnék megelőzni egy veszélyhelyzetet. Tehát ha ne adj' isten eszébe jutna például egy önkormányzatnak, hogy megvonja a támogatást a zeneiskolától, ha nem ismerné föl ennek kiemelkedő értékét, az nagy kár lenne.

-Mire volna leginkább szükség? Alapvetően sok pénzre, nagyobb hírverésre, sok helyi támogatásra, kormányzati akaratra? Nagyobb megbecsülésre (az miből lesz?)?

-Ehhez nem szólnék hozzá, mert nem vagyok szakértője a kérdésnek -csak nagyon szeretem ezt az ügyet. Erről érdemesebb magukkal a zeneiskolákkal, a tanárokkal, igazgatókkal beszélni. De any-nyira belelátok, hogy tudom, van néhány kulcsa annak, hogy ez az érték megmaradjon. Az egyik a tanár. A tanár esetében az a döntő, hogy a tanárképzés minősége ne romoljon. Folyamatosan áradjanak a jó tanárok, legyen belőlük utánpótlás. Ennek nálunk csodálatos, nagyszerű hagyománya van. A másik kulcs a gyerek. Abban a korban, amikor mindenki a számítógép billentyűit nyomkodja, arra kell rávenni egy gyereket, hogy ehelyett egy zongora billentyűit nyomkodja - ez nem könnyű, és erre kell valamilyen ösztönzés. Meg kell találni azokat a gyerekeket, akiknek affinitásuk van a zenéhez - nem is biztos, hogy éppen zeneértő családokban vannak ilyenek. Véleményem szerint nem csak a tehetségeseket, hanem a zenére fogékony gyerekeket kell megkeresni. Természetesen fontos, hogy az emberek tudjanak arról, hogy abban a faluban, kisvárosban vagy nagyvárosban van egy zeneiskola, különben elképzelhető, hogy azért marad ki a gyerek az egészből, mert a szülő nem tud róla.

-Miért éppen a versenyformát tartja jónak ebben az esetben? Van-e annak általános ösztönző hatása; nem tart attól, hogy esetleg néhány sztárt fog termelni és az általános helyzetet/színvonalat érintetlenül hagyni?

-Képzeljünk el például egy pomázi családot. Lehet, hogy a szülőnek éppen attól fog eszébe jutni, hogy elvigye a zeneiskolába a gyereket, mert eljutott hozzá a hír, hogy a zeneiskolában milyen szépen muzsikálnak a növendékek, és ez mennyi örömöt szerez nekik. Még az is elképzelhető, hogy a pomázi helyi vezetőkben felmerülhet, hogy ha a mi zeneiskolánkból ilyen remek tehetségek kerülnek ki, az sokat jelenthet ennek a közösségnek. Abban bízom, hogy a pedagógusok és gyerekek azzal, hogy részt vesznek a versenyünkön és megmutatják országnak-világnak, hogy mit tudnak, majd arra inspirálnak szülőket távoli falvakban is, hogy elvigyék a zeneiskolába a gyereket.

-Mennyire hozható kapcsolatba a Kodály-módszer ezzel a jó zeneiskolai hálózattal? Mennyire él egyáltalán a Kodály-módszer?

-Szerintem az a legjobb, ha vita van erről. Én nagyon nagy tisztelője vagyok Kodálynak, még egészen kicsi gyerekként ott énekeltem a lakásán a születésnapokon, nekem óriásként maradt meg az emlékeimben. Ritkaság az, hogy valaki az életének legnagyobb részét a zenei nevelés ügyének szentelje, hiszen ő élhetett volna kizárólag a zeneszerzésnek is. Abban a korban persze a magyar népdalok éneklése mást jelentett, mint ma, még nem áradt könnyűzene rádióból, televízióból, telefonból, liftből, szinte mindenhonnan, tehát nagyon más volt a közeg, amikor Kodály ezt a módszert kitalálta. Hogy a módszer mennyire tökéletes, szorul-e módosításra, modernizálásra, aktualizálásra, esetleg kiszélesítésre -ezt döntsék el a pedagógus szakemberek. Ehhez nem értek annyira, hogy hozzá tudjak szólni. De Kodály olyan csodálatos zeneoktatási hálózat alapjait teremtette meg, amit csak megtartani vagy továbbfejleszteni szabad, kidobni semmiképpen sem.

-Kikre számít az együttműködésben? Fontos, hogy ez ne pusztán a Fesztiválzenekar elitkezdeményezésének tűnjön -bár természetesen a BFZ hatalmas presztízse nagyon fontos.

-Engem ez az ügy több évtizede foglalkoztat, mert láttam külföldön, hogy ez mennyire hiányzik. Magyarországon az emberek sokat szomorkodnak és panaszkodnak a bajokról, és közben könnyen elfelejtik azt a jót, ami van, és aminek a megőrzése szép közös ügy lehet. Ezt a mi kis akciónkat nevezhetnénk vitaindítónak is. Megkérdezhetnénk a szakembereket, hogy mennyire örülnek vagy nem örülnek annak, ha a zeneiskolákból például általánosabb művészeti iskolákat alakítanak, ahol más művészetek is tanulhatók. Hogyan állnak a zeneoktatáshoz az önkormányzatok, mit gondol a zenetanár maga? Vannak mindenféle anyagi megfontolások is. Nem szabad elfelejteni, hogy ha néptáncot tanítunk, akkor tíz-tizenöt gyerek van a teremben, ha zongorát tanítunk, akkor egy tanár és egy gyerek van a szobában, mert a hangszertanulásnak ez a természete. Egyszóval leginkább annak örülnék, ha vita indulna el ezekről a kérdésekről, és így kicsit reflektorfénybe kerülne a zeneiskolák ügye.

-Ez országos kezdeményezés, tehát jelentős szervező munkát igényel. Ezt ki csinálja? Kik támogatják anyagilag, szervezésileg, morálisan?

-Először megbeszéltem ezt a gondolatot néhány pedagógussal, majd a művészeti iskolák szervezetének vezetőivel. Ember Csaba elnök nagyszerű partner, akivel kiválóan meg tudtuk szervezni az országos lebonyolítást. Tavasszal ők választották ki az egész országból azt a kb. 30-40 gyereket, akiket ősszel a BFZ vesz át, és mi folytatjuk velük a versenyt. Úgy tudom, nagyon sokan jelentkeztek.

-Mennyire tervezik ezt rendszeresnek?

-Lelkesedünk és belevágunk, aztán majd meglátjuk. Eddig kizárólag örömteli, odaadó és meghatott emberekkel találkoztam a zeneiskolákban. Nem mellékes, hogy mennyire tudjuk ennek a kezdeményezésnek a hírét eljuttatni minél több szülőhöz-gyerekhez, de ez már a médiától is függ.

-Pontosan mit csinálnak ezzel a 30-40 gyerekkel?

-Több alkalommal meghallgatjuk őket, különböző fordulókon keresztül szűkül a kör, és a végén kiválasztjuk azt a három-négyet, akiket decemberben egy zenekari koncerten szólistaként felléptetünk.

-Minden hangszerrel lehet versenyezni?

-Bármilyennel. Egy feltétel van: hogy zeneiskolában tanuljon a gyerek. Tehát nem magántanárnál, nem a papánál-mamánál, nem zeneakadémiai előkészítőben, hanem zeneiskolában.

-Tehát a díjazott neve mellett ott lesz a zeneiskola neve.

-Ez a lényeg!

-Azt szokták mondani, hogy a magyarok lélekszámához képest nagyon sok jó magyar muzsikus van. Ez összefügg a zeneiskolákkal, vagy inkább véletlen?

-A magyar valóban muzikális nép. A népdalkincs is ezt mutatja.

-Már nemigen énekeljük a népdalokat...

-De azért halljuk őket, és sokan éneklik is. Azonkívül ez az ország mindig átjáróház volt, mindenféle nép járt erre, kulturális emlékeket hagyott maga után, és ez a keveredés zenei értelemben pozitív. De a kulturális értékeket meg kell őrizni, tanítani kell őket, ápolni, továbbadni. Ezért fontosak a zeneiskolák.