Szlovákok és magyarok

Két kortárs zenei hangverseny

Szerző: Porrectus
Lapszám: 2010 június
 

Újabb Kortárs Zenei Napok szerveződtek Budapesten. Virág elvtárs savanyú képe jelenik meg előttem, amint azt mondja: „egyik szemem sír, a másik nevet". Természetesen még a legkérgesebb szívű kritikus is örül, ha tehetséges fiatal előadókat hallhat -ez esetben a két éve alakult THReNSeMBle együttes tagjait (uram atyám, ezek a nevek!). Örül, ha a kortárs muzsika újabb csatornákon juthat el a nagyérdeműhöz. S egyben elkeseredik, látván a küzdelem reménytelenségét. Jelesül azt, hogy a „nagy"-érdemű igencsak „kis" csapat -maroknyi hallgató. A fesztiválok egyre szaporodnak - és ez távolról sem az egészséges konjunktúra jele. A felvevő piac ugyanis szűk, s bár adatokkal nem tudom alátámasztani állításomat, az a határozott meggyőződésem alakult ki az idők során, hogy egyre szűkebb. A magyar zenei felsőoktatás pedig mintha álomvilágban élne. Buzgón folyik a nagyüzemi termelés, aminek következtében az elmúlt évtizedekben zenekarok, kamaraegyüttesek alakultak, szakközépiskolák létesültek, hogy legyen hol elhelyezkedniük a végzősöknek. Aztán kiderül - ma már ott tartunk, hogy sajnos egyre gyakrabban derül ki -, a zenekar vergődik, támogatásért kuncsorog, hiába; a szakközépiskolában (közel háromszor annyi van belőlük, mint diákkoromban) lasz-szóval fogják a diákot...

Nem folytatom a jeremiádát. Félek, keserű lesz az ébredés. Isten adja, ne legyen igazam. És persze őszinte szívvel kívánom, a mostani kezdeményezés ne haljon hamvába. A THRe... etc., etc. ugyanis valóban jó. Horváth Balázs jó fülű, ügyes vezető, a tagok pedig magas szinten tudják a szakmát, s egyelőre még lelkesnek is mutatkoznak.

 A THReNSeMBle Együttes és Horváth Balázs - Felvégi Andrea felvétele

Szlovák-magyar esttel kezdődött a pár  napos sorozat, ezen vettem részt. (NB. a teljes ciklus szervezésében is nagy részt vállalt a szlovák fél). Kínálkozna ide néhány mondat arról, mit tehet a művészet mérgezett politikai légkörben. Hamar essünk túl rajta. Szerény véleményem szerint nem sokat. Sajnos. Próbálkozni azonban lehet, sőt talán kell is. Kafka novellájában mondja az őr, miközben minden ajándékot elfogad a nevenincs embertől, aki a Törvény kapujában vár bebocsáttatásra: „csak azért fogadom el, hogy ne hidd, bármit is elmulasztottál".

JENEY ZOLTÁN-tól hallhattunk egy viszonylag régebbi -majd' húszéves -kompozíciót nyitószámként. A klarinétra, hegedűre, csellóra, marimbára és zongorára írt Önidézetek még régebbi alkotásokból vesz át ötleteket, témákat. Magam még nem hallottam a darabot (Svédországban mutatták be, nem tudom, elhangzott-e egyáltalán Budapesten - ha igen, az alkalmat elmulasztottam). A Halotti szertartás katartikus élménye után úgy látom, Jeney zeneszerzői pályája megdöbbentően következetes. Mintha egy turistaúton haladna, a kék jelzés mentén. A mögötte tisztes távolban loholó kritikus időnként szem elől téveszti ezt a „kéket" (maradjunk ennél a színnél: végtére ez az egész országon áthaladó út jele), szívesebben választaná a szélesebb és kevésbé meredek ösvényt. Csakhogy rendre kiderül: a szép panorámát mégis a fáradságosabbnak látszó csapás kínálja. Az Önidézetek egy ilyen pihenő-kilátó a nagy csúcsra vezető úton. A benne felhasznált régebbi anyag jó féltucat műből való (az ismertető szerint), ám első hallásra valószínűleg egy szakavatott Jeney-kutató sem tudná az összes citátumot azonosítani. Alighanem felesleges is: harmadrangú kérdés. Mint végső titkokba be nem avatott kívülálló, csak felületes benyomásaimat mondhatom el (tekintsék ezt az impresszionista kritika sajátos megnyilvánulásának). Megragadónak találtam azt a folyamatot, melynek során a kezdet sűrű kánonja ütős-zongorás szakasz után szaggatottabbá vált, illetve hangsora is módosult. A második tételben úgy éreztem, a zongoraszólam adja a zenei építmény acélvázát, kromatikus, majd egyre tágabb hangközökben haladó föl-le skáláival (Vidovszky László híres darabja, a Schröder halála talán nem alaptalanul jutott eszembe). A harmadik és negyedik tételben ezek a „vonalak" háttérbe szorultak, nagyobb harmonikus felületekké, zsongó hangzásokká álltak össze. S egyre nyilvánvalóbbá vált egy eleinte szinte leplezett cantus firmus jelenléte. Egy olyan cantus firmusé, amely csak két hangból áll - a kettő közt minimális, kisszekundnyi a távolság. Az azonban, hogy az alsó mikor vált a felsőre és viszont, kiszámíthatatlan. Jeneyt annak idején egy japán daru figyelmeztető rendszerének megfigyelése ihlette a KATO NK 300 című darab alkotására. A lényeg éppen ez. Az egyenletes sípolást megszokja a fül, egy idő után ügyet sem vet rá. A rapszodikus változás viszont ébren tartja a figyelmet... Ezek a japánok tudnak valamit az emberi pszichológiáról. S ebben a tudásban Jeney Zoltán is osztozik.

DANIEL MATEJ-től előbb egy zongoradarabot (A Set of Five Pick-Outs) játszott el a kivételesen tehetséges Futó Balázs. Nem nevezném nagy opusznak, de érdekesnek igen. Schönberg Öt zongoradarabja utolsó, Walzer tételének zenei anyagát -a mű egyike a legkorábbi dodekafon kompozícióknak -társítja Charles Ivestól vett idézetekkel. A másik Matej-kompozíció egy korál szövegsorát veszi kölcsön címként, s a dallamát használja fel rejtett cantus firmusként (Wenn wir in höchsten Nöten seyn). Csendes, rendes darab, de nem hagy mély emléket maga után.

SOPRONI JÓZSEF Musica da camera No. 2 című darabja 1976-ban készült, ajánlása a Capricorn Együttesnek szól. Meghökkentő ma hallani. Ugyanis teljesen „mainak" hat. Csak egy apró effektus árulta el számomra korát: a zongora húrjainak pengetése az elején. Ez akkoriban divat volt, figyelemfelkeltő újdonság -mai fiataloknak nemigen jut már eszükbe. Soproni stílusa engem olyan festőkére, vagy még inkább: szobrászokéra emlékeztet, akik, bár minuciózusan kidolgozzák a részleteket is, alapjában véve nagyobb felületekben gondolkodnak. A tételeknek és ezen belül egyes szakaszoknak mindig van valamilyen szavakban nehezen jellemezhető, de érezhető hangzás- vagy mozgáskarakterük. A Preface-nek nevezett első tételben hosszabb kibontakozás után elsősorban a zongoraszólam visszatérő harmóniái teremtették meg ezt a „arculatot" (hamarjában nem találok jobb kifejezést). A második tétel (Bell-music) diatonikusabb, tágabb hangközű alapötletből indult ki (megfigyelték, hogy a harangozás sohasem kromatikus?). A harmadikat (Wave-music) izgalmasan vibrálónak, néhol kifejezetten indulatosnak éreztem. A hármat együtt pedig kiegyensúlyozott egésznek -a szó valódi értelmében opusznak.

A három éve elhunyt JOZEF SIXTA 1981-es Klarinét-cselló-zongora-triója alighanem a maga idejében sem számíthatott forradalmian új darabnak. Mindhárom tétele a beethoveni fejlesztő variálás szellemében épül: fokozatos kibontakozással és elcsendesedéssel, méghozzá a kétszer kettő négy jegyében, meglepő aszimmetriák, drámai váltások nélkül. Ez persze kissé fárasztó. Mégsem hamarkodnám el az ítéletet. Muzsikája alapján Sixtát kiváló  pedagógusegyéniségnek képzelem, vérbeli profinak, aki biztos alapokat adhatott növendékeinek. Az ismertető szerint a polifóniát „bölcs emberek nyugodt be- szélgetésének" tartotta. Valóban bölcs nyugalom árad ebből a kompozíciójából.

SÁRY BÁNK klarinét-zongora-duója, a Légvár az első pillanatokban amolyan neotonális, újdiatonikus tucatdarabnak tűnt -sokan keresik manapság errefelé az üdvözülés útját. Hamar kiderült azonban, hogy ezúttal mégis többről van szó. A variációk során (nyolc változatból áll a kompozíció) vonzó, sokszínű zenei világ tárult elénk, a klarinét- és zongorahang olykor eufónikusan szép hangzásokban egyesült anélkül, hogy ezek a fénypontszerűen felragyogó oktáv-unisono találkozások zenei rövidzárlatot okoztak volna. Azt hiszem, eljött az idő, hogy Sáry Bánk egy nagyobb szabású opusz-szal is megmutassa vitathatatlan alkotói tehetségét.

MARIÁN LEJAVA Flat Lands and Plains című alkotásának hat hangszerre írt változatával zárult a koncert. „Tágasság" -ezt a szót írtam először jegyzetfüzetembe. A szlovák komponista kétségkívül nagy művészi erővel teremti meg a csendes szemlélődésnek azt az alaphangulatát, amellyel oly sokan igyekeztek -néha igen olcsó eszközöket bevetve - megbűvölni a hallgatót néhány évtizeddel ezelőtt. Őszintén szólva sohasem rajongtam az efféle muzsikáért, de el kell ismernem a kivételes minőséget, a hangzások kialakításában megmutatkozó profizmust és fantáziát. Olyan korban nőttem fel, amelyben a hazai zenei életet finoman szólva nem a tájékozottság jellemezte. Persze mindig, a legsötétebb időkben is akadtak heroldok, akik át tudták törni a falakat (Maros Rudolf baráti összejöveteleken leforgatott magnófelvételeinek hatásáról alighanem remek dolgozatot írhatna egy doktoriskolát végző zenetörténész). Később ezek a falak leomlottak, a lustaságon, önhittségen és látszólagos ellentétén, a magabiztos jólértesültségen kívül semmi sem állt az információk útjában. A közvetlen szomszédokról azonban a bőségnek ebben az aranykorában mintha megfeledkeztünk volna. A mostani koncertnek az a fő tanulsága, hogy van miért figyelni rájuk. Az északi szomszéd új zenéjére bizonyosan. (2010. április 8. - az MTA díszterme. Rendező: Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)

Április 11-én a Régi Zeneakadémián az  idén 70 esztendős SÁRY LÁSZLÓ-t köszöntötte egy kamaraegyüttesnyi muzsikus, no meg a dísztermet mintegy háromnegyedig megtöltő közönség. Három Sáry-kompozíció szólalt meg az első félidőben, közülük kettő régebbi opusz új változatban. A szerző mindhármat a Kreatív zenei gyakorlatok sorozat második részének tekinti. Azon szerencsések közé sorolhatom magam, akik az első sorozatot is hallották. Színészek ritmus- és zenei érzékének képzésére készült -elképesztően ügyes és mulatságos ritmikus szöveggyakorlatokkal. Ez a második ciklus hangszeresek számára ad játékos útmutatót, igaz, olykor némi szöveges kiegészítéssel. Az első darab előtt Sáry egy régi kínai bölcs szövegét olvasta fel, magával ragadó természetességgel. Hogy maga az opusz (Az ég orgonajátéka) mennyiben követi a kínai világszemléletet, abba most nem mennék bele. Maradjunk annyiban, hogy szép zenét hallhattunk okos szavak után. A második számnál, úgy hiszem, szöveg és muzsika kapcsolata némi kívánnivalót hagyott maga után. Ezúttal ugyanis Sáry a darab közben olvasta Weöres Sándor Egérrágta meséjét -egy egérrágta muzsika lyukasabb, de nem mindig csendes pillanataiban. Sajnos a felolvasást ezúttal alig értettük - zene és szöveg inkább zavarta, semmint kiegészítette volna egymást. Igazából a harmadik műben vált számomra nyilvánvalóvá Sáry eme „gyakorlatainak" vitathatatlan jelentősége. A Kettős kvintett zenei anyagát a partitúra meglehetősen nagy szabadsággal rögzíti. A tíz szólista mindegyike olyan szólamkottát kap, amelyben a tényleges hangmagasságot maga választja: mély, magasabb, még magasabb stb. fokozatokon át. (Remélem, nem tévedek: tíz fokozatra emlékszem). Mindegyik hanghoz (a mélyhez, magasabbhoz stb.) egy bizonyos ritmusérték kapcsolódik. Hogy éppen cisz vagy c a legmélyebb regiszter hangja, az egy határon belül mellékes. Miután tíz muzsikus pillanatnyi választásán múlik a dolog, a végeredmény mindig más, de nagyjából mégis hasonló lesz. Érdes disszonanciák és váratlan konszonanciák keletkeznek (de a valószínűség-számítás alapján gyakorlatilag soha nem fordulhatnak elő - másodszor használom e kifejezést - „rövidzárlatok"). Biozene ez, mint az erdei madarak kórusa. Zöldpárti himnusz.

Az UMZE Kamaraegyüttes és Sáry László - Felvégi Andrea felvétele

Nagy baj van manapság a zenei oktatással, mindannyian tudjuk. Csak eljátszom egyelőre a gondolattal: mi lenne, ha Sáryt felkérné egy arra érdemes hivatali potentát, dolgozzon ki módszert, ami a zenélés ilyen alapeseteibe is bevonná az ifjúságot. Ez persze nem váltaná fel a zenetanítás egyéb módozatait (mármint azokat, amelyek nem értek meg rég a felváltásra), de hasznosan kiegészíthetné. Mutáló kamaszfiúk nem szoronganának az énekléstől, a lányok kuncogásától -hiszen hangszert vehetnének a kezükbe (természetesen egyszerű instrumentumot, ütőt, furulyát, akár gyermekzongorát is, hasonlókat). A hetvenesztendős Sáryban mindig is azt csodáltam: megmaradt benne egyfajta gyermeki derű és játékosság.

Szünet után CSAPÓ GYULA egy hosszabb darabját játszotta el a Trio Lignum (azaz Klenyán Csaba, az első félidőben karmesteri szerepet is vállaló Rozmán Lajos és Lakatos György). Fenomenálisan jó ez a két klarinétos és a fagottos. Nem csupán elsőrangú szólisták, hangszerük mesterei -kiváló kamaramuzsikusok is. Ami a darabot illeti, fontoskodó-hosszadalmas címén (Hímzésminták a megrepedt föld arculatára) bosszankodtam. Maga a zene azonban végig lekötötte figyelmemet, s végignézve a hallgatóságon, úgy hiszem, nem csak az enyémet. Különös muzsika. Nincs benne „fejlesztés", nincs visszatérő főtéma (ha mégis, és nem vettem észre, máris megkövetem a szerzőt), de vannak motívumok, imitációk. Logikus folyamat érzetét kelti a régi receptek nélkül. Mintha európai rafinériával idézne fel egy időben és térben távoli, rokonszenves világot. Csendes-óceáni szigetek rémlettek fel képzeletemben. A Szertartások Háza, amelyben a varázsló -a sámán - segédeivel az ősök hajdani hőstetteiről regél, a zenei hangok szavakra lefordíthatatlan, a közösség számára mégis érthető-átélhető módján... (2010. április 11. - Régi Zeneakadémia)

PORRECTUS