Penne „Armida”, avagy A szerelmes boszorkány

Rossini: Armida – A New York-i Metropolitan a Müpában

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2010 június
 

2010. május 1.

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

Élő internetes közvetítés

a New York-i Metropolitan Operából

ROSSINI

Armida

Armida                  Renée Fleming

Rinaldo                  Lawrence Brownlee

Goffredo                John Osborn

Gernando              José Manuel Zapata

Carlo                      Barry Banks

Ubaldo                   Kobie van Rensburg

Karmester             Riccardo Frizza

Díszlet, jelmez       Richard Hudson

Világítás                Brian MacDevitt

Koreográfus          Graciela Daniele

Rendező                 Mary Zimmerman

Már a nyitány réz passzázsainál,   különösen a fürge kürtfutamnál  világos volt, hogy kockázatos vállalkozás az Armidát előadni, ha nem áll rendelkezésre a Met-zenekarhoz hasonló minőség. Nem beszélve a hat tenorról. Úgy képzelem, a nápolyi San Carlo színház impresszáriója, aki évi két opera megírására kötött szerződést Rossinival, egy ideig tűrte, hogy szerephiányra panaszkodó számos tenoristája állandóan rágja a fülét, de egyszer megelégelte, és azt mondta a zeneszerzőnek, egykomám, segíts rajtam, írj már nekik egy darabot. Tudjuk, hogy ez az impresszárió előbb pincér, aztán porondmester volt (valószínűleg ott tanulta meg, hogy kell bánni az operaénekesekkel), később cirkuszigazgató lett, és csak ezután impresszárió, úgyhogy megvolt a szakmai gyakorlata az állás betöltéséhez. Akár így történt, akár nem, Rossini megírta az Armidát hat tenorra és egy díszítményekkel ékes (mezzo)-szoprán szólamra, amely azonban a csúcsra járatott zárórészben (a végére tartogatott áriapoén négy hónappal korábban, a Hamupipőke esetében is bevált) drámai igénnyel lép föl. A darab ennek ellenére megbukott, többé-kevésbé el is felejtették, bár mint tésztaféle a penne „Armida" őrzi a gourmet-ként is közismert maestro konyhaművészetének hírnevét.

Pedig a termékeny komponista jó passzban volt, ekkortájt mutatták be -egy és negyed év alatt -A sevillai borbélyt, a Hamupipőkét és A tolvaj szarkát (egyiket sem Nápolyban), az utóbbit ugyanabban a hónapban, 1817. májusában, mint az Armidát. A mű alapját képező történet Tasso A megszabadított Jeruzsálem című eposzából való. Armida, a szép boszorkány, hogy meggyengítse a keresztes hadat, elrabolja Rinaldót, az egyik vezért, de végzetesen bele is szeret, ezért a gyönyörök palotájává változtatja a démonok lakóhelyét, ahová a megbűvölt ifjút magával viszi. Az epizód számos zeneszerzőt ihletett meg, köztük Lullyt, Händelt, Gluckot, Salierit, Haydnt és Dvo√ákot. A Rossini számára librettóvá formált történet dramaturgiai igénye nulla, a címszereplő előbb damaszkuszi hercegnőként tíz (!) katonát kér a fővezértől jogos trónigényének erőszakos érvényesítésére, de miután elutasításra talál, varázserejét veti be, előbb a vezérre, majd a hadsereget képviselő kórusra, végül Rinaldóra vonatkozóan, akit muszáj is kimentenie, mert a heves ifjú párbajban megölte becsületébe gázoló, vezéri karrierjére féltékeny riválisát. A következő rész a szerelmesek démonikus, majd idillikus azilumát ábrázolja, később Rinaldo két bajtársa - ahogy Shakespeare-nél mondják az Ahogy tetszikben - pár szóval eltéríti szándékától a hőst, és visszaszökteti hivatásához. A darabot a címszereplő furiózus bosszúáriája zárja. A részek között nincs kapcsolat, a tenorok - Rinaldo kivételével - jönnek és mennek, viszont van néhány szép ária, a szerelmesek között bensőséges kettős, az elején közepes kórus, a vége felé egy igen eredeti tenor tercett. No meg egy kissé hosszadalmas balett. Az ember örül, hogy a sok elkoptatott sláger helyett megismerkedhet a találékony szerző szintúgy virtuóz, ritkán hallható dallamaival, és szívesen elképzeli, hogy az a további, majdnem három tucat Rossini-opera, amelyet nálunk szinte sohasem játszanak, hasonló minőség lehet.

Renée Fleming és Lawrence Brownlee

Az előadás éppoly ízletes, mint -gondolom -a darabról elnevezett tészta. Laktat, de nem táplál. Inkább a szemünket hizlalja, mint az érzékeinkre hat. A rendező Mary Zimmermann nem teremt szuverén színpadi világot és ennek megfelelő konzekvenciákat - a gyermeki lelkületű közönséget szórakoztatja naiv mesével. Köríves, statikus architektúra a háttér, fotocellás ajtókkal és a magas falra vetített árnyakkal, mikor pokoli hatás a cél, illetve rájuk applikált óriás rovardizájnokkal, ha paradicsomi. Semmi más nem játszik, mint a díszlet, a színpad nem játéktérként, csak felvonulási területként adja magát a kosztümös koncerthez. Két néma szereplő, egy kislány-balerina Ámor és egy amatőr mímes felnőtt kígyó - ellentétes szándékok jelképpárja - veszi le a szereplők válláról a lélektani terhet. Elintézik helyettük a belső fordulatokat, például Ámor érintése odaadássá változtatja a hezitálást. Hosszú farkú gyermekszínházi balettdémonok édelegnek, a táncbetétben tütüt öltve, versenyt szökellve a katonai uniformisos vagy a fejükön gyümölcskosaras lányokkal. A helyi közvetítés időpontjának megfelelő igazi családi matiné (bár esténként is megy).

 Renée Fleming, Lawrence Brownlee, Barry Banks és Kobie van Rensburg

Renée Fleming édes-bájos boszorka, kábé annyi gonosz varázshatalom van benne, mint egy kisegérben, karmesteri pálcával inti be, mikor kell belé szeretni, és arcát legyezővel takarva kuncog, miután magába bolondította a keresztes hadsereget. Csodásan puha, legömbölyített, folyékony hangja tiszta hegyi patakként csorog, úgy gördülnek ki belőle a fioritúrák, mint a gyöngyszemek, és mindez nem a technika, az éneklés teljesítményeként hat, hanem -ez nagyon kevesek sajátja -természetes kifejezéssé válik. Lawrence Brownlee hangtípusa nem a karcsú, latin lírai tenoroké, nem könnyedségével és hajlékonyságával bűvöl, de rendkívül értékes matéria, nemes valőr, és sikerrel nekiugrik az ijesztő magasságoknak is, ahol már kevés az oxigén. A többi tenor úgy verseng egymással, mint Fellininél (És a hajó megy), befutót itt sem hirdetnek, elég volt összeszedni őket, nem a győzelem fontos, hanem a részvétel.

Balettjelenet az előadásból - Fotó: Ken Howard / Metropolitan Opera