Erkel-torta Rossini-habbal

Brankovics György, Dózsa György, Ory grófja

Szerző: Tallián Tibor
Lapszám: 2010 május
 

2010. április 1.

Thália Színház
A Kolozsvári Magyar Opera előadása

Erkel Ferenc

Brankovics György

Brankovics György       Sándor Árpád

Hunyadi László             Naphegyi Béla

Murát                            Daróczi Tamás

Cselebi aga                 Szilágyi János

Mara                          Yolanda Covacinschi

István                        Bardon Tony

Gergő                       Szakács Levente

Fruzsina                   Mányoki Mária

Székely László         Bancsov Károly

Karmester és rendező          Selmeczi György

Karigazgató           Kulcsár Szabolcs

Díszlet                    Venczel Attila

Jelmez                    Starmüller Katalin

Koreográfus          Kozma Attila

2010. március 22.

Magyar Állami Operaház

Erkel Ferenc

Dózsa György -keresztmetszet

Dózsa György       Fekete Attila

Csáki Lóra            Miksch Adrienn

Rózsa                     Fodor Beatrix

II. Ulászló                Geiger Lajos

Zápolya                  Perencz Béla

Bornemissza          Boncsér Gergely

Költő                      Schöck Atala

Jósnő                     Wiedemann Bernadett

Lőrinc barát          Cser Krisztián

Barna, paraszt      Molnár Zsolt

Ambrus, szabó     Geiger Lajos

Bagos, mészáros   Cser Krisztián

a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara

Nemzeti Énekkar

Karmester             Kovács János

Karigazgató           Antal Mátyás

2010. március 27.

Thália Színház

A Szegedi Nemzeti Színház előadása

Rossini

Ory grófja

Adèle                    Miklósa Erika

Ory grófja             Horváth István

Isolier                     Érsek Dóra

Ory nevelője          Altorjay Tamás

Ragonde                Szonda Éva

Raimbaud             Cseh Antal

Karmester             Pál Tamás

Karigazgató           Kovács Kornélia

Díszlet                    Szendrényi Éva

Jelmez                    Zöldy Z. Gergely

Világítás                Stadler Ferenc

Rendező                 Anger Ferenc

 

Blamáljuk könnyen, gyorsan Erkelt!  Tanúsítom, a Brankovics György  című április 1-ji teljesítmény után hozzám hasonlóan mások is ilyesmit mormoltak maguk elé, vagy kiáltottak bele a pesti Broadway ózonába. De a szégyen pírja csak az én orcámon lángolt. Hogy is ne! Március 30-án az Erkel-év egyik nyitó-rendezvényén megindultan méltattam a Kolozsvári Magyar Opera érdemeit, ahol (tudtommal) Erkel operáit mindig is eredeti alakjukban adták-adják. Ott jelen volt zenei közéleti személyiséget két nappal később a Thália Színház nézőterén mellém ültetett a sors szeszélye. Egyéniségét humor és humánum jellemzi, úgyhogy nem tulajdoníthatok az első rész végén feltett kérdésének megsemmisítő szándékot. Súlya alatt mégis összeroskadtam: nem azt mondtad, hogy a kolozsváriak minden Erkelt eredeti formában játszanak? Úgy kell nekem: miért adtam tovább másodkézből szerzett információkat, miért méltattam érdemeket szóbeszéd alapján. Kijelentésemet a kolozsvári opera egykori vezetőjének tíz évvel ezelőtti büszkélkedésére alapoztam, meg a Gyulán látott Sarolta-előadásra, mely a Vaszy-féle átdolgozást megkerülve valóban az eredeti mesét követte. Nem nyúlt az eredeti tárgyhoz a Bátori Mária kolozsvári előadáson alapuló lemezfelvétele sem; igaz, súlyos sebeket ejtettek rajta a financiális okú húzások.

E két nőszeméllyel szemben Szerbia despotájának kolozsvári kiállítása semmiféle igényt nem támaszthat a hitelességre, épp annyira nem, mint be nem vallott, de nem is tagadott forrása, az 1962-es budapesti felújítás, mellyel a Népköztársaság útján méltón méltatlan módon folytatták az 1930-as években az Andrássy-úton megkezdett Erkel-manipulációt. Az ideátorok alattomosan jártak el: a színlapról lehagyták a két böcsületes énekes-literátor nevét, aki Obernyik Károly 1856-ban posztumusz bemutatott drámájából librettót szabott az opera komponistájának (vagy komponistáinak) használatára, és az átdolgozóéval helyettesítették. No, és ki is lett volna ő, ha nem a mindenre kapható Romhányi József? A Brankovics György szövegkönyve utóbb az ő neve alatt jelent meg nyomtatásban, így szerepel a budapesti Operaház százéves műsorában is, a kolozsvári előadás színlapján, a Wikipediában, és hol nem? Romhányit követik a közkézen forgó tartalomismertetések. Megjegyzem, az előadást „felvezető" celeberrimus vir javára szóljon, ő megemlítette a librettisták egyikének, Ormai Ferencnek a nevét (Ódry Lehelét emlékezetem szerint nem), de olyan összefüggésben, mintha ő felelne azért, hogy az operaszöveg zavaróan és zavarosan eltér Obernyik shakespearei (sic) szintű történelmi drámájától. Holott a librettó zavarodottságáért kizárólag Romhányit érheti vád; Ormai és Ódry nagy, mondhatni túlzott hűséggel ragaszkodtak a színmű dramaturgiá- jához, sőt betű szerinti szövegéhez. Csak a végkifejletet rövidítették le, és ez valamelyest homályossá teszi egyes szereplők tetteinek és szavainak motivációját. De hol van e homály az átdolgozóétól?

Daróczi Tamás és Sándor Árpád

Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv a Bánk bán kasztrálásakor legalább tisztes ürügyet hozhatott fel: a visszatérést Katona drámájához. De mire hivatkozhatnak az ostoba változtatások az 1962-es Brankovicsban? Az Operaház -az operaházak -önfejű jobban-tudásán kívül semmire. Lényegüket tekintve még csak a kommunista ideológiára sem. Miféle kényszerképzet nyomására írta volna elő Aczél vagy Szirmai, hogy az opera tenor főszereplőjét, Murát (Murád) szultánt nagyvezírré fokozzák le? (Mintha - teszem azt - valamely török opera átdolgozója Mátyás királyból nádort csinálna.) A lefokozás célját a fináléba beiktatott vadonatúj coup érteti meg: Murát nagyvezír hírt kap a szultán (azaz saját maga) haláláról, és ünnepi zene kíséretében távozik, hogy elfoglalja (saját maga) örökségét. A történelmi II. Murád szultán 1421-ben, 17 évesen lépett atyja örökébe, vagyis már csaknem két évtizede uralkodott a dráma cselekményének feltehető korában, Habsburg Albert halála idején. Éppen java férfikorába lépett, minek jeleként a történeti források szerint valóban elvette a szerb despota Mara lányát többedik feleségül. Szerelmi ügyei a dráma és opera eredeti hősét nem gátolják hadvezéri kötelezettségei teljesítésében; az ötödik (operában negyedik) felvonásban nem koronázásra távozik a színről, hanem hogy a táborára törő Brankovics ellen harcoljon. Mara egyedül marad, és összeroppan a konfliktus terhe alatt: atyja és szerelme egymás halálát kívánva küzdenek a csatában. Súlyosbítja aggodalmát, hogy - a librettóban csakúgy, mint a drámában - meglehetős logikátlan módon fogolyként sátrába vezetik két megvakított testvérét, kiket a törökök korábban visszaküldtek a despotához. Obernyiket elragadta a kolera, mielőtt befejezhette volna a Brankovicsot, úgyhogy a színpadi hatásra kihegyezett, több szempontból kusza zárójelenetért talán nem őt, hanem a darabot befejező Bulyovszky Gyulát és Egressy Gábort terheli a felelősség. A záró tabló azonban egyértelmű mind a darabban, mind az operában. A csatában győznek a szerbek, de vezérük halálos sebet kap - úgy is vehetjük, a színfalak mögött zajló csatában vele szembeszegülő Murád kardjától. Brankovicsot behozzák a török által magára hagyott szultáni sátorba, s szultánaként ott találja megszökött leányát: utolsó erejével megátkozza.

Az átdolgozás megsemmisíti a végkifejlet tragikus tartalmát, csakúgy, mint a politikai sorsdráma cruxát, vagyis, hogy a drámában nem szereplő nagyvezír a távoli oszmán udvarban a despota elpártolásának álhírét véve vakíttatja meg annak túszként tartott fiait, épp akkor, midőn Brankovics a szerb hívek és magyar támogatóik nyomásának ellenállva kinyilvánítja hűségét a Porta iránt. Romhányi a politikai meghasonlást nem tartotta elég operaiasnak, valódi intrikust kívánt és ültetett be, illetve ilyenné növelte föl Cselebi agát, aki az eredetiben Murádnak csupán végszavaz. Sajnos olyan magas rangú mester vállalta a mondvacsinált figura zenei lepleinek kiszabását, valamint szavatolta kompozíciójával egyéb, nemlétező jelenetek operai létét, mint Kókai Rezső. Közösen kialakított, pompózusan gyermekded megoldásaikkal az átdolgozók csak a lényegét homályosították el az Obernyik-darabban és az operában nyíltan tárgyalt modern politikai dilemmának: a két hatalom közé ékelődött nemzetnek nem adatik meg a jó választás alternatívája. Sajátossága a tárgyválasztásnak, hogy Obernyik a szerbségre vetíti ki a csapdahelyzetet, s a nagyhatalmak egyikének szerepét a törökkel küzdő magyarságra osztja. Megvan a maga baja a magyarnak is -„e nemzet -bár szerencsétlen -", de a Hunyadiak jóvoltából őrzi még hatalmi státusát, és „meg tudja jutalmazni a hűséget". Márpedig Brankovics hűségre van kötelezve, hiszen országa részét alkotja a magyar király birodalmának, ő maga a magyar király hűbérese. Igen - de ki a magyar király? Az expozícióban a konfliktust Albert király halálának híre szítja fel; a végkifejletben már egy másik király, az ugyancsak bizonytalan státusú Ulászló árnya tűnik elő, amint éppen Várna irányába tart, vagyis a hősi halálba menetel. Hogyan követelheti meg a hűbéresi hűséget az ingadozó, önmagához hűtlen magyar politikai rendszer? Másfelől a rivális hatalom, a török nem viselkedik ellenségesen, hiszen hódító szultánja a szerb fejedelemlány udvarlójaként mutatkozik be. Semmi sem igazolja a magyar és szerb opportunisták szólamait a pogány hitszegéséről, kegyetlenségéről.

Sándor Árpád - Szkárossy Zsuzsa felvételei

Politikai parabolán túl a szerb tárgyú történetnek lehetett aktuális-propagandisztikus tartalma és célja is mind az 1850-es (dráma), mind az 1870-es években (opera): csak a törököt kellett behelyettesíteni gondolatban az orosszal, máris nyilvánvalóvá vált, mire inti, mitől óvja az osztrák-magyar államrezon a pán-délszláv ábrándokat kergető Szerbiát. Nem lep meg, hogy a monarchikus feddést időszerűtlennek ítélték az 1960-as évek elején, mikor Magyarország helyzetéből kifolyólag a legkevésbé sem engedhette meg magának, hogy bárkit bármi okból feddésben részesítsen, de meg komikussá is válhatott volna az intés, adva lévén az össz-délszláv állam diadalmas megvalósulása és a Láncos Kutya vezetésével elért történelmi távlatú sikere a „harmadik út" jegyében, két marakodó világhatalom között. Tudvalévőleg manapság megint más következtetéseket lehet levonni Szerbia politikai sorsának alakulásából. Ebből a szempontból időszerű lenne visszadolgozni a Brankovics Györgyöt, de nem valamely új-hunyadiánus magyar (vagy román, vö. Szibinyáni Jank) szupremácia jegyében. Inkább általános kelet-közép-európai érvényű periódussá kellene átértelmezni a fentebb idézett feltételes félmondatot: e nemzet -bár szerencsétlen. Pont.

Méltánytalanság lenne e magasabb  szempontú visszaalakítás nagy tettét a Kolozsvári Magyar Operától várni, melynek legnagyobb ereje gyengeségében rejlik, itt azonban valódi erőre lenne szükség. Csalódottságomon úrrá léve azt is elfogadom, hogy a színház a Romhányi-féle átdolgozás színre vitele mellett döntött. Kényelmi és financiális motívumok érvényesülhettek: e változatnak van partitúrája, van szólamanyaga, és elfogadhatónak látszó megoldásokat kínál a mai közönség tűrőképességének figyelembevételére. (Egyszer majd tessék nekem őt bemutatni: a türelmetlen mai közönséget. Ő lenne az, aki nyaranta kétszer is kibéleli a Művészetek Palotáját a Ring integer előadására?) Ám nem menthetem föl a felelősség alól a kolozsvári igazgatóságot és dramaturgiát, hogy szabad kezet adott a jelen produkcióban tettenérhető újabb - ezúttal rendezői - átdolgozásnak, melynek láttán-hallatán mély nosztalgiát érzünk az európai modorú, kiegyensúlyozott Romhányi-féle eredeti átdolgozás iránt, akárcsak Rejtő Jenő Galambja, midőn a légiós táborban ellopják eredeti műselyem ingét.

Elsőbben is a tömörítésnek nevezett csonkítás. A négy felvonás nyolc képét ez a változat nagyjából másfél órára zanzásította. Későn jövők 7 óra 10 perckor még tárt kapukra leltek, 9 órakor pedig már a leghűségesebb tapsoncok is elhagyhatták a színházat. A tömörítés nemcsak a történetet tette követhetetlenné, de azonosíthatatlanná tette a szereplőket is, kivéve -kizárásos alapon -Brankovics Marát. Őt nem téveszthettük össze senki mással, lévén az egyetlen éneklő női hölgy a színen. (Bizalmasa, Fruzsina dajka már a darab kezdete előtt áldozatul esett a történelemnek. Bezzeg megnőtt a hangja pandanjának, Cselebi agának - hol itt az esélyegyenlőség?) Nemi szerepén túl a megjelenés és viselkedés Mara esetében sem adott kulcsot kilétének megfejtéséhez; bőrnadrágjából és neurotikus rángásaiból aligha következtethetett bárki is holmi posztromantikus-nagyoperai belső konfliktusra szerelem és gyermeki kötelesség között. Inkább a koncentrációs tábor fény- és hanghatásai viselhették meg idegeit, melyek közé az előadás beleaktualizálta azt, amit meghagyott az operából.

Előzetes nyilatkozatokat elvből nem olvasok; lehet, a nálam tájékozottabbaknak tény az, amire magam csak gyanakszom: a jelenkori transzpozícióra a legutóbbi balkáni háborúk okán ragadtatta magát a rendező, abban a hiszemben, így fölemelkedik a helyzet és kor magaslatára. Korszerű magaslatok helyett művészetszerűtlen mélységekbe rántotta magával a jóra való művet, és jobbra -ha nem is a legjobbra -való együttesét. Mert a baj nem csak az, hogy az efféle miloπevic´i modernizálás megengedhetetlenül primitivizálja a mitikus távlatú nagy történelmi tragédiát, miközben bábjátékká banalizálja szomszédos százezrek még véget sem ért szenvedéseit - a szakmai érzéketlenség ostora legközvetlenebbül az előadókon csattan. A kolozsvári társulat ma egy-két hivatásos énekest tud felvonultatni sok betanított színpadi munkás között, körülbelül azon a szinten és módon, mint Kótsi Patkó János idején tehette, kétszáz évvel ezelőtt. Többségük számára emberfeletti megpróbáltatást jelent, hogy biztonsággal megálljanak a deszkán, s körülbelüli énekhangot adjanak ki. Hagyományosan avítt modorban, pszeudo-történelmi jelmezekben még elhinnék magukról, és pillanatokra elhitetnék a közönséggel is, hogy operát játszanak - ám a rájuk adott terepszínű gerillaöltözékben, vörös baszksapkában, revolverrel és kalasnyikovval hadonászva, vagy sörösdobozokból habot spriccelve teljes leplezetlenséggel mutatkozik meg ijedt amatőr voltuk. Agitprop koncepció serdületlen diákszínházi megvalósításban.

Név szerint csak azokat említem a közreműködők közül, akik a rájuk húzott idegen mezben, a zeneietlen környezetben is megcsillantották személyiségük aranyfedezetét: Yolanda Covacinschi (Mara) karcsú, fényes, mozgékony hangja jó iskolát árul el, megjelenése rutinról, színpadi otthonosságról tanúskodik, alakítása az előadás kimondhatatlanul ellenséges körülményeit pillanatokra képes volt a tragikus sors ellenségességeként feltüntetni. Brava. Sándor Árpád (Brankovics) igyekezettel munkálkodott annak a despotának a megformálásán, kit az előadásból lényegében kihúztak. Daróczi Tamásnak (Murát) egykori szép tenorjából csak csillámok villannak fel a középregiszterben, e sajnálatos tény vokálisan hitelét veszi ifjú-szerelmes érzelmeinek. Mégis, a technikai jelenlét és a fellépés művészi méltósága, mint ellenpélda, megsemmisítően bírálja a körötte tomboló hányaveti dilettantizmust. Szilágyi János egy létező szerephez méltó erővel formálta meg az átdolgozói bűvészfrakk ujjából a darab harmadik harmadában váratlanul elővarázsolt intrikust, Cselebi agát.

Brankovics György megkínzatása láttán még magasabbra értékeltem a Dózsa György felidézésének eleganciáját a Budapesti Filharmóniai Társaság egy héttel korábbi hangversenyén. Koncertelőadás és keresztmetszet -szükségből kovácsolt erények, szépségtapasz a szomorú valón, hogy bosszús egeknek ostorai e nyomorult hazát minden gond és gyász között a legfájóbban a történelmi dementia csapásával sújtják. Ennek jele, hogy olyan izgalmas és jó minőségű irodalmi alapra épülő, operai formátumában nagyszabású művet, aminő a Dózsa György, a kétszáz éves Erkel-jubileumon csak koncerten-keresztmetszetként lehetett előadni. Holott -és ezt bizonyította örömtelien a mostani produkció - megtalálná helyét a nemzeti repertoárban, a zenedrámai élmények s nem az operai kötelező olvasmányok között. A fantasztikus-transzcendens finálé átszellemült kicsengése után igazi operai ováció zúgott fel és át a nézőtéren, a felgyülemlett esztétikai feszültség - bátorkodom leírni: elragadtatás - robbanásszerű kisülésének csalhatatlan jele. Őszinte, feltétlen lelkesedést tekintve nem maradt el a finálétól Dózsa György imájának, a Jósnő jelenetének és Rózsa halálának fogadtatása. Igaz, rezerváltabb figyelem kísérte a Jókai-dráma és Erkel-opera egykori legkedveltebb számait, a Költő nemzeti-keserves betéteit, ám ez sem a nyitottságból jelesre vizsgázó, nagyrészt nemzetközi publikumnak, sem a zenétől megérintett előadónak (Schöck Atala), sem a zenei erő esetleges lanyhulásának nem róható föl. Paradox módon a szcenikai háttér hiánya és az epikodramatikus összefüggés szakadozottsága épp e betétszámot hozta a legkényelmetlenebb helyzetbe: a meyerbeeri nagyoperai jelenetek sodrában váratlannak és idegennek tetszett a Régi dal historikus lírája. Operáknak éppen legkevésbé operai jelenetei igénylik legerősebben a színpadot.

 Fekete Attila, Fodor Beatrix és Molnár Zsolt - Felvégi Andrea felvétele

A Költő szólója és néhány további részlet kétségkívül a Dózsa György magyaros zenei rétegét képviseli, ellenpólusa pedig a Rózsa halálát, illetve a finálé apoteózisát kísérő zene, melyet meghallásom szerint Meyerbeer és az újabb francia opera motivikus, lírai-szentimentális stílusa -és talán Liszt -ihletett. (Budapesten 1865-ben mutatták be a Szent Erzsébet legendáját.) Erős a kísértés, hogy e „korszerű" modort valamelyik Erkel fiú javára írjuk, az archaikus nemzeti tónusról pedig feltételezzük, az atya aranytollát dícséri. Tagadhatatlan bi- vagy multipolaritás jellemzi a Dózsa-opera zenéjét, de korántsem csak azért, mert az Erkel-műhelyben a Sarolta után gyakorlattá vált a négy- vagy hatkezes komponálás. Jókai maga sem riadt vissza a dramaturgiai és tematikus heterogeneitástól, erre ösztönözte egyrészt a francia modell, méghozzá elsősorban operai modell. Scribe-Meyerbeer Prófétája óriási hatást gyakorolt a regényíró-dramaturgra, nem véletlenül nevezte egy helyütt az 1850-es éveket Próféta-epokának. A francia modellbe azután bele kellett illeszteni a nemzeti-történelmi témát és tartalmat; ez további töréseket eredményezett. Az eleve tarka alapanyagra támaszkodó opera lassan készült, és úgy látszik, az utolsó pillanatban alkalmazni kellett a politikai légkör megváltozásához: az 1867. április 6-i bemutató előtt néhány héttel fogadta el az Országgyűlés a kiegyezés törvényeit.

Miksch Adrienn - Felvégi Andrea felvétele

Vajon alkotói impotenciáról tanúskodik-e a végeredmény, a Dózsa-opera eklekticizmusa? Emlékezzünk a meyerbeeriánus rokon-operára, a Borisz Godunovra, és nemlegesen fogunk válaszolni szónoki kérdésünkre. A töredezettség nem tünet, hanem karaktervonás -a korszaké, a műfajé, és persze az alkotó személyiség(ek)é is. Hatvanadik életéve felé közeledve Erkel Ferenc egyre idegenebbnek, ellenségesebbnek érezte maga körül az operai és nemzeti atmoszférát, és fontolóra vette a csendes visszavonulást azon területekre, ahol zavartalanul otthon érezhette magát: az oktatásban és a sakktábla mellett. A Dózsa György eredeti koncepciója azonban még bizonyosan az övé -vagy az övé és Szigligetié. Kettejükre, mint színházi emberekre A próféta mintája még közvetlenebbül hathatott, mint a drámaíró Jókaira, és ösztönözte őket a téma nemzeti parafrázisának kidolgozására. Maga a Dózsa-alak és a személye körül sűrűsödő nemzeti-politikai konfliktusok elsősorban az 1848-49-et felnőttként átélők számára képezhették a reflexió égető tárgyát 1860 körül és után. Obernyik Brankovicsát Jókai Dózsájával közel egy időben mutatták be a nemzeti színpadon, és ugyanazon nemzeti lelkiállapotot fejezte ki. Mire az 1870-es években opera lett belőle - talán Erkel, talán a fiúk ötlete nyomán -, háttérbe szorultak a forradalom és érdekegyeztetés kérdései, amelyek a Dózsa tárgyát alkotják, és előtérbe kerültek az európai összefüggések, a magyar impérium gondjai - másfajta tragikus illúziók.

Dózsát, akár Brankovicsot, mint operát, tagadhatatlanul megterheli a nemzeti-politikai vitás kérdések túlságosan nyílt felvetése. A néző-hallgató olykor az országgyűlésben érzi magát, hol debattőrök nem a leginspiráltabb recitativo kíséretében folytatnak véleménycserét lényegi, de személytelen nemzeti problémákról. Senki sem kifogásolja, ha e passzusokat az előadásban helyenként megrövidítik, úgy, hogy a helyzetek értelme-tartalma ne változzék (a Brankovics kéziratos partitúrája arról tanúskodik, hogy 19. századi előadásokon kihúzták Hunyadi László politikai argumentációját az opera első felvonásában). Vigyázni kell másfelől, hogy a főhősök drámai útja követhető maradjon, még akkor is, ha a vonalát megrajzoló zene ihletettsége ingadozik. Jó előadás itt sokat segíthet -annak alapján mondom, ahogy Kovács János és együttese március 22-én szinte teljesen azonos magasságba emelte a megrövidített, de nem megcsonkított Dózsa György részleteit. Sokáig nem feledem az élményt, ahogyan a jelentős mű a kiemelkedő karnagy keze alatt az előadásban zenedramaturgiailag felnövekedett, tartalmilag megnyilatkozott. A muzsikusok egykori elnök- karnagyuk (és fiai) zenéjét minden előzetes nemzeti pátosz nélkül, pusztán mint izgalmas operazenét tolmácsolták, jelszavak nélkül vezetve a hallgatót a történelem és nemzet lényegének átéléséig. Erről van szó, erre van szükség. Beismerem, a Nemzeti Énekkar, mint nem operai kórus eminens szerepérzékenysége meglepett -azaz meglepett volna, ha nem ismerem az együttest Mózes-oldalról. Az énekesek közül - mint társai is megengedték, az énekesi féltékenység legcsekélyebb jele nélkül - Fekete Attilát emelem ki először. Olyan hősi magabiztossággal lépett fel Dózsaként, olyan sokrétűen árnyalta alakját, mintha színpadi előadások tucatjain dolgozta volna ki a nagy és meghasonlott figura zenei és emberi vonásait. Ha másért nem, az ő kedvéért sürgősen létre kellene hozni a műnek a 21. században érvényes változatát, nagyon komoly, realista-operista előadásban bemutatni, és az ő főszereplésével műsoron tartani a következő harminc évben vagy tovább. Szívesen látnám-hallanám mellette a mostani, bájos-könnyed, de drámai Csáki Lórát (Miksch Adrienn), a lírai-átszellemült-nagyformátumú, gyönyörűen éneklő Rózsát (Fodor Beatrix), a fulmináns Jósnőt (Wiedemann Bernadett), az erőteljes Zápolyát (Perencz Béla), a gerinces Bornemisszát (Boncsér Gergely).

Az Erkel-jubileum nem éppen könnyen   emészthető Hausmannskostjának fogásai között a Tavaszi Fesztivál maître d'hõtelja Le comte Oryt ajánlotta. Tiszta sznobizmusból nevezem francia-interkontinentális nevén a főurat, ellentétben a Szegedi Nemzeti Színházzal, mely magyarul adta a csoda-játékot. Egyedül lehetséges módon, írja (szégyenemre angolul) francia kollégám, ki a napokban adta nyomdába az Ory grófja partitúrájának kritikai kiadását: fél fun, ha
 a hallgatóság nem érti, vagy legfeljebb csak olvassa a szöveget. Hát itt aztán volt fun, jókedv, szórakozás. Anger Ferenc és Kenesey Judit számítógépéből jó humorú, közvetlen, de sehol sem durva magyar szöveg pattant ki; nem tudom ellenőrizni, mennyire hű az eredetihez, de fordulatos, természetes, és a cselekményt jól közvetíti. Anger Ferenc rendezőként is excellált; a kezdet kiváltotta aggályaimat hamar eloszlatta a karakteres, igen élesen körvonalazott folytatás: a nemek örök harcáról, a nő és férfi, a vad és a vadász társas-páros játékáról szólt, direkt modorban, játékosan mai környezetben, szcenikailag eléggé nem értékelhető találékonysággal, túlhabzóan vidáman, de -hihetetlen! -minden gorombaság nélkül. Fogtam az oldalam, és mélyeket gondoltam. Még mélyebbeket hallgattam, volt mit. A zenekari hangzás eleinte csikorgott ugyan, és az első, vidékiesen énekelt ária nem a legjobbakat ígérte az egykori párizsi világszínház magyar provinciális replay-je számára, Ory majd Adèle fellépése egyszeriben oda - valami sosemvolt magyar Párizsba - ragadott. Miklósa Erika hangjától kicsit több fényt reméltem, a technika azonban impeccabilis, a játék pedig varázslatosan komikai és intenzíven női. A nagy meglepetést Horváth István kínálta, nekem és mindenkinek, aki jelen volt: honnan jön a tenor-srác, aki Réti Józsefhez majdnem hasonlíthatón énekel, díszít és komédiázik? Az ember csak ül, ámul és bizakodik. Cseh Antal, mikor mód kínálkozott, a parázs áriában, mindenkit leénekelt és lesöpört a színről - és milyen fegyelmezetten, szólamra koncentrálva. Érsek Dóra hajlamos a túljátszásra, túléneklésre, s ez visszájára fordul; kvalitásához azonban nem fér kétség. Szonda Éva nagyobb terhet hordozott, mint a könnyed-karakteres megjelenés és éneklés sejteni engedte. Pál Tamás dirigált, a partitúra ismétléseitől vissza nem riadva, és lám: keze alatt az ismétlések formává szilárdultak. Ki kifogásolná klasszikus templomon, hogy az oszlopfők ismétlődnek? Ahogy a zenekar bejátszotta a Thália kíméletlen akusztikáját, úgy vált a hangzás egyre simogatóbbá. A második részben valódi gyönyörűséggel töltöttek el egyes fúvós- és kamarajellegű vonós- állások.

Miklósa Erika és Horváth István

 

Szonda Éva és Miklósa Erika és a kórus

 

Érsek Dóra és Miklósa Erika - Felvégi Andrea felvételei