Operaüzem görbe tükörben

Eötvös Péter: Radames

Szerző: Szitha Tünde
Lapszám: 2010 március
 

A Radames, EÖTVÖS PÉTER kétrészes kamaraoperája színház a színházban. Szatíra, melyben egy csőd szélén álló társulat Verdi Aidájának sziklasír-jelenetét próbálja. Az előadásra nincs pénz és megfelelő előadógárda, az együttes a minimálisnál is kevesebb emberből áll. Aida és Radames szerepét ezért egyetlen énekesre osztják, egy kontratenorra, hiszen az ő hangja terjedelménél és fekvésénél fogva egyaránt alkalmas a férfi és női szólam megszólaltatására, s nem mellékes az sem, hogy egy gázsiért vállalja a feladatot. A zenekarból mindössze négytagú csapat maradt, azaz a szaxofon, a tuba, a kürt és az elektromos zongora együttese, melyben a zongorista egyúttal a karmester szerepét is betölti. Vezetőkben azonban nincs hiány. A korábban már felszámolt prózai társulat rendezője és az operarendező párhuzamosan próbál az énekessel, emellett még egy filmrendező is rátelepszik a munkára, mivel a produkciót az előadásról készült filmből finanszírozzák. A három rendező olyan ügybuzgalommal dolgozik, hogy a Radames/Aidát éneklő színész a próba végére ténylegesen összeroppan a szüntelen nyaggatás súlya alatt.

A mű alapanyagát Eötvös Péter állította össze négy különböző forrásból. Radames/ Aida Verdi operájából származó jellegzetes dallam- és szövegfordulatokat énekel Antonio Ghislanzoni eredeti librettójából. Az operarendezőnő szólama Verdi partitúrájának olasz nyelvű zenei utasításaiból áll, a színházrendező magyar nyelvű recitativója Jeles Andrástól és Najmányi Lászlótól származik, a hollywoodi manírokban beszélő filmrendező Manfred Niehaus angol szövegét mondja. Igazi énekszólamot lényegében csak Radamestől hallunk, már amenynyiben a falzettba torzított szoprán és tenor dallamokat valóban bel cantónak tekinthetjük. A színházrendező szólama jellegzetes operai recitativo-fordulatokból áll, a többiek nagyrészt úgynevezett Sprechgesangban, vagyis az ének és a beszéd közötti deklamációval játszszák szerepüket. A két részt elválasztó intermezzóban -mely amúgy a korai vígoperák hagyományára utal -a történet mottója játékosan koreografált szövegzeneként több nyelven is megszólal: „A színész a színen színleli a halál halálának halálát. Meghal a mű. Csak a rendezők élnek túl mindent, hogy kiadják memoárjukat."

A színpadon tehát zenei és nyelvi értelemben nagy a kavarodás, de Eötvös operájának éppen ez a zűrzavar az egyik központi gondolata, az egymás melletti elbeszélés, a művészet (pontosabban: az opera emlékfoszlányainak) ürügyén zajló hazug önmegvalósítás. A többi kérdés ebből következik: vajon meddig bírja el mindezt még a zenés színház, mennyire igazítható a romantikus operai hagyomány a mai színházi üzem igényeihez, azaz: van-e még jövője az operának?

A Radames fontos korrajz és dokumentum. Komponálásának idején, 1975-ben Eötvös Péter mellett nemzedékének legtöbb képviselője hadban állt a tradíciókkal, s nemcsak az operáéval, hanem mindennel, amit az európai zeneszerzés négyszáz év alatt létrehozott, a hangrendszertől a zenét megszólaltató médiumokig. A tabula rasa és a 20. századi zene talán legszélsőségesebben kísérletező időszaka volt ez, melyben minden, ami a hagyományt képviselte, jóformán csak utalásként vagy alapanyagként jelenhetett meg, nem ritkán olyan végletesen széttördelve és eltorzítva, ahogyan a Radamesben is hallhatjuk. A hatvanas és hetvenes éveket talán minden műfaj közül a színpadi zene szenvedte meg leginkább, mert a hősi opera patetikus témáiról e két évtized fiataljainak művészete jóformán csak ironikusan vagy idézőjelben tudott szólni, s az Aidák, Radamesek, Wotanok, Brünnhildék meséi egy szeretett, de lezárt világ részeinek tűntek.

Szabóki Tünde, Gavodi Zoltán, Pataki Potyók Dániel, Cser Péter

Eötvös zenéjének műfaji és stiláris súlypontjai a nyolcvanas évek óta jelentősen átrendeződtek, a kilencvenes évek közepétől az opera érdeklődésének középpontjába került, s mint azóta befejezett hét műve bizonyítja, a zenés színház jövőjét a zeneszerző most bizakodóbban látja. A Radames zenei tréfái és markáns karakterei azonban ma sem tévesztenek célt, különösen olyan előadásokban, mint a január 27-i volt, melyben Almási-Tóth András rendezése nemcsak a librettó időszerűségét hangsúlyozta, hanem az újragondolás lehetőségét is. Az előadás körülményeit nem nevezném ideálisnak (a nyári Szombathelyi Bartók Fesztiválból átvett produkciót eredetileg az októberi Korunk Zenéje fesztiválra tervezték, egy másik helyszínre, de akkor az előadás technikai okból meghiúsult), a történet szempontjából azonban a Magyar Állami Operaház próbaterme legalább hiteles környezetként működött. Molnár Zsuzsa díszlete -mely lényegében egy ruhásszekrénynél alig nagyobb, papírból készült, forgatható sziklabarlangból és néhány nem világító reflektorból állt -a jelzésszerűség lehetőségei között is találóan teremtette meg a leépülés légkörét, a szereplők ruházata pedig olyan pontosan tükrözte a rendezők tipikus és a zenében is nevetségességig eltúlzott szélsőségeit, hogy Radames/Aida kommandós-háremhölgyes jelmeze szinte jellegtelennek tűnt közöttük. Bár Almási-Tóth András nem változtatott Eötvös librettóján, továbbépítette a történetet a hangzó történések mögötti némajátékban. A filmrendező alakját rendezőre és a kameramanra bontotta. A szerep prózai szakaszait Siménfalvy Ágota tenyérbemászó, s ezért nagyon jó alakításában hallhattuk (ő kezelte a kamerát), az operaénekes Cser Péter által énekelt sötét szemüveges rendező pedig amolyan sátáni figurává vált, aki a háttérből irányított mindent, s gyakorlatilag nemcsak Radames/Aida haláljelenetét rendezte meg, hanem a teljes stáb láncreakcióként végigvezetett legyilkolását is. Mindezt a kameraman filmre rögzítette mindaddig, ameddig még a felvevőt tartani tudta, majd a rendező önmagának is beadta a halálos injekciót és, utolsó erejével saját haldoklását is megörökítette. A kollektív öldöklést csak a zenészek úszták meg, akik az utolsó pillanatban kimenekültek a próbateremből. (A közönséget szerencsére nem akarta bántani sen- ki sem.)

Életidegen ötlet, mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a világhálón ma már néhány kattintás után bárki végignézhet élesben felvett szadista jeleneteket, nem beszélve a televízióban közvetített egyéb borzalmakról, melyek, akarjuk-nem akarjuk, mára a szórakoztató ipar állandó kellékeivé váltak. Az operában a rendezői koncepció szerint tehát nemcsak Radames halt meg, hanem a mai kommersz filmkultúra nyilvánvaló paródiáján keresztül szinte mindenki, aki a színházi üzemhez tartozik, s eközben átvitt értelemben a polgári művészet haláltusáját néztük végig még akkor is, amikor a briliáns zenei tréfákon, szöveges gegeken hangosan nevettünk.

 Salamon György, Kovalcsik András, Pataki Potyók Dániel, Szabóki Tünde,        Gavodi Zoltán, Siménfalvy Ágota, Cser Péter - Fotó: Szelepcsényi Ferenc/Filharmónia

 

Az előadás lendülete és meggyőző ereje a tiszteletreméltó gonddal kidolgozott énekesi, színészi és hangszeres produkciókban rejlett. A Radamest és Aidát játszó Gavodi Zoltán, a színházrendezőt alakító Pataki Potyók Dániel és az operarendezőt megszemélyesítő Szabóki Tünde jó stílusérzékkel, a szélsőséges helyzetekben is magabiztosan énekelte szólamát (Szabóki Tünde utánozhatatlan humorral tudta hangsúlyozni a refrénszerűen visszatérő morendo instrukciót). Salamon György, Kovalcsik András, Peresztegi Attila és Vajda Gergely összehangoltan játszotta a hangszeres szólamokat. Rugalmasságukban és lendületükben jelentős része volt Vajda Gergely biztos tempótartásának és határozott karmesteri jelenlétének.

A tanulság tehát -a színpadon végigvonuló groteszk horror ellenére is -csak látszólag tragikus. Ha lehetséges, ma még több gondja van a világ zenekultúrájának, mint a Radames komponálása idején. De mindaddig, ameddig egy nehéz körülmények között létrehozott produkcióban ilyen szakmai felkészültséget és művészi odaadást fedezhetünk fel, mint a mostaniban, talán nem kell olyan nagyon aggódnunk a zenés színház jövőjéért. (2010. január 27. - a Magyar Állami Operaház próbaterme. Rendező: Filharmónia Budapest Nonprofit Kft.)

SZITHA TŰNDE