Hangverseny

Szerző: Malina János, Kelemen Anna, Kusz Veronika, Csengery Kristóf
Lapszám: 2010 február
 

Variációk a variációra -ez lehetett volna a mottója az MR SZIMFONIKUSOK STEPHEN D'AGOSTINO vezényletével és PERÉNYI MIKLÓS közreműködésével adott hangversenyének. Az együttes zeneigazgatója igazán elsőrangú késő és posztromantikus programot állított össze, mégpedig úgy, hogy Perényi Miklós számára is hálás és szép játszanivalót nyújtott. A program egyben szerencsésen egyensúlyozott slágerdarab és kevésbé ismert alkotás, 19. és 20. század, versenyműszerű és zenekari kompozíció, illetve a különböző nemzetiségű szerzők között, egy-egy Brahms-, Respighi-, Csajkovszkij- és Elgar-műből építve fel a koncertet.

Perényi Miklós - Felvégi Andrea felvétele

A nyitószám Brahms műve, a Változatok egy Haydn-témára volt, s ebben a jó ideje kitűnő formában játszó zenekar már előlegezte egy ízig-vérig romantikus szenvedélyektől fűtött, mégis a mértéktartáson, a színek finom, de erőteljes kikeverésén alapuló, választékos és változatos hangverseny atmoszféráját. Mindez bizonyára Stephen D'Agostino személyes alkatából is következik, mert úgy érezzük: jellemző rá a részletek igényes kidolgozásának és a részletekbe való bele nem veszésnek, a fegyelemnek és koncentrációnak  együttes jelenléte.

Respighi Adagio con variazioni című, gordonkára és zenekarra írt kompozíciója a zenei szubsztancia szempontjából nem különösebben jelentékeny alkotás. Mégsem mondhatjuk értéktelennek vagy érdektelennek: azt a keveset ugyanis, amit mond, olyan finomsággal és ízléssel, olyan nemes eszközökkel és arányérzékkel mondja, hogy oda kell figyelnünk erre a zenére, amely szelíden és álmodozóan kezdődik, alkalmat adva Perényinek, hogy kivételesen szépséges álomhangon és álomlegatóval lépjen a hallgatóság elé. A darab azután sokféle karaktert kínál az előadók és a közönség számára, de ez az első pillanat volt az, ami igazán lenyűgözött, és amelynek intenzitását kivételes bravúrral őrizte meg Perényi a teljes darabon keresztül -egy őt érzékenyen és harmonikusan körülölelő zenekar kíséretével.

Tulajdonképpen Csajkovszkij szünet után előadott Rokokó variációiról is ugyanazt mondhatjuk, amit Respighi művéről: minimális tartalom maximálisan vonzó csomagolásban. Mint Csajkovszkijnál oly gyakran, ez a tündéri, elbűvölő megjelenés végül mégis súlyt és tartást ad a kompozíciónak, amely így jelentős előadók számára is vonzó kihívássá válik. A Rokokó variációk már azért is mestermű, mert hallatlanul nehéz, de egyben rendkívül hálás feladat a szólista számára. Perényinek, mint már korábban is oly sokszor, sikerül a virtuozitást és az ártatlan, hamvas naivitást tökéletesen összeegyeztetnie egymással. S ha az ő előadásában valószínűtlen eleganciával ízesülnek egymáshoz az érzelmes variációs téma zenei sorai, valószínűtlenül könnyedén röppennek fel a glissando-technikával játszott kromatikus menetek, és a lassú szakaszban végtelen tisztaság és szelídség árad játékából, a zenekar is ideális partnernek bizonyul, amely igen tiszta eszközökkel, mégis kifogástalan plaszticitással és hangszínérzékenységgel játszik (ó, a fuvolák csajkovszkiji csobogása!), s nem utolsósorban ízléssel szolgáltat keretet és remek tempókat a szólista számára.

Elgar Enigma-variációi onnan nyerték elnevezésüket, hogy a saját témára írt zenekari variációsorozat egyes szakaszait a szerző konkrét személyekhez kapcsolta, ám kilétük a külvilág számára rejtély, enigma marad. A darab, melyet emlékezetem szerint sohasem hallottam korábban, kisebb reveláció erejével hat: üdesége és pátosza magával ragadó és hiteles; nem pusztán a hangzás érzékiségével hat, hanem zenei szubsztanciájával is, s ezúttal érteni véljük az angolok Elgar iránti lobogó lelkesedését. A darab arányos és nyugodt léptű, telve varázslatos pillanatokkal: légies pianókkal, ujjongó rézfúvós-állásokkal, kitárulkozó dallamokkal és tündéri-táncos pillanatokkal. Az előadás pedig gondosan kibontja a partitúrában rejlő lehetőségeket, finom gesztusokat, a puha rézfúvós megszólalásokat, a háromszoros pianókat és négyszeres fortékat: a zenekar nem rutinból, hanem a nagy és a leheletnyi effektusokra, nüanszokra nyitott füllel játszik. Stephen D'Agostino, ha már elővette ezt a szeretnivaló darabot, minden cseppjét ki akarta élvezni. (December 1. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Magyar Rádió)

MALINA JÁNOS

A múlt havi Muzsikában számoltam be   -mérsékelt lelkesedéssel -a Helsinki Filharmonikus Zenekar budapesti fellépéséről (november 27.), megemlítve azt is, hogy a Művészetek Palotája megnyitása óta örömtelien rendszeressé vált zenekari vendégjárásban mindeddig nem képviseltette magát Észak szimfonikus kultúrája. Mit tesz a véletlen: alig pár nappal a finn főváros zenekarának koncertje után a finn vidék is átnyújtotta névjegyét a LAHTI SZIMFONIKUS ZENEKAR bemutatkozásakor. De míg a főváros csalódást okozott, a vidék teljesítményét lelkesedéssel hallgattam. Persze talán nem is méltányos a Helsinkitől 104 kilométerre fekvő, százezer lakosú dél-finnországi Lahti nemzetközi megbecsülésnek örvendő zenekarát „vidékinek" nevezni, hiszen ez az együttes az ezredforduló táján Osmo Vänskä irányításával (1998-2008) hasonló átlényegülésen esett át, mint a City of Birmingham Symphony Orchestra, Simon Rattle ott végzett munkájának (1980- 1998) köszönhetően: helyi érdekű társulatból az internacionális koncertélet rangos résztvevőjévé vált. Viszonylag gyors és fényes sikertörténetről van tehát szó. Az ilyesmivel szemben érthető a tartózkodó bizalmatlanság, de a puding próbája az evés: a Lahti Szimfonikusok most itt jártak - és igazolták hírnevüket.

Jukka-Pekka Saraste - Pető Zsuzsa felvétele

Persze nem mindegy, ki vezényel. Lahti szülötte, JUKKA-PEKKA SARASTE (1956) fogalom a szakmában, igaz, a híres márkákról a személyes találkozáskor néha kiderül, hogy egy no name termék többet ér. Nos, Sarasténak neve is van, tudása is: felkészült és elmélyült, koncepciózus és szuggesztív muzsikusként mutatkozott be. Előadói kvalitásait már az igényes, kockázatvállaló műsorválasztás megelőlegezte: a középpontba helyezett Schumann-zongoraversenyt a karmester egy-egy (Magyarországon teljesen ismeretlen, illetve alig játszott) finn művel keretezte. Väinö Raitio (1891-1945) moszkvai tanulóévek után hazájába visszatérve előbb Szkrjabin, Debussy és a francia Hatok hatása alatt dolgozott, majd látva, hogy modern szellemű művei a közönség körében nem aratnak sikert, a harmincas évektől népszerűbb hangot ütött meg. Korai halálát követően életműve feledésbe merült, csak az utóbbi húsz évben kezdték felfedezni. Saraste Raitio oeuvre-jéből az egyetlen olyan kompozíciót választotta, amely a szerző életében nyomtatásban is megjelent. A hattyúk című szimfonikus költemény (1919) gazdag hangszerelésű, színes, csillámló fényekben gazdag opusz, morajlásokkal a mélyben és villódzásokkal a magasban. Kifinomult és sejtelmes zene, melyben a posztromantika találkozik az impresszionizmussal -vannak benne dallamok, de a dallamnál fontosabb a harmónia és a szín, a vonalnál a folt. A Lahti Szimfonikusok Saraste gondos irányítása alatt azzal a szeretettel és biztonsággal játszotta, amely egy kis-nagy nép honi repertoárjának helyi érdekű kincseit külföldön is képes sikerre vinni. Ez történt: azt hiszem, nemcsak a kritikus merült el élvezettel a hangokban, úgy vélvén, hogy az európai századforduló északi zenéjének egyik szép reprezentánsát hallja. Raitio után a teljes második részt Sibelius töltötte ki: a Lemminkäinen-szvit, amelyet így, teljes egészében (négy terjedelmes tétel) nem szoktunk hallani, inkább csak A tuonelai hattyú angolkürt-poézise örvendeztet meg nagy ritkán minket, magyar koncertlátogatókat, no meg néha a mozgalmas Lemminkäinen hazatérése a maga élénk ritmikájával és markáns rézfúvós gesztusok központozta vonós szimfonizmusával. Magam már tettem különféle zenekritikákban epés megjegyzéseket Sibelius behatárolt dallaminvenciójára és harmóniavilágára (szimfóniák, Hegedűverseny), de most a négy tétel epikai folyamán Saraste és zenekara autentikus és igényes vezetésével végighajózva úgy éreztem: sok minden, amit a nyugat-európai zenén csiszolódott ízlés Sibeliusnál kopárnak vagy sivárnak érez, egyfajta északi másság, amelyet, ha az ember megért (vagy elfogad), talán meg is szerethet. Zordabb zenei vidék ez, de határozott szépségekkel. Az eddig említetteken kívül ezúttal különösen a 2. tétel, a Lemminkäinen Tuonelában nagyszerűen érvényesített drámaiságára, képzeletet mozgósító, láttató-elbeszélő karakterére figyeltem fel. A zenekar színesen, izgalmasan, fölényes tudással játszott, Saraste pedig egy mester biztonságával és otthonosságával kalauzolta a közönséget zenei szülőföldje tájain. A siker nem maradt el, a ráadás, Sibelius Finlandiája pedig illett az alkalomhoz: a koncert Finnország állami ünnepe alkalmából, a budapesti finn nagykövetség támogatásával hangzott el.

Ránki Dezső - Pető Zsuzsa felvétele

Végül, de egyáltalán nem mellékesen említem az első rész második számaként felhangzott versenyművet. Schumann a-moll zongoraversenyét RÁNKI DEZSŐ tartalmas hangon, energikusan, költői átéléssel játszotta, a nyitó Allegro affettuosóban súlyt helyezve a zenekarral -kivált a fúvósokkal -való bensőséges kamarazenélés mozzanatára, az Intermezzóban beszédes kommentárokat fűzve a vonósok széles dallamíveihez, az Allegro vivace finálé szökellő ritmusait pedig érces hangon és délceg tartással röpítve a végkifejlet felé. Nem volt ez rendkívüli előadás, talán nem akadtak benne olyan felejthetetlen pillanatok, mint a művész pár nappal későbbi szólóestjének h-moll szonátájában (a koncertről szóló kritikát lásd néhány oldallal később), de Ránkiban épp az a lelkesítő, hogy nála nincs hétköznap, művészi közlékenysége, jelenlétének intenzitása az „átlagos" előadásokban is minden megszólaltatott hangot hitelessé tesz és érdemivé avat. (December 2. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

CSENGERY KRISTÓF

Budapest zeneélete a közelmúltban több  új koncerthelyszínnel is gyarapodott. Közülük való a Fuga Budapesti Építészeti Központ. A város szívében, a Ferenciek terétől egy ugrásnyira, a Petőfi Sándor utca elején találjuk, szemben a Katona József Színházzal. A kellemesen semleges hangulatú termet közepes mérete mindenekelőtt zongoraestek, dalestek, kamarakoncertek befogadására teszi alkalmassá, és bár ebben a kellemes miliőben Bachtól Boulezig bármi magától értődő természetességgel szólal meg, a design modernsége azt jósolja, hogy a kísérletező művészek lesznek a terem fő használói. Közülük való CSALOG GÁBOR. Hogy a helyszín neve sugallta-e az ötletet, vagy a zongorista korábban is készült a Wohltemperiertes Klavier anyagából válogató koncerteket adni, nem tudom, mindenesetre a két est a Fúga a Fugában címet viselte. Az alábbiakban a második hangversenyről számolok be.

Csalog Gábor- Felvégi Andrea felvéte

A jól hangolt zongora két nagy kötetének megszólaltatói az elmúlt évtizedekben többféle módszert követtek. Nagy ritkán előfordul, hogy valaki nekigyürkőzik, és a teljes sorozatot eljátssza, természetesen nem egy hangversenyen. Évtizedekkel ezelőtt ezt tette Richter a budapesti Zeneakadémián, sokunkat ajándékozva meg életre szóló élménnyel. Egy másik lehetőség kevésbé herkulesi, de sokkal gyakoribb: csak egy-két, netán négy-öt prelúdiumot és fúgát választani, s ezzel egy koncert egy meghatározott részletét szentelni az ellenpontozó bachi hangszeres repertoárnak. Csalog egy harmadik utat választott. Két hangverseny műsorán összesen 24 prelúdiumot (tizenkettőt-tizenkettőt) szólaltatott meg a 48-ból, de nem a komplett első vagy második kötetet, hanem mindkét alkalommal egy-egy „vegyes 12-est", amely szabadon cikázik az egyes kötetek között, olykor több prelúdium és fúga idejére is az egyik vagy másik kötetben maradva, máskor sűrűn váltogatva az egyes kötetek anyagát, de nem lépegetve fokról fokra a hangnemi lajtorján. Ez egyrészt már elég sokat markol a Wohltemperiertesből ahhoz, hogy képet adjon róla, másrészt előzékeny a közönséggel, mert 12 prelúdiumot és fúgát még meg lehet egy ültő helyben emészteni (24-et már kevésbé), harmadrészt a műsort összeállító hangszerjátékos kreativitásának is jelentős teret kínál.

A Mikulás-napi (székén mindenkit szaloncukor várt) második koncert élményét összefoglalni igyekezvén mindenekelőtt az atmoszféra homogeneitását kell említenem. A Csalog-koncertek rendszeres látogatói jól ismerik ezt: összpontosítás, elmélyülés, a lényegtelen mozzanatok kiszűrése. A művek közléséhez és befogadásához oly fontos interakció előfeltétele, melyet Csalog mindig igyekszik megteremteni. Ez jellemezte az egész koncertet. Másrészt gyakran éreztem bizonyosfajta aszkézis jelenlétét: Csalog Gábor, úgy tetszett, nem akar „szépen zongorázni". Nem kevert ki sok színt, nem alkalmazott sok dinamikai árnyalatot, nem játszott virtuózan (még hibátlanul sem mindig), mintegy azt sugallva ezzel, hogy a lényeg itt nem a zenei karakterekben, s nem is a kivitelezésben rejlik, hanem a történések logikájában, a témák és mozgástípusok egymáshoz való viszonyában -abban a párbeszédben, melyet a tételek egyes elemei egymással folytatnak.

Több olyan tételpárt is hallottunk (II. d-moll; II. c-moll; II. gisz-moll, amelynek prelúdiuma alkalmas a concerto-karakterű megszólaltatásra, s ehhez a pergő, intenzív zenélési módhoz a gyorsabb tételekben Csalog ezen az estén érzékelhetően vonzódott is. De bőven akadt kivétel: a II. kötet F-dúr prelúdiumában a folyamatosságot, a dallam legatóját élveztem, az I. kötet nevezetes C-dúr prelúdiumában viszont a finoman tárgyilagos non legatót, amely itt és most nyilvánvalóan a tétel „slágerdarab" mivoltától segített eltávolodnunk. Ouverture-szerűen indult Csalog értelmezésében a II. kötet Fisz-dúr tételpárjának prelúdiuma, míg az
I. kötet esz-moll prelúdiuma természetesen ezúttal is feltárta passiózenei gyökereit. A
II. kötet A-dúr prelúdiumát pedig moderato tempójú, nyugodt, derűs invencióként hallgattam. A műfaji értelmezés sokszínűsége a fúgákra is kiterjedt (mindjárt a bevezetőül megszólaltatott II. kötetbeli F-dúr tételpár fúgájában frappánsan hatott az orgonaszerű komponálásmódot hangsúlyozó előadás, a motívumok játékos szembeállítása), de itt azért mégis inkább a tételek hasonló szellemű értelmezése tűnt fel. Csalog ugyanis a legtöbb fúgát azzal a magatartással szólaltatta meg, amely az interpretáció lélektani alaphelyzetének örök kettősségéből, a cselekvő és a megfigyelő attitűd együttes jelenlétéből az utóbbit erősíti fel, s az előbbit értelemszerűen gyengíti. „Megismerő" vagy „hallgatózó" zongorázásnak nevezném ezt a zenélési módot, amely feladja a tempóegységet, sokszor lassít, mintha bizonyos részleteket nagyító alatt is meg akarna figyelni, vagy még inkább: a hallgatóságnak demonstratívan megmutatni. Kétségtelen, hogy ez a (mellesleg: meglehetősen „régi vágású") szabadság megóvja a fúgákat mindenfajta gépiességtől, másfelől azonban bármennyire is „elemző" zenei magatartás szülötte, az imbolygó tempóhullámzással feláldozza a produkciók tökéletességét. De hát talán itt érkezünk a döntő mozzanathoz: a produkció szó említésekor. Nagy sikerű koncertjén Csalog a jelek szerint nem „produkciókat" akart a közönség elé vinni, hanem az előadó szerepéből félig-meddig kilépve (mert teljesen azért mégsem lehet) arra ösztönözte a jelenlévőket, hogy „hallgassuk együtt" a Wohltemperiertes Klavier prelúdiumait és fúgáit. (December 6. -Fuga Budapesti Építészeti Központ. Rendező: Fuga Budapesti Építészeti Központ)

CSENGERY KRISTÓF

Bár minden gazdasági válsághelyzet úgy  oldódna meg, vagy legalábbis úgy lépne a megoldás útjára, ahogy az a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar esetében történt nemrégiben. Két hónappal ezelőtt a Muzsika a zenekarnak arról a koncertjéről tudósított, melynek első perceiben KELLER ANDRÁS karmester drámai szavakkal ismertette együttese nehéz helyzetét, s melyen -talán közvetlen, talán csak közvetett összefüggésben a nyomasztó anyagi problémákkal -az előadás színvonala is kissé elmaradt a megszokottól. E beszámoló tárgyát azonban már egy sokkal reménytelibb esemény képezi: a zenekar névváltoztató koncertje. Az ünnepélyes alkalom, amely óta a Telekom Zenekar CONCERTO BUDAPEST SZIMFONIKUS ZENEKAR néven folytatja munkáját, mindenekelőtt a leendő szponzorok felé való nyitást szimbolizálta, hiszen a távközlési cég mostantól nem kizárólagos fenntartója lesz az együttesnek - ezért az új név.

A hangverseny tehát „reprezentatív" esemény volt, bár nem elsősorban művészi szempontból. Ha efféle kedélyeskedés, és ilyen, nyilvánvalóan sokszínűnek szánt, de inkább széteső program szükségeltetik a leendő támogatók megnyeréséhez -ám legyen. Mindenképpen fontosabb azonban ennél a zenekar teljesítménye, amely a fent említett, általam legutóbb hallott koncertnél sokkal meggyőzőbbnek bizonyult. Keller muzsikusai méltóságteljesen kivárták a nulladik születésnap „ünnepélyes" kellékeit -például a fellépő szólistákkal készült ügyetlen interjúkat és a zenekar történetének kevéssé gördülékeny ismertetését -, s amikor végre rájuk került a sor, megkapó koncentrációval és odaadással játszották végig a hosszú műsort. Persze a Telekom vezérigazgató-helyettese, Winkler János által kitűzött cél eléréséhez - hogy tudniillik a Concerto Budapest a legjobb magyarországi zenekar kíván lenni - még sokat kell dolgozni. Nemigen hiszem azonban, hogy Keller hasonló egyszerűsítéssel fogalmazott volna: ő két éve, amikor átvette az együttes vezetését, nagyon is látta a zenekar gyengéit és problémáit, s biztos kézzel kezdett azok orvoslásához. Mindezt csak azért tartom lényegesnek hangsúlyozni, mert a koncerten elhangzott, jóindulatúan túlzó dicséretek összességükben ellentmondásban álltak a hangversenyen szerzett benyomásokkal (ez nem változtat a tényen, mely szerint a zenekar színvonalas, rokonszenves, dinamikus és fejlődőképes együttes).

Ha egy úgymond „piacvezető zenekarhoz" képest nem is lett volna dicséretes produkciójuk, Keller két évvel korábbi bemutatkozó koncertjéhez képest például feltétlenül. Ott volt mindjárt a koncert központi száma, Bartók Concertója, melynek műsorra tűzését a zenekar új neve is indokolta. A korábbi koncerten a Divertimentót játszották el a művészek, az az interpretáció azonban -emlékeim szerint -nem is volt hasonlítható a mostani lüktető, elengedett Concertóhoz. Igaz: a líraibb, törékenyebb részek megvalósítását jóval sikerültebbnek éreztem a gyorsabb tempójú szakaszokénál. A nyitótétel bevezetője és a III. tétel anyaga ritkán tapasztalható ritmikai tartással, áttetsző textúrával, mégis magvas hangon szólalt meg. Érdekes azonban, hogy az az egységteremtő erő, amely ezeken a pontokon megnyilvánult, a szélesebb dallamosságú, sodró tempójú tételekből mintha hiányzott volna. Különösen az érzelmes tetőpontok megszólalását éreztem kissé gátoltnak - nehéz azonban megfogalmazni, hogy az árnyalt és érzékeny hangzás milyen szempontból bizonyult kevésnek, nem kielégítőnek. Ez a teljesség talán majd újabb két év múlva születik meg. (Kellerék egy éve is műsorra tűzték a Concertót, s a mostani egy hajszállal talán magabiztosabb volt a tavalyi - ugyancsak korrekt és élvezetes - produkciónál.)

Bár az est súlypontja a Concerto volt, a legemlékezetesebbnek mégsem ez bizonyult, hanem a hangverseny első negyedének színes tánckavalkádja. Bár a hivatalos program Brahms néhány Magyar táncával indult, Kellerék még oldottabbá tették a kezdést azáltal, hogy „a zenekar meglepetéseként" Johann Strauss Éljen a magyar! gyorspolkájával indítottak. Többször meggyőződhetett már a Telekom közönsége arról, hogy a zenekar bravúros nyitásra képes -hát most a Concerto Budapest hallgatósága is megtapasztalhatta ezt. Jó döntés volt Keller részéről, hogy együttese e ragyogó készségét bátran hangsúlyozta a reprezentatív koncert közönségének. Fergeteges tolmácsolásban hangzott el tehát a Strauss-polka, majd szép, gazdag tónusban, határozottan kiemelkedő belső szólamokkal a Brahms-táncok. Feltűnt, hogy a zenekar vonóshangzása sokat érett az utóbbi időszakban -hogy ezt mennyiben indokolta az együttes változó összetétele, nem tudom. De ami még meglepőbbnek és ígéretesebbnek bizonyult: a sötét-gazdag Brahms-tónus után olyan könnyű és fegyelmezett Haydn-hangon szólalt meg az együttes a szerző Esz-dúr trombitaversenyében, hogy jóformán hihetetlennek tűnt: ugyanaz a zenekar ül a pódiumon, mint a megelőző percekben. A karcsúság láthatóan tudatos visszafogottság eredménye volt, de megérte a megfeszített össz- pontosítás: a Haydn-koncert kíséretét a hangverseny legszebb élményei közé sorolom. Persze ilyen emlékezetessé aligha válhatott volna az előadás VELENCZEI TAMÁS trombitaművész érett, egyszerűen muzikális produkciója nélkül - a szólista és a kísérők láthatóan élvezetes együttjátéka igazán megkapó volt. Kevésbé bizonyult emlékezetesnek a szünet után következő Liszt- mű, a KOCSIS ZOLTÁN szólójával előadott Esz-dúr zongoraverseny, mely talán már zenésznek-közönségnek egyaránt meghaladta a türelmét. Nagy közönségtetszést aratott viszont SNÉTBERGER FERENC gitárra és zenekarra írott Emphathy című kompozíciója a szerző szólójával. (December 7. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest Szimfonikus Zenekar)

KUSZ VERONIKA

Közismert, hogy Bartókot foglalkoztatta Liszt zenéje. Kezdetben, a pesti Zeneakadémia hallgatójaként még nem jut el a kísérletező Liszthez: ez idő tájt például a h-moll szonátától még idegenkedik. Később azonban -mint azt Liszt zenéje és a mai közönség című, 1911-es írásában megvallja, részben Dohnányi hatására, megváltozik a zeneszerző műveihez fűződő viszonya. Olyan kompozíciókat kezd tanulmányozni (erről egyébként 1923-as Önéletrajzában olvashatunk), mint a Années de pèlerinage, az Harmonies poétiques et religieuses, a Faust-szimfónia vagy a Haláltánc. Nyilvánvaló, hogy számára a rapszódiaformával egyébként inspiráló virtuóz Liszt-repertoárral szembeállítva ezek az elvontabb művek képviselik Liszt igazán vonzó arcát: a zeneszerzőét, aki kompozíciós és filozófiai problémákon töpreng, azokat jeleníti meg hangokban, például a dialektika kérdését, amely a motívumtranszformációra épülő, egyazon zenei gondolatnak többféle, egymással ellentétes alakját is felvillantó darabokban szinte tapinthatóvá válik. Ugyanakkor a fiatal, de már érett Bartók számára a századelőn nagy iskola Debussy művészete: Kodállyal együtt ő is sokat tanul a francia zeneszerző harmóniavilágából, dallamképzéséből -és egyáltalán, a modernséghez való viszonyából. A legérdekesebb talán az, hogy a Liszt- és Debussy-élmény Bartók gondolkodásában összekapcsolódik. Liszt-problémák című 1936-os akadémiai székfoglalójában maga figyelmeztet arra, hogy Debussy és Ravel bizonyos művei Liszt-kompozíciókban találják meg zenetörténeti előképüket.

Mindezt azért bocsátottam előre, hogy érzékletessé váljék, milyen megvilágító gesztus volt RÁNKI DEZSŐ részéről, amikor decemberi szólóestjén Bartók, Debussy és Liszt zenéjét állította egymás mellé. Ráadásul a műsorválasztás és a darabok sorrendje egy fokozatosságra épülő fejlődésfolyamattal is szembesített. Bartók Román kolinda-dallamainak 1915-ös két füzete kétszer tíz egészen rövid tételt sorakoztat fel, Debussy nyolc, illetve tíz évvel korábbi, szintén két füzetből álló Images ciklusa már valamivel hosszabb tételekből építkezik, és csak kétszer három darabot tartalmaz. A szünet után felhangzott Liszt-mű, a h-moll szonáta pedig a formarészeket egyetlen megszakítatlan zenei folyamattá kapcsolja össze. Ezen az estén tehát a lélegzetnyi rövidségű, húsz-harminc másodperces formáktól jutottunk el a harmincperces zenei univerzumig.

Ránki Dezső lényegre tapintó egzaktsággal, élesen körvonalazott ritmikával, tiszta rajzolatú dallamokkal és markáns karakterekkel szólaltatta meg a Kolindák folklór-alapanyagot feldolgozó apró tételeit, az előadásból sugárzó tartással és a hangütések sokoldalúságával világossá téve, hogy a csekély terjedelem nem mond ellent sem a jelentőségnek, sem az értékes tartalomnak. Ilyen bevezetés után izgalmas kontraszt átlépni Debussy Képeinek teljesen eltérő hangzásközegébe. Itt más esztétika uralkodik: az imént még a pont és a vonal volt meghatározó egy fekete-fehér világban -most azonban mindent a foltok és az egymásba áttűnő színek pasztell árnyalatai határoznak meg. És persze a hangulatok: Ránki Debussyhez méltó nagymestere a sejtetésnek, atmoszférateremtésnek. Márpedig a Képek -akárcsak a Metszetek vagy a Prelűdök nagy sorozatai - atmoszférazenék. Leglényegesebb elemük egy-egy zenébe foglalt életérzés megidézése. Ránki tolmácsolásaiba belefeledkezve a hallgató örömmel adhatta át magát Fények a vízen mélyregiszteri hullámzásának, középregiszteri csobogásának és diszkant-villódzásának, az Hommage à Rameau borongósan nosztalgikus múltidézésének, a Mouvement gyors triolákból és hangrepetíciókból kialakuló motorizmusának. Rácsodálkozhatott a Harangszó a lombokon át csengés-bongására, az És lenyugszik a hold a régi templom fölött címet viselő tétel sejtelmes-misztikus modális harmóniáira, vagy az Aranyhalak tremolóinak izgalmára.

Akadnak zongoristák, akik Liszt h-moll szonátájában az intellektus mefisztói szerepét abszolutizálják, mások a drámaiságot juttatják egyeduralomhoz. Viszonylag ritka az olyan értelmezés, amely képes egyensúlyt teremteni. Ránki Dezsőnek ez sikerült: előadásában a mű kontrollált és kiegyenlített, áttekinthető szerkezetként állt előttünk, játéka a témaprofilokat elemző pontossággal mutatta fel, ennek ellenére zenélését kezdettől végig lenyűgöző tűz uralta: a tolmácsolásnak rendkívüli sodra volt, a hangsúlyok nagy erővel központozták a folyamatot, a megszólalásmód a zongora szimfonikus hangzáslehetőségeinek határáig merészkedett. A kettő együtt: az ész és a szenvedély közös hatása kivételesen erőteljes olvasatot eredményezett, tegyük hozzá, szinte makulátlan technikai kivitelezésben. Ránki mind Debussy Images-sorozatával, mind a h-moll szonátával évtizedek óta együtt él, az előbbiről 1977-ben, az utóbbiról 1978-ban készített máig nem halványuló tökéletességű lemezfelvételt. Úgy látszik azonban, a nagy művek a nagy előadók műhelyében soha nem szűnnek meg tovább formálódni. Ez a h-moll szonáta a maga páratlan intenzitásával alighanem hosszú időre, mélyen a közönség emlékezetébe vésődött. (December 9. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

CSENGERY KRISTÓF

Nincs abban semmi különös, ha egy versenymű előadója úgy dönt: a zenekart is maga vezényli. Az ilyesmi gyakran előfordul, és számos példa igazolja, hogy az eredmény meggyőző lehet. Hozzá kell tennünk azonban, hogy szólista és karmester perszonáluniója nem minden mű, nem minden stíluskorszak, sőt nem minden hangszer esetében kecsegtet sikerrel. Hogy mikor igen és mikor nem, arra vonatkozóan a magyarázat csakis merőben gyakorlatias lehet. A barokk és klasszikus repertoár például szinte természetes módon kínálja a szólistának a vezénylés kiegészítő feladatát, mivel a magánszólam a 18. században még nem lép ki elhatározó módon a zenekar közegéből, úgyszólván annak részeként, az egyenlők közötti első pozíciójából folytat vetélkedő párbeszédet az őt körülvevő együttessel. És persze ez idő tájt még a zenekar sem olyan nagy, mint a 19. században, tehát nem feltétlenül igényel külön irányítást. Más a helyzet a romantikával: aligha véletlen, hogy Csajkovszkij Hegedűversenyét vagy Brahms zongoraversenyeit nemigen szokta a szólista vezényelni: a magánszólam játszanivalója itt bőven elegendő teher, ráadásul a zenekar is népesebb, feladata bonyolultabb, önálló vezetést igényel. Még ha akad is egy-két kalandvágyó zongorista, aki arra vállalkozik, hogy karmester nélkül üljön a zenekar elé egy 19. századi versenyműben, hegedűsről ugyanebben a repertoárban ugyanez ritkán mondható el: egyszerűen azért, mert a vonós szólistának a közönség felé fordulva kell játszania -ha hátat mutat a nézőtérnek, testével eltakarja a hangszert, letompítva a hangját. Aki viszont a közönség felé fordul, az értelemszerűen kénytelen elfordulni a zenekartól, és legfeljebb néhány groteszk törzs- vagy vállmozdulattal vezényelhet (ha ugyan ezt vezénylésnek lehet nevezni). Marad a folyamatos, nyugtalan forgolódás, amely épp olyan komikus hatást kelt, mint amilyen kevéssé célravezető módszere a zenekarral való kommunikációnak.

A magyar koncertközönség régi ismerőse, a kiváló osztrák hegedűs, THOMAS ZEHETMAIR úgy határozott, karmester nélkül, pontosabban saját vezényletével adja elő a NEMZETI FILHARMONIKUSOK élén Brahms Hegedűversenyét. Zehetmairt sokszor hallottam már koncerten, lemezen egyaránt: minden alkalommal meggyőzött arról, hogy kitűnően felkészült hangszerjátékos és elmélyülten gondolkodó, érzékeny muzsikus, produkcióját tehát a régi élményekre visszagondolva ezúttal is pozitív várakozással kezdtem hallgatni, az eredmény azonban sajnos az imént megfogalmazott aggályok hangzó illusztrációjaként hatott. A hegedűst túlságosan megterhelte a kettős feladatkör: sem saját magánszólamára, sem a zenekarra nem tudott kellőképpen figyelni. Játékára nyugtalanság telepedett, s ez a zenélés legérzékenyebb alkotóelemén, a hangon volt érzékelhető: a Brahms-versenymű szólóit újra és újra, de különösen az erős hangsúlyokhoz érve bizonytalan intonáció, salakos tónus, zörejes hangadás terhelte meg. És hát, ahogy mondják, a baj csőstül jön: már a finálé vége felé közeledtünk, amikor a szólista hangszerén lehangolódott egy húr. A tételt félbe kellett hagyni, és Zehetmair csak rövid hangolás után folytathatta. Mindenesetre ez a nemkívánatos intermezzo értelemszerűen jelölte ki az egyetlen lehetséges ráadást: a tapsot megköszönve szólista és zenekar a teljes finálét ismételte meg, immár vis maior nélkül. Egyébként a versenymű előadása során a körülmények zaklatottságát általában kevésbé sínylette meg a mű zenekari kísérete, mivel a Nemzeti Filharmonikusok együttese tapasztalt, rutinos kollektíva, és nem jött zavarba a félig-meddig magárahagyatottság szokatlan helyzetétől, legfeljebb nem játszott olyan éles körvonalakkal és szikrázóan, mint máskor.

Thomas Zehetmair .-Pető Zsuzsa felvétele

A kísérlet tehát nem sikerült: Thomas Zehetmair nem tudta egy személyben, kielégítően el is játszani és el is vezényelni Brahms Hegedűversenyét. Mindez azonban semmit sem von le a kiváló muzsikus sokszor megtapasztalt értékeiből. Hogy Zehetmair milyen érzékenyen gondolkodó művész, azt már a puszta programválasztással bizonyította a műsor második része, amelyben a hegedűs kizárólag karmesteri minőségben lépett pódiumra. Csajkovszkij-szimfóniát hallottunk, de ezúttal nem az untig ismételt Negyediket, Ötödiket vagy Hatodikat, amelyeket a karmesterek úgy favorizálnak, mintha Első, Második és Harmadik nem is léteznék. Zehetmair most a szinte soha nem hallható Elsőt választotta, az orosz zenei tájkép- és hangulatfestészetnek ezt a címében -Téli álmok -is deklaráltan az éppen aktuális évszakhoz kapcsolódó remekét. Ha Brahmsnál a hegedülés és dirigálás egyszerre soknak bizonyult is Zehetmair számára, a Csajkovszkij-szimfóniát szuggesztíven, meggyőzően vezényelte. Tetszett a nyitó Allegro sok jól eltalált hangulata, a gondosan felkészített vonóskar szólamainak pontos és részletező kidolgozása, az Adagio cantabile hiteles orosz románchangja a maga dinamikus fokozásaival, széles hangzáshorizontjával, érzéki oboaszólójával és telt hangon éneklő kürtjeivel. Remek lendület jellemezte a scherzót - ebben a tételben különösen vonzónak éreztem a fogékonyságot a zene jellegzetes, lökésekben előrehaladó karaktere iránt. Végül a finálé hallgatásakor problematikusnak éreztem ugyan az Andante bevezetés és az Allegro főrész kissé tétova, feszültséget nélkülöző kapcsolódását, a tétel gyors szakasza azonban meggyőzött lendületével, gazdagon kibomló, de mindig kontrollált hangzásával, s általában azzal az egyensúlyérzékkel, amely érvényesíti a zene igényét a nagyszabású gesztusok és az erőteljes hatás iránt, de nem téved bombasztikus túlzásokba. (December 10. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

CSENGERY KRISTÓF

A koreai származású, Amerikában élő  fiatal zongorista, JOYCE YANG két Beethoven-zongoraversennyel mutatkozott be a magyar közönségnek. Bár neve nálunk ismeretlen, 2005 óta -amikor a rangos Van Cliburn Zongoraverseny legfiatalabb indulójaként második díjat nyert -rendszeresen koncertezik, játszott a Lorin Maazel vezette New York-i Filharmonikusokkal is. A híres Juilliard School of Music növendéke, tanulmányait még be sem fejezte, de eddigi sikerei már most szépen felívelő pályát ígérnek, így a közönség érthető várakozással fogadta budapesti fellépését. Egy esten két versenyművet is előadni nem éppen szokványos program, s nem éppen könnyű feladat a szólistának. Talán azért is esett a választás Beethoven c-moll és Esz-dúr versenyműveire, mert mindkettőben óriási a zenekar szerepe is, teljesen egyenrangú társ, sőt az Esz-dúr koncert szinte egy zongorára és zenekarra írt nagyszabású szimfóniának tekinthető, a zenekari hangzás legváltozatosabb elemeivel.

Joyce Yang - Pető Zsuzsa felvétele

Yang elsősorban attól rokonszenves muzsikus, hogy tudatosan párbeszédet folytat a zenekarral, nem uralkodik a hangzás felett, hanem kamarazenél. Ez azonban könnyen fonákjára is fordulhat: bár később magára talált, érzésem szerint a c-moll zongoraverseny első tételében a művésznő túlságosan háttérbe húzódott, félénknek tűnt, a szólista magatartásformája helyett többször kísérte a zenekart, kevésnek éreztem a hang intenzitását is, ez alól csak a kadencia jelentett kivételt. A hangverseny elején így inkább az őt kísérő ÓBUDAI DANUBIA ZENEKAR vált főszereplővé. Nagyon szép, árnyalt hangzást, pontos belépéseket, témaindításokat hallhattunk a zenekari bevezetőben, s változatos dinamika és hangszín jellemezte az együttest az egész versenymű során. De ami az igazi többletet adta, az a lelkesedésük volt. A zenekari tagok érezhetően teljes szívből muzsikáltak, s mert anynyira magukénak érzik együttesüket, nem felülről jövő parancsnak engedelmeskedve kovácsolódtak össze, hanem saját, belső indíttatásból törekedtek képességeik legjavát adni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lett volna fontos szerepe GÁL TAMÁS-nak, aki az irányító feladatát ezúttal ellátta, de az összetartás, az együttlélegzés nemcsak a karmesteri pálcának, hanem az intenzív egymásra hangolódásnak is köszönhető volt, és annak az örömnek, hogy jó együtt játszani. Ez pedig a közönségre is kisugárzott, az ő élményükké is vált, és azt hiszem, a fiatalos lendületen túl ez a Danubia Zenekar sikerének titka.

Másik jellemzője a zenekarnak, hogy némi individualizmus is megjelenik a szólamok szintjén. Felvételek tapasztalatához képest egy-egy felerősödött mellékszólam, vagy egy máskor rejtettebben megszólaló főbb szólam témáját követve új élményekkel gazdagodhattunk. Ilyen felfedezés volt a c-moll koncert első tételének végén az üstdob, vagy a második tételben a fuvola, és különösen a fagott kiemelkedő szólama. A különféle belső szólamok megerősítésének izgalmas hatását legjobban az Esz-dúr versenymű nyitótételében élvezhettük, a fúvós szólók közül legkiemelkedőbb a klarinétos teljesítménye volt. Szépen sikerült a lassú tétel indítása is, később azonban a kürtök hamis hangjai rontották az összhatást. Ebben a tételben, ahol sokszor szólószerephez jutnak, kifejezetten gyenge pontjává váltak a zenekarnak az oboával együtt, amely bántóan élesen szólalt meg. A kisebb fúvós egyenetlenségeket jól ellensúlyozták a vonósok mindig megfelelő arányai.

Úgy látszik, Beethoven Joyce Yang számára nem annyira a romantika előfutára, mint inkább a klasszika betetőzője: a mérték és kiszámíthatóság felől közelítette meg a műveket. A tételek építkezése, belső logikája adta kereteket nem feszegette, s nem bizonyult a váratlan fordulatok zsonglőrének sem. Játéka minden hatásvadász túlzástól mentes maradt. A meglepő hangnemi kitérések, modulációk nála természetesen következtek az előzményekből, a tempók terén sem engedélyezett nagy ingadozásokat. Valamivel több költői szabadság talán jót tett volna a dallamos tematikájú területeken, különösen a c-moll versenymű lassú tételében, de a skálamenetekben és hármashangzatokban bővelkedő szakaszoknál mindez a szigor előnyösen hatott. Játéka a zárótételekben tetszett legjobban, ahol a sodró lendület energikus tartással párosult. Az Esz-dúr koncertben a kidolgozási területek hosszú modulációs szakaszaiban élvezet volt figyelni, ahogyan a különböző zenekari szólamoknak felelget, vagy szemlélődő szerepbe húzódik, ha a tematikailag fontosabb történések a zenekarban zajlanak. Mindezt a legnagyobb zenei intelligenciával, tudatos kiszámítottsággal tette. A gyöngyöző futamok, pergő trillák pedig bizonyították: Yang lebilincselő tudás birtokosa, de a technikai tökéletesség sohasem vált öncélúvá. A közönség nagy lelkesedéssel ünnepelte, amit meglepetten, szerényen fogadott. A két ráadásként adott Liszt-műben új oldaláról mutatkozott meg: a 6. rapszódiában boszorkányos virtuozitását, a Meine Freuden című Chopin-dal átiratában pedig a lírai kifejezés mélységét, ihletettségét csodálhattuk. (December 13. -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

KELEMEN ANNA

A MÁV Szimfonikus Zenekar Lukács Miklós-bérletének harmadik koncertjét Kodály születésnapjának közelsége határozta meg: a program betetőzésekénta Galántai táncok csendült fel, melyet a Kodály-generáció három másik kiemelkedő magyar zeneszerzőjének, Bartóknak, Dohnányinak és Weinernek egy-egy kompozíciója vezetett fel. Kodály műve azonban nemcsak a műsorszerkesztés koncepciójából adódóan került kitüntetett helyre, hanem a hangversenyen szerzett benyomások alapján is. A zenekari kompozíciók közül ugyanis ezt jellemezte a legfelkészültebb, legmeggyőzőbb interpretáció: biztos formálás, kifogástalan hangerő-arányok, sodró elengedettség. Ahhoz azonban, hogy ez az egységes, pontosan ritmizált, lendületes interpretáció megszülethessen, meglehetősen nagy utat kellett bejárnia a zenekarnak - s vele együtt a közönségnek is. A programot bevezető Dohnányi-mű, a Ruralia hungarica például aligha szerzett híveket a szerzőnek. Az előadás több sebből vérzett, s ezt alighanem az elégtelen felkészültségnek kell tulajdonítanunk. Az átgondolatlanságból adódóan a mű számos szellemessége, hangszerelési finomsága maradt rejtve a közönség előtt. Ez annál inkább sajnálatos, mert a karmester, TAKÁCS-NAGY GÁBOR külön hangsúlyozta bevezető műismertetőjében a Dohnányi-zene e sajátosságait, vagyis feltehetőleg törekedett zenei megvalósításukra is. (Más kérdés, hogy e szóbeli bevezetések egyébként sem tettek különösebben jó benyomást, mivel annak ellenére, hogy a dirigens nyilván könnyednek, szórakoztatónak szánta őket, kissé felületesnek és nehézkesnek bizonyultak. Olyan részletes és megbízható ismertetések mellett, mint amilyenekkel a MÁV Zenekar - Fenyő Gábor - a koncert műsorfüzetében ellátta közönségét, nem hiszem, hogy szükséges volna további elemzés.) A Ruralia hungaricában a szóban előzetesen ígért humor és különleges hangszerelési megoldások helyett így tehát inkább a szólóállások bizonytalansága és a ritmikai tétovaság tűnt fel. Elsikkadtak a zenei poénok, s általában is valamiféle fásultság áradt a produkcióból. Ráadásul valamiért „nem állt össze" a textúra, a hatalmas zenekar nem szólalt meg egységként - persze lehetséges, hogy ebben az Operettszínház szokatlan akusztikájának is szerepe volt. Bartók Kossuth-szimfóniája, mely már a szünet után csendült fel, színvonalában sokkal inkább közelítette a Kodály-, mint a Dohnányi-mű előadásának nívóját. Igaz, a szimfónia különféle programmal rendelkező egységei kissé összemosódtak, s a kényesebb felrakásoknál több esetlegességet éreztem, mint a Galántai táncok hasonló részleteiben (de kevesebbet, mint a koncert nyitószámában). Az interpretáció viszonylagos korrektsége ellenére kissé szürkének hatott, így a Dohnányi-darabhoz hasonlóan Bartók szimfóniai költeménye sem tűnt fel teljes pompájában ezen az estén.

Takács-Nagy Gábor - Felvégi Andrea felvétele

Szalai Antal - Felvégi Andrea felvétele

Hogy a koncert összességében mégis nagyszerű benyomást tett, az végső soron nem a zenekaron múlott, hanem a Weiner-mű hangszeres szólistáján, SZALAI ANTAL-on. A hegedű-zongora-szonáta átirataként a zeneszerző halála előtt nem sokkal elkészült 2., fisz-moll hegedűversenyt már korábban lemezre vette a fiatal hegedűs, a MÁV Zenekarral azonban most játszotta először. Szalai teljesítménye lenyűgöző volt: egyszerűen, értelmesen, makulátlan technikával játszott, keze alatt világosan megmutatkozott és követhetővé vált a zenei forma -a legkisebb egységektől a nagyobb ívekig egyaránt (nemcsak a versenyműben, de a ráadásban is: Bartók Szólószonátájának I. tételében). Szalai hegedűtónusa maga is gyönyörű: fegyelmezett, körvonalazott, mégis puha, sima és gömbölyű -az utóbbi időben Budapesten hallott hegedűsök közül senkiéhez sem hasonlítható. Éppen ezért valószínűleg sokakban felötlött a kérdés: vajon miért nem hallhatja gyakrabban a budapesti közönség a jelenleg Belgiumban élő művészt? A tündöklő produkció ráadásul szerény és póztalan fellépéssel társult, melynek köszönhetően mindvégig úgy tűnt: Szalai számára nem jelent fizikai vagy érzelmi megterhelést a koncentrált előadás. Játékában minden magától értődően és erőfeszítés nélkül a helyén volt - a zenekar ezen az estén sokszor kissé homályos tolmácsolása mellett ez különösen üdítően hatott -, mintha anyanyelvként beszélte és közvetítette volna Weiner zenéjét. A kísérő együttes ebben a számban jól megállta a helyét, s így a kisebb-nagyobb hibák ellenére összességében kedvező benyomást keltett. (December 14. - Budapesti Operettszínház. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar)

KUSZ VERONIKA

Sajnos nem hozott zavartalan zenei élvezetet első találkozásom az új néven működő CONCERTO BUDAPEST-tel. Visz-szatérő probléma a Thália Színházban rendezett hangversenyek esetében a minőségi zenekarhoz méltatlan akusztika, ráadásképpen pedig a légkondicionáló berendezés (vagy esetleg valami más, le nem kapcsolt gépezet) erőteljes surrogása, amely a zene legelemibb előfeltételétől, a csendtől (és a leghalkabb dinamikai fokozatok megkülönböztethetőségétől) fosztja meg a közönséget. A neves motorkerékpár- és hangszergyártó cég által előállított zongora hangjának intenzitása nem versenyezhet a legjobbakéval, és engem őszintén szólva az is irritált, hogy az egész Fischer Annie-bérlet kiegyensúlyozott programlogikáját (korai Haydn-scherzando-Mozart-zongoraverseny-szünet- Mozart-zongoraverseny-londoni Haydn-szimfónia) felforgatva, a bejelentés szerint a művésznő kérésére, a hangverseny hajóját féloldalra döntötték, és a szünet előtt letudták a két zongoraversenyt. Én már most azt kérem, hogy a következő koncerten ne bolygassák meg a meghirdetetett sorrendet.

Az említett vendégművész, a görög származású orosz KATIA SKANAVI rangos versenygyőzelmekkel, világhírű művészpartnerekkel és változatos repertoárral maga mögött érkezett Magyarországra, és mindehhez viszonyítva kissé halvány benyomást keltett a két zongoraversenyben; bár ebben bizonyára szerepe volt a fent említett külső tényezőknek is. Nem mintha Skanavi nem volna alapvetően felkészült és kulturált zongorista. A K. 413-as F-dúr zongoraversenyben azonban megfigyelhettük, hogy szépen gyöngyöző futamai ellenére itt-ott belesiet, hogy a hangminőség kontrollja nem mindig százszázalékos, hogy a zenekarral nem mindig tud megfelelően magvas hangot szembeállítani, viszont a cadenzában, ahol nincs kihívója, talán a kelleténél is hangosabban és acélosabban játszik. A lassú tétel lényegesen jobban megfelelt a művésznő alkatának, azonban itt is inkább simogató volt játéka, mint igazán tartásos. A menüett-finálé egészében kissé álmosítóra sikerült, szorgalmas, de az átütő erőt nélkülöző zenekarral, el-eljelentéktelenedő zongorahanggal.

Miután a két Mozart-koncert közvetlenül egymás után hangzott el, jól meg lehetett ítélni, hogy az 503-as C-dúr zongoraverseny előadására zenekar és szólista jobban megszokta egymást és a körülményeket, és helyenként, így a melléktéma zongora általi körbedíszítésekor, kezdtek valóban egymáshoz idomulni hangzások és zenei gesztusok. A cadenzában Katia Skanavi egy-két harmóniai fordulata merészen és a kommersszel határos módon vitte bele az előadásba korunk zenei valóságát -ez azonban legalább egyéni színt jelentett. A legszebben ennek a versenyműnek is a lassú tétele szólalt meg, érzékeny, igazi mozarti borzongásokkal és elborulásokkal. A finálé, egy-egy kapkodó pillanattól eltekintve, ezúttal élt és elbűvölt, s különösen a moll szakaszokban Skanavi zongorahangja is megközelítette a lassú tételekben hallottakat. Az első zongoraverseny után meglehetősen tartózkodó közönség a C-dúr koncertben elfogadta és melegen köszöntötte a művésznőt.

Katia Skanavi és Keller András - Felvégi Andrea felvétele

A Haydn-félidő egy négytételes miniatűrrel, a korai C-dúr scherzandóval (Hob. II:34) kezdődött, gyermekszimfóniányi méretekkel, azon belül üde és hibátlan zenei tartalommal. Bejátszásnak, hangulatteremtésnek igen alkalmas zene, két Mozart-zongoraversenyt követően azonban kissé eltévedtnek hat. A zseniális 102-es B-dúr szimfónia lassú bevezetője persze olyan jelentékeny zenei katedrális kapuján vezet be, hogy odabent már mit sem számít, előtte milyen sorrendben hangzottak el a Mozart- és Haydn-művek. Az első benyomás sajnos az, hogy e késő londoni szimfóniai remekművek -amelyek a közönség elvárásainak, pszichológiájának és az előadás minden körülményének gondos mérlegelésével készültek -egy akusztikai minimumot is megkövetelnek, amelynek a Thália Színház, ceterum censeo, nem tud megfelelni; elég, ha visszagondolunk a zenekar által a közelmúltban a Zeneakadémián bármely karmester vezényletével játszott Haydn-szimfóniákra. Keller András választékosan, jó tempókat választva, a részletekre is nagy súlyt fektetve vezényel, de az eredmény maximum korrektnek mondható. A lassú tétel, Haydn egyik legszívhezszólóbb kitárulkozása - a trió-verzió fényében könnyen lehet, hogy valójában szerelmi vallomás -, valahogyan kiábrándítóan józanra sikerült, a reprízt megelőző gyönyörűséges pillanatban a katarzis elmaradt, s nem tudom, itt is okolhatjuk-e a külső körülményeket. A menüett főrésze elsőre kicsit elszaladt, a koronás akkord sem volt kellő súlyú; a visszatéréskor viszont elnyerte kellő karakterét. Végül a finálé rohanó tempóban - ám mégsem elég könnyedén és magával ragadóan - száguldott tova; ez a tempó az agogikai érzékenység terén is veszteséget okozott. (December 14. - Thália Színház. Rendező: Concerto Budapest)

MALINA JÁNOS

A Magyar Rádió zongoraversenyén nemrég helyezést nyert BORBÉLY LÁSZLÓ zongoraestje nyitotta meg a Junior Prima díjas fiatal művészek hangversenysorozatát a Bartók Emlékházban. Ez sem nevezhető ideális hangversenyteremnek, ám a hangversenyzongora hangvolumenéhez képest eléggé szűk térért és a kevés férőhelyért kárpótol az intim hangulat és természetesen a hely szelleme, melyet a falon függő, sok esetben nem az ismertebbek közé tartozó fényképek is felidéznek.

Borbély László, aki versenyszereplésével is bizonyította, mennyire érett, kiforrott előadó-egyéniség, zeneileg és technikailag egyaránt irdatlanul nehéz műsort választott a koncertre, ami alatt, ahogy mondani szokás, beszakad az asztal. (Ha valami, akkor éppen ez a szertelenség és mindentakarás utal, a legrokonszenvesebb módon, valamifajta ifjúi kiforratlanságra.) Versenyprogramjából átvette Haydn 49-es, Genzingernének ajánlott Esz-dúr szonátáját, Mendelssohn két szöveg nélküli dalát és Variations sérieuses-ét, Bartók Mikrokozmoszának néhány tételét és -last but not least -Messiaen már ott is szabadon választott darabként szereplő Regard de l'Esprit de joie-ját a Vingt regards sur l'enfant-Jésus sorozatból. Ehhez már csak Ligeti három zongoraetűdjét és Liszt három darabját kellett hozzátennie ahhoz, hogy kedvére való műsor keletkezzen. De talán nem is a nehézségi fok olyan tiszteletreméltó ebben a műsorban, mint a pusztán virtuóz, a tetszés célját szolgáló, a pihenőként vagy töltőanyagként funkcionáló művek teljes hiánya. Bartók szellemének tetsző program, kétségtelenül.

Borbély hallatlanul kontrollált és fegyelmezett Haydn-játéka oly átláthatóvá teszi a művet, mint egy röntgenfelvétel; Haydn humora talán kissé távolabb áll tőle, mint Haydn intellektuális szikrázása, de a 49-es Esz-dúr szonáta éppenséggel amúgy sem a humoros oldaláról nevezetes. A zárótétel akár még élénkebb és könnyedebb tempójú is lehetett volna; a lassú viszont emlékezetes és nagyszabású volt, remek non legatókkal, izzó disszonanciákkal, a középrész mellbevágó kontrasztjával. Analitikus zongorázása mindenképp sok újat mondott a darabról.

Haydn után éles váltással Ligeti következett: a varázslatos erővel, kozmikus fokozással, a százas vágtázók módjára lényegében egyetlen lélegzetvétellel eljátszott 12. zongoraetűd, az Entrelacs. Később játszotta a 15., White on white és a 16., Pour Irina című Ligeti-etűdöt is, ugyancsak zabolázhatatlan energiával és rendíthetetlen fegyelemmel.

Az első Ligeti-mű után Mendelssohn Kinderstückjét mintha nem is ugyanaz a művész adta volna elő ennyi kedvességgel és gyengédséggel. A Variations sérieuses-nek viszont a sérieux, sőt kissé baljós oldalát hangsúlyozta, pontosabban azt is hangsúlyozta, hiszen izgalmas előadását éppen a karakterek és hangszínek, billentések sokfélesége -no meg a férfias lendület és erő -jellemezte, mely utóbbi a boszorkányos kódában kulminált. (Ebben a darabban, ritka kivételképpen, egy-két kevésbé kontrollált hangot és akkordot is hallottunk.)

Mendelssohn másik darabja a Dalok szöveg nélkül sorozatból, a Duetto megint valami egészen mást demonstrált: Borbély affinitását a vokális zene, az opera iránt -ami megszólalt, valóban duetté vált, két hús-vér személyiséget keltett életre. Egészen Liszt operaátiratainak megjelenítő erejével, bár Liszttől mást játszott: a Berceuse-t, minden redundanciát nélkülöző, meglepetésekkel teli előadásban; a Nuages gris-t, az idős, elkomoruló Liszt mély megértéséről tanúskodva, s a Waldesrauschent, Cziffra György-i virtuozitással, de vele ellentétben szigorú fegyelemmel és nagyszabású, architektonikus formálással. S fegyelem és intellektus irányította a Bartók Mikrokozmoszából játszott darabok előadását is.

A hangverseny csúcspontja és felejthetetlen lényege azonban a zárószám, Messiaen Regard de l'Esprit de joie-ja volt. Megvallom, izgatottan vártam erre a darabra, amelyet nem sokkal korábban, a zongoraverseny döntőjében már hallottam Borbély László előadásában. Kontrollálni szerettem volna magamat: vajon most is úgy hallom-e, ahogy ott, az Olasz Intézetben, hogy ez az interpretáció minden tekintetben méltó a 20. századi zongorairodalomnak ahhoz az „emberszabásúnál nagyobb" csúcsteljesítményéhez, amelyet Vingt regards-nak hívnak. Nos, Borbély László megerősített ebben a meggyőződésemben; a hihetetlenül komplex és hihetetlen fegyelemmel kezelt anyagnak és a fehéren izzó eksztázisnak ez a bachi természetű eggyéolvadása az ő előadásában a maga teljességében vált érzékelhetővé és felfoghatóvá. (December 15. -Bartók Emlékház. Rendező: Jakobi Koncert Kft., Bartók Emlékház)

MALINA JÁNOS

Händel Messiásának eredeti, a dublini  ősbemutatón elhangzott, ritkábban hallható változatát tűzte műsorára a PURCELL KÓRUS és az ORFEO ZENEKAR VASHEGYI GYÖRGY vezényletével; az énekszólista SZABÓKI TÜNDE, SCHÖCK ATALA, JEFFREY THOMPSON és -beugróként -a fiatal CSIZMÁR DÁVID volt, a koncertmesteri pultnál Bozzai Balázs ült.

Händel életének egyik legkiemelkedőbb, mindenesetre legtartósabb sikerét, a későbbi angol Händel-kultusz emblematikus, a 19-20. században többezres tömegek által előadott darabját Vashegyi György egy egészen más, intimebb oldaláról kívánta megmutatni, és ezért visszanyúlt a mű eredeti, az 1742-es dublini ősbemutatón játszott alakjához. Ennek zenekarából -korántsem tipikus módon -hiányoztak a kürtök és a fafúvók, s így a monumentálisnak megszokott kompozíció előadó-apparátusa, a négy szólistával és az osztatlan, négyszólamú kórussal, voltaképp a lehető legtakarékosabb volt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kórus szükségszerű jelenléte és adott pontokon meghatározó szerepe ellenére egy alapvetően nem drámai, hanem kontemplatív, elsősorban teológiai mondanivalójú (a megváltástörténet szempontjából az Ó- és az Újszövetség egységét, folytonosságát hangsúlyozó) oratóriumról van szó, akkor világossá válik, hogy Vashegyi megközelítése nagyon is indokolt, és a Messiás „eredeti" arca izgalmasnak ígérkezik.

Az előadás tipikustól eltérő karakterét Vashegyi György nem csupán azzal hangsúlyozta, hogy rugalmas méretű együttesei közül a kórust közepes, a zenekart pedig egy oratórium esetében kifejezetten szerény, huszonegy vonóst foglalkoztató létszámban szerepeltette, hanem azáltal is, hogy hangzásban, dinamikában kifejezetten a kamarazene irányába vitte el az előadás karakterét, összefoglalóan: kamara-oratóriumként interpretálta a Messiást.

Sőt Vashegyi ebben az esetben mintha még rá is játszott volna a helyzetre: kifejezetten kereste a pasztellszíneket, a legömbölyített hangzást, puhította az akcentusokat, tompította az éles ritmusokat. A nyitány határozottan ilyen benyomást keltett, s ez az érzésünk alapvetően a továbbiakban sem változott. Azt azonban le kell szögeznünk, hogy a kiváló basszusszekció a megszokott tömörséggel és intenzitással szolgáltatta a fundamentumot az előadáshoz.

Ezen belül viszont a zenekar a megszokott érzékenységgel, atmoszférateremtő erővel, választékos agogikával, feszültség és oldás magabiztos kiváltójaként muzsikált Vashegyi irányítása alatt. Az előadók szempontjából a mű legabsztraktabb, legkontemplatívabb első része jelenti az igazi kihívást. A legnagyobb súly itt az énekszólistákra hárul: a kórus szerepe inkább narratív, mint drámai, s az áriákban, illetve -ami még nehezebb -a terjedelmes recitativókban és ariosókban kell a hallgató érdeklődését megragadni, és a mű sodrását megteremteni. A zenei anyag mesteri, de a hatás maradéktalan eléréséhez kitűnő szövegdeklamációra és erőteljes, magabiztos énekesegyéniségre van szükség. Az énekes szólisták közül ez alkalommal csak a tenor, Jeffrey Thompson felelt meg a követelményeknek. Az ő könnyű, rendkívül hajlékony hangja, erőteljes deklamációja, jelentős - helyenként már egy csöppet túlfűtött és túlmozgott - kisugárzása meghatározó erénye volt az előadásnak, egy-két kisebb intonációs megingása ellenére. Szabóki Tünde és Schöck Atala hangi adottságai és előadóművészi súlya semmiképp sem alábbvalóak Thompsonénál - éppen ellenkezőleg. Közülük Szabóki Tünde került közelebb az ideálhoz a fonetikailag nem kifogástalan, de mégis élőbb szövegmondása révén: a csengő szépségű és nagyszerűen kontrollált hang élményszerű, messze ható hordozója volt az örömhírnek például az eksztatikus Rejoice greatly áriában. Schöck Atala ezúttal elmaradt valamelyest saját legjobbjától: csodálatos hangját mintha most súlyosította volna, és a megszokott bőséges áradást valamelyest egyhangúbb, kevésbé átizzított éneklés váltotta fel. Bizonyára összefügg ezzel, hogy szövegmondása is kevésbé volt intenzív, egész fonetikai bázisa magyarosabb. De neki is voltak szuggesztív, nagyszerű pillanatai, így a második rész igazi hangi élményt hozó,  részvéttel átitatott első áriája, a He was despised. Csizmár Dávid szövegmondás és főként kifejezés szempontjából is meglehetősen keveset mutatott, de a szerepet korrektül végigénekelve megmentette az előadást, míg azután - talán a lámpaláz, a feszültség múltával - utolsó áriájában, a The trumpet shall sound kezdetűben nem kezdett váratlanul énekelni és vonalakat rajzolni; nagyon reméljük, hogy legközelebb majd erről a pontról fog indulni.

Az oratórium üdvtörténetre koncentráló, mozgalmasabb második részében az előadás új lendületet kapott, izmosabbá vált. A főszereplő itt a kórus, és nem csupán a híres, záró Halleluja, hanem a rövid tételek sokféle szövésmódja, hol megrendült, hol ujjongó, hol energikus karaktere révén. A Purcell Kórus tagjai ezúttal is ideálisan, ahol kellett, tömören és monumentálisan, ahol kellett, áttörten és szólisztikusan, mindig fegyelmezetten, de zenei effektusokra nyitottan és ugrásra készen énekeltek, ráadásul a szövegmondásuk is kifejezetten jó volt. Ebből a második részből feltétlenül ki kell még emelnünk Jeffrey Thompson, sőt az egész előadás egyik legszebb pillanatát, a gyönyörű Thy rebuke accompagnato (és az azt követő ária) részvéttel teli, szuggesztív és őszinte előadását.

Az utolsó ítéletről szóló, epilógus funkciójú, rövidebb harmadik rész legszebb pillanatait a Szabóki Tünde által énekelt, idilli kezdőária -I know that my Redeemer liveth -és a ragyogó, ujjongó, az előadást méltó módon megkoronázó zárókórus jelentette. Izgalmas este volt. (December 22. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

MALINA JÁNOS