Még közelebb a célhoz

Almási István: A népzene jegyében – válogatott írások

Szerző: Domokos Mária
Lapszám: 2010 január

 

 Almási István

A népzene jegyében

Válogatott írások

Az Európai Tanulmányok Alapítvány Kiadója, Kolozsvár, 2009.
333 oldal

Almási István új könyve népzenei tárgyú tanulmányainak válogatott    gyűjteménye. Huszonöt írást tartalmaz nagyobb témakörök szerint csoportosítva. Az írások mintegy negyede szól az egyetemes magyar népzenekutatás nagy alakjainak, Bartók Bélának, Kodály Zoltánnak, Lajtha Lászlónak erdélyi vonatkozásairól. További négy dolgozat jelentős erdélyi vagy onnan származó kutatókat mutat be, Seprődi Jánost, Domokos Pál Pétert, Jagamas Jánost, Sárosi Bálintot. A szerző ezután az erdélyi magyar népzene kevéssé ismert, korai forrásaival ismertet meg bennünket: Almási Sámuel 19. századi hatalmas kéziratos gyűjteményével, illetve Áprily Lajosnak, Bogdán Jánosnak és Kocsis Lajosnak az 1900-as évek elején gyűjtött anyagával. Néhány elemző, összehasonlító tanulmány révén Almási tudományos műhelyébe is bepillanthatunk. Olykor egyetlen dallamot, dallamtípust, esetleg szöveget vizsgál (Egy erdélyi népdal a hagyományban és a folklorizmusban, Sirató és pártabúcsúztató, Bajka Sándor balladája), máskor általános érvényű, nagyobb összefüggéseket tárgyal (Műköltői szövegek széki népdalokban, Szöveg és dallam egysége, Az új stílusú népdal erdélyi térhódítása). A Kolozsvári Folklórintézetről szóló, adatokban gazdag intézménytörténeti áttekintés zárja az írások sorát.

A címek sugallta csoportosítás csak az első, felületi megközelítés. Tartalma szerint majd' mindegyik írás többrétű annál, mint amit a címe mutat. Sőt a különböző időben (1974 és 2007 között) létrejött tanulmányokat látható, néha rejtett szálak fonják át, kötik össze egymással és Almásinak a kötetben jelen nem lévő többi művével. Mindenekelőtt a két alapvető kézikönyvvel, a Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal közös Seprődiről szólóval (Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése, 1974), valamint a Szilágysági magyar népzene című zenei tájmonográfiával (1979). De elvezetnek a szálak az Olosz Katalinnal közös magyargyerőmonostori kötethez (Magyargyerőmonostori népköltészet, 1969), valamint az általa gondozott Jagamas-tanulmánykötethez is (A népzene mikrokozmoszában, 1984). Ezért tanácsos a tanulmányok újbóli kézbevétele és elolvasása, mert a belső összefüggések csak akkor világosodnak meg számunkra, amikor a korábban egymástól nagy időtávolságra, elszórtan megjelent írások egymás társaságába kerülnek.

Elsősorban Almási István nevéhez fűződik annak a ténynek tudatosítása és bizonyítása, hogy Seprődi János az erdélyi magyar népzenekutatás egyik központi alakja. Almási tette a legtöbbet azért, hogy -mintegy utólagos igazságszolgáltatásként -Seprődi az őt megillető tudománytörténeti helyre kerüljön. Nem véletlen, hogy a kötetet nyitó tanulmány is Seprődiről szól. Almási nagy gonddal és alapossággal rajzolja meg alakját, ismerteti nézeteit, elveit és munkáit. Pontos adatokból tájékozódhatunk, mennyit, hol és hogyan gyűjtött, milyenek a lejegyzései, milyen elvek szerint rendszerezett, mit adott közre anyagából, és arról is, hogy milyen elméleti tudományos tevékenységet folytatott. Nagyszerűen kiválasztott idézetek érzékeltetik Seprődi találó meglátásait, de tudomást szerzünk tévedéseiről, fejlett, talán túlfejlett kritikai hajlamáról is. A szerző kiemeli Seprődinek azon megállapításait, amelyek a későbbiekben is helytállónak bizonyultak, és amelyeket először ő fogalmazott meg, noha a szakmai köztudatban esetleg más nevéhez kapcsoljuk. Ilyen mindenekelőtt a népzene és zenetörténet kölcsönös összefüggésének felismerése. Almási tárgyalja Seprődi személyes sorsát, utóéletét is, és összehasonlítja azt néhány kortársnak, például Kálmány Lajosnak, Vikár Bélának párhuzamba vonható életpályájával.

Hogy Seprődi érdemeit Kodály elismerte, és őt nagyra becsülte, nagyrészt erről szól az Erdélyi muzsikusok Kodály ítélőszéke előtt című írás. Kodály hátrahagyott jegyzeteinek kiadása és az egykori Kodály-tanítvány viszszaemlékezései alapján helyesbíti Almási a Seprődi kedvezőtlen megítéléséről szóló korábbi vélekedést.

Seprődi érdeme tanítványaiban is megmutatkozik. Ő áll a három korai dalgyűjtemény, Áprily Lajos népdalszövegeket tartalmazó, valamint Bogdán János és Kocsis Lajos kottás népzenei pályamunkája mögött. Mindhárman a Kolozsvári Református Kollégium diákjai, akik a Seprődi által kiírt pályázaton vettek részt.

Bogdán János 1906-ban nyert díjat magyargyerőmonostori gyűjtésével, abban az évben, amikor Bartók és Kodály első közös munkájával, a Húsz magyar népdallal a nyilvánosság elé lépett. A pályamunka Seprődi irányításával készült, és az ő hagyatékában maradt fenn. Bogdán János után néhány évvel Bartók járt Gyerőmonostoron, a teljes feltárást pedig maga Almási István végezte el. Almási Bogdán gyűjtését olyan jónak ítélte, hogy a hatvan népdalt önálló formában, a Kriza-könyvek sorozatában 2003-ban közreadta.

Kocsis Lajos népzenegyűjtése a XX. század elején -ezt a címet viseli az összefüggésekben talán mind között leggazdagabb tanulmány. Kocsis Lajos először is rokon, anyai ágon Almási Sámuel dédunokája. Ő is Seprődi-tanítvány, népzenét gyűjt egy olyan vidéken (Felsőtőkön és környékén), ahonnan korábbról nincs zenei adat, táncokat és hangszeres zenét ír le, ezzel a harminc évvel későbbi mezőségi Lajtha-gyűjtéseknek mintegy előfutára, és nemcsak magyar, hanem román dallamokat is gyűjt, minthogy Felsőtők vegyes lakosságú. 1911-es, tehát szintén korainak számító gyűjteménye olyan értékes anyagot tartalmaz, hogy Almási ezt is teljes egészében közli.

Az már szinte ráadás és külön szerencse, hogy Almási Istvánnak sikerült olyan személyre akadnia, aki közvetlen kapocsként szolgálhatott Kocsis Lajoshoz. Ez pedig Csoma Ferenc esztényi prímás. Róla is külön dolgozat szól a kötetben. Ennek bevezetése megint csak tovább fűzi az Almási Sámueltől induló, Seprődin keresztül vezető szálat, ezúttal Járdányi Pálhoz. Járdányi ugyanis 1941-ben, kidei monográfiája anyagának gyűjtésekor hallotta Csoma Ferencet hegedülni. Nagyra becsülte Csoma hegedűjátékát, részletesen és érzékletesen írt róla. Almási évtizedekkel később találkozott a már idős parasztprímással, aki ugyan már gyengébben hegedült, de emlékezete kiválóan működött. Kiderült, hogy gyermekkorában éppen akkor és éppen attól a prímástól tanulta a hangszerjáték mesterségét, akitől Kocsis Lajos is gyűjtött. Almási 1978-ban végigkérdezte és magnetofonra vette Csoma Ferenctől a Kocsis által 1911-ben feljegyzett hangszeres dallamokat, e gyűjtés tanulságos egybevetésekre adott alkalmat. Kocsis úttörő gyűjteményére Almási utal még a Lajtha Lászlóról szóló és az új stílussal kapcsolatos írásokban is, így az I. világháborúban, 24 évesen elesett Kocsis Lajos - diákkori pályamunkája révén - a kötetnek négy tanulmányában is szerepel.

Az egyik legszebb írás a Jagamas Jánosról szóló. Ha melléje tesszük Jagamasnak 1980-ban, a Korunkban megjelent Egy lépéssel közelebb a célhoz című, Almási szilágysági kötetéről írt dolgozatát, páros arcképet kapunk a két, egymást mélységesen tisztelő tudósról, mesterről és tanítványáról.

Almási írását egy sokatmondó, tömören összefogott első bekezdéssel indítja, melyben jelentőségének megfelelően kijelöli Jagamas tudománytörténeti helyét. „Az erdélyi és a moldvai magyar népzene kutatásának a második világháború utáni évtizedekben tapasztalt erőteljes föllendülését jelentős mértékben az a körülmény határozta meg, hogy az [...] 1949-ben létesített Kolozsvári Folklórintézetbe Kodály Zoltán egyik tanítványát, Jagamas Jánost meghívták tudományos főmunkatársnak. Az ő jelenléte ugyanis eleve szavatolta, hogy a zenefolklorisztika művelése a Bartók és Kodály nevével fémjelzett tudományosság szellemében indulhat újra [...] Miután az intézet vezetésével is megbízták, Jagamas János irányította és hangolta össze valamennyi romániai magyar népdalgyűjtő tevékenységét. [...] Ameddig a körülmények lehetővé tették, következetesen arra törekedett, hogy a Folklórintézetben dolgozó zenészek számát növelje, és közreműködésükkel korszerűen fölszerelt, rendszerezett, gazdag népzenei gyűjteményt hozzon létre." Ezután ismerteti Jagamas életrajzát, tanulmányait, mestereit. Majd gondos mérlegeléssel munkásságának különböző területeit tárja elénk -gyűjtés, lejegyzés, rendszerezés, közreadás -, végül pedig ismerteti a kiadott vagy kiadatlanul maradt tudományos munkák sorát. Megtudjuk például, hogy Jagamas „viszonylag rövid idő alatt több mint hatezer népi dallamot gyűjtött össze. [...] e grandiózus dallamgyűjtemény megteremtése őt a kelet-közép-európai népzenekutatás legkiválóbb képviselőinek sorába emelte, hiszen előtte hasonló teljesítményt csak Bartók Béla, Constantin Bræiloiu és Kodály Zoltán ért el". A dallamok lejegyzésében Jagamas Bartók és Lajtha módszerét, a részleteket is felmutató, ritmikai pontosságban, a tempóváltozások jelzésében az aprólékos pontosságig terjedő lejegyzésmódot követte. A rendszerezés során Jagamas „tizenkétezer dallamot elemzett és osztályozott, és elkészítette a népdalok típuskatalógusát." Ezekről a lényegi adatokról ilyen pontosan és részletesen csak a Jagamas mellett dolgozó Almási Istvántól szerezhetünk tudomást. Ami pedig Jagamas János emberi vonásait illeti, azokkal sem marad adós a szerző, noha egyébként roppant tartózkodó mindennel kapcsolatban, ami kívül esik témája szakmai határain. Érdemes idézni egy-egy mondatát, amellyel felvázolja Jagamas arcképét: „Tanáraira haláláig mély tisztelettel gondolt. Magatartására idős korában is a tanítványi alázat és hűség volt jellemző." Másutt: „lelkialkatánál fogva inkább tartózkodó, mintsem közlékeny, [...] hiú becsvágytól tökéletesen mentes szakember volt."

Almási írásmódjában egy következetesen    érvényesített szilárd magatartásforma, gondolkodás- és szemléletmód nyilvánul meg. A könyv 333 oldalán nincs egy henye szó, egy gondatlanul odavetett mondat. Minden jelenséget körüljár, minden kijelentését mérlegeli, mégis határozottan fogalmaz. Ha mód van rá, számokkal, statisztikai adatokkal is bizonyít. (Ebben közös Jagamas megközelítésmódjával.) Finoman, de félreérthetetlenül jelzi a tévedést, a túl korán kimondott ítélet, megállapítás elégtelenségét, de kritikája nem a személyre, hanem a tévedésre irányul. Meggyökeresedett véleményeket, lezártnak vélt kérdéseket váratlanul más oldalról közelítve mintegy „kibillent" biztonságos helyzetükből. Jó példa erre a Műköltői szövegek széki népdalokban című írása. A szakirodalom korábban kizárólag Szék zártságát, elszigeteltségét és erős hagyományőrzését hangsúlyozta. Almási az erős hagyományőrzést nem tagadja, viszont felhívja a figyelmet arra, hogy a széki folklórban feltűnően sok, a 19. századból eredő műköltői szöveget találunk a folklorizáció különböző fokán. Ezzel egyszersmind azt is állítja, hogy a szívós hagyományőrzés megfér új hatások befogadásával is. A gondolatra visszatér az új stílus erdélyi térhódításával kapcsolatban: „...a régi hagyományokhoz való ragaszkodás természetes ösztöne nem volt okvetlenül akadálya a dalkincs megújítását eredményező hatások érvényre jutásának."

Ihletett, szép írás a Lajtha László mezőségi kutatásainak példaértéke című is, szerteágazó kérdéskörök tömör összefoglalását találjuk benne. Az egyik módszertani. Lajtha a tudományos hitelű anyagközlést tekintette fő céljának, ennek előfeltételeként pedig a mélyreható gyűjtőmunkát és a minél pontosabb lejegyzést nevezte meg. Rendkívül részletes vokális és hangszeres lejegyzései az általa indított Népzenei monográfiák sorozatban szinte külön iskolát teremtettek. Lajtha munkáit „felülmúlhatatlan igényesség és lelkiismeretesség" jellemezte, írja Almási. Hatásuk odáig terjedt, hogy román etnomuzikológusok figyelmét is fölkeltették. Széki gyűjtése pedig egy máig ható folyamatot indított el. Ennek állomásait követi végig a szerző, és megállapítja, hogy „ez a nagyközség lett a zenei és tánchagyományok tekintetében a magyar nyelvterület legtüzetesebben tanulmányozott helysége." Tehát míg a magyar népzenetudomány kezdeti korszakában, Bartók és Kodály századeleji gyűjtései nyomán a Székelyföld népzenéje jutott csaknem kizárólagos szerephez, s a nagy fölfedezésekhez -amilyen az ötfokú hangsor és a kvintváltó szerkezet -nagyobbrészt a székely dallamok gyűjtése és vizsgálata vezetett, addig az újabb eredmények eredetét, a nagyhatású új népzenei mozgalmak kezdetét inkább a Lajtha gyűjtötte mezőségi népzenében kereshetjük.

Mint a fenti példák mutatják, a felvetett témákra és kérdésekre pontos, körültekintő, tisztázó választ kapunk, Almási mindennek a végére jár. Legalább olyan kifejező az is, amiről hallgat. A rossz, kedvezőtlen, negatív eseményeket, jelenségeket, tendenciákat nem tárgyalja, vagy legalábbis nem taglalja.

És még egyet nem kap meg az olvasó a kötetben. A szerző magáról nem mond semmit azon a mondaton kívül, hogy „1957. január 15. és 2004. december 1. között a Kolozsvári Folklórintézet munkatársaként dolgoztam." E témában Jagamas János már említett 1980-as írására vagyunk utalva. „Jól emlékszem arra az időre -írja Jagamas -, amikor 1951 őszén a Folklór Intézet Pavlov utcai helyiségében első ízben találkoztam Almási Istvánnal, a kezdő főiskolással. Kérdésemre megtudtam, hogy Almási Sámuelnek, a XIX. századi neves dalgyűjtőnek dédunokájával állok szemközt. Meg is jegyeztem nyomban, hogy ez elkötelezettséggel járhat, és mint később megelégedéssel tapasztaltam, azzal is járt. Főiskolai tanulmányainak már első szakaszában tapasztaltam erős vonzalmát, élénk érdeklődését a népzene iránt. Kezdettől fogva tevékeny tagja volt a főiskola folklórkörének. Szorgalmasan vett részt a helyszíni gyűjtéseken. Még tanulóévei idején társszerzője volt »A lapádi erdő alatt« című, 1957-ben megjelent népdalkönyvecskének. [...] De lássuk az előzményeket is. Mily utat járt be, milyen zenei nevelésben volt része a főiskolai évek előtt? [...] A jó hírű református kollégiumban tanulhatott, ahol fejlett önképzőköri élet, karének-kultúra, aktív diákzenekar volt. Szerencsés volt abban is, hogy a főiskola akkor még öt éves volt, így három évig tanulhatott zenefolklórt, két évig formatant. Szolfézst Major Ferenctől, karvezetést pedig Nagy Istvántól tanult. Almásit fél évvel államvizsgája után rendes kutatónak nevezték ki a Folklór Intézethez 1957 elején. Később bizonyos intézkedések negatívan befolyásolták népzenekutatásunkat. 1960 után az ő vállára nehezedett mindaz, aminek elvégzésére annak előtte négy kutató is kevésnek bizonyult. [...] Almási ebben a kényszerhelyzetben derekasan helytállott. Minden nehézség ellenére -beleértve a személyit is - kitartó szorgalommal, példás ügyszeretettel folytatta kutatómunkáját."

Ha Almási életrajzát és méltatását Jagamas Jánostól kellett is kölcsönvennünk, az életmű áttekintését megkapjuk a kötet végén. Mintaszerűen, teljes filológiai precizitással tájékoztat a szerző a kötetben szereplő írások első megjelenéséről, majd pedig a  Függelékben adja munkáinak teljes jegyzékét. Különválasztja a nyomtatásban megjelenteket és az előadás formájában elhangzottakat. Az idegen nyelvű címeket látva megjegyezzük, hogy németül, angolul, románul tartott előadásaiból, megjelent tanulmányaiból már most össze lehetne állítani egy idegen nyelvű tanulmánykötetet. Végül névmutató segít a tájékozódásban.

Életünk nevezetesebb fordulóin általában kapni szoktunk ajándékot. Azonban olyan ember is akad, aki ilyenkor ajándékot ad. Ez a könyv, mely a szerző költségén jelent meg, s melyben a válogatás mellett a szövegszerkesztés, a tördelés és a kottaírás is a szerző munkája, a 75. születésnapjához érkezett Almási István ajándéka. Köszönjük szépen!

!DOMOKOS MÁRIA