Sáry László - Felvégi Andrea felvétele 

A múlt évezred vége felé (ugye, milyen megszokhatatlan ez így még   mindig?), amikor Presser Gábor és Rácz Zoltán vezetésével a LocoMusic sorra készítette a kortárs zene népszerűsítését célzó tévéműsorait, felkérést kaptam, hogy karmesterként működjek közre Sáry László Adorjánok és Jenők című kisoperájának felvételén. Természetesen örömmel vállaltam, hiszen ekkor már több Sáry-mű ősbemutatóját és magyarországi bemutatóját vezényeltem el. A három énekesre, három klarinétra és zongorára komponált mű elején a narrátor összefoglalja a történet előzményeit, és éppen annak eldöntése volt napirenden, ki legyen a narrátor. Amikor Rácz Zoli közölte velem, hogy a szerző maga vállalja ezt a szerepet, nem voltam benne biztos, hogy ez a legjobb megoldás. Aztán bementünk a stúdióba, Király Csaba elkezdett zongorázni, majd megszólalt Sáry László hangján -báró Jósika veretes nyelvén -az Adorjánok és a Jenők története, afféle magyar Rómeó és Júlia. Néhány rövid perc alatt Sáry olyan atmoszférát teremtett, amelyben aztán öröm volt minden következő pillanat, ritkán sikerül ilyen remek hangulatban kortárs zenei felvételt készíteni. Ekkor értettem meg, milyen nagy formátumú személyiség is valójában a szinte mindenki által szeretett és tisztelt Sáry László.

Úgy tűnik, ebben az új évezredben valahogy gyorsabban szaladnak az évek: a második világégés idején születettek, így Sáry is, hirtelen 70. évükhöz értek. Bár szerencsére generációjának szinte minden tagja aktív és alkotóerejének teljében van, talán hozzá illik legkevésbé ez a „tiszteletre méltó kor". Ő ugyanis megőrizte személyiségének legelragadóbb vonását: gyermeki lelkét. (Ez ráadásul nem is mindig lehetett számára könnyű, az élet kezdetben nem kényeztette el túlságosan. Talán Vidovszky László mondta egyszer: ő azon mérte le a kádári konszolidáció relatív sikerességét, hogy végül még Sáry László is komfortos lakásba költözhetett a családjával.) Ez a gyermeki tisztaság és elfogulatlanság jellemzi zeneszerzői látásmódját is. És -ha engedünk a bűvös 70-es számvetésre csábításának -le kell szögeznünk: Sáry László nagy, fontos és jelentős zeneszerző. „Mindenevő alkat", minden műfajban kipróbálta már magát. Rendkívül termékeny, nála nincs kis mű és nagy mű, rövid darab vagy hosszú darab, csak tudással és ízléssel készült, arányos és jellegzetes - tehát első hallásra is felismerhető stílusú - kompozíciók immár hosszú sora. Ezek között aztán mindenki megtalálhatja a maga kedvencét, ha a gazdag - és remélhetőleg tovább gazdagodó - termésből szemezget.

Sáry Lászlót persze én is úgy ismertem meg, ahogy kortársaim közül mindenki: az Új Zenei Stúdió tagjaként. A Stúdió szellemiségének megfelelően az alkotóművészi és az előadóművészi aktivitás nála is együtt járt, ha kellett, zongorázott, harmonikázott, orgonált, ütőhangszereken játszott vagy vezényelt. (Amikor Szombathelyen Kurtág György ...quasi una fantasia... című darabjában kellett szájharmonikáznom, és „technikai nehézségeim" akadtak, ebéd utáni szunyókálásából keltettem fel Sáryt, segítségét kérve. „Na gyere -mondta -, először iszunk egy kávét, aztán megmutatom." Mikor a bemutatás utáni elismerésemet hallotta, mosolyogva tette hozzá: „ugyan, semmiség, sok pénzt kerestem ezzel fiatal koromban".) Egykori stúdiós pályatársai közül talán ő kezdett el a legkésőbb tanítani, de máris komoly sikert tud felmutatni: „kreatív zenei gyakorlatai" rendkívül széles körben terjednek, kezdő zeneiskolásoktól zeneakadémiai doktoranduszokon át egészen a színésznövendékekig. Nem öregedett meg, de beérett, ma egyik legfontosabb pályatársunk. Isten éltesse még nagyon sokáig, és adjon neki erőt folytatni mindazt, ami idáig vezette.

TIHANYI LÁSZLÓ