Népzene és zenetörténet

A Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság VII. tudományos konferenciája

Szerző: Ittzés Mihály
Lapszám: 2009 december
A Zenetudományi Társaság vezetősége  évek óta megtalálja az időszerű okot és témakört, hogy a szakma egyes köreit vagy a tagság egészét, olykor – mint idén is – a társtudományok képviselőit is előadásra buzdítva,  konferenciát szervezzen. Bizonyos, hogy egy MZZT típusú szakmai egyesületnek egyik legfőbb működési formája lehet, hogy időről időre lehetőséget teremt a kutatók szóbeli bemutatkozására, a közvetlen eszmecserére. Nagy előnye e „műfajnak”, hogy akár a téma feldolgozásának viszonylag elején tartó munkával vagy munkában lévő átfogó tanulmány részleteivel is be lehet mutatkozni. Különösen fontos lehet egy konferencia a fiatal muzikológusoknak  tapasztalatszerzésre. Ahogy elnöki megnyitójában Vikárius László rámutatott: a 2009-es konferenciára kitűzött tematika különösen szerencsés volt. Ezúttal nem egy jeles személyiség tudományos és oktatói tevékenysége volt a hívószó, hanem olyan témakör, amely hosszú ideig kutatói programokat meghatározó  szempont volt a magyar zenetudományban, de ma is időszerű: Népzene és zenetörténet – Kodály Zoltán 1933-as Néprajz és zenetörténet című tanulmánya óta mindmáig élő, új témákat is kínáló terület. Kodály elsősorban az élő néphagyománynak a magyar zenetörténet vázlatos kottás emlékei értelmezésében játszott perdöntő szerepére hívta fel a figyelmet. Bartók más aspektusból, időszerű alkotói kérdésként foglalkozott a népzene és műzene kapcsolatával. Olykor Kodály is kitért a népdalok műzenei adaptációjának problematikájára. A mostani „számadás” előzménye még az 1970-es években, Vargyas Lajos szerkesztésében megjelent  tanulmánygyűjtemény-sorozat, címlapon a konferencia témájául választott fogalompárral. A konferencia szervezői tágan értelmezték a címet: „Olyan előadásokat várunk, amelyek különböző korszakok, zeneszerzői életművek, műcsoportok elemzésével mutatják be népzene és műzene egymásra hatását a középkortól napjainkig.” Október 8–9-én a MTA Zenetudományi Intézet Bartók-termében elhangzott előadások szerzői éltek is a felkínált sokszínűséggel. Az előadók többsége azonban a talán jellemzőbb, egyúttal könnyebb utat, a műzenében megjelenő népzenei elemek feltárását választotta. A konferencia szervezői, Dalos Anna és Vikárius László – héttagú programbizottság segítségével – körültekintően szerkesztették meg a két nap üléseit, tematikusan, illetve korszakonként csoportosítva az előadásokat. A megnyitó előadást Dobszay László tartotta Az összehasonlító népzenetudomány tündöklése és lehanyatlása címmel, széles történeti és földrajzi képet adva mind a nemzetközi, mind pedig a hazai kutatásokról. Hallatlanul gazdag mondanivalójának egyik konklúziója: a nemzetközi színtéren izolálódott a zenetörténeti-zenetudományi és a népzenekutatás. Ez utóbbi munkásai inkább az Európán kívüli, „egzotikus” kultúrák felé fordultak, érdemleges gyűjtenivalót már nem, legfeljebb némi népzenepótlékot találva országaikban. A magyar kutatóknak azonban egymást segítve vannak még feladataik e területen, s a korábbi eredmények kritikája a továbbiakhoz kiindulópont lehet. Tudománytörténet, etnológia cím alatt három előadás hangzott el. Kiss Gábor azt vizsgálta, hogy Kodály 1933-as programadó tézisei miként adtak közvetlenül alkalmazható és továbbgondolásra érdemes útmutatást Rajeczky Benjamin gregorián és népzene kapcsolatait/párhuzamosságait kutató munkásságához. Rudasné Bajcsay Márta Kodálynak az Arany  népdalgyűjteményéhez írott kommentárját, amely egyúttal a Bartalus-féle közlési módszer erőteljes kritikáját jelentette, „a történeti szemléletű népzenetudomány mesterműveként” méltatta. GulyásJudit, az MTA NKI Folklór Osztályának munkatársa a népmesegyűjtés és -közlés történetébe adott bepillantást, melyet tanulságos példákkal fűszerezett az Arany család tagjainak munkáiból.Az Európán kívüli tradicionális zenekultúrák köréből választott témák következtek. KárpátiJános a Földközi-tenger térségének zenéiben fellelhető hemiola-jelenség meggyőző példáit  sorakoztatta fel saját marokkói gyűjtésétől Monteverdiig és Saint-Saënsig. A makám szó Szabolcsi Bence dallamtörténeti kutatásai óta használatos a hazai szaknyelvben. Sipos János a makámokon alapuló török műzene és népzene kapcsolatait, illetve a makámelv gyakorlati alkalmazását vázolta fel. A szájhagyományos magaskultúrának számító kopt egyházzene mai életével foglalkozott Déri Balázs, az ösztönösség és egy újabb keletű neumaszerű lejegyzés, mint sajátos dallamelemző reflexió kérdését is felvetve. ARégi zenetörténet cím alá rendezett dolgozatok a 16-18. századba engedtek betekintést. Rovátkay Lajos (Hamburg) gazdagon illusztrálta a battaglia és a népzene kapcsolatát 17. századi példákkal. Matzné Tímár Ágnes a francia barokk zene- és művelődéstörténetébe kalauzolt Couperin és a chanson-világ címmel. Watzatka Ágnes a Szendrei–Dobszay–Rajeczky-kötetekbôl (XVI–XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben) vett egyházi népénekek alakváltásaival a befogadás, transzformáció és újrakomponálás hármasságát mutatta be a népi gyakorlatban. A következő századokra vonatkozóan zenei köztudatunk már inkább rendelkezik ismeretekkel a népzene és műzene érintkezési területeiről. A beszámolók tanúsága szerint az ismeretek  rendezésében, sőt egy-egy új területen még a 18–19. század is kínál munkát a kutatóknak. Kővári Réka előadása ez utóbbira adott példát, néhány 18. század közepi csíksomlyói passió énekes részleteinek azonosítási módszeréről és eredményéről szólva. Három előadó foglalkozott a népi/ népies tánczene, a verbunkos kérdéskörével. Riskó Kata Haydn-tételek népzenei jellegû közjátéktípusa kapcsán az „all’ongarese”- értelmezés mellett a más népek zenéjébőlvaló ihletés lehetôségét vetette fel. D.Hovánszki Mária, az MTA debreceni kutatócsoportjának munkatársa a „rend és mérték nélküli” verbunkos zene irodalmárok által megfogalmazott korabeli kritikájáról adott átfogó képet. Szorosan kapcsolódott hozzá Domokos Mária előadása a műzene ésnépzene határán álló hangszeres és énekes verbunkosok kottás forrásairól és a népi változatokról. A 18–19. századi magyar nemzeti stílus már nemzetközi visszhangot is keltett. A magyaros stílus nyugati értelmezését és félreértését illetően Richter Pál megkésett, de változatlanul időszerű kritikája hiánypótló  Jonathan Bellmann 1993-ban megjelent könyvével kapcsolatban (The Style Hongrois in the Music of Western Europe). Pethő Csilla, aki a Sorbonne-on folytatja doktori tanulmányait, azt vizsgálta, hogy bár 19. századi másod-harmadvonalbeli francia operákban és balettzenékben  egzotikumként megjelent a magyar szín, mélyebb megértés híján mégis hatástalan maradt.Az előadások következő csoportja másként figyelt messzibb tájakra. Mikusi Balázs Mendelssohn Hebridák-nyitányában és más műveiben kereste az északi zenei asszociációkat. Péteri Lóránt Mahler 1. szimfóniájának egy epizódját elemezve a lehetséges népi/népies inspiráció, sőt műzenei áttétel többértelműségét firtatta. Lampert Vera (Brandeis Egyetem, USA) egy-egy Grieg- és Bartók-darabban a motívumismétlő-variáló szerkezetű néptáncok műzenévé transzformálását elemezte.            A 20. század eleji új magyar zene olykor apologetikus hazai értékelésének okait, a kortársak számára erkölcsi értéket és mértéket jelentő voltát állította szembe a nyugati fogadtatás nehézségeivel Rákai Zsuzsa. Az utolsó előadáscsoport már napjainkig érően igazolta, hogy a főtéma nemcsak a lezárult zenetörténeti korok szempontjából időszerű. E sorok írója a népdalfeldolgozások formai és műfaji kérdéseit zeneszerzők (Bartók, Kodály, Mihály András) teoretikus megállapításai nyomán vizsgálta. Kerékfy Márton Ligeti György magyarországi korszakában (1945–1956) keletkezett népdalfeldolgozásaiban a köznyelv és eredetiség szempontjából három eltérő fajsúlyú csoportot különböztetett meg. Németh G. István Csíky Boldizsár életművéből sorakoztatta fel a népi együtteseknek írott „alkalmazott zenéket”, illetve a magasabb szinten  műzenévé emelt népzenei alapú műveket.Már címében is eléggé árulkodó Durkó Zsolt Una rapsodia ungherese című műve. Dalos Anna előadása a zeneszerző 1965–1972 közötti termésében mutatta ki az új zene és a hagyomány egyéni ötvözését. Illés Mária (Szeged) is egy sajnálatosan korán lezárult zeneszerzői életművel foglalkozott. Vántus István zeneszerzői nyelvében a népzenéből átvett kis terc+nagy szekund pentaton elem „végtelenített” formájának jelentőségét mutatta be. Az 1970-es, ’80-as években az Új Zenei Stúdió szerzői együttesen és egyénileg is csak tanulmányként, s nem viszonyításialapként tekintettek a népzenére. Szitha Tünde átfogó igénnyel mutatta be, hogy e kör szerzőinél egyes népi hangszerek alkalmazásával vagy az eredeti környezetből kiemelt zenei elemek révén mégis jelen van a népzene áttételes hatása. Jeney Zoltán monumentális és enciklopédikus művének, aHalotti szertartásnak népzenei ihletésű tételeire, a népzene-műzene kapcsolat újszerű formáira mutatott rá Farkas Zoltán a további vizsgálódás igényével.Az előadók nemzedéki összetételét, a témák, a kutatói módszerek és szemlélet sokféleségét tekintve gazdag konferenciát összegezhetett Somfai László. Ô is rámutatott arra az erodálódásra, amely a muzikológia 20. századi nagy nemzetközi eredményei után mutatkozik napjainkban. Feladatként jelölte meg, hogy a szakma közösen tudjon eligazodni, mi az a hazai kutatások közül,ami nemzetközi viszonylatban is jelentős, és mi az, ami bár fontos, de „csak belügy”. Végül további tematikus konferenciák szervezését ajánlotta a Zenetudományi és Zenekritikai Társaság figyelmébe.