Haydn

A teremtés

Judith Blegen, Thomas Moser, Kurt Moll,

Lucia Popp, Kurt Ollmann (ének)

A Bajor Rádió Kórusa és Szimfonikus Zenekara

Karigazgató Wolfgang Seeliger

Vezényel Leonard Bernstein

Deutsche Grammophon -Unitel Classica DVD

Mendelssohn

e-moll Hegedűverseny, op. 64

d-moll trió, op. 49;

F-dúr szonáta hegedűre és zongorára (1838)

Anne-Sophie Mutter -hegedű

Lynn Harrell -gordonka

André Previn -zongora

A Lipcsei Gewandhaus Zenekara

Vezényel Kurt Masur

Deutsche Grammophon -Unitel Classica
CD és DVD 2009

Ha kimondom Leonard Bernstein nevét, mindenekelőtt a karmester  felfedező szellemű Mahler-tolmácsolásaira gondolok. Igaz, sok egyébre is: szuggesztív Beethoven-, Schubert-, Schumann-, Brahms-, Wagner-előadásokra, meg amerikai szerzők, Ives, Gershwin, Copland, Barber, Lukas Foss darabjainak hiteles megszólaltatására. És természetesen a nagy közvetítőre zene és közönség között: a fesztelen pódiumszemélyiségre, aki családias hangú televízióműsoraival százmilliókat segített közelebb férkőzni a koncertrepertoár alapműveihez. Haydn-emlékeim is kapcsolódnak Bernsteinhez, aki mindig önfeledten oldódott fel e zene humorában (bárki megnézheti az interneten, hogyan incselkedik, kacsingat, ringatózik a 88-as számú G-dúr szimfónia fináléjában) -de ezek az élmények nem a legerősebbek: számomra úgy tetszik, Bernstein nem tartozott a meghatározó Haydn-karmesterek közé. Ám ő az a muzsikus, akitől mindig számíthatunk meglepetésekre, őszinte kíváncsisággal helyeztem tehát a lejátszóba A teremtés DVD-jét.

A felvétel közel negyedszázada készült, s a jelek arra mutatnak, hogy a koncert szervezői és a filmesek (a rendező az a Humphrey Burton, aki egyébként életrajzot is írt Bernsteinről) annak idején jelentős nyomatékot kívántak adni az eseménynek. Bernstein 1986. június 28-án és 29-én, Ottobeuren bencés apátsági templomában vezényelte a Schöpfungot. Gyakran hallani „a hely szelleméről", de ez legtöbbször nem egyéb üres szólamnál. Ezúttal, úgy tetszik, a barokk székesegyház méltósága és a monostori genius loci sugallta fegyelem valóban hatott a megszólaltatás módjára. Mindez nem csupán a befejezés teátrális gesztusában érhető tetten -az előadók a mű végén leszegett fővel, mozdulatlanul állva maradnak, harangzúgás közepette várva be a közönség taps nélküli távozását -, hanem a tételek megformálásában és a karakterizálásban is. Bernstein, akitől, mint erre már utalni igyekeztem, Haydn-mű esetén mindenekelőtt a kifogyhatatlan invencióban csemegéző játékos kedvet várnánk (s erre A teremtés ábrázoló madrigalizmusai számtalan alkalmat is kínálnak), ezúttal nem ebből az irányból, hanem az energia, a széles gesztusvilág, a monumentalitás és a fennkölt pompa felől közelít a kompozícióhoz. Mindehhez csatlakozik a reprezentatív kiállítás (a harmadik részben Ádámot és Évát ezúttal két külön énekes személyesíti meg, ami a szokásos három helyett öt szólistát követel), no meg a tág terű templomi akusztika gazdag zengése, s máris kész az összhatás, amely a maga sűrű hangzásával és jelentős súlyával a historizmus által már jócskán befolyásolt nyolcvanas évek második felében egy, a korhű előadópraxis vívmányait teljességgel mellőző interpretációs ideált képvisel. (Nikolaus Harnoncourt a Bécsi Szimfonikusok és az Arnold Schoenberg Kórus élén, az Edita Gruberova-Josef Protschka-Robert Holl szólistahármassal történetesen szintén éppen 1986-ban készített egy jelentős Teremtés-felvételt. Úgy adódott, hogy az elmúlt hetekben ezt a lemezt is többször meghallgattam -a két koncepció közötti különbséget aligha kell hangsúlyozni.)

A karmester gyümölcsöző kapcsolatot ápolt a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarával (mi magyarok is szép emlékeket őrzünk 1983 novemberében lezajlott, budapesti Bartók- Bernstein-Schumann-estjükről). Az együttes ez alkalommal is buzgó médiumként issza a mozdulatokból áradó zenét: színeket, hangsúlyokat, karaktereket, agogikát. Kitű- nő az énekkar, amely persze nem Gardiner Monteverdi Kórusa -de ehhez az esztétikához nem is az kell, hanem az a sűrű szövetű, telt vokalitás, amely Bernstein szándékaihoz híven egy romantizáló Händel-stíluseszményen átszűrve közvetíti számunkra Haydn nagy kartételeit. A szólisták teljesítménye már korántsem ilyen egyértelmű, s főként azért nem, mert a szólamok kiosztásakor nem sikerült az egyensúly elvét érvényesíteni. Az 1. és 2. rész tercettjének uralkodója hangi kvalitások és személyiség dolgában egyaránt a monumentális Kurt Moll (Raphael). Hozzá nem ér fel, de megbízható Uriel szólamában a magyar közönség által a Kovalik Balázs rendezte Fidelio Florestanjaként tavaly októberben látott-hallott Thomas Moser, míg a Gabrielt alakító szoprán, Judith Blegen kissé kemény, éles, merev, és sajnos számos magas fekvésű részlet intonációjában bizonytalankodik. A 3. rész duettje is féloldalas: Évát érett, nagy művész, a korán elhunyt Lucia Popp énekli kristálytisztán és plasztikus frazeálással, Ádámként azonban Kurt Ollmann személyében tapasztalatlan pályakezdőt hallunk, igaz, az ő kissé hamvas produkciójának mérlegét szép hang és fiatalos lelkesedés javítja. Az előadás egészét ellenállhatatlanul meghatározza egy sajátos fin de siècle hangulat; annak a határozott érzése, hogy itt és most nem egy korszak kezdetén, hanem egy korszak végén vagyunk. Ez nem értékmérő (s végképp nem értékcsökkentő) tényező, inkább a felvételnek ad sajátos dokumentumjelleget.

A DVD-borító hátoldalán a szerkesztők egyebek közt a Süddeutsche Zeitung egykori koncertkritikáját idézik, mely szerint Bernstein „hiper-expresszív, apokaliptikus" Teremtést vezényelt (ez bizonyára dicséret). Nem tudtam mit kezdeni ezzel a két jelzővel, főként a másodikkal, hiszen sem a mű, sem az előadás nem nevezhető apokaliptikusnak. Aztán megnéztem és meghallgattam a DVD ráadás-anyagai között Bernsteint, amint a kolostor udvarán, a koncert napján a műhöz fűz néhány megjegyzést, és megértettem, hogy a kritikus nem a hangversenyről, hanem az azt körülölelő élethelyzetről és érzés-konglomerátumról írta, amit írt. Bernstein a maga két változatban -angolul és németül -felvett reflexióiban nem Haydn művéről beszél: az csak kiindulópont egy humanista morálfilozófiai okfejtéshez, melynek hátterében az áll, hogy a koncert néhány héttel a csernobili nukleáris katasztrófa után zajlott, abban a döbbent légkörben és elemi egzisztenciális félelemben, amely a világ közérzetét akkor meghatározta. Bernstein A teremtés kapcsán az ember felelősségéről, a megszerzett tudás helyes alkalmazásáról beszél, és emelkedetten politizál, a Nobel-békedíjas Andrej Szaharovot is idézve. Visszagondolva a felvételre, mindennek fényében már hajlamos voltam úgy vélni, A teremtés ottobeureni előadását nem a hely, hanem a pillanat határozza meg: az a monumentalitás és pátosz, amellyel a művet Bernstein Ottobeurenban újrafogalmazta, a felelősség és az emelkedettség magatartását kívánja szembeállítani a cinizmussal, amely Csernobilhoz vezetett.

Purcell, Händel és Haydn mellett Mendelssohn is 2009 ünnepeltjei közé tartozik: kétszáz éve született, ugyanabban az esztendőben, amikor Haydn meghalt. Róla ritkábban esik szó, ezért is érdemes figyelmet szentelnünk annak a kiadványnak, amely három fontos művét rögzíti új előadásban. Nemcsak a felvétel új, hanem a megjelenési forma is: a lemezcsomag, amely CD-t és DVD-t egyaránt tartalmazva egyfelől hangzásélményt kínál, másfelől meg is mutatja az érdeklődőnek az előadásokat. A pillanat és a hangulat által inspirálva lehet választani, ki melyiket akarja: csak az egyiket, csak a másikat, vagy mindkettőt egymás után. Lehet tűnődni: jót tesz a zenének a látvány, vagy éppen fordítva, elvonja-e a figyelmet? Alulírott örül a kínálat változatosságának, véleményt mégsem nyilvánít, legkevésbé általános érvénnyel, hiszen megtanulta már, hogy esete válogatja. A 46 éves Anne-Sophie Mutter mindenesetre ma is szép, fiatalos, vonzó jelenség, arcából intelligencia és határozottság sugárzik -őt nemcsak hallgatni öröm, de rápillantani is. André Prevint nézni viszont furcsán ellentmondásos tapasztalat: a felvétel idején 78 éves muzsikus elképesztő enerváltsággal, szinte katatóniás mozdulatlansággal, minden testi kommunikációtól tartózkodva zongorázik, az embernek az az érzése, hogy nem leült, hanem lerogyott a hangszer mellé -játéka viszont életteli és energikus.

A német hegedűművésznő versenyműveket tartalmazó Bach- és Gubajdulina-lemezéről nemrég írtam e hasábokon (In tempus praesens -felvételek az Universal kínálatából. Muzsika, 2009/6/34), s ennek kapcsán, a kortárs mű előadása iránti elismerésem mellett jeleztem, hogy Mutter barokk-klasz-szikus-romantikus repertoárbeli tolmácsolásait régebben gyakran éreztem merevnek, túlcsiszoltnak. Most, Mendelssohn Hegedűversenyét hallgatva a hajdani tapasztalat megváltozott formában köszön vissza. Az előadás idegenkedést kelt, de nem azért, mert megközelíthetetlenül tökéletes, személytelenül lekerekített. Inkább egy sajátos kettősség érvényesül benne: Anne-Sophie Mutter hol konszolidáltan játszik, ilyenkor azonban zenélése többnyire jellegtelen -hol pedig erőteljesen egyénített a zenei kidolgozás, ilyenkor azonban a művésznő könnyen esik túlzásokba. Utóbbiak többnyire hatáskereső modorosságok: érzelgősségbe átcsapó érzelmesség, a nagy hang talmi bűvölete, a karaktereket „eladni" kívánó kávéházi attitűd. Mindhárom említett jelenségnek konkrét technikai kísérői vannak: az elsőnek a túlzott vibrátó, a másodiknak a préselés, a harmadiknak a glissandós fekvésváltások. Mindez együtt alkalmas arra, hogy az érzékenyebb ízlésű zenehallgatót elidegenítse az előadástól, ami azért is kár, mert egyébiránt, néhány apróbb pongyolaságtól eltekintve világszínvonalú hegedülést hallunk gazdag tónussal, imponáló állóképességgel, technikai biztonsággal. Kurt Masurt soha nem tartottam érdekes karmesternek, de a versenymű kíséretében elfogadható teljesítményt nyújt, a Gewandhaus Zenekara pedig - kell-e mondani? - kiváló együttes, amely anyanyelveként ismeri és beszéli a mendelssohni idiómát.

A CD-n hallható trió és szonáta vonzóbb élményt nyújt, mint a versenymű. Hiába, a kamarazene olyan műfaj, amelyben az individuum több korlátozó-fegyelmező tényező által körülhatárolva jelenik meg, mint egy concertóban. Anne-Sophie Mutter a d-moll trióban és a sokáig lappangott, s csupán néhány évtizede felfedezett F-dúr szonátában kontrolláltabban hegedül, s a zenei visszafogottság szinte önmagától termeli ki a csiszoltabb, manírmentes hangszerjátékot. André Previn sem karmesterként, sem zongoraművészként nem ajándékozott meg eddig csillagos órákkal, ám játéka gördülékeny és kidolgozott, billentése plasztikus, interpretációs ideálja a régi nagy kamaramuzsikusok tradíciójához méltón lélegző és szabad. Az pedig feltétlenül elismerést érdemel, ha valaki a nyolcvanhoz közeledve enynyire képes megőrizni technikáját. A szintén amerikai Lynn Harrell olvadékony hangú csellózása szükség esetén tartalmazza azt az érzelmi többletet, amelyet az emóciókban gazdag trió basszusa megkövetel. Jól kiegészíti egymás a két mű: a d-moll trióban érvényesül a nyitótétel tömör hangvétele és sodra, az Andante con moto tranquillo szöveg nélküli dal-hangja, a scherzo könnyedsége és a finálé „borúsan szökellő" indulókarakterének sajátos hangulati ambivalenciája, ami pedig a szonátát illeti, a többnyire sötét-súlyos trió után ennek megszólaltatása mindenekelőtt a világos színek, az áttetsző faktúra és a két hangszer derűs-élénk párbeszédei által válik emlékezetessé.

CSENGERY KRISTÓF