Ami tanítható, s ami nem

Párkai István karvezetésről és pedagógiáról

Szerző: Malina János
Lapszám: 2009 október

  A Zeneakadémia Archívumából

-Milyen zenei örökséget kaptál a szüleidtől?

-Édesanyám tanítónői oklevéllel rendelkezett, és ehhez a szakmához zenei tanulmányokat is kellett folytatnia; tanította például Kacsoh Pongrác, és tudom, hogy Kazacsay Tibor zeneelmélet-könyvéből is tanult. Apám remekül zongorázott, Senn Irénhez járt a Fodor-féle zeneiskolába, és olyan szintig jutott, hogy Liszt La campanella-etűdjét például fölényes biztonsággal játszotta. Közben azonban valójában mérnökember volt, aki a Ganznak tervezett motorkocsikat, amelyekből sokfelé és sokat tudtak eladni annak idején. Ennek köszönhetem, hogy életem első hangversenye, amire vissza tudok emlékezni, egy dubrovniki kolostor udvarán volt...

-Életrajzaid tanúsága szerint tízéves korodtól a Zenakadémia gyakorló iskolájába jártál.

-Igen. Ez azonban nem volt része a zeneakadémiai curriculumnak. Négy év elvégzése után az ember bekerülhetett a Zeneakadémia előkészítő tagozatába. Engem Ambrózy Béla, az előkészítő tagozat egyik tanára keresett meg, amikor kijártam a gyakorló iskola négy évét.

-A Zeneakadémián azután a zongora mellett a karmesterképzőt végezted el. Hogy maradtál azután bent mégis tanársegédnek -a karvezetés tanszakon?

-Ennek politikai háttere volt. A háború után a kormány elveinek megfelelően sok szakérettségis fiatal került a Zeneakadémiára. Ilyen érettségihez jelentős tartalmi, illetve időbeli könnyítésekkel hozzá lehetett jutni. Az ő szintre hozásuk érdekében külön részleget hoztak létre a Főiskolán, Gát József vezetésével. Ezek a hallgatók általános iskolai oktatásra jogosító diplomát kaptak. Itt jutottam én álláshoz. Idővel azonban az iskolai énektanárképzés átkerült Vásárhelyi Zoltán karvezetés tanszakához, s vele együtt én magam is. Kórusvezetésből nincs diplomám, és Vásárhelyit zavarta is, hogy sohasem voltam tanítványa, csak tanársegédje. Én máig a karmester tanszakon Somogyi Lászlótól tanultakból élek.

-Róla manapság újra gyakran esik szó.

-Hozzá jóval többen jártak, mint ahányan azután végeztek, mert sokan nem bírták ki a stílusát. Én kibírtam, mert Somogyi érdekesen, tartalmasan és rámenősen tanított, az ő zene-megközelítésében a verbalitás is fontos szerepet játszott. Hasonló érzékenységű zenetanítás talán csak Weiner Leóé volt, akinél szintén tanultam. Emlékszem, vendégként bejárt Somogyi óráira például Vass Lajos és Lukin László is. Nála végezte el az öt évet Breitner Tamás, Borbély Gyula, a külföldre kerültek közül Erős Péter, Rozsnyai Zoltán, Kulka János. Két legjelentősebb növendéke Kertész István és Lukács Ervin volt. Analitikus téren egyébként Mihály Andrásnak köszönhetem a legtöbbet.

-Mikor kezdődött az operához fűződő kapcsolatod?

-Oda gimnáziumi éveim alatt kezdtem járni (a híres Fasori evangélikus gimnáziumba jártam), de akkor megszállottan; vasárnaponként rendszeresen a délelőtti és az esti előadásra is. Az operaelőadások műsorlapjait beragasztottam egy naplóba, abban aztán van a „Farsangi lakodalom"-tól, „A mosoly országá"-tól és a „János vitéz"-től kezdve a legnagyobb operákig minden. Igen sok előadást a színpad fölötti reflektorlyukból néztem végig...

-Kik azok a nagy zenészek, akiknek az emléke a legélesebben maradt meg ifjúságodból?

-Azzal kezdem, hogy Bartókot sajnos sohasem hallottam. Zathureczkyt viszont például annál többet. De már a háború idején is jelentős koncerteken lehettem ott, hallottam például Mengelberget, Emil Sauert, Giesekinget. Edwin Fischert viszont sohasem.

-És a mai hangversenyélet? Miközben aggódunk a tartalmas zene iránti igény  fennmaradásáért, a zenei kínálat mintha rácáfolna erre, illetve a különböző válságjelenségekre.

-Egyetértek azzal, hogy a kínálat igen gazdag. De úgy látom, hogy a koncertek sokszor semlegesítik egymást, és hogy a közönség létszámához képest a választék túlságosan nagy, sőt a konzervatóriumok száma is túlságosan magas. Vagyis az iskolák számára gondot okoz, hogy egy-egy tanáruk számára megfelelő számú diákról gondoskodjanak.

-Munkásságod egyik legfontosabb vezérfonala a tanítás, kezdőktől félig amatőrökön át a továbbképzendő diplomásokig minden szinten. Mi az, ami mindebben közös, illetve számodra közös vonzerőt jelent?

-A kezdőkkel való foglalkozásba annak idején egyszerűen belecsöppentem. A pedagógus feladata az amatőr tanítványoktól a legprofibbakig annyiban azonos, hogy tudnia kell örülni annak, ha tíz növendék közül egy igazán jó lesz. És a teljesen kezdő tanítványt sem szabad lenéznie. A velük való foglalkozás igen gyakran érdekes szellemi játékot jelent: nehéz a fogalmakat úgy leegyszerűsíteni, hogy mindenki számára megközelíthetővé váljanak, ugyanakkor megőrizzék a lényegüket. Vagy egy amatőr kórus esetében: hogyan lehet az előadói szándékokat úgy „lefordítani", hogy az mindenki számára érthető és inspiráló legyen? Harminc évig tartottam karvezetés-tanfolyamokat a Corvin téren, és számtalan helyen tanítottam vidéken. Az ilyen viszonylag rövid ráhatások akkor eredményesek, ha a növendékeket öntudatra tudják emelni, ha ezek nyomán tovább tudják magukat fejleszteni. Vannak azután nehezen elsajátítható készségek, amelyek „gyorstalpalón" nem taníthatók meg, sőt hosszabb idő alatt sem, mert csak az önálló gyakorlat folyamán alakulnak ki, ha kialakulnak. Például az, hogy tulajdonképpen mit dirigál az ember, és mit nem -mondjuk az aszimmetriákat feltétlenül, de mást meg néha elég „épp hogy" vezényelni. És ez nem is mondható meg egyszer s mindenkorra, mert a konkrét kórustól vagy például az akusztikai körülményektől is függ. Őszintén tisztelem azokat, akik biztosan tudják, hogy mit, mikor, mennyire.

-Van, amit egyáltalán nem lehet tanítani?

-Hogyne. Ilyen a tempótartás; vagy annak a megérzése, mikor lehet a vezénylés közben a feszültséget lazítani. Ez utóbbinak nagy mestere volt például Barbirolli vagy Ferencsik. Ilyen a zenélés „ugrásra kész" attitűdje, vagy a támasz és az ellenállás kihasználása a zenélés során. Nem lehet tanítani továbbá azt, hogy ki mit ne dirigáljon; vagy azt, hogy mit csináljunk előadás közben, ha baj van.

-És milyen a legjobb növendék?

-A legjobb növendék egész élete folyamán képes fejlődni. De az ilyen nagyon ritka. Sokak számára a főiskolás évek jelentik a nyitottság maximumát; óriási, ha ez valakinél nem a kor függvénye.

-Használtad rendeltetésszerűen a karmesteri képesítésedet?

-Hogyne, sokszor dirigáltam zenekaros oratóriumokat. Így például Bach János-passióját a Budapesti Vonósokkal és a Debreceni Kodály Kórussal.

-Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy fantasztikus zongorista vagy. Ez ki szokott-e törni belőled nyilvánosan is?

-A zongorázás nagyon sokáig elkísért. Adtam néhány szóló zongoraestet, és hetvenévesen újrakezdtem a fellépéseket, játszottam például Bach angol szvitjeiből, vagy Brahms f-moll szonátáját, Stravinsky Cirkusz-polkáját, illetve merő pimaszságból Strauss Saloméjából a Hétfátyoltáncot.
-Szeretnélek a Liszt Ferenc Kamarakórusról is kérdezni. Az a körülbelül hat év, amíg tagja voltam, számomra felmérhetetlenül sokat jelentett. A kórus tagjai közül sokféle kiváló ember került ki az évtizedek folyamán. De hiába volt ez a Zeneművészeti Főiskola hivatalos együttese, énekelt benne több nem zenész is. Hogyan volt ez lehetséges?

-Tisztelem azokat, akik a fejüket használják. Igen, sok évig járt például a Kamarakórusba Baján Péter fizikus, ő tenort énekelt, míg Réti Zoltán, aki az Egyesült Államokban lett fizikus, a basszust erősítette.

-A Kamarakórus fontosságát egyebek mellett a repertoár jelentette számomra -egy olyan színvonalú és olyan sokoldalú repertoár, amelyhez hasonlót magyar kórus valószínűleg sohasem mondhatott magáénak.

-Ez a kórus számomra is nagy felfedezőút volt, olyasmi, ami nagyszerűen egészítette ki az Akadémia nagy kórusának vezetését, ami ugyancsak hosszú időn át volt a feladatom. Sok mindent mi adtunk elő első ízben Magyarországon; például Hikaru japán szerző Vizet! című darabját, Nono Sarà dolce il taceréjét, vagy Tiberiu Olah/ Oláh Tibor szenzációs Madrigali concertanti csángó szövegekre című ciklusát.

-...és Messiaen, Ligeti, Hindemith, Gesualdo, Dubrovay remekműveit, és még elsorolni is nehéz a többit. Poulenctől az Un soir de neige ciklus...

-...és ne felejtsük el, hogy elég sok lemezt is készítettünk, melyek ma nagyrészt CD-n is kaphatók: például a kései Lassus-sorozat, a Lagrime di San Pietro, aztán Messiaen Cinq rechants-ja Sass Sylviával, Josquin-, Palestrina- és Carissimi-művek, vagy Simonellitől a Buda török alóli felszabadulása alkalmából írott mise.

-Szinte felfoghatatlan, hogy ez a kórus megszűnt -de tulajdonképpen miért is szűnt meg?

-Azért döntöttem úgy 1993-ban, hogy befejezem -éppen azután, hogy egy-két igen megtisztelő szakmai díjban részesültünk -, mert nem láttam biztosítottnak az addigi színvonal fenntartását. Különösen a férfiénekesekből egyre csökkent a jelentkezők száma; a tagság vidéki egyharmadát pedig a diplomájuk megszerzése után a kamarakórus elveszette. Én csak 30 évig dolgoztam az együttessel, míg kollégáim közül például Maklári József, Baross Gábor, Tillai Aurél és Kollár Éva a maguk kórusával jóval hosszabb ideig dolgoztak, illetve részben még ma is dolgoznak. A szoprán szólam egyik oszlopos tagja meg is kérdezte tőlem, amikor bejelentettem az elhatározásomat: „Tanár úr most mihez fog kezdeni az idejével?". Hát többek között ezt követően kezdtem újra jóval többet zongorázni, sőt koncertezni, amint azt korábban említettem.

-Mi a helyzet a kórusvezetői utánpótlással?

-Nem mondom, hogy nem látok okot az aggodalomra. Szerencsére azonban mindig újra akadnak olyanok, akik egy ügybe beleszeretnek, és tűzön-vízen keresztül képviselik, ráadásul tehetségesek és eredeti egyéniségek. És vannak pozitív fejlemények is. Ma nagy tömegek járnak egyházi énekkarokba, amelyek részben világi repertoárt is énekelnek. Az is igaz viszont, hogy a világ olyan irányban változott a húsz-harminc évvel ezelőttihez képest, hogy igazán igényes teljesítményt pénz nélkül, tehát fizetett profizmus nélkül ma már igen ritkán lehet elérni.