Az Arcus Temporum Fesztivál első konertjén Bach muzsikája szólt. A pannonhalmi  Boldogasszony-kápolnában Perényi Miklós csellószviteket játszott (c-moll és D-dúr). Kérdés volt, hogy milyen viszonyba kerül majd Bach korunk idei reprezentánsával, a grúz Giya Kanchelivel. A műsorfüzet bevezető esszéjének (Veres Bálint) első mondata arra intett, hogy „Giya Kancheli zeneszerzői munkásságával kapcsolatban mindenekelőtt a romantika kérdését ajánlatos tisztázni." Nos, Perényi Bach-koncertje is erre buzdított. Herder, Tieck vagy Wackenroder -ki tud náluk többet a romantikáról? -bizonyára a „szent zeneművészet" diadalának látta volna a péntek délutáni hangversenyt. A nem hétköznapi konstelláció (Bach, Perényi, a szakrális környezet és a kizárólag zarándokokból álló „gyülekezet") azonban túlságosan is leplezetlenül jósolta a „szent zeneművészet" diadalát, a csodát, így a várt csoda elmaradt. Mintha sem Perényi, sem a közönség nem tudott volna mit kezdeni a romantikus helyzettel, a koncerten érezhetően mindenki a másik szándékait próbálta kifürkészni. Az elvarázsolódásra vágyó publikumot érzékelhetően elbizonytalanították a szvitek, Perényi pedig próbált rájönni az elbizonytalanodás okára. Nem tudom, játék közben jutott-e valamire, hogy legalább önmagában tudta-e normalizálni a helyzetet, de azt érzékeltem, hogy rengeteg energiájába került. Mindez technikai értelemben zavartalan játékhoz, ám gyakran irányát tévesztett, zavart muzsikáláshoz vezetett.

A későbbiekben a jobbára világias Bach-program (hangszeres művek, concertók) meglepően profán hangverseny-szituációkat eredményezett, pedig a rangos előadók (például Gidon Kremer, Ránki Dezső, Klukon Edit vagy Keller András) ünnepi pillanatokkal kecsegtettek. Ehhez képest másodlagos, hogy az egyes művek előadásaiban milyen technikai, értelmezési, koncentrációs problémákra figyelhettünk fel, hogy menynyire éreztük egyik-másik előadást ihletettnek vagy rutinosnak. Egyedi atmoszférát kizárólag Csalog Gábor fél-koncertjén (válogatás a Wohltemperiertes Klavier sorozatból) tapasztaltam.

Ami tehát a Bach-programot illeti, talán a várakozásom áldozatává váltam. Kevéssé vigasztal, hogy tevőlegesen e várakozások kialakításában alig-alig vettem részt. Ám nem feledhetjük, hogy Pannonhalmán vagyunk, ahol a vélt veszteségek gazdag kárpótlása soha nem marad el. Gergye Krisztián (tánc) és Jozef Lupták (cselló, ének, szájdob) improvizációját borítékolt fanyalgással, gyanakvással kezdtem nézni. A helyszín (az apátsági könyvtár), a zene (Bach G-dúr csellószvitje, kétes értékű vokális kommentárokkal kiegészítve), a távol-keleti elemekkel átitatott szólótánc és az időpont (éjfél) harmóniája váratlan katarzist okozott. A padló kövezetének mintázata a koreográfia tervrajzává, a mára minden metaforikus tartalmát elvesztő könyvtár tere fegyelmező erővé változott. E különleges miliő fékezte, de nem gátolta a táncost és a pozsonyi csellistát. Úgy éreztem, a mértéktartásra kényszerítő hely az ihlet forrásává tudott válni. A két művész megkomponáltnak ható előadása szándékosan kevés asszociáció köré épült, de rendkívül gazdag jelentésűvé vált.

Egy ilyen meglepő, megjósolhatatlan hatású produkció létrejötte Pannonhalmán a dolgok legtermészetesebb rendjéhez tartozik. Megtehetnénk, de valahogy eszünkbe sem jut csodálkozni azon, hogy a Boldogasszony-kápolnában, éjfélkor egy ukrán vibrafonjátékos és egy grúz zongorista lány Bach-invenciókra improvizál, hogy a millenniumi emlékmű mozivá változik, ahol egész nap kirgiz kisjátékfilmeket vetítenek.

Idén mind időben, mind térben igen nagy távolságokat kötött össze a pannonhalmi időív, az Arcus Temporum. A nyolc koncerten Bach és Giya Kancheli muzsikáját hallhattuk, egymás mellé sorolódott Thüringia-Szászország és a Kaukázus, a barokk és a 21. század, az egyetemesnek gondolt és egy végtelenül szubjektív, partikuláris zenei nyelv.

Varga Mátyás, a fesztivál szervezője és Giya Kancheli

Az 1990-es évek eleje óta Nyugat-Európában élő, 74 éves komponista művészetét külföldön jelentős figyelem övezi, részben azért, mert Kancheli muzsikája könnyen megközelíthetőnek tűnik, és nem tesz úgy, mintha nehezen megfejthető feladvány volna, részben pedig azért, mert a nyugati zenei élet olyan sztárelőadói tűzték rendszeresen műsorra darabjait, mint Msztyiszlav Rosztropovics, a Kronos Kvartett, Michael Tilson Thomas vagy Gidon Kremer. A magyar koncerttermekben viszont ritka vendég. Különös véletlen, hogy tavaly december végén épp Kremer közreműködésével hallhattuk Kancheli Styx című kompozícióját, Keller András, az Arcus Temporum zenei vezetőjének vezényletével.

Gidon Kremer -Varga Mátyás felvétele

Az igényes kivitelű programfüzet bevezetőjében Veres Bálint „rendkívül homogén és egyenletes színvonalú életműről" ír. Az ilyen jellemzéseket ösztönösen kétkedve olvasom, ám nyolc Kancheli-kompozíció meghallgatása után -valamennyi az 1991-es emigráció után keletkezett -igazat kell adnom az írás szerzőjének, sőt még azt a megállapítását is találónak érzem, hogy az életmű homogeneitása olyan hatást kelt, mintha Kancheli „mindvégig egyetlen ismeretlen remekművön" dolgozna.

Más kérdés, hogy ezt az egységességet, szándékolt egy-hangúságot, ezt az önmagába forduló zenei világot esztétikailag miként értékeljük. Bevallom, hogy ezúttal inkább hiányérzettel, s nem a felfedezés örömével töltött el, amikor egy-egy kompozícióban ugyanazt találtam, mint a másikban. Csalódást okozott, hogy a művek láthatólag nem is nagyon akarnak különbözni egymástól.

A rutinos pannonhalmi kritikus azonban megtanulta, hogy rutinjával itt semmire sem megy. A pénteki benyomásokat elmélyítheti egy szombat délutáni esemény, hogy a szépen felépített kép darabjaira hulljon az esti koncerten. Vasárnap dél körül pedig többnyire jön valamiféle megvilágosodás. Ezúttal is így volt. Az 1998-as Zongoranégyest (L'istesso tempo) hallgattuk a Boldogasszony-kápolnában. A művet Porrectus kritikája majd' egy évtizede így jellemezte: „Sok szép részlete ellenére alapjában véve érdektelen és hosszadalmas ez a kompozíció. Végefelé hatalmas szünetek szabdalják szét a zenei folyamatot -amit azonban nem feszült, hanem, sajnos, csak süket csendnek érzékelhettünk." A leírás igen pontos, ám ezúttal a süket csendek egyikében megszólalt a déli harangszó. Egy eddig is gyanított dramaturgiai pillanatra hívta fel a figyelmet, épp jókor, mert a Zongoranégyes volt a fesztiválon hallható Kancheli-művek közül az utolsó. Ekkorra már világossá vált, hogy Kancheli abszolút hétköznapi zenei anyagokból építkezik. Műveiben gyakori elem egy-egy végigjátszott moll skála, szívesen csendít meg tiszta hármashangzatokat, zenéje szinte tudattalanul idéz fel barokk zenei toposzokat, sőt közhelyeket.

A darabok mindig valamiféle motívumleltárral kezdődnek, Kancheli a motívumok egymás mögé rendelésével építi ki a nagyobb egységeket. A formaérzet a színházias felkiáltások és a nagy elhallgatások által jön létre. A viszonylag kevés elem összes kombinációjának elhangzása után még nincs vége a darabnak. Idáig is ismétlődéseket hallhattunk, ám ettől a ponttól kezdve azt érezzük, hogy az ismétlés már hiábavaló és felesleges. Ha eddig beláttuk a darab dimenzióit, mostantól elveszettnek érezzük magunkat. Ami jön -az ismerős elemek dacára -maga a káosz. A fordulópontot vagy a kompozíció érzelmi, dramaturgiai csúcspontjának, vagy a zenei folyamat végállomásának érezzük, így a mű lecsengésére vagy azonnali lezárására számítunk. A vasárnap déli harangszó önkéntelenül is ezt a fordulópontot jelölte ki, a markáns jel nagyjából a kompozíció szimmetriapontján helyezkedett el. (Rosszmájúan úgy is fogalmazhatnék, hogy a darab épp kétszer volt hosszabb az elvártnál.) Bárhogyan értékeljük is magát a Zongoranégyest, végre érthető volt, hogy Kancheli nem saját tehetetlensége, nem invenciójának hiánya miatt komponál éppen így. Nagyon is kalkulált módon, tudatosan alakítja ki darabjainak auráját, fojtogató légkörét, elbizonytalanító dramaturgiáját, semmire sem sarkalló retorikáját. És épp a Zongoranégyessel kapcsolatban idézi a műsorfüzet: „Az én zeném inkább szomorú, semmint örömteli; és sokkal inkább a magányos individuumhoz van címezve, semmint a társadalomhoz. Nem intéz felhívást a küzdelemre, nem buzdít az egyenlőségre, nem invitál a fényes jövőbe. Sokkal inkább a világ tökéletlensége miatti szomorúsághoz kötődik, ahhoz a javíthatatlansághoz, amely még a történelem legrettenetesebb példáiból sem okul."

Ezek szerint Kancheli zenéje a világ tökéletlensége miatti szomorúságot fejezi ki. Bach művészetében viszont a tökéletesnek tételezett világ zenei transzformációját látjuk. Milyen viszonyba kerülhet e két komponista? Milyen esélyei lehetnek e csendben aggódó muzsikának egy olyan életmű mellett, melyet a legnagyobb zeneszerzők is behúzott nyakkal emlegetnek? Látszólag kevés.

Pannonhalmán azonban csendesebben zeng a kritikai tenor, az ember sokkal inkább az elfogadásra, az empátiára és a megértésre koncentrál. Az érvényes és hiteles hangokra. És boldog, ha talál egyet-egyet.

MOLNÁR SZABOLCS