Henry Purcell – 1683

Szerző: Vashegyi György
Lapszám: 2009 október

  

Henry Purcell képe
a Triószonáták 1683-as kiadásában

In the name of God Amen. I, Henry Purcell, of the City of Westminster, gentleman, being dangerously ill as to the constitution of my body, but in good and perfect mind and memory (thanks be to God) do by these presents publish and declare this to be my last Will and Testament..." -A Mindenható Isten nevében én, Henry Purcell, Westminster városából való úriember, súlyosan beteg lévén testemben, de érintetlen elmémben és emlékezetemben (hála legyen az Úrnak) az alábbiakban nyilvánítom ki végső akaratomat..."

E szavakkal kezdődik Henry Purcell végrendelete: Purcell 1695. november 21-én, Szent Cecília napjának előestéjén hunyt el. Sírfelirata a Westminster Apátságban található, melyen a valószínűleg John Dryden tollából származó sorok után („Here lyes Henry Purcell Esq., who left this life and gone to that blessed place where only his harmony can be exceeded. - Itt nyugszik Henry Purcell úriember, aki elhagyta ezt az életet és ama áldott helyre költözött, ahol zenéje egyedül felülmúlható.") az írás megemlíti, hogy halálakor Purcell „37. életévében" volt -tulajdonképpen ez az egyetlen utalás, melynek alapján születési dátumául az 1659-es évet valószínűsíthetjük. Mozarti rövidségű, Mozartot majdnem pontosan száz évvel megelőző, nála nem kevésbé jelentős életpálya az övé: 1695-ös halálakor Purcellt szinte minden jelentős kortársa Anglia legnagyobb zeneszerzőjeként („Orpheus Britannicus") búcsúztatja. Roger North harminc évvel később, 1726-ban írott híres sorai talán a legszebb kései elismerést jelentik egy olyan (amatőr) muzsikustól, aki személyesen még jól ismerte Purcellt: „[Purcell] began to shew his great Skill before the reforme of Musick, al Italliana, and while he was warm in the pursuit of it, Dyed, but a greater musical genius England never had" - „[Purcell] épp csak elkezdte kibontani nagy művészetét, mielőtt a zenében minden olaszossá vált volna, s miközben ezt a célt követte, meghalt, de nála nagyobb zenei tehetség Angliában sohasem született." Mivel e rövid életre és a méltatlanul kevéssé ismert, hatalmas életmű 1689 (azaz a Dido feltételezett keletkezése) előtti terméséből alig valamire irányul figyelem, vessük most pillantásunkat Purcell élete (valószínűleg) 24. évére, az 1683-as esztendőre: miközben Bécs török ostroma a keresztény Európa sorsa szempontjából rendeli meghatározónak ezt az évet, Purcell művészete több területén is fontos lépéseket tesz.

Ha a teljesség igénye nélkül, de többé-kevésbé időrendben kívánunk haladni, elsőként egy rendkívül jól dokumentált, furcsa dátum ötlik szemünkbe: 1683. február 4-én Purcell nyilvánosan, négy tanú jelenlétében (akik közül többen az aktust később esküjükkel, sőt aláírásukkal is tanúsították) vette magához anglikán szertartás keretében a szentségeket. Az angol királyi udvar, állandó politikai és vallási nyugtalanságban élve, alighanem ilyen szigorú rendszabályokat szabott alkalmazottaival szemben -különösen ha azok, mint Purcell is, katolikus szimpátiával voltak gyanúsíthatóak. Purcell esetében erre az eljárásra feltehetőleg elsősorban felesége, Frances Purcell (akivel feltehetőleg 1680 nyarán házasodtak össze) személye adhatott okot, mivel ő közismerten katolikus családból származott. II. Károly udvara ugyanakkor nemcsak nehézségeket okozott zenészeinek: éppen ebben az évben, április 27-én kér a király jelentést az elmúlt bő évtizedben elmaradt fizetésekről -az udvar sok zenészének (köztük a közben elhunyt Matthew Locke-nak és John Jenkinsnek) is jelentős összegekkel tartozott, s ebben az évben, ha lassan is, de hozzáláttak az adósságok rendezéséhez.

Az év egyik első, számunkra zeneileg fontos és pontosan dokumentálható eseménye, amikor 1683. május 28-án a London Gazette hirdetése értesíti az előfizetőket, hogy Purcell szonátái (Twelve Sonatas of III Parts) elkészültek és június 11-én átvehetők. John Playford, aki négy évvel korábban, 1679-ben már kiadta nyomtatásban Purcell öt dalát (a Choice Ayres and Songs to Sing to the Theorbo-lute or Bass-viol kötet részeként), most a tizenkét triószonátát tartalmazó opuszt jelenteti meg, ez esetben azonban (szemben az előbb említett kötettel) már a zeneszerző saját anyagi vállalkozásáról van szó. Sok zavart okozott, hogy a „három szólamot" említő cím ellenére négy gyönyörű szólamkötet (Violino Primo, Violino Secondo, Basso és Basso Continuo) jelent meg Playford nyomdájában: a zavart csak fokozni fogja az 1697-ben (posztumusz, Frances Purcell közreadásában) megjelenő Ten Sonatas of Four Parts kötet címe. Természetesen ugyanarról a műfajról, a két hegedűszólam mellett a számozott és vonós basszust (ez esetben szinte biztosan viola da gambát) meglehetős függetlenséggel kezelő triószonátáról van szó: a fent idézett újsághirdetés valószínűleg a nyomtatás elkészültére utal, hiszen a művek jó néhány évvel korábban, 1680 körül -a vonósfantáziákkal nagyjából egy időben -már biztosan megszülettek.

A zeneszerző kézírása

Európai összefüggésben nézve Purcell 1683-as szonátái időrendben Arcangelo Corelli 1681-ben Rómában, illetve (például) Dietrich Buxtehude 1694 körül Hamburgban megjelent -egyaránt Opus 1-es számot viselő -gyűjteményei között helyezkednek el. Bár Corelli sorozata a legkorábbi e három gyűjtemény közül, mégis ő képviseli azt az új stílust, amely Purcell halála után (hatalmas angliai népszerűségével) gyakorlatilag elsöpörte vagy legalábbis örökre háttérbe szorította az angol zenei hagyományt, s egyben megnyitotta az Anglia felett „uralkodó" külföldi zeneszerzők hosszú sorát. A bevezetőben már idézett North így fogalmaz: „...then came over Corelli first consort [trios] that cleared the ground of all other sort of musick whatsoever" - „...akkor megérkeztek először Corelli triószonátái, melyek teljesen kisöpörtek minden másfajta zenét." Ugyanakkor North, aki fiatal korában amatőr hegedűsként (Purcell előkelő társaságában, aki a csembalón játszott) részt vett az egyik szonáta előadásában, kötelességének érzi, hogy védelmébe vegye e műveket: „...clog'd with somewhat of an English vein, for which they are unworthily despised..., [they were indeed] very artificiall and good music", azaz e művek „nagyon mélyen az angol hajlamban gyökereznek, amiért oly sok méltánytalan megvetésben van részük, pedig művészi és nagyszerű zenék." Purcell - a kötet II. Károlynak szóló ajánlását követően - sokat idézett előszavában kiáll az olasz ízlés mellett, önmagát a híres olasz mesterek („the most fam'd Italian Masters") követőjének mondva, de ez inkább 17. századi összefüggésben értelmezhető, mivel együtt jár a francia stílus meglehetősen heves bírálatával: „...'tis time now, should begin to loath the levity, and balladry of our neighbours." - „Itt az ideje, hogy megundorodjunk szomszédaink léha balladastílusától." Noha az előszóban hangsúlyozza és javasolja az olasz zenei kifejezések (Adagio, Grave, Presto, Largo, Allegro, Vivace és Piano) használatát, e tételmegnevezések jelentős része francia táncformájú zenék fölött áll, melyek egymást követő sorrendjének semmi köze a Corelli által előbb-utóbb megszilárdítandó formához, hanem korábbi olasz mintákat követ. (Ha továbblépünk néhány évet, kiegyensúlyozottabban fogalmaz majd a nemzeti stílusok kapcsán - az 1690-es Dioclesian című semi-opera előszavában így határozza meg az angol zene további követendő útját: „'Tis now learning Italian, which is its best Master, and studying a little of the French air, in order to give it somewhat more of Gaiety and Fashion." - „Most olaszul kell tanulni a[z angol] zenében, mely annak legjobb mestere, és egy kicsit a francia áriáktól, hogy némi vidámságot és stílust adjanak.")

II. Jakab király

Ha visszatérünk az időrendhez, láthatjuk, hogy Purcell összesen 22 fennmaradt triószonátája (köztük az 1683-as publikációban megjelenő 12 mű) az évtized elején készen volt már: felülmúlhatatlan kontrapunktikus és harmóniai zsenialitásuk nemcsak a hallgatót, hanem sokszor az előadót is szinte megoldhatatlan feladat elé állítja, olyan mértékben komplex zenéről van szó. Ha pedig végigtekintünk a szerző fennmaradt, különálló hangszeres műveinek teljes jegyzékén, döbbenetes szembesülni a ténnyel, hogy Purcell ekkor, 1683-ban szinte mindent megírt már: összes -fúvós hangszert nem foglalkoztató és nem kimondottan színpadi célra írott -önálló zenekari műve szinte biztosan 1683 előtt készült. Érdemes felvetni a kérdést: milyen irányba változott stílusa, milyen értelemben beszélhetünk fejlődésről élete hátralévő utolsó harmadában? Könnyen lehet, hogy stílusának egyszerűsödése, áttekinthetőbbé válása - amely mindenképpen jellemző, legalább is az 1689 után írott művekre - részben a fúvós hangszerek, főleg a trombiták használatával függ össze. Az angol zenetörténet első, trombitákat zenekari partitúrában említő műve meglepő módon a Londonban élő olasz szerző, Giovanni Battista Draghi 1687-ben (Dryden szövegére) írott és Cecília-napon bemutatott Szent Cecília-ódája („From harmony, from heav'nly harmony"). E méltatlanul elfeledett és sokszor (általában a darab ismerete nélkül) alulértékelt remekműről, melynek Purcellre gyakorolt hatása felmérhetetlen, még lesz szó. Purcell kompozíciója, az 1690-es Yorkshire-i Ünnepi Dal („Of old, when heroes thought it base") a következő lépés a fúvósok partitúrába történő integrálására: itt már - Draghi művével szemben - a hegedűktől elválasztott külön sorokban olvasható a két trombita (helyenként kifejezetten virtuóz) szólama. Noha a trombitások a Stuart-udvarban is fontos és megbecsült zenészek voltak, mai ismereteink szerint főleg az 1689-es „dicsőséges forradalom" utáni korszakban vettek részt Purcell műveinek előadásában - az elsősorban természetes felhangokra épülő trombita-játékstílus újfajta egyensúlyt hozott a kompozíciókba, hiszen a fúvós-vonós felelgetés szükségképpen egyszerűsített az utóbbi hangszerek írásmódjának harmóniai túlzsúfoltságán, amelynek legjobb példáit épp az említett triószonátákban találjuk.

Egyházi kompozíciók terén az 1683-as  év újdonsága a nem bibliai szövegű, magánházban vagy éppen magánkápolnákban történő előadás céljára írott művek megjelenése: a szonáták mellett Playford ebben az évben kiadja (a Choice Ayres and Songs gyűjtemény negyedik kötetében) Purcell Sleep, Adam című vallásos dalát (szóló énekhangra és continuóra). E dal annak az új műfajnak az első ismert képviselője, amely az elkövetkező néhány év leforgása alatt rendkívüli jelentőségre tesz szert: Henry Playford 1693-ban megjelentetett Harmonia Sacra című gyűjteményének két kötete páratlan gazdagságú tárháza e remekműveknek. Purcell mellett többek között Matthew Locke, Pelham Humfrey, Jeremiah Clarke és John Blow tollából származó kompozíciókat lelünk e kötetek több száz oldalán; később, a Purcell halála utáni években a kollekció bővített kiadásai is megjelentek.

A tündérkirálynő címlapja

Az 1683-as évhez leginkább spekulációkon alapulva kapcsolódó, de feltétlenül említendő terület a végigkomponált opera műfaja. John Blow Venus and Adonis című operáját valószínűleg ebben az esztendőben mutatják be a királyi udvarban és azt követően -a néhány év múlva születő Didóhoz hasonlóan -Josiah Priest leányiskolájában is, melyről éppen Blow művének egy (nemrég felfedezett, 1684-es keltezésű) szövegkönyve miatt tudjuk, milyen szoros kapcsolatban állt az udvarral (melynek Priest táncmestere volt). A Dido elképzelhetetlen lenne a Venus and Adonis nélkül - bár az említett librettó 1684. április 17-i dátumot visel, valószínű, hogy ez a leányiskolai („női kari") változat előadásának dátuma, amelyet jócskán megelőzött - valamikor 1683-ban - az udvari ősbemutató. Ráadásul mindkét angol opera egyértelmű előzményének tűnik Marc-Antoine Charpentier Actéon című, valamikor az 1680-as évek elején Párizsban írott, Madame de Guise udvarában bemutatott minioperája („pastorale en musique" vagy „opéra de chasse"). Charpentier fő támogatói (Itáliában és Franciaországban egyaránt) a jezsuiták, akiknek egyik fontos európai célja immár több mint egy évszázada Anglia rekatolizálása - II. Károly 1685. február 6-án hal meg, és a halálos ágyán katolizál (más források szerint ekkor vallja be, hogy már egy ideje titokban a katolikus vallást követi), utódja, II. Jakab, az utolsó Stuart uralkodó nyíltan katolikus, tehát a jezsuiták ekkor látszólag nem járnak messze céljuk elérésétől. (II. Károly halálát néhol 1684-re teszik, de csak azért, mert az angol időszámítás régi stílusú [„old style"] kronológia helyenként továbbélt, így számos zavart okozott: Purcell több műve, köztük például a már említett Yorkshire-i Ünnepi Dal datálását is megnehezíti ez a gyakorlat. Az old style-időszámítás szerint az év március 25-én, „Lady-day"-kor kezdődik; az angol pénzügyminiszterek még a 19. században is április 5-én, „Old Lady-day"-kor kezdték a pénzügyi évet.) Elképzelhető, hogy e jezsuita aktivitás zenetörténeti „hozadéka" volt az Actéon felbukkanása Angliában - e mű ismerete nélkül nehezen lenne érthető, hogyan született meg hirtelen (műfaji értelemben szinte a semmiből) a Venus and Adonis, s azt néhány évvel követve a Dido.

Talán az utolsó terület, amelyet az 1683-as év kapcsán érdemes érinteni, az ódák köre: mint udvari zeneszerző, Purcell 1680 óta folyamatosan ír ódákat és welcome songokat. (Időrendben első ilyen műve az 1680-as Welcome, viceregent of the mighty King, utolsó az 1695-ös Who can from joy refrain.) Ezek döntő többsége királyi vagy hercegi felkérésre születik, az uralkodó megérkezését vagy születésnapját üdvözlendő. Adott esetben persze fontos és aktuális politikai eseményekre is reagálnak: mint az 1683 őszén bemutatott Fly, bold rebellion, mely a nyáron felfedett és levert összeesküvés -a II. Károly és utódja, a leendő II. Jakab meggyilkolását tervező Rye House Plot -kapcsán örvend a király győzelmének. Ezt megelőzően, július 28-án kerül sor Londonban György dán herceg és Anna hercegnő (II. Károly unokahúga, a későbbi Anna királynő) esküvőjére, melyre Purcell a From hardly climes and dangerous toils of war című ódát komponálja. Mindkét mű briliáns hangszeres nyitánnyal kezdődik, melyben kiválóan megszerkeszett vokális együttesek és igazi „English vein"-ben gazdag vonós ritornellók váltakoznak, a kórusokban a francia táncsémák mellett lassanként - itt és most olaszosnak tekinthető - kontrapunktikus elemek is megjelennek, valamint - akár Purcell második ódája, az 1681-es Swifter, Isis, swifter flow óta mindig - legalább egy ismétlődő basszus ground fölé komponált áriát is hallunk. Kivétel nélkül mindegyik ódának fontos jellemzője az a hangnemi felépítettség, amely a Dido, vagy éppen a semi-operák felvonásait is jellemzi: egy-egy alaphang minore/maggiore hangnemében kezdődnek és záródnak a művek. (Igazi különlegesség lesz majd az 1692-es Love's goddess sure was blind kezdetű, Mária királynő születésnapját ünneplő óda, mely a nyitány g-moll alaphangneme után G-dúr zárókórusában látszólag véget ér, majd váratlanul ismét g-mollra vált, s a profetikusnak bizonyuló szavak - amelyek a királynő e világból való korai távozását vetítik előre - tragikus, szinte Dido-zárókórus hangulatú g-moll megzenésítést kapnak, megdöbbentő és felettébb szokatlan befejezést adva egy születésnapi műnek.)

Műfaji értelemben ide tartoznak Purcell Szent Cecília tiszteletére írott ódái is: ezek közül az első kettő biztosan az 1683-as év novemberében, a szent ünnepnapja előtti hetekben keletkezett. Kevésbé ismert, meglehetősen különleges mű a Laudate Ceciliam: Purcell egyetlen latin nyelvű ódája, mely egyben a legkisebb hangszeres együttest foglalkoztatja (nincs brácsa a vonóskarban, nyitánya kiválóan beleillene a szonáták kötetébe). Érdekes megfigyelni, hogy a latin nyelven való komponálás Purcell -1683-ban már meglehetősen kialakult, ám erősen az angol nyelvhez idomult -zeneszerzői stílusát milyen nagy mértékben megváltoztatja: néhol mintha egyfajta „továbbfejlesztett" Carissimi-művel állnánk szemben. Utoljára hagytam a Welcome to all the Pleasures kezdetű Cecília-ódát: Londonban ez évtől kezdve rendszeresen tartanak Cecília-ünnepségeket. Nem tudjuk, hogy a szervező Musical Society pontosan kikből állt, de nekik köszönhetjük, hogy az első ilyen ünnepségnél Purcellt kérték fel az ünnepi óda megírására. Az óda mind a saját korában (Playford 1684-es kiadásának köszönhetően), mind a 20. században (hála az Eulenburg kispartitúrának) meglehetősen ismert mű volt: francia nyitányának érdekessége témáinak megegyezése a Máté-passió nyitókórusa témájával és ellenszólamával - elgondolkodtató, hogy Purcell és Bach ugyanabban a hangnemben, e-mollban használja a témát és ellenszólamát. Így tehát e-moll/ E-dúr hangnemű a darab, melyben Purcell egyik legszebb korai groundja, a Here the deities approve című tétel található: e tétel Purcellnek is különlegesen kedves lehetett, mert csembalóátiratát 1689-ben A New Ground címmel megjelentette a The Second Part of Musick's Hand-Maid gyűjteményben. E billentyűs verzió szépségét többek között a ground-téma első elhangzása és szóló-elhangzásai fölé komponált szinkopált és áttört jobbkéz-arpeggiók adják, csekély ízelítőt nyújtva abból, milyen élményben lehetett része Northnak, amikor Purcell-lel kamarazenélhetett. (A Cecília-ünnepet szervező társaság 1687-ben Drydent nyerte meg költőül - az addigi ódák szövegét kisebb, kevésbé jelentős szerzők írták -, akinek sorait Draghi már említett remek partitúrája zenésítette meg, megnyitva az utat Purcell 1692-es Hail! Bright Cecilia című ódájához, mely szerzőnk egész életének legnagyobb szabású ódája, egyben az egész 17. század egyik legjelentősebb vokális műve.) A Welcome to all the Pleasures különleges hangnemválasztása (az e-moll/E-dúr meglehetősen ritka Purcellnél, nagyobb műben ismereteim szerint egyedülálló) izgalmas E-dúr befejezéshez vezet, melyet Purcell azzal tesz még érdekesebbé, hogy pianissimóban fejezi be az ódát: a kórus „Iõ Cecilia!" üdvözlései szó szerint a semmibe tűnnek. Hogyan fogadta a közönség a művet? Nem tudjuk: Playford következő évi kiadása sikert sejtet, de az is tény, hogy Purcellt csak kilenc év múltán, 1692-ben kérik fel újra az ünnepi óda írására. Mindenesetre 1683. november 22-én este az utolsó, halk E-dúr akkord Purcell életének harmadik, záró korszakának kezdetét jelölte: egy nap híján pontosan 12 esztendő volt még hátra életéből.

VASHEGYI GYÖRGY